Nem mintha rejtőzködő lenne, vagy szerepjátékokkal bíbelődve fedné el a saját személyét, de azon szerzők közé tartozik, akik nem az önéletrajzuknál kezdik. Öntudata mozdíthatatlan. Fogantatása pillanatában őt letették, mint egy alapkövet. Tőle aztán fújhat, fagyhat, eshet. Tekintete ennek megfelelően elfogulatlan, de semmi önelégültség. Miért lenne szüksége rá. Kicsit kíváncsi, nem nagyon kíváncsi, kíváncsiságával viszont hosszan ki tud tartani, nem tolakvón. Témái sincsenek. Nagyon sok témája van. Minden a témája, vagy bármi lehetne a témája, olyan dolgok is, amelyekhez soha hozzá sem ért. Az irodalmi téma különben is olyan dolog, amin szerző nem gondolkodik. Becserkészi, bekeríti. A téma meg jön az árokparton, éppen őt választja ki. A gondolkodás legyen a tudományé. Ha jól követem, akkor az lehet a véleménye, hogy nem érdemes mindent megtudnia. Pedig tárgyi tudása jelentős. Háttérismeretei terjedelmesek és pontosak. Problémákat mégsem lát. Sem olyanokat, amelyeket aztán megoldana, sem olyanokat, amelyeket aztán ne oldana meg. Sem társadalmi problémákat, sem esztétikai problémákat, etikai problémákat sem. Nyelvi problémái végképp nincsenek. Bár anyanyelve magyar és magyarul ír, az első nyelve portugál volt, s aztán ehhez jöttek a többiek. De a világ számára nem azért nem a problémák halmaza, mintha kerülné az összetűzéseket. Tudata telítve van velük. Nem a felületüket érinti, hanem a megjelenési formáikat veszi szemügyre, formákkal dolgozik. Egyáltalán, olyannak látom, mint egy vékonyfalú üvegpoharat, amint domborúra telítették vízzel. Alakjait sem tudnám tipizálni, hogy ilyenek vagy olyanok, hogy nála ilyenek a nők vagy olyanok a férfiak. Inkább annyit tudnék róluk mondani, hogy mesei vonásokkal rendelkező lények, azaz inkább az előnyükre vannak elrajzolva. Van ebben irónia, olykor gúny és karakterizálásra alkalmas túlzás, de nem bírálat, nincsen tanító szándéka vagy kritikai éle. Annyi bizonyos, hogy sokan vannak ezek a mesei alakok, s egymástól mind elütnek. Élesen tűnnek fel az elbeszélések terében, aztán még élesebben tűnnek ki. Mintha egy emberben egynél többet látna. A kicsit kíváncsi tekintetével kiválasztja, a többit pedig belelátja. Nem külön mondja, hogy miben különböznek és miben hasonlítanak, hanem ezen a sajátos mesei hangvételén egyszerre a kettőt. Az egyetlenség formai élményén látja át a sokaságukat, s ehhez a kettősséghez rendeli a nyelvet. A sokaság nem massza nála, nem tömeg, nem arctalan. Minden árad, szó, alak, forma, vágy, elhatározás, olykor megakad, fennakad, vagy csak valakinek a pillantása akad fenn valakin, átömlik és hömpölyög tovább. Szerintem írás közben áramlástechnikával is foglalkozik. Miközben a teljes ötletszerűség hatását kelti, mert aritmikusan csapong, szabad asszociációval felelőtlenül sziporkázik bele a világba, minden gesztusa ellenőrzött és átvilágított. Olvasás közben épp ezért szinte fájnak az összecsattanó alkati ellentmondásai.

Az érzelmi formák gondolkodói formákkal ütköznek, s ettől törnek szét a kezében az irodalmi konvenciók. Költő és filozófus keresztbe vannak kötve nála. Mintha azt mondanám, ő két saját ellentétei. Ha textúrái nem lennének oly telítettek a gondolkodás formáival, akkor azt lehetne mondani, hogy költői prózát ír, vagy fordítva, ha egyetlen személye nem lenne oly telített az érzelem formáival, akkor azt lehetne mondani, hogy az érzelmek filozófusa. Ha van ilyen. Ha lenne ilyesmi.

Vannak dolgok égen és földön, amelyeket még a legpedánsabb filológus elmék sem tudnak szétszálazni és elrendezni. Elrendezett, konkrét, tárgyias, nem általánosít, erős közelnézetből szemléli alakjait. A jelenségeket, amelyeket létükkel támasztanak, áramlásukat, torlódásaikat – inkább félközelből. Semmivel fel nem tartóztatná őket, nem ismer dinamikai fékeket. Visszapillantó tükreiben azonban élénken működik a tapasztalat, s a tapasztalat a prózát mindig fékezi. A tapasztalatba bele van foglalva az emlékezet, a saját emlékezetébe a historikus emlékezet és a kulturális emlékezet, szinkronba van állítva benne a tudatos és a tudattalan. Olvasás közben az a képzetem támad, hogy nem csak mindenre, hanem mindenhová van szeme. Mintha tükrök forognának a nevadai sivatagban vagy a szöveg terében, s megsokszorozott képeiket aszimmetrikus rendben olykor egymásba vetítenék. Bán Zsófi, s szándékosan használom most így, becézett formájában a keresztnevét, a bölcsesség határán áll, igazán félnék kimondani, de talán tényleg egy bölcs bagoly. Legnagyobb szerencsénkre nem bölcselkedik. Tanulságok sem érdeklik, hacsak azért nem, hogy kifigurázza őket. Nála a világ tudható dolgokkal van teli. Miként széleskörű tudományos képzettségéhez illik, historikus, nyelvi és kulturális formáikba öntve látja őket, mégsem róluk ír, nem is magyarázza őket, nem cáfol és nem dekonstruál, úgymond közébük írja be az elbeszéléseit. Testileg közéjük ékelődik. Minden egyes mondata köztes területek megnevezése, határterületekről származó jelentés, dokumentáció. Ha nem lenne ilyen kitartóan derűs, akkor minden bizonnyal megütközést keltene a konvenciótlanságával.

Bán Zsófiát egyszerűen jó olvasni. Élvezetes. Ez az első szó, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Élvezetsorokon vezet át a pompás szellemi és biológiai derűjével. Tüskés élvezetbozótosokon törünk át vele. Nagy kerek élvezeterdőkbe vezet el, ezeknek aztán nincs kijárata. Meg az is jó, hogy innen már nem lehet látni a tudott világokat. Nem félelmetes az ismeretlen, mert felfedezéseinek nincs kínosan heroikus mellékíze. Pedig ilyen magyar nyelv nincs is, amelyből ennyire hiányozna a maszkulin erőfitogtatás. Nem csak abban az értelemben, hogy nem volt, s lám a Bán Zsófi most mégis kitalálta, hanem annyira egyéni, annyira sajátos, annyira ki van belőle szűrve a személyes, az autobiográfikus, mégis az egyéni tulajdonságok ülnek benne örömünnepet, hogy irodalomként ilyen nyelven elvileg már nem is lehetne előadni semmit. S csak azért lehet, mert a nincsenis nyelven a nincset írja, azaz tárgyának a nyelve épp megfelel. Énekelve gondolkodik és gondolkodva énekel. Németül is jó olvasni. Pedig ilyen német nyelv sincs. Amit persze egy másik önfeláldozó individualistának, fordítójának, Terézia Morának köszönhetünk. Németül szintúgy a nincsis nyelven van a nincs a papírra vetve. Ezért ugyanolyan derűsen felzaklató az élmény, amikor egy egész mesés falu nincsenis ősanyát, holvananyát keres és nem talál.

Mintha magyarul olvasná az ember a német fordítást, vagy németül írta volna meg. Ezt úgy érzékelem, hogy egyszer csak mosolyként ott ül a karakterisztikus derűje az arcomon. Olyan erőszakos szöveg, hogy azonnal újrarendezi az arcizmokat. A német szöveg ugyanazt a derűt írja fel, mint amit az eredeti nyelv írt ki. Ennek a derűnek ezek szerint az anyanyelvnél is erősebbnek kell lennie, minden idegen nyelven át kell ütnie. Akadálytalanul kell átjárnia a szigorúan őrzött földrajzi határokon. Bán Zsófi nem csak a tudott világok közébe írja be elbeszéléseit, hanem a nyelvek közé is betalál, rést sem kell ütnie. Minden nyelven Bán Zsófi-mosoly fog kiülni minden egyes olvasó arcára. Az olvasó persze most egyedül én vagyok. Velem szemben Bán egy mosoly-állandó, egy mosoly-együttható. Olykor harsány nevetés lesz belőle, olyan, mint egy vulkánkitörés, durva, eruptív, a lávadugót kiszakítja az évszázados tölcséréből. Ritkábban lesz belőle megdöbbenés, elsötétedés, elkomorodottság, a tragikus hirtelen felismerése.

Aztán megint csak úgy mosolyog a könnyű szellők alatt hintázó nyári táj, mintha nem történt volna semmi. Vagy ami történt, azt a világ az örökös tenyészetével már be is lepte, befonja, elönti, a tragédián is túlbugyog. Ebben az örökös nagy mosolygásban, amit tudós és vidám, éles és játékos, felette nyers szövegeivel kivált, egyszer csak megkérdezi az ember, az Istenért, de hol is vagyunk most? Nem én hol vagyok, hanem mi hol vagyunk? Milyen égövön, mikor? Hol tartunk, hol járunk a lábunkkal és a szellemünkkel e szövegekben? Van-e rá válaszom? Nem olyan egyszerű, s bizonyára nem független az életrajzi adatoktól.

A falu, mely holvananyát kiáltozik, azaz megnevezi az elképzelhető legnagyobb ásító hiányt, az életélvezet forrását, amiből a falu sokasága nem csak eredezteti önmagát, hanem rögtön hiányolja is, önkényeskedik vele, sőt tirannizálni hagyja tőle önmagát, azaz egy nagy hiány lett a tirannusa, egy kicsit sem magyar falu. Holott Bán minden falu alfáját és ómegáját adja meg. A hiányzó ősanyát, akit férfi, nő egyként magában hord, egy érzelmi formát, amit hiányként cipel át az életén. Benne a törzsit, a nemzetségit, benne minden familiárisat, az ismerős fészek formájának melegében az egyedit, a legszemélyesebb jeleket, gesztusokat, amelyek az egyén vagy a közösség szempontjából megint csak megformázhatók. Rítus az egyik nevük, neurózis a másik. Németül sem lesz német falu belőle, de rítusa és neurózisa németül sem ismeretlen. Nem tudjuk, hogyan kerültünk ide, ebbe az érzelmi térbe, ahol Bán Zsófia született és tizenegy éves koráig nevelkedett, de világos, hogy kicsit azért Dél-Amerikában vagyunk. Bán írásmódját elég nehéz lenne elhelyezni az írás ismerős mintái között. Először mégis Pedro Paramo faluja jutott róla eszembe, habár Juan Rulfo csupasz és csontos stilisztikájától és komor kedélyétől igen távol áll. A ritualizált életfelfogáshoz azonban igen közel. Még ha ilyen falut, ilyen holvananyával azok a dél-amerikai szerzőóriások sem ismernek, akik valamennyien Juan Rulfo köpenyegéből bújtak ki. Fel lehet azonban sorolni, hogy mi mindent ismer e távoli földrészről írói sajátjaként: rítusaik anyagát, viszonyrendszerét, auráját, aromáját, ritmusát, öntudatuk és kedélyük természetét, a kapcsolatok hálózatát, familiaritásukat, a vegetáció dialektusát. Itt egy elszánt antiwittgenstein beszél. Aki a konvencionális nyelvi formák élvezetét, az érzékelési formák élvezetét, a logikai formák élvezetét, a képi, a tárgyi formák, az alakítás, a követés, az ábrázolás és a mímelés, azaz a gondolkodás formáinak és az esztétikai szemlélet formáinak élvezetét helyezi szembe a hallgatással; az elhallgatással és az elhallgattatással. Ahogy ő maga írja: „Nem, édeseim, nem úgy van az. Amiről nem lehet beszélni, arról talán meg kéne próbálni beszélni, nemde, elvégre ezért kaptuk ezt a kurva (anyanyelvi indulatszó) nyelvet, ezért toljuk így fel magunkat az állatok fölé, erre hivatkozva, mintegy, hogy hát a nyelv, ugyebár.” Később amerikanológus lett, szaktudományos dolgozatok szerzője, egyetemi docens, akinek a születési helyét és felnőttségének európai színhelyét ráadásul ennek a speciális tudománynak a szemszögéből is meg kellett ismét vizsgálnia. Káprázatos a sok fénytörés.

----