A fenti idézetben éppen erre a jóstehetségére, a mennyek által ráerőszakolt képességére utal Annával kapcsolatban a nő nagy szerelme, a fagottművész Szenya,1 s ez az a képesség, amit Anna – a férfi legalábbis úgy látja – eldobott magától. S hogy miért tette? Igazából erre a kérdésre keresi a választ a regényében Gyina Rubina. Vagyis, ahogyan arra a regény orosz elemzői rámutattak, az írónőt ez esetben sem maga a különleges képesség érdekli, hanem az, hogy milyen teher egy tehetséggel bíró embernek az átlagemberek világában élni, s hogy el lehet-e vajon viselni ezt a terhet?

Az erre adott válasz azonban legalább annyira bonyolult, mint a regény szerkezete, ráadásul úgy, hogy e kettő egymást feltételezi: Anna személyiségét, különleges képességeit, életútját és vívódásait összetett, sok szűrőn keresztül láttatott, sok „tükör” által megvilágított struktúrában tárja elénk a mű. Élettörténetét háromféle tükörben fogjuk látni: a gyermekkorából néhány epizódot, nevelőszüleihez – Másához és Toljához – kerülését, származása körülményeit egy harmadik személyű elbeszélő tükrén keresztül kapjuk meg. Emellett azonban gyermekkora más történéseit, például az iskolás éveit, a szomszédokhoz való viszonyát, majd pedig felnőttkora bizonyos szakaszait – köztük cirkuszi akrobata múltját – már a férj, a szintén akrobata Vologya tárja elénk. Mégpedig nem másnak, mint az Interpol egyik nyomozójának, Kerler úrnak tett „kényszerű” vallomása formájában, a nyomtalanul eltűnt Anna után kutatva.

Anna életének harmadik tükrözője pedig a fent említett fagottművész, Szenya, aki először ötéves korában pillantja meg a kis Nyutát, ezt a „csodabogarat”. A kislány ekkor kitalálja a férfi születésnapját, és gyakorlatilag innentől kezdve Szenya már soha többé nem tud tőle szabadulni: felnőve, s egyébként sokáig Vologya feleségeként ő lesz Szenya életének legnagyobb szerelme, a köztük lévő korkülönbség ellenére. De Szenya sem akárhogy, hanem az Annához írt szerelmes levelek formájában tükrözi a különleges nő életének bizonyos epizódjait.

Ez a három elbeszélő „váltogatja” egymást, s szintén egymást feltételezi.2 Ebből a hármas narrációból fakad, hogy Gyina Rubina regénye nemcsak a lineáris történetmesélést nélkülözi teljes mértékben, de az elbeszélők tartózkodási helyeit követve az idősíkok mellett a térben, a különböző városok között is „ugrál”. Teszi mindezt úgy, hogy ez a három szólam olyan darabjaira hullott tükörként viselkedik, amelynek minden egyes tükörcserepe fontos, hisz csak a tükörcserepek együttese adhatja ki az egész tükröt, csak együtt teheti – legalábbis valamennyire – érthetővé, átláthatóbbá Anna személyiségét és cselekedeteit. Ha a háromból az egyik szólamra nem figyelünk, ha az egyik tükörcserepeit nem rakjuk a helyére, nem áll össze Anna képe.

A regényben azonban nemcsak az idő- és térkezelés, illetve a narráció tükörszerű. Hanem mindent és mindenkit tükörben látunk: a műben mindenből kettő van, minden megkettőződik, s mivel a tükör kifordít, mindennek rögtön ott a negatív mása is.

A megkettőződések már Nyuta születése pillanatában adottak, s követik a főhős egész életútját. Ő ugyanis kétszeresen törvénytelen gyermek. Nagyapja, a jóstehetséggel és hipnotizáló képességgel megáldott Wolf Messing törvénytelen fiának törvénytelen lánya. S amennyire tehetséges volt a nagyapja, annyira tehetségtelen, semmirekellő, elfuserált alak az apja, aki kamasz fiúként egy nála húsz évvel idősebb nőt termékenyített meg. Ebből a „frigyből” származik Nyuta.

De Annának nevelőnőből is kettő jut, s azok is mintha egymás tükörképei lennének: a „hivatalos” nevelőnője Polina, aki „szabályosan” neveli a kislányt, sétálni viszi, az utcán olvastatja vele a feliratokat – amiket a tükörben olvasó Anna persze nem képes elolvasni – s németül tanítja. Polina azonban súlyosan megbetegszik, kórházba kerül, s az ő helyére érkezik negatív képe, Hrisztina, az ukrán tájszólásban beszélő, műveletlen, faragatlan nő, aki semmit sem ért Nyuta balkezességéből. A kislány ennek ellenére mégis sokkal inkább hozzá, mint Polinához kötődik, s ennek egyik oka az, hogy jó előre látja, megjósolja „eredeti” nevelőnője halálát, tudja, hogy úgyis el kell tőle válnia:

„Ebben a pillanatban Nyuta fölemelte a fejét a gyerekújságból, amelyet nem olvasott, csak a képeit nézegette, szokása szerint a végéről kezdve: – Nem, maradjon csak Hrisztina – szólalt meg. – Olyan muris. Engem is által…fordét!

– Nyutocska, Hrisztina eljár majd vendégségbe, ugye, nem akarod, hogy a mi szeretett Polinánk…

– Nem szeretem! Nem kell Polina! Nem jön vissza!

– Miket fecsegsz! – kiáltott rá az apja. Tolja jóban volt a lányával és olyasmit is megengedett magának, amit Mása soha. Még oda is sózhatott neki, ha megérdemelte.

– Na, majd holnapután Polinát kiírják a kórházból, és te magad fogod virággal köszönteni.

A kislány szótlanul, csodálkozón és kissé értetlenül az apjáról Mására fordította a tekintetét. Mintha erőlködne, hogy megértessen velük valami nyilvánvalót, amihez nincs szükség bizonyítékokra, amiről ő maga aztán igazán nem tehet, s amit amazok nem képesek vagy nem akarnak megérteni.

– De hát papa-a – nyafogta sértődötten – Polina semmiképp sem jön vissza!” (63-64)

Misztikus képességekkel rendelkező társból is kettő jut Annának. A főhős még kislány korában ismerkedik meg a már akkor is idős és kövér Eliezerrel, aki ugyanúgy tükörírással képes csak írni, mint ő, s aki az úgynevezett Szórakoztató Tükörvilág szakkört vezeti, ahová Nyuta beiratkozik. Ott aztán Eliezertől mindent megtanul, amit csak a tükrökről tudni lehet. Itt tanulja meg, hogy az ezüst jól visszaveri a fényt, és nem futja be oxidréteg, és itt próbálkozik meg a velencei üvegfújással is.

Csakhogy Eliezernek is jutott egy negatív tükörkép, az ikertestvére, Buma személyében, akiről maga Eliezer így nyilatkozott:

„Van egy testvérem, ikertestvérem, de nagyon különleges. Olyan, mintha a tükörképem lenne valami irreális tükörben. Egyszer úgyis kifundálok egy ilyen tükröt: belenéz egy fekete hajú ember, és egy szőke tükröződik benne…” (128)

Anna életének három elbeszélője közül kettő – Anna két szerelme – szintén egymás tükörképei. A férj, Vologya, akivel Anna általános iskolás korában egy osztályba járt, az akrobataságig vitte, de Anna egy idő után túlnő rajta, s már csak az idős fagottművésszel, az érzékeny, Anna másságára igencsak fogékony Szenyával akar lenni, aki nem fél jóstehetségű barátnőjétől megtudakolni még a saját halála körülményeit sem. S Anna meg is jósolja neki a hóvihart…

Vologya testi tökéletességét tehát Szenya lelki érzékenysége váltja, minden, ami Vologyából hiányzik, Szenyában megvan, ráadásul magasabb szinten.

Ám a regény konkrét, személyek szintjén történő megkettőződésén túl van egy metatextuális szintű megkettőződés is a műben: Vologyát hallgatva ugyanis, aki Anna érthetetlen eltűnése, távozása kapcsán az Interpol nyomozójának elmondja mindazt, amit tud, vagy sejteni vél, a nyomozónak „zseniális” ötlete támad: meg akarja írni bestseller formájában ennek a sejtelmes távozásnak a történetét. Irodalmi „vénáját”, „hozzáértését” mutatja, hogy csak ennyit kérdez a kiadótól: „Attól függ, mibe vágunk bele: detektívregénybe, thrillerbe vagy misztikus regénybe. Írja meg, mire van szükség” (398-399), azaz bármilyen műfajt vállal, mert szerinte „a stílus (…) tizedrangú kérdés.” (395) Ezzel a bestseller-tervvel körvonalazódik az a tükörszerű, regény a regényben szituáció, amellyel a regényen belül elkezdődik a mű saját, negatív tükörképének a „kitermelése” – alacsonyabb színvonalú iromány formájában.

Azonban a fenti megkettőződéseket Anna alakjának kettőssége fogja tetézni. Anna ugyanis a pozitív és a negatív oldalt, amit egyébként az egymástól független, önálló személyiségek hordoznak a műben egymás tükörképeiként, egyesíti magában. Ez pedig öszszefügg a regény fő kérdésével, hogy vajon lehet-e, s hogyan lehet nem átlagos személyiségként az átlagemberek között létezni. Annáról ugyanis épp a jóstehetsége miatt él kettős kép az emberekben: egyesek, amikor szembesülnek azzal, hogy belelát a gondolataikba, látja a jövőjüket, elkezdenek félni tőle, s egyszerűen boszorkánynak titulálják, sarlatánsággal vádolják. Mások viszont, akik jobban ismerik és szeretik, így például Vologya, Szenya, Eliezer, egyenesen a földre szállt angyalt látják benne.

Annát azonban – annak ellenére, hogy a hozzá közel állók angyalnak tartják – nem ez foglalkoztatja, hanem az átlagemberek által látott negatív tükre, a róla kialakult „boszorkány-kép”, és ez az, amivel képtelen megbékélni:

„– Eliezer… – szólalt meg egyszerre Anna. – Minek vagyok én?

Eliezer nem mosolyodott el, ahogy szokott. Összeszorult a szíve.

– Biztos azért – mondta kis tűnődés után –, hogy megmutasd, milyenek lehetnének az emberek.

– Hát milyenek? – vonta össze a szemöldökét. – Hiszen én egy szörnyeteg vagyok. Sírba kergettem a szüleimet, ezeket az ártatlan embereket, akik magukhoz vettek, megmentették az életemet, és önfeláldozón szerettek. Masutát az őrületbe kergettem, a halála után az apám, ez a végtelen jósággal teli és szerető szívű ember egyszerűen elfáradt, nem volt ereje élni nélküle. Én pedig magára hagytam őt, hagytam tengődni. A fő, gondoltam, hogy ott van Hrisztina, mossa az alsónadrágját, és főzi neki a kását. Pénzt, persze, küldtem. Azt soha nem sajnáltam, azokat a színes papírszeleteket, a pénznek nevezett kacatot… A tükrök! Az volt, ami igazán izgatott! Ez az én lényegem… Egy cseppnyi örömet sem hoztam senkinek. Egyedül csak keserűséget. Tudod, az emberek már félnek tőlem. Boszorkánynak tartanak. Még nem mondják a szemembe, de sokan gondolják, hogy ha benne vagyok valamilyen ügyben, az rossz előjel. Philippe Gotier is habozik, érdemes-e üzletet kötnie velem.” (371)

És épp a róla fokozatosan kialakuló negatív kép miatt „menekül” saját jóstehetsége elől Anna. Ezért próbálja visszafogni „látását”, próbál átlagember módjára viselkedni. Menekülésének két útja van. Először a felszínes, csillogó-villogó, belül viszont üres cirkuszi világba menekül, „eladja magát” ennek az életformának, itt próbál boldogságot hazudni magának férje, Vologya oldalán. De ez a felszínes cirkuszvilág épp ellentéte, negatív tükre annak az Eliezer által képviselt mély, tudományos világnak, ahol Anna igazán önmaga lehet. Egy idő után rá kell döbbennie, hogy a csillogó cirkuszi közegben sem szabadulhat „látásától”, ezért kénytelen egy másik, számára végleges megnyugvást biztosító menekülési utat választani: nyom nélkül távozni abból a világból, ahol sohasem érthetik meg, s amely ily módon felfalja a személyisége lényegét.

Ha elfogadjuk a kortárs orosz kritikában ma is markánsan jelen lévő véleményt, Gyina Rubina regényében egyáltalán nem véletlenül szerepel főhősként ez a furcsa, különleges képességekkel megáldott lény. Ezen elképzelés szerint ugyanis Gyina Rubina prózájában az egyik legfontosabb téma a kreatív személyiség (a kreatív szó minden árnyalatát ideértve). Talán azért, mert a Rubina-féle szövegben jelen van a Fő Alkotó, aki vezeti „az égi utazási irodát”: ő az, aki kiadja a jegyet, és ő maga lyukasztja is ki azt.

Ez a vélemény azonban csak a kreativitás, a tehetség szempontjából igaz Annára. A Fő Alkotó szempontjából már korántsem ennyire egyértelmű a helyzet. Hisz, amíg a többi Rubina-hős valóban úgy kreatív, úgy tehetséges, hogy elfogadja: ezt a tehetségét valahonnan fentről kapta, így nem, illetve nem csak az ő érdeme, Anna azáltal, hogy szenved a jóstehetségétől, épp ezt a Fő Alkotó által kibocsátott jegyet utasítja vissza. Azaz Gyina Rubina ebben a művében olyan személyiséget láttat, aki – szemben a többi Gyina Rubina-hőssel3 – lázad a fentről jövő tehetsége ellen, megpróbálja azt visszautasítani egész életében. Lázadása pedig a személyiségét már korántsem angyalinak, és még csak nem is „boszorkányosnak”, sokkal inkább az Istennel harcoló lénynek láttatja. S ezért csak ezen a ponton, azaz csak a regény vége felé válik érthetővé a regény elejére helyezett – egymást kizáró, illetve egymás negatív tükreként jelen lévő – mottó: az egyik Mózes I. 32,24-ből egy részlet: „Jákob pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele hajnalhasadtáig.”, a másik pedig Benedictus Spinozának Az emberi lélekről című művéből vett sora: „Ne várja tehát senki, hogy bármit is mondani fogunk az angyalokról.”