Mikola Gyöngyi és Ilia Mihály itt olvasható laudációi a Bródy Alapítvány díjátadásán hangzottak el 2002. szeptember 27-én, a Műcsarnokban. A legjobb első prózakötetért járó Bródy-díjat idén Grecsó Krisztián kapta Pletykaanyu című kötetéért, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg 2001-ben. (A szerk.) 

Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Hálás feladat olyan könyvről beszélni, mely méltán lett híres és sikeres a megjelenése óta eltelt egy évben, és örömteli feladat olyan szerzőt méltatni, aki az olvasók legkülönbözőbb köreiben lett ismert és népszerű, és akit a szigorú kurátornak nemcsak szakmabeliként van szerencséje személyesen is ismerhetni, hanem – most már, az eredmény ismeretében elmondhatja – a szerző két féléven keresztül hallgatója is volt a szegedi egyetemen, és egy tanárnak mindig szívmelengető arra gondolni, hogy milyen szerencsés volt, amikor, bárha csak egy rövid ideig, de talán ő is inspirálhatta híressé vált, tehetséges tanítványát.

Hálás és örömteli feladat tehát nekem Grecsó Krisztián Pletykaanyu című könyvéről beszélnem, de mégsem könnyű feladat, részben mert a mi magaskultúránkban a kritikus értelmiség okkal, ok nélkül eleve bizonyos gyanakvással fogadja a sikeres, főleg a piaci sikert és média-ismertséget is hozó műveket és művészeket, másfelől pedig a média gerjesztette hírnév gyakran elfedi még a professzionális olvasók előtt is a mű legfontosabb erényeit. Úgyhogy most a díjnyertes könyv eme rejtettebb értékeiről szeretnék szólni Önöknek, Hölgyeim és Uraim.

Mészöly Miklós elmélkedett arról egy esszéjében, hogy a klipek és csipek korát éljük, a mai kor mitológiája a sűrítés és a tömörítés jegyében áll, minél több információt igyekszünk tárolni minél kisebb helyen, és minél nagyobb sebességgel továbbítani. Grecsó mintha szemben haladna az árral és az így felfogott korszellemmel: mondatai hosszúak, többszörösen összetettek, szereplői ráérnek hosszan beszélgetni és bonyolult történeteket mesélni egymásnak. Minden látszat ellenére azonban Grecsó Krisztián legjobb írásaiban ez a lassú, ráérősnek, régiesnek tűnő, időnként tudatosan Mikszáthra hajazó elbeszélésmód éppen hogy a prózanyelv lehetséges megújításának irányába mutat, mégpedig a mi egyközpontú és egynyelvű magyarországi irodalmunkban még mindig nem eléggé elterjedt polifón narratív szerkezetek felé. Elbeszéléseiben Grecsónak sikerül több egyenrangú szólamot kidolgoznia és összeszőnie, és az egymásnak felelő, egymást feltételező egyenértékű szólamoknak köszönhetően válnak írásai különlegesen nyitottakká. A nyitottság másik forrása a fikció kezelése, a valós, a kitalált, a metafiktív és az imaginárius nyelvi terek mesteri egybejátszása, egyfajta ironikus vagy humoros beszédkritika. Ezt a fajta nyitottságot pedig éppen nem redukcióval lehet elérni, hanem ellenkezőleg, olyan nagyobb formákkal, ahol a különböző nyelvi rétegek, a különböző személyiséggel, identitással rendelkező elbeszélők megfelelően ki tudnak bontakozni, érzékelhetővé válik az a bonyodalom, amit a másik ember jelent. És hát korunk filozófiája, progresszív szellemi irányzatai a legkülönbözőbb aspektusokból igyekeznek kimunkálni az Én és a Más roppant összetett és kultúránként, nyelvenként is változó összefüggéseit, viszonyrendszereit. Éppen azért, hogy olvasni tudjuk a Másik szenvedésének és szenvedélyének azt a néma regényét, mely sokszor valóban csak néhány elejtett szóban vagy egyetlen futó pillantásban képes hírt adni magáról. Számomra az idei mezőnyben Grecsó szövegeinek érzékeny, költői polifóniája volt az a legüdítőbb esztétikai jelenség, amely egyértelműen kiemelte őt pályatársai sorából.

A megformálás nyitottságával függ össze, Hölgyeim és Uraim, a díjnyertes mű másik olyan különössége, melyet reflexióinkban (a sajátomat is ideértve természetesen) talán nem kellő árnyaltsággal értékeltünk eddig. Valószínűleg azért történhetett ez így, mert elég kényes kérdésről van szó, olyan témáról, amelyről önmagában is nehéz beszélni, hiszen fennáll a veszély, hogy valamely ideológia vagy szűk érdekektől vezérelt politikai retorika uszályába kerülünk – és ez a téma: a vidékiség kérdése Grecsó szövegeiben. Kényes kérdés nekem személy szerint is, hiszen a Bródy Alapítvány immár egyetlen vidéken élő kurátora lévén azt kockáztatom, hogy elfogultsággal vádolnak majd, ha éppen a vidékiség újszerű feldolgozása miatt is ünneplem a Pletykaanyut. Jóllehet én magam sokkal pozitívabban és problémamentesebben éltem és élem meg a saját vidékiségemet, mint Grecsó elbeszélői és hősei, mégis nagyon mélyen megértem a hiánynak, az elvágyódásnak és az erős, szinte eltéphetetlen kötelékeknek azt az ellentmondásosságát, belső drámáját, melyet ezek az elbeszélők és hősök megélnek. A vidékiség mint léthelyzet ambivalenciájáról döbbenetes erővel szól a szabadkai születésű belgrádi filozófus, Radomir Konstantinoviè A vidék filozófiája című, 1968-ban írt, magyarul nemrégiben, Radics Viktória értő tolmácsolásában megjelent könyve.

Hölgyeim és Uraim, engedjenek meg egy rövid idézetet ebből a műből, mely távol az ideológiáktól, a filozófia szigorú módszereivel határozza meg a maga tárgyát: „A vidék szelleme a meghunyászkodás szelleme, melyen keresztül a holt világ, melybe süpped, megpróbál megszólalni; vállalkozó kedvű, familiáris szellem, ám egyúttal a gyűlölet pamfletista színházának szelleme is; boldogtalan szerelmes a halott kedves sírjánál, ám egyúttal az a szellem, mely prófétai dühvel üldözi mindazokat, akiket a meg nem talált egység miatt bűnösnek kiált ki. Megalkotta az ún. »kisember« vízióját, aki valamiféle kis életet él, szárnyaszegett fél életet; az elfojtás, a lemondás, a szerénység szelleme ő, de éppen ezért a barbarizmus kirobbanásának szelleme is, mely a szerénységre való képtelenségünkből, a szűkös létezésbe való bele nem törődésünkből fakad ki, hiszen a létezés a lény kibontatkoztatására törekszik, s e lény nem a lemondás és nem a szegénység híve."

A vidékiség vagy más szóval provincializmus azonban Konstantinoviè szerint éppúgy hozzátartozik a szellemhez, mint a mozgáshoz a nyugvás, vagy a történelemhez a történelemmel való békétlenség. Éppen ebben rejlik a magyarázata annak a tételének, mely szerint „a vidék nem a világban van, hanem a szellemben, és mindenütt lehetséges", vagyis a vidékiség nem pusztán geográfiai és nem is szociológiai kategória, hanem a szellem egyik irányultsága, specifikuma. A vidékiséggel, a vidékiség szellemével való szembenézés és számvetés befejezhetetlen munka, állandó kötelezettség és ihletforrás.

Ez az ihletforrás, az azonosság és az elkülönülés ambivalenciájának óriási energiája táplálja Grecsó Krisztián írásait is, azoknak a gondolkodóknak és művészeknek a munkáihoz hasonlóan, akik bevilágítják, nyitottabbá és termékennyé teszik a kultúra számára azt a senkiföldjét, melyet itt, Közép-Európában „vidéknek" vagy „vidékiségnek" nevezünk.

Szívből gratulálok a szerzőnek, és kiadójának, a – nem mellékesen vidéki – Jelenkor Kiadónak is, és további szép sikereket kívánok mindkettőjüknek.