A ciklusok nyitó darabjait kurzívan szedték, ezáltal is elkülönítve őket a többi verstől. Ennek az eljárásnak többféle jelentést is tulajdoníthatunk. A dőlten szedés magában foglalja az idézés gesztusát, és mintegy a mottó szerepével ruházza fel a cikluskezdő verseket. Így ezek mint alap-szövegek, igazodási pontok jelennek meg, melyekre aztán – az életmű kontinuitásának jegyében – ráépülnek a későbbi szövegek. De ha figyelembe veszszük a kronológia említett hangsúlyozását, azt mondhatjuk, hogy nemcsak a korábbi versek vannak „bemásolva” az új kötetbe, hanem általuk felidéződnek a múltnak azok a szeletei is, melyekben ezek a szövegek megíródtak. Az újabb művek pedig a régebbi versekkel és a hozzájuk kapcsolódó idővel való szembesülésnek tekinthetők. Az új költemények – mindenekelőtt a ciklusokat zárók – reflektálnak a régiekre.

A legszembetűnőbb ez a második, Az állomáson című ciklus esetében, ahol a Föníciai hajósokra a Föníciai este felel. Előbbiben olvassuk a következőket. „És mennek, elvakultan, messzire. / Egynek holmija van, másnak hite.” „S ők mennek, elvakultan, messzire. / Astarte hitével, vagy nélküle. / Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák! / Hiába kérded, mi a folytatás. / Fölring a part, s egy délibáb vele. / S a partnak nincs vitorlamestere.” A tizenegy évvel később írott második versben mindaz, ami az előző szövegben mint fenyegető lehetőség jelent meg, már bizonyosságként van bemutatva. „A hullámokat elvágja a szél, / és bőgeti: Astarte, merre vagy?” „A rémület a főárbocra ül – / Astarte, merre vagy? Mért nem vagy itt?” Van a Föníciai hajósoknak egy sora, mely pontosan megismétlődik a Föníciai estében. Csak míg a strófákra nem tagolt előbbi versnek a közepén, más irányokba mutató kijelentések között inkább baljóslatú gondolatról, addig a négy versszakos újabb költemény utolsó sorában végzetes történelemfilozófiai állításról van szó. „Fönícia halott, mert nincs hite.”

A kötet alcímének a könyv szerkezetéhez való viszonya nehezebben felfejthető, mint az eddig taglalt összefüggések. Hogy mit jelent a Versek négy arckép alá, arra a hátsó borítón olvasható sorok adnak értelmezési javaslatot. Eszerint a négy ciklusban négy férfi portréja rajzolódik ki, s a négy nyitó vers a négy „főszereplő” bemutatása volna. Az arcképek azonban nem túlságosan élesen körvonalazottak. Esetleg felmerülhetne, hogy az első ciklus „hőse” Vas István: neki van címezve a záró vers, a Vas Istvánnak, elkésve. (Más értelemben szerepel a „késő” szó a ciklust nyitó szövegben, a Kései fürdőzésben – a motivikus egyezés így is figyelemre méltó.) Az utolsó ciklus esetében kézenfekvőnek tűnhetne, hogy a kötet címadó darabja miatt Jonathan Swiftet tekintsük „főszereplőnek”. A ciklusokat elolvasva azonban nemigen találunk további fogódzókat, melyek ezeket az értelmezéseket megerősítenék. Az a gondolat, hogy itt arcképekről van szó, nem válik ténylegesen kötetszervező elvvé. Illetve érdemes a hátsó borító megjegyzését figyelembe vennünk, mely szerint az arcképek „a valóságos és a metafizikus létezés síkján” rajzolódnak ki. Tehát nem szükségszerű konkrét férfi-alakokra gondolnunk – az utolsó ciklus esetében ez egyébként lehetne éppen Liszt Ferenc vagy Dániel próféta is (a Jonathan Swift éjszakái, ahogyan Gergely Ágnes költészete általában, kulturális utalásokkal rendkívül telített). Az viszont, hogy a versek mögött rejtőző szubjektum tudatában valóban kirajzolódik négy férfi arcképe, összhangban áll a szövegek emlékező karakterével.

Hogyan érzékeli az emberi tudat az idő szerkezetét; miként ragadható meg a múlt? A kötet fő kérdései az emlékezésre és az időre irányulnak. A Santa Fé című versben a múlttal való foglalkozás – mint ontológiai szükségszerűség – „parancsa” programszerűen is megfogalmazódik: „nem él, aki a múltra vak”. Az időről való gondolkodásnak és beszédnek számos rétege van a kötetben. Vegyük először Gergely Ágnes költészetének egyik nagy erősségét, atmoszférateremtő erejét. A könyv első versében az az állapot konstruálódik meg, amikor a szubjektum úgy érzékeli, hogy az idő megállt. „A félsziget. A félsziget. / Ökörnyálon hintál az esti bűvölet. / Fürdés a tóban. Meztelen.” A vers beszélője mintha eggyé válna azzal az időponttal és szituációval, melyet felidéz. Az a kép ugyanis, mely a vers elején az „esti bűvöletre” vonatkozik, áttevődik az emlékezőre: „ökörnyálon hintálok, esti bűvölet”. A leírt élethelyzet tehát jelen van, a múltbeli állapot nem múlik el, hanem örökérvényűvé és mindig jelenvalóvá válik: „fürdés a tóban, éjfélkor, örökre”. (Kései fürdőzés) A következő vers aztán az idő múlásáról és konkrétan a test mulandóságáról beszél, úgy azonban, hogy fenntartja annak a lehetőségét, hogy vannak olyan események, melyek kikerülnek az idő lineáris haladásából. Ez a szöveg arról szól, hogy „a herceg” több mint két évtizede eltűnt a hajójával, de mivel nincs bizonyosság arról, hogy meghalt, nem véget ért, hanem függőben maradt az élete, és mint zárvány van jelen. „Huszonkét éve eltűnt. / Ott lenn azóta várják.” „A hit nem múlik mégse. / Hol van a herceg yachtja? / Hol van a szívverése?” (Viharkabát)

Különösen érdekes az idő-tematika szempontjából az Álomjárás című vers. „Lepkék jártak itt a szobában, / de nem maradt meg egy se. / Húsz éve les a mézescsupor, / hogy mikor törjön össze.” A négyszer négy soros szöveg első versszaka egy pillanat alatt lezajló eseményt, egy tárgy összetörését nem mint valaminek a végét mutatja be, hanem mint sűrítményt: a csupor összetörése magába gyűjti azt a húsz évet, mely megelőzte a cserepekre hullást. A „les” igében nemcsak a fenyegető lesben állás képe van benne, hanem a nézés mozzanata is; mintha a csupor húsz éven keresztül nézte volna az előtte lezajló eseményeket. Jelentése van annak is, hogy éppen mézes csuporról beszél a vers, hiszen a méz sűrűsége rímel a törés pillanatának sűrűségére. A lepkékről való, retorikája miatt banálisnak tűnő közlés hatásosan készíti elő a vers lényegi történését, amennyiben a pillangó nagy kulturális hagyományokkal bíró képe a lélek halhatatlanságát és a halált idézi meg. Hasonlóképpen költői toposznak számító természeti képpel indul a második versszak, mely aztán fogalmi nyelvbe fordul át. „Sepregetem a szilánkokat, / mint utcán a falevelet. / Sosem önfeledt az a tárgy, / mely nemlétével fenyeget.” Azáltal, hogy a „tárgy” szó a megszemélyesítésben az „önfeledt” jelzőt kapja, előtérbe kerül a melléknév szó szerinti jelentése. A csupor nem feledkezhetik meg önmagáról, a saját létéről és annak felté-teleiről: létével ezekre a feltételekre, vagyis a végességre és ezáltal az időbeliségre emlékeztet. Másfelől figyelmezteti azt a személyt, akinek köze van a tárgyhoz, s aki szintén nem lehet önfeledt. „Örököltünk, mondja valaki, / aki temetett nemrég. / Öltünk, mondja szélesen a gazda. / Szivárog az emlék.” A harmadik versszak a kötetnek ahhoz a rétegéhez sorolható, melyet a hol közvetlenebb, hol áttételesebb moralizálás határoz meg. Az „örököltünk” és az „öltünk” szóválasztás itt mintegy leleplezi a nyelvhasználókat, akik e szavak által nemcsak értelmezik a velük történő, illetve az általuk végrehajtott eseményeket, hanem valójában létrehozzák azokat. (A gyász örökléssé, az állat levágása pedig gyilkossággá válik e performatív nyelvi aktusok által.) „De a lélek kései véralvadása / kanonizált útszűkület. / Kezedbe adom hitemet / a lepkék rajzása felett.” Az utolsó versszak jól példázza Gergely Ágnes képalkotói technikáját. Nagyon sűrű, szemantikailag már-már kibogozhatatlan képsor jött itt létre. Hiszen az is értelmezésre szorul, hogy a léleknek vére, véralvadása van, s ez kései – erre pedig mintegy rárakódik a kijelentés második fele, az önmagában is érthetetlennek tűnő „kanonizált útszűkület”. Ezt a két sort talán a vers címének fényében lehet értelmezni: mintha az álom fellazítaná, vagy inkább alternatív rendbe szervezné a nyelv és a képek logikáját.

De a sajátos képalkotás nemcsak erre a versre jellemző. Az állomáson című költeményben olvassuk a következő mondatot. „Ránehezül a múltra / kendős fejem a vállán.” Nem egyszerű megérteni e predikatív szintagma két tagjának viszonyát, vagyis megtalálni a kapcsolatot az állítmány (és bővítményének) absztrakciója és az alany képszerűsége között. Eleve nehézséget okoz, hogy a múltra való ránehezülés éppen a fordítottja annak, amit várnánk (a múlt szokott nyomasztó erőként ránehezülni a jelenre). Bonyolítja a helyzetet, hogy hasonlatnak is tekinthetnénk a két sort: úgy nehezedik, mint egy fej a vállra. De ha metonimikus viszonyt, illetve elliptikusságot tételezünk a szövegben, akkor értelmet nyerhet a mondat jelentése. Eszerint a múltra való emlékezést teszi nehézzé egy konkrét kép (a múltból): az a pillanat, amikor a vers beszélője ráhajtotta a fejét az imaginárius megszólított vállára. Az a benyomásom, hogy Gergely Ágnes számára ezeknek a képeknek az esetében a jelentéskonstruálásnál fontosabb az atmoszférateremtés, effektusok létrehozása: hogy az olvasó megtorpanjon egy-egy szokatlanul sűrű helyhez érve. Ugyanezt érzem például az Inconnu című versben. „Ahol az árnyak felcsapódnak, / a tövig égett irgalom / végigtarol a partvidéken, / ha süppedésben jár a hold […].” „A tövig égett irgalomból / Inconnu, szól a harsona.”

Van azonban a kötetnek jó néhány olyan darabja is, mely áttetszőbb logikájú képekkel dolgozik, s melyben inkább az egyes képek egymás után következése lehet szokatlan. Ilyen például a Röntgenfelvétel (ez többek között a Viharkabátot visszhangozza), vagy Az irgalom (nagyszerű Pilinszky-rájátszásával: „az arc előtt az üres árok”). Hogy a szerző milyen sokféle hangon tud megszólalni, jól jellemzi az egymás után olvasható A fák alatt a maga dalszerűségével és A prédikátor álma, a könyv egyik legsúlyosabb szövege, melyet már-már túl súlyosnak érzek: „a por földdé lesz, mert úgy vala egykor, / a lélek az egy igaz Istené, / a szó, mint a szeg, erősen leverve, / és megy a vers az ítélet felé”.

Utóbbi vers rokona a Dániel, melyet a fentebb említett moralizáló beszédmód jellemez. „Két barátom fia halott. / És ezalatt hol volt az ég?” Ez a lázadó kérdés, mely valójában nem kérdés, nem jellemző a kötetben megszólaló költői szubjektum alapmagatartására. A Jonathan Swift éjszakáit ugyanis a bizonytalanság, a sejtések artikulálása, a valódi kérdések kimondása és a tévedések belátása jellemzi. Mint a következő helyeken: „Hogy tűnnek el a szarvasok, / ha a szerelem messze már?” (Tükörpillanat); „Szétszitálnak a vonatok, / s elindulnak, nem tudni, merre.” (Montparnasse) Vagy éppen a következő két idézetben, melyekben azt láthatjuk, amit Gergely Ágnesnél annyiszor: egy motívumnak egy későbbi versben való továbbgondolását. Ebben a költészetben, mely a gondolkodás és a nagyon is biztos alapokról feltett kérdések helye, az is kérdésessé válhat, hogy egy kérdést érdemes-e kérdésként feltenni: „a hullám nekiront a partnak – / de ki küldte oda?” (Az alabástrom út) – „a hullám nekiront a partnak, / mindegy, hogy ki küldte oda” (Inconnu).