„Tudod, Jancsi szivem, sehogyan sem lesz jó

Ez a huszár-attak, ez a baknyúl-tempó.

Meg hát mostohám is azt mondta, vigyázzak,

Okos lányt nem érhet skandalum, gyalázat.”

Kukorica Jancsi mit felelhet erre?

Úgy látszik, ezúttal füstbe megy a terve.

Nem fog Ámor nyila a szépséges árván,

Rezeg a rekettyés, fölrikolt egy fácán.

Megnyílik a bozót mély-árnyékú öble,

A derék mostoha lép elő hörögve.

Orcája porondján két küzdőfél csatáz:

Tengermély döbbenet s keresztény karitász.

„Ejnye, fiatalság, hát mi a bubánat!

Kukorica úrfi, vedd föl a subádat.

Teremtőd kertjébül ne szakajts virágot,

Onnan Ő ezért már sokakat kivágott.

A szentmise végin várd be Iluskádot,

S nem bánom, egyetek képviselőfánkot,

Kísérd a vásárba, vidd el falubálba,

Hanem hát üstöllést hozd haza utána!

Nagy kár azért róni a rőt őszi allét,

Hogy a végin, Jancsi, te vidd el a balhét.

Nyaljátok a tejszínt, de bájköröd belásd:

Mézeskalács-szívet lőjél neki, ne mást.”

E szavakat szólá a derék mostoha,

S szelíd korbács vala nyelvének ostora.

Szelíd szemmel nézett a juhászbojtárra,

Kinek szégyenében pirult az orcája.

Pirult, hiszen szíve hajlik ám a jóra,

Csak az a fene nagy kévánság ne vóna!

Ám hogy a szent szózat lelkit átalhatja,

Nyomban le is konyul bűnös akaratja.

S még kisebbre töpped, mintha jeges lékbe

Lógatna kukacot bősz csukák elébe,

Amikor fölbukkan előtte a gazda

Glóbuszra formázott, buddhányi pocakja.

Szuszog, mint kanmedve az erdei hajszán,

Izzadság-gyöngyszemek sorjáznak a bajszán,

Kidülled fejébül öklömnyi két szeme,

Mégsem haragvással néz Jancsira vele.

„Ne félj tőlem, komám, hidd el, megértelek,

Jó fiú vagy, Jancsi, tökös magyar gyerek!

Ez egyszer hadd legyek megértő és laza:

A miskárolóér’ nem ugrasztlak haza.

Ámde figyelmezz rám, hallgass az öregre,

Ne legyints füleddel az ősi szövegre:

Taktikusabb volna tökéletlen vágyod

Valami nemesebb célban szublimálnod.

Szoknyák után futni méltatlan mulatság,

A férfikard ennél magasabb utat vág.

Elpuhítja lelked a rúzs és a kölni –

Állj inkább huszárnak, s eridj öldökölni!

A birkaiskolát immáron kijártad,

Pattanj hát nyeregbe, ne koptasd a lábad!

Másképp néz a lyány is a katonatisztre,

Mikor elé toppan, talpig szifiliszbe’!”

A gazda, elérvén szózatának végit,

Egynehány tockossal megtoldja beszédit.

Jancsi rá-rábiccent a baráti szóra:

Akár a csalogány, csattog a tarkója.

A napnak korongja hosszú égi útján

Megpihen odafenn a jegenyék csúcsán.

Onnan pillant vissza a magyar határra,

Rózsafátyol-leplét szétterítve rája.

Mit lát odaföntről? Vajon mire néz le?

Milyen tájra csorog a nap arany méze?

Apró pöttyök alant, hinnéd légypiszoknak,

Hanem hát igencsak izegnek-mozognak.

Ott lépdel a derék mostoha nyomába’,

Hazatart Iluska, az anyátlan árva,

Végig a főutcán, rózsaszínű fényben –

Elkerülte végül a rettentő szégyen.

A gazda nem mozdul, úgy eltöprenkede,

Komótos ritmusban jár hatalmas keze,

Elmereng a dicső múltaknak ütemén,

Oldalán lapít a rezgő fejű legény.

Kimért tockosoknak tompa csattanása,

Mint a magyar tájék szíve dobbanása.

Legelnek a birkák, hallik csámcsogásuk,