Chuck Palahniuk (1962-) a kortárs amerikai próza szelid fenegyereke. Szelid, mert szerzői esszéiben éleslátóan és érzékenyen ír számára fontos pályatársairól, így Ira Levinről vagy Amy Hempelről, a legbizarrabb figurákról, a szélsőséges élethelyzetekről, az amerikai társadalom szubkultúráinak őrült szokásairól, vagy éppen Portlandről, ahol él; és fenegyerek, mert érzékeny témákat boncolgató, mesterien megírt, „transzgresszív” regényei pályájának kezdetétől fogva rendszerint kiverik a biztosítékot a kritikában és a médiában egyaránt, miközben olvasótábora egyre szélesebb, népszerűsége pedig a Harcosok klubja óta töretlen.

A magyar nagyközönség elsősorban Palahniuk korai műveit ismeri – megírásuk sorrendjében a Láthatatlan szörnyeket, a Harcosok klubját, a Cigányutat és az Altatót –, melyek pályájának első nagyobb ívébe tartoznak, s ekképp számos hasonlóság mutatható ki közöttük mind a motívumok, mind a szereplők, mind a nyelvezet, mind pedig az elbeszélés szerkezetét illetően. A későbbi Palahniuk-művek már nagyobb változatosságot mutatnak. Ide tartozik a kerettörténetbe foglalt novellákból álló Kísértettek, az irodalmi szenzáció hajhászásának sajátos palahniuki paródiája, s a sorban a legfrissebb, az angolul idén megjelent, s jövőre a Carthaphilus Kiadónál napvilágot látó Kárhozott, mely a szerzőnél az utóbbi időben megfigyelhető szatirikus tendenciák erősödését mutatja.

A Kárhozott elbeszélője a tizenhárom éves halott kislány, Madison Spencer, aki a pokol bugyrait bejárva számol be kalandjairól és idézi fel múltját: híres szüleinek hóbortjait, a svájci bentlakásos nevelőintézetben szerzett tapasztalatait és halálának pontos körülményeit. Elbeszélését – jobb híján – a Sátánnak címezi, de ki-kiszól olvasóihoz is, akiket egy tizenhárom éves “kislány” bölcsességével igyekszik felkészíteni a halálra.

Sári B. László

 

 

 

 

CHUCK PALAHNIUK

Kárhozott

 

IX.

 

 

Ott vagy, Sátán? Itt Madison beszél. Mielőtt még belevágnék abba, ami most jön, esküdj meg az életedre, hogy ezt a titkot mással NEM osztod meg. Komolyan. Tudod, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy te vagy a Hazugságok Hercege, de akkor is meg kell esküdnöd. Biztosítanod kell a titoktartásodról, ha azt akarod, hogy a jövőben a kapcsolatunk az őszinteségre épüljön és elmélyüljön.

 

Ha tudni akarod, télen, a szünetben egyedül maradtam a bentlakásos iskolában. Gondolom, magától értetődő, hogy most előző életemről mesélek. Szüleim számára a karácsony normális hétköznapként telt, osztálytársaim sítáborba vagy valamelyik görög szigetre készültek, így hát a magam részéről nem tehettem mást, mint hogy jó pofát vágjak az egészhez, és biztosítsam őket róla, a családom minden pillanatban itt lehet, hogy elvigyen. Az őszi félév utolsó napjára kiürültek a hálók. Bezárt az ebédlő. Ahogyan az előadótermek is. Még a tanárok is eltűntek az iskola területéről, vitték hatalmas csomagjaikat, engem pedig szinte teljesen magamra hagytak.

Azért mondom, hogy „szinte teljesen”, mert éjjeliőr, valószínűleg egy egész éjjeliőrcsapat, járta az iskola területét, ellenőrizte, hogy be vannak-e zárva az ajtók, letekerte a termosztátokat, zseblámpájának fénye pedig néha a környéket pásztázta, mint egy régi börtönös filmben a reflektorok.

Szüleim egy hónappal azelőtt fogadták örökbe Gorant, a kísérteties tekintetű fiút, aki Drakula gróf akcentusával beszélte az angolt. Bár csak egy évvel volt idősebb nálam, Goran homlokát máris ráncok barázdálták. Arca beesett. Szemöldöke vad és kócos, mint a Kárpátok erdős lejtői; olyannyira gubancos és erős szálú, hogy ha közelebbről megnézted volna, nem lepődsz meg, ha a szőrszálak között portyázó farkasfalkát, romos kastélyokat látsz, meg hajlott hátú cigányasszonyokat, akik tűzifát gyűjtenek. Goran még csak tizennégy volt, de szeme, ködkürt mélységű hangja mind azt sugallta, hogy mintha végignézte volna, ahogy egész családját halálra kínozzák egy távoli gulág sóbányájának kényszermunkatáborában, ahogy vérebek űzik őket úszó jégtáblákon át, ahogy bőrkorbáccsal verik a hátukat.

Óh, Goran… Nincs az a Heathcliff vagy Rhett Butler, aki ennyire füstös képű vagy bárdolatlan lett volna. Mintha saját örökös magányában létezett volna, ahová a megpróbáltatások és nélkülözések iszonyú története zárta be, és én irigyeltem ezért. Bizony, ezért a sok kínoztatásért.

Goranhoz képest a felnőtt férfiak butácskának, szószátyárnak és jelentéktelennek tűntek. Még az apám is. Ő aztán különösen.

Az ágyamban, a háromszáz lánynak épült svájci bentlakásos iskola hálójában, ahol a csövek épp csak annyira melegek, hogy el ne fagyjanak, magam elé képzeltem Gorant, ahogy a kék erek átszövik halántékának áttetsző bőrét. Elképzeltem, hogy haja annyira erős, hogy le se lehet fésülni, és égnek áll, mint azoké, akik marxista filozófiát tanulnak keserű presszókávéjuk mellett a füstös kávéházakban, és csak a kínálkozó alkalomra várnak, hogy égő dinamitrudat dobjanak valami osztrák trónörökös nyitott autójába, s ezzel kirobbantsák a világháborút.

Anyám és apám minden bizonnyal éppen szegény Gorant mutatták be az összegyűlt médiatudósítóknak a Utah-beli Park Cityben, vagy Cannes-ban, vagy a Velencei Filmfesztiválon, míg én hat takaró alatt kucorogtam, fügés kekszen és szénsavmentes Vichy ásványvízen tengődtem.

Nem, ez tényleg nem fair, de nyilvánvalóan nekem volt jobb dolgom.

A családom azt hitte, egy jacht fedélzetén töltöm az időt a vihorászó barátaimmal. Anyám és apám azt hitték, hogy vannak barátaim. Az iskolában azt hitték, hogy a szüleimmel és Gorannal vagyok. Két csodálatos hétig más dolgom se volt, mint hogy a Brontë nővéreket olvassam, elkerüljem a biztonsági őröket, és rójam az iskola helyiségeit – meztelenül.

Tizenhárom életévem alatt egyszer sem aludtam meztelenül. A szüleim persze egyfolytában ruhátlanul parádéztak a ház körül, a francia Riviéra exkluzívabb strandjain meg a Maldív-szigeteken, de én bizonyos testrészeimet folyton túl laposnak, másokat túlságosan kövérnek, megint másokat túlságosan soványnak, ám ezzel együtt is egyszerre esetlennek és püffedtnek, túl fiatalnak és túl öregnek éreztem. Nyilván megszegtem az iskola házirendjét, de egy magányos éjszakán levetettem a hálóingemet és meztelenül bújtam ágyba.

Anyám sosem csinált belőle problémát, hogy elhívjon egy-egy hétvégi összejövetelre, ahol a nemi szervek anatómiáját tudatosították magukban, vagy az erogén zónáik feletti irányítás megszerzését gyakorolták, és ahol a szokásos celebmamik és lányaik gyülekezete idétlenkedett valami távoli barlangban: kézitükrökre guggoltak, csodálták a méhnyak végtelen rózsaszín hangulatait, de nekem ez az egész olyan sterilnek tűnt… a test feletti uralom megszerzéséből klinikai hangulat áradt. Nem olyan nyílt, őszinte módon próbálták ki a szexualitást, ahogy én szerettem volna. Én Gorant akartam, a kicsattanó életerejével és szeszélyeivel. Kalózokat akartam és csipkébe szorított testeket. Álarcos útonállókat és elrabolt, pirospozsgás lánykákat.

Második éjszaka aludtam meztelenül, és arra ébredtem, hogy pisilnem kell. A közös vécék minden szinten a folyosó végén voltak, de most biztos, hogy egyedül voltam a hálóban. A kőbe vésett szabályokat megszegve meztelenül és mezítláb kikukucskáltam a szobából, hogy látok-e a folyosón őrjáratozó biztonsági embert. Az ablakokon átszűrődő halvány holdfényben látszott a leheletem párája, ahogy végigfutottam a hideg padlón a mosdóba és elvégeztem a dolgom. A harmadik éjszaka ismét kimentem a mosdóba, de útközben kicsit elkószáltam, mert visszafelé jövet betértem a földszinten a társalgóba, és ruhátlanul ücsörögtem a dermesztő bőrkanapékon a tévé képernyőjének fekete tükre előtt. Tükörképem az üvegen halovány, mint egy duci kísértet.

Óh, azok a boldog földi idők, mikor még volt tükörképem…

Tényleg, Sátán, de komolyan. Meg kell esküdnöd, hogy erről egy szót se szólsz senkinek.

Ötödik egyedül töltött éjszakámon a kémiaszertárba merészkedtem, meztelenül ücsörögtem a szokásos helyemen a latin nyelvek osztálytermében, meztelenül álltam az ebédlő végében az emelvényen, ahol normális esetben a rangidős tanárok étkeznek.

És igen, aláírom, hogy halott vagyok, hogy szánalmasan néz ki a testem, és hogy nem sokra tartom magam, de nagyon is tudatában vagyok annak, hogy kockázatos, késő éjszakai exhibicionizmusom és Goran iránti epekedésem nyiladozó szexualitásom tünetei. A bőrömnek feszülő éjszakai levegő… a bőröm teljes felülete és a mellbimbóim és annak a sok hétköznapi tárgynak az anyaga: fa íróasztalok, a lépcsőn a szőnyeg, a folyosón a járólap mind-mind csodálatos érzés volt – a szokásos selyem- és nejlonrétegek közvetítése nélkül. Minden sarok mögött ott rejtőzhetett egy biztonsági őr, egy furcsa férfi egyenruhában, fényesre pucolt bakancsban. Mindegyiküket fényes jelvényben és övre csatolt pisztollyal képzeltem el. Valószínűleg valami bajuszos svájci apukával vagy nagypapával futottam volna össze, de én Gorant képzeltem oda. Gorant, bilinccsel a derekán. Gorant, ahogy tűnődő szemeit sötét diktátor-napszemüveg mögé rejti. Minden pillanatban rám vetülhet egy fénysugár, és olyan részeimet mutatja meg, melyeket idáig rejtve tartottam. Jelentik majd, és kicsapnak. Kitudódik, mi történt.

Meztelen kóborgásaim során a könyvtárban időztem, a bőrszagú könyveket olvasgattam, miközben a hideg márványon sétáltam mezítláb. Fürdőruha nélkül úsztam a medencében. A holdfény világított csak, amikor besurrantam a rozsdamentes acél konyhába, és keresztbe tett lábbal ültem a kőpadlón, ettem a cso-kifagyit, míg vacogni nem kezdtem a hidegtől. Kecsesen, mint egy állat… mint egy tündér… mint egy vadember… A kápolnába mentem, és húsomat és véremet bemutattam az oltár előtt. Szűz Mária szobrain és festményein túl sok volt a lepel és a fátyol, és mindig roskadozott az ékszerek súlya alatt. A Krisztus-
ábrázolásokon alig volt több, mint egy töviskorona és egy túlságosan is aprócska ágyékkötő. Az első padban ülve éreztem, ahogy meztelen combjaim finoman a polírozott fához tapadnak.

A második egyedül töltött hét során már nappal aludtam, éjszakánként pedig ruha nélkül kóboroltam. Szinte minden szobában voltam már meztelenül, bejártam a folyosókat és a szerelőjáratokat, minden nyitott ajtón beléptem, de még nem jártam odakinn. Az ablakokon túl leesett a hó, mindent beborított, táncolt rajta a holdfény. Úgy éreztem, már az épületek is túlöltöztetnek. Ekkor már meztelenül aludtam. Olyan gyakran sétáltam, ettem és olvastam meztelenül, hogy odalett a varázs. Még mikor az Ambert olvastam csupasz mellel, akkor is… Elvesztettem azt a különleges érzést, hogy a tilosban járok. Csak úgy kaphattam vissza, ha kimegyek a szabadba, és mezítelenül állok a csillagok alatt, vagy hagyom, hogy betemessen a hó, ha otthagyom csupasz lábam nyomát a buckák között.

Ismerek lányokat, akik bolti szarkák lesznek, hogy elérjék ezt a kora kamaszkori mámoros állapotot. Mások hazudoznak, vagy pengékkel vagdossák magukat.

Nem, egyáltalán nem fair, hogy az ember az egyik pillanatban még friss hóban gázol, a lába bokáig süllyed a Locarno melletti leánynevelő magánintézet körül a hóbuckák formázta tökéletes pusztaságába, néhány nappal később pedig megszámlálhatatlan levágott körömdarabka ingoványán át vonszolja magát a tüzes Pokolban, ahová örökre vettetett.

Az egyedül töltött karácsonyi szünidő alatt, ahogy kiléptem a hálóból a havas éjszakai tájba, a bőröm érezte minden egyes hópihe érintését. A hidegtől minden egyes hajam szála égnek meredt, ahogyan a mellbimbóm is, a karomon és a lábamon minden egyes szőrtüsző csiklóvá változott, minden sejtem riadót fújt, talpon és éberen várta, mi történik. Előre nyújtott karral sétáltam, mint az ősi egyiptomi múmiák, mikor kősírjukban felébrednek a régi horrorfilmekben. Kezem tenyérrel lefelé, ujjaim lazán lógtak, ahogyan Frankenstein csoszog előre, mikor életre keltik a Universal fekete-fehér filmjében. Mentségemre azt találtam ki: ha elkapnak, azt mondom majd, hogy alvajártam. Ez lett volna az én para-szomniás védekezési mechanizmusom. Csak mentem és mentem, lépésről lépésre, előre a hóesésben, bele a sötétségbe, ami olyan hideg volt, mint a csokoládé-jégkrém; előre nyújtott kézzel, mint egy inszomniás rajzfilmfigura, csak éppen meztelenül.

Minden egyes porcikám minden egyes pillanatban érezte annak varázsát, hogy megérintenek. Azt akartam, hogy rám találjanak. Hogy lássanak kora kamaszkorom ereje teljében, csupasz mellel, csupasz puncival, tiltott gyümölcsként, gyerekpornós Lolitaként.

Ha rám talál egy biztonsági őr, tettettem volna, hogy elszégyellem magam. Már nagy gyakorlatom volt benne, milyen is zavarban lenni és megszégyenülni. Ha álmomból felköltöttek volna, akkor se okozott volna gondot. Ha egy őr rontott volna rám, hogy elkapja a csuklómat, hogy pokrócot terítsen a vállamra, hogy megvédje gyermeki ártatlanságomat, egyszerűen hisztériás rohamot tettetek, és foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogy kerültem oda. Elhárítok minden felelősséget a tetteimért… az ártatlan áldozat szerepét játszom. Az előző két magányos hétben megváltozott bennem valami, de még mindig el tudtam játszani, hogy meg vagyok döbbenve, hogy törékeny és szemérmes vagyok.

Nem, nem így haltam meg. Ahogyan már említettem, túlszívtam magam marihuánából. Nem fagytam halálra.

És egy kiéhezett, gyerekeket fogdosó biztonsági őr sem kapott el. Hogy a fene enné meg!

Előrenyújtott kézzel, mint egy alvajáró jártam az iskola területét, hajammal hópihéket ejtve csapdába, míg végül nem éreztem már a lábaimat. Akkor aztán visszaszaladtam a háló ajtajához, mert attól tartottam, hogy lefagy a lábam és megnyomorodom örökre. Ahogy nedves kezemmel megragadtam az acélkilincset, ujjaim és tenyerem odafagytak a fémhez. Húztam, de az ajtó automatikusan bezáródott, ahogy becsukódott mögöttem, és én ott álltam mezítelenül, kezem a kilincshez ragadva-fagyva, a csukott ajtó előtt, s nem tudtam segítségért szaladni, biztonságban visszamászni az ágyamba, az éjszaka pedig gyilkosan borult rám, egyik jégkristály a másik után.

És igen, lehet, hogy romantikus, álmodozó fruska vagyok, de észreveszem a metaforát, amikor már majd a kiszúrja a szemem: egy bimbódzó kicsi lányka a biztonságot adó leányság és a reá váró szexuális érés fagyos pusztaságának határán áll megdermedve és zsenge, szűzi bőrének egyetlen szent darabkája tartja őt fogságában és a többi és a többi és a többi.

És a gazdag családok gyerekei, akiket svájci bentlakásos iskolákba küldenek, megérik a pénzüket. Köztudomású volt társaim között, hogy néhány évvel ezelőtt egy ravasz növendék ellopta a hálók kulcsát, egy kulcsot, mely minden zárat nyit, és ez a titkos kulcs a hálók főbejárata mellett egy bizonyos kő alatt lapul. Ha egy elővigyázatlan Loreen Loovnja kisasszony titkos légyottra vagy rágyújtani surrant ki, és kizárta magát, akkor a dorgálások elkerülése végett egyszerűen az ilyen bűnös esetekre rendszeresített kulcsot használta, s később viszszatette azt rejtekhelyére. Kapóra jött volna ez a közös kulcs ott a kő alatt néhány lépésre, de a kilincshez fagyott kezemmel nem érhettem el.

Anyám erre azt mondaná: „Ez is azon hamleti pillanatok egyike.” Ami annyit tesz: erőfeszítést igényel, hogy eldöntsd a kérdést, lenni vagy nem lenni.

Ha sikítozok és üvöltözök, amíg egy éjjeliőr ideér, akkor porig leszek alázva, de életben maradok. Ha halálra fagyok, akkor megmarad a méltóságom, de… hogy is mondjam, halott leszek. Valószínűleg furcsa, rejtélyes alak leszek az iskolába érkező következő leánynemzedék számára. Örökül egy új, szigorú szabályt hagyok rájuk, mely szerint el kell tudni számolni minden egyes lány hollétével. Örökül hagyok egy kísértethistóriát, mellyel a korombeli lányok majd egymást ijesztgetik takarodó után. Talán meztelen kísértetként maradok velük, akit a tükörben, az ablak túloldalán, a folyosó távolabbi végén pillantanak meg a holdfényben. A kiváltságos kis csibészek megidézik kísértetemet, háromszor a tükör előtt elmondva a nevemet:

– Maddy Spencer… Maddy Spencer…

És hát ez is a hatalom egyik formája, bár a hasztalan hatalomé.

És igen, tudom, mit jelent a disszociatív állapot kifejezés.

Bármennyire is vágyom erre a kísérteties, gótikus halhatatlanságra, éjjeliőr után kiáltok. Azt kiabálom:

– Segítség!

Meg azt, hogy:

– Au secours!

Illetve azt, hogy:

– Bitte, helfen sie mir!

A hulló hó sustorgása elnyel minden hangot, letompítja az egész éjféli táj akusztikáját, megfojtja a visszhangot, mely messzire vihetné kiáltásaimat a sötétben.

Kezem ekkor már egy idegené. Látom kékre vált, csupasz lábaim, de azok már másnak a lábai. Kékek, mint Goran homlokán az erek. Az ajtó üvegtáblájában látom arcomat visszatükröződni, képemet az apró ablakon kicsapódó és azonnal megfagyó leheletem keretezi. Mindnyájan furcsának és rejtélyesnek tűnünk egymás számára, de ahhoz a lányhoz, akit az ablakban láttam, semmi közöm. Fájdalma nem az én fájdalmam. Itt van hát Cathrine Earnshaw halott arca, amint Szelesdomb barátságtalanul fagyos ablakain át kísért és a többi és a többi.

Néztem, ahogy a holdfényben vagy az utcai lámpa fényében tükröződő kóbor lelkem lefejti ujjait az acélkilincsről, ahogy foszló bőre még mindig a fémhez tapad, s ujjbegyeinek és tenyerének lenyomata mint zúzmara csipkézi a fogantyút. Néztem ezt az idegen lányt, ahogy otthagyja életvonalának, szerelmi vonalának és szívvonalának gyűrött térképét; komor arcára eltökéltség ül ki, fagyott pálcika lábain odasétál a kulcsért, és megmenti az életem. Ez a lány, akit nem ismertem, kitárta a nehéz ajtót, keze még egyszer hozzáragad, s az idegen törékeny bőrének még egy vastag rétege oda. A keze annyira elfagyott, hogy nem is vérzett. A fémkulcs olyan makacsul a kezéhez fagyott, hogy kénytelen volt magával vinni az ágyba.

Már csak az ágyban, pokrócokba bugyolálva, félúton az álom felé engedett fel a bőre, s a lány keze csendben fehér, vasalt ágyneműjére kezdett vérezni.

 

SÁRI B. LÁSZLÓ fordítása

---

A regény a Cartaphilus Kiadónál jelenik meg 2012-ben.