Úgy emlékszem, ’44 elején hirdették ki, hogy mindenki köteles bunkert építeni, oltóvízről meg homokról gondoskodni. A bunkert elméletileg másfél méter mélyen, S alakban – külön le- és feljárattal – kellett kiásni, a tetejét pedig befedni úgy, hogy semmi ne látsszon belőle.

Apánk is nekifogott, és csinált a kert végében egy kisebb valamit, amit jóindulattal se igen lehetett bunkernek nevezni, mert nem sokban különbözött a veremtől. Ezzel szemben Feketéék hatalmas bunkert építettek a kanális partján. Igaz, náluk az apjukon kívül a két fiú, Sanyi meg Karcsi is legényszámba ment már, míg nálunk – apánk mentségére legyen mondva – a tizenkét éves öcsém nem sokat lendített.

Úgy adódott, hogy három-négy családdal egyetemben mi is a Feketéék bunkerébe jártunk rendszeresen. Tulajdonképpen pár méter és néhány perc volt az egész, csak a mellettünk lévő üres telken kellett átvágni, és máris ott voltunk. Húszan-harmincan is összejöttünk Feketééknél, mert többen együtt nagyobb biztonságban éreztük magunkat, és valahogy a félelmünk is kisebbedett.

A Feketéék bunkere úgy beleolvadt a környezetbe, hogy teljességgel észrevehetetlen volt, legalábbis mi úgy hittük. Lejárata hosszan, rézsútosan lejtett lefelé, az oldalát és a tetejét, hogy a föld ránk ne omoljon, vastag gerendák tartották. A lejárat utáni, nem túl széles részben padkaszerű ülőkét alakítottak ki, de olyan hosszút, hogy akárhányan elfértünk egymás mellett. Aztán egy négyszögletes helyiség következett, oda tettük le a csomagjainkat. A férfiak – már amikor voltak velünk férfiak – a feljárat közelében guggoltak vagy leghátul ácsorogtak, nem emlékszem, hogy valamelyikük egyszer is leült volna közénk.

A Feketéék bunkerében – nemhiába a kanális partján volt – gőte meg béka is akadt szép számban. A padkán ülve nemegyszer érintettünk valamiféle gyorsan tovasikló, nyálkás hidegséget a kezünkkel. Egyik alkalommal a Tóthék Sanyikája visított fel, mert a nyakába bújt valami. Az anyja kihúzta a gallérjából a valamit, a feljárathoz vitte, hogy szemügyre vegye. „Jesszusom, egy béka!” – kiáltotta, és máris hajította a kijárat felé, de rosszul célzott, és az egyik férfi képét találta telibe vele. Az illető éktelen káromkodásba fogott, egyre jobban belelendült, cifrázta és cifrázta, nem bírta abbahagyni, mint ahogy mi sem a féktelen nevetést. A hisztérikus hangzavarnak az imádságos, vén Katonáné süvítő hangja vetett véget, ahogy a rózsafüzért morzsolva egyszer csak azt kiáltotta közénk, hogy „irgalmazz nekik”.

A vén Katonáné rettenetesen vallásos volt, a Feketéék bunkerében is állandóan imádkozott. Ha pedig nem, akkor a világot ostorozta. Ezerszer hallgattuk végig és már kívülről fújtuk, hogy mennyire bűnösök vagyunk, hogy a háborút nem Hitlernek köszönhetjük, hanem mi magunk idéztük a fejünkre azzal a tömérdek istentelenséggel, amit elkövettünk, és amikért most bűnhődni fogunk. Mindnyájan egyformán.

A vén Katonáné olyan sziklaszilárdan hitt a kollektív bűnösségünkben és bűnhődésünkben, hogy a felhők mögül jövő, hol fölerősödő, hol elhalkuló, mormogó hangot sem a hatezer méter magasan repülő bombázóknak, a nappali világosságot az éjszaka közepén pedig a Sztálin-gyertyáknak tulajdonította, hanem egyenesen az istenítélet eszközeit látta bennük.

Kibírhatatlan és elviselhetetlen volt. Az öcsémmel és a húgommal sose szerettük, mert folyton bepanaszolt bennünket, és sokszor kikaptunk miatta. A bunkerben aztán a felnőtteknek is elege lett belőle, olyannyira, hogy amikor rákezdett a rózsafüzérre, már az „Asszonyunk, Szűz Mária” is ingerültséget váltott ki belőlük, szólni azonban nem mertek, csak nyelték a mérgüket.

Végül a Treszkóék szerencsétlensége jött kapóra vele szemben.’44 nyarától német és magyar katonákat szállásoltak be majd mindenkihez, hozzájuk is. Nekünk muszáj volt betartani a légós rendeleteket, a katonák azonban – különösen a németek – nem nagyon törődtek vele.

Egyik este a Treszkóék házából kiszűrődhetett valami fény, mert három légiaknát dobtak le rá. A gépek csak átrepültek felettünk, nem mi voltunk a célpontjuk, mert semmi mást nem bombáztak, mentek tovább. Emberéletben, hál’ Istennek, nem esett kár, a háromból az egyik akna azonban telibe találta a ház végét, és elsöpörte a tetejét.

Miután a Treszkóék házát találat érte, a következő légiriadó alatt valaki azt találta mondani, hogy ha akkora magasságból a pislákoló lámpa fényét észrevette a repülő, akkor lehet, hogy a bunkerben a gyertyáét is látja, és talán még a beszédünket is hallja. Akkor ez egyáltalán nem tűnt képtelenségnek, olyannyira, hogy a vén Katonáné a rózsafüzér közepén elhallgatott. Sötétség és némaság borult ránk, többé nem gyújtottunk gyertyát és nem beszéltünk, csak vártuk a riadók végét. Igazán nem tudom, mi volt a jobb: a vén Katonáné mormolása és vészjósló sirámai, vagy a súlyos csönd a sötétben.

Akármilyen nagy volt a Feketéék bunkere, a föld alatt volt, és hiába gyújtottunk gyertyát – amikor még meg mertük gyújtani –, a semmi kis fénysugáron túlról olyan sötétség vett körül bennünket, mint amilyen fent, a legfeketébb éjszakában sincs, és hiába volt rajtunk vastag ruha, a nedvesség ellen nem nyújtott védelmet. Hiszen akkor már ősz volt, ráadásul csepegős, csorgós, hideg ősz.

Eleinte csak nem szerettem, később egyenesen irtóztam a föld alá menni. Lehettünk akárhányan, a nyirkos sötét, a felnőttek kimondatlan, suttogásba fojtott izgalma egyre hamarabb váltotta ki belőlem a szorongást. A többiek közelsége nemhogy megnyugtatott volna, inkább még fokozta bennem a feszültséget; egyre szaporábban szedtem a levegőt, mert úgy éreztem, mindjárt elfogy. Érzékszerveimmel egyetlen dologra koncentráltam: nehogy hozzám érjen valaki! A sötétben képtelen lettem volna elviselni. A riadók végére teljesen kimerültem, csak vonszoltam magam hazafelé anyám nógatásával a sarkamban: „Nincs jobb dolgod, mint az éjszakában andalogni!”. Legtöbbször azonban megunta a noszogatásomat, lehagyott, és mint a nyíl repült hazafelé, jobbján az öcsémmel, balján a húgommal. Eleinte még próbáltam tartani velük a lépést, aztán rájöttem, hogy bármennyire igyekszem, nem férhetek közéjük, mert én vagyok a legnagyobb, és mert anyánk figyelme az öcsémen és a húgomon túlra egyébként sem terjed ki.

’44 nyarától a repülőgépek már nemcsak átrepültek felettünk valami távoli célpont felé, hanem mi magunk lettünk a célpontjuk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb sorra kerülünk, az amerikai vagy a szovjet repülőkről ledobált „Kellett ez nektek?” meg „Űzzétek ki a németeket!” röpcédulák, aztán a BBC magyar adása, amit jó, ha fél tucatnyian hallgattak ugyan, mégis az egész falu értesült róla, mind ezt harangozta befelé. A román kiugrást követően pedig, két hét leforgása alatt az összes nagyvárost végigbombázták körülöttünk, csak mi maradtunk hátra. Apánk ekkor már nem volt velünk, bevonult.

Ősztől még sűrűbbek lettek a légiriadók. Az amerikaiak rendszerint nappal, az oroszok este érkeztek. Legtöbbször háromnegyed nyolc, nyolc körül, számtalan héten minden áldott nap. Egy idő után fél nyolc körül az idegszálaink menetrendszerűen kiélesedtek, ugrásra készen figyeltünk minden kinti hangra, lestük a rádiót, vártuk, mikor kezdenek harangozni.

A bunkeres menetnek külön rituáléja alakult ki. Az ajtófélfa mögött egy batyu némi ruhafélével meg egy kis ennivalóval mindig készenlétben állt, ez énrám volt bízva. Evangélikus létemre volt egy Szűz Mária szobrom is, amit lekaptam a kredenc sarkáról, és a kötényem zsebébe vagy a szvetterembe dugtam.
A felső fiókban, a damaszt alatt tartottuk a kevéske pénzünket egy tarsolyban, azt a nyakamba akasztottam, a batyut kézbe vettem, és már kint is voltam. Anyánk az öcsémet és a húgomat rendezte.

Egyik este azonban minden másként történt, mint szokott. Egyedül voltam a szobában, félálomban feküdtem az ágyamon. Vagy nem volt harangszó, vagy én nem hallottam, de egyszer csak hatalmas dörrenésre és nappali világosságra riadtam. Annyira megrémültem, hogy képtelen voltam leugrani az ágyról, ahogy pattantam felfelé, a falnak ütköztem – egyszer, kétszer, nem tudom hányszor, –, tisztára meg voltam zavarodva, pár pillanatig azt sem tudtam hol vagyok, mit csinálok, nem voltam ura a testemnek. Hirtelen a két Fekete fiú lökte be az ajtót, a kezemnél fogva felrántottak, és máris húztak kifelé a házból olyan gyorsan, hogy lépéssel alig győztem: volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, egyik lábam se érinti a földet, és rögvest hasra esek. Kint lángoló fényesség fogadott, anyámat a húgommal és az öcsémmel sehol sem láttam.

A két Fekete fiú mielőtt eltűnt a szemem elől, mintha azt kiáltotta volna, hogy gyorsabban rohanjak, de amikor leesett az első Sztálin-gyertya, én még csak az udvar közepén tartottam. Gigantikus karácsonyfaként zuhant a nagy tűzcsomó lefelé az égből, és dörögve, csattogva egyre csak gyúltak kifelé belőle a fények. Kísérteties, természetfeletti fényesség világított be körülöttem mindent, az éjszakai sötétségből olyan világosság lett, amilyen fényes nappal sem volt. Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam, mit csináljak, túl messzinek tűnt a ház is, a bunker is, így jobb híján a vécé háta mögé rohantam. Lekuporodtam, és onnan bámultam elhűlve a nagy fényességet. Hirtelen egy légnyomás úgy megrázta a deszkabódét, hogy nyikorogni, majd hangosan recsegni, ropogni kezdett. Reszkettem, mert biztos voltam benne, hogy a következő rám borítja, vagy a levegőbe repíti velem együtt az egészet.

Úgy rémlett valahonnan, hogy a katonák hasra vágják magukat, ha lőnek rájuk, ijedtemben így tettem én is. A következő, végtelenné vált percekben, de az is lehet, hogy órában, nem tudom, hányszor tanulmányoztam végig egyesével az összes különös, kékesfehér színben villogó fűszálat, lóherét és dudvát, ami hason fekve a látószögembe esett. Szisztematikusan, sorban egymás után, majd amikor a végére értem a lajstromozásnak, kezdtem elölről. Közben, kezemet a fülemre tapasztva, szünet nélkül azt szajkóztam, hogy „Istenem, segíts!”, mindhiába, a gombóc egyre nagyobbra nőtt a torkomban.

Amikor ritkulni kezdtek a robbanások, és úgy tűnt, több Sztálin-gyertya sem fog már leesni az égből, nagy nehezen erőt vettem magamon, kimerészkedtem a vécé mögül, és rohanni kezdtem a Feketéék bunkere felé. Amikor beestem, képtelen voltam bármit is elmondani abból, amit kint átéltem. Nem mintha anyám annyira faggatott volna, rám nézett, megkérdezte, nem esett-e bajom, utána meg azt, hogy hol a csomag? A fejvesztett rohanásban tárva-nyitva hagytam a házat, és elfelejtettem mindent: a Szűz Mária szobrot, a batyut és a tarsolyt is. Anyám egy szót sem szólt többet, a szeme azonban villámokat szórt.

’44 szeptemberében lettem nyolcadikos gimnazista. A tanévet Weiszer igazgató úr annak rendje-módja szerint megnyitotta ugyan, a tanítás azonban nem kezdődhetett el, mert éppen a tanévnyitó napján szőnyegbombázás érte a várost, pontosabban a nagyállomást és környékét: a dohánybeváltót, a víztornyot, a huszárlaktanyát és a környező utcákat.

Esztivel már hazaértünk a vonattal, és a községházánál jártunk, amikor a fejünk felett megszólalt a sziréna. Tanakodni kezdtünk, mitévők legyünk: szedjük a lábunkat, vagy keressünk inkább a közelben valami védett helyet? Eszti amellett kardoskodott, hogy szaladjunk, egy negyedóra alatt, még a második sziréna előtt otthon lehetünk, én inkább behúzódtam volna valahová. Hiába tudtam az eszemmel, hogy a Feketéék bunkere biztonságosabb a falu közepénél, a félelem a szorongástól, ami a föld alatt akkor már rendszerint rám tört, erősebb volt az észérveknél.

A dilemmánk gyorsan eldőlt, mert a második szirénára sor sem került, és a harangokat sem érkeztek félreverni, jöttek a repülők. Amikor megláttuk Esztivel az első, ezüstösen csillogó köteléket, nagy hirtelenjében a községházával átellenben lévő zsinagógához rohantunk. Annak ellenére, hogy az volt a környéken a legnagyobb épület, pincéje vagy bunkere annak sem volt, és miután a zsidókat elvitték, lelakatolták, így a tornácára húzódtunk be. Lekuporodtunk a sarokba, onnan bámultuk elhűlve, ahogy jönnek százával a gépek, és beborítják az eget. Pár perces szünetekkel, három hullámban érkeztek, az elsőt elkezdtük számolni, épp, mint egy hete a Széles réten. A számolással azonban hamar felhagytunk, mert tőlünk a város repülővel csak egy gondolat, úgyhogy rögtön meghallottuk a dörgéseket, csattanásokat, az irtózatos erejű robbanásokat, amelyek úgy rázták és zörgették a zsinagóga ablakait, hogy azt hittük, rögtön a fejünkre omlik az üveg.

Az egész nem tartott tovább egy negyedóránál, az ezernyi bombától azonban, amit e végtelen negyedóra alatt dobtak le ránk, még a föld is rengett. Félelmünkben egymásba kapaszkodtunk, ki se mertünk pillantani a tornác sarkából, én végig a sötétkék csíkokat és a szalagot bámultam az Eszti matrózblúzán. Miután vége lett, még jó darabig a sarokban kucorogtunk, úgy éreztük, mintha valami nehéz munka elszívta volna minden erőnket, alig bírtunk megindulni hazafelé.

Nyolcvanan haltak meg abban a bombázásban. A Petőfi téri óvóhely, ahol iskolából jövet Esztivel, Etával és Andrással nem is oly rég meghúztuk magunkat, telitalálatot kapott, és mindenkit maga alá temetett. A nagyállomás, amely mindig a mesebeli várat idézte számomra, két hatalmas, bástyás tornyával, hármas tagolású, oszlopos, timpanonos központi épületével, a homlokzatán sorakozó hat órával, amelyek mindegyike valamiféle ismeretlen logika szerint más-más időt mutatott, szinte a földdel vált egyenlővé.

Amikor először mentünk iskolába, csak bámultuk az üszkös, fekete falakat, a dohánygyár felé eső részre kitolt, kiégett vagonokat – amikről egyébként meg se lehetett állapítani, hogy valaha vasúti kocsik voltak –, a különös formákba csavarodott, felszedett síneket, tartályokat és hordókat. Az állomás környékén, a Kiss Ernő, a Vécsey, Damjanich és Árpád utcán a félbevágott, tető nélküli házakat, kiégett lakásokat, ég felé meredező falakat. A Deák Ferenc utca sarkán azt az emeleti, semmiben lebegő, padló és mennyezet nélküli szobát, amelyből egyetlen fal maradt csupán, az viszont sértetlenül vészelte át a pusztulást, a közepén lógó családi fotográfia még csak félre se billent rajta.

Aztán a bombakrátereket, amelyek olyan mélyek voltak, hogy feljött bennük a víz, az irdatlan magas törmelékhalmokat, amiken nem lehetett átlátni, a furcsa alakzatot öltött platánokat: az egyik mértani pontossággal lett kettészelve, a másiknak a lombkoronája vigyorgó fejjé változott, a harmadikból mindössze két csonka gally meredezett mementóként az ég felé.

A nagyállomás bombázását követően nem volt többé nyugalmunk. A város után úgy egy héttel került sorra a mi állomásunk. Majdnem kilenc óra volt, amikor megérkeztek a repülők, már azt hittük, aznap nem jönnek. A nagyállomáshoz képest a mienk kicsi, de a hét bomba, amit ledobtak rá, bőven elég lett volna, hogy földig rombolja, még akkor is, ha az orosz bombák jóval kisebbek voltak az amerikaiaknál.

Hogy direkt célpont volt-e az állomás, vagy a mozdony tompított fényét vették észre fentről, nem tudni. Az utolsó vonat, a kilenc órás, már majdnem beérkezett, amikor a Sztálin-gyertyák bevilágították az éjszakát. A szerelvény megállt a nyílt pályán, az utasok rémülten ugráltak le róla, és a töltésen túl, a fasorban kerestek menedéket. A repülők a vonatot vagy nem vették észre, vagy nem érdekelte őket; a sínekre és a vasúti hídra repültek rá. A híd mellett fut a Széles rét felől jövő csatorna, amely nagyjából olyan széles lehet, mint egy sínpár, legalábbis este a Sztálin-gyertyák fényében, ezer méteres magasságból szemlélve. Valószínűleg össze is keverték őket, mert a hét bombából négyet a csatornára dobtak, csak kettő tett kárt a sínekben, egy pedig nem robbant fel. A híd sértetlen maradt, és nem esett baja sem a nyílt pályán veszteglő szerelvénynek, sem annak, amelyik bent az állomáson, félreállítva várakozott, és amely állítólag a Délvidékről összeszedett deportáltakkal volt tele.

A légitámadás a vasút bombázásával nem ért véget. A második hullám pár perc múlva érkezett, ezeknek a gépeknek azonban mintha mindegy lett volna, hol szabadulnak meg a terhüktől, vaktában dobálták le a bombákat meg a légiaknákat, és géppuskázták végig az éjszakát.

Míg a város szőnyegbombázásakor egyetlen légvédelmi ágyú sem szólalt meg – mert a szóbeszéd szerint nem volt egy sem –, most dörögtek azok is. Az egyik orosz bombázót sikerült is eltalálniuk, a Százkútban zuhant le. A szénné égett pilótát a mi temetőnkben temették el, a személyzet többi tagjával nem tudom, mi lett.

Volt, aki látta a tűzpiros fénycsóvát, amint néhány másodperc alatt üstökösként alábukik az éjszakában, egyébként csak a hírét hallottuk a lezuhant repülőnek, két napig a közelébe se lehetett menni, csendőrök őrizték. Igazi távolsági bombázó – lelkendezett az öcsém, de lógott az orra, mert ő is csak távolról lelkendezhetett a cimboráival egyetemben. Két nap múlva aztán magára hagyták a roncsot, bárki, bármit tehetett vele. Engem is izgatott, és titkon azt reméltem, kint a Százkútban találkozom végre Andrással. Hívtam Esztit, aki egy szóra kötélnek állt, pedig utált gyalogolni, és a Százkút bizony jó órás gyalogútnak számított. Az öcsém és a húgom is rám volt bízva, Laci azonban külön utakon járt, mint mindig. Sose tűrte a gyámkodást, most is megfenyegetett azzal, hogy beárul Andrásért, ha nem hagyom békén.

Még messze voltunk a lezuhant géptől, de már látszott a pusztulás. Hatalmas terület letarolva, a kukoricatáblák kiégett prérivé változva. A gép farka leszakadva, jó háromszáz méterre feküdt a törzstől. A motorok a földbe fúródtak, a háromágú légcsavarokból alig látszott ki valami. Oxigéntartályok és felrobbant töltényhüvelyek hevertek szerteszét. Az orr-részen a három sor plexiüveg ezer darabra tört, az üresen tátongó rácsokon keresztül jól láttuk a kiégett műszerfalat, a semmibe meredő botkormányt, az alaktalan, megszenesedett tárgyakat, amikről fogalmunk se volt, mire valók, csak az egyikről sejtettük, hogy a rádió lehetett. A törzs közepe szintén teljesen kiégett, a jobb szárny azonban viszonylag épen maradt.

Amikor kiértünk, már rengetegen sürgölődtek a nagy monstrum körül, és nemcsak Laci-féle rajongók vagy szájtáti kíváncsiskodók, mint Eszti és én, hanem meglett férfiak is, akik bontották, szedték szét, amit csak tudtak. A szárnyon felfedezték a felnyitható ajtócskát, Katona Jani meg még valaki vöröses színű fémrudakat ráncigált mögüle kifelé. Maroda Zoli egy csavarhúzóval a motor földből kiálló részéből próbált kibontani valamit, egy ember – őt nem ismertem – hatalmas tábla fémlemezt vitt a hóna alatt nagy elégedetten.

Illést is ott láttam az öcsémmel és a cimboráival a gép körül. A repülőkhöz minden bizonnyal ő sem értett, a fémekhez azonban, a clevelandi vasgyárban lehúzott sok év után annál inkább, úgyhogy a fiúk szemében szakértőnek számított. Az öcsémnek az ő segítségével sikerült az összeégett rádióból valamilyen fémkütyüre szert tennie, aztán lett még egy mágnese is, a zsebét pedig teletömte nagyobb darab plexiüvegekkel. Legjobban mégis annak a plakátfélének örült, amit a motor hűtőjéről operált le valahogy. A plakát valójában egy lemez volt, aminek a közepén cirillbetűs írással és számokkal körülvéve egy vörös csillag virított.

Illés mondott nekem valamit – már nem emlékszem, mit –, Laci azonban se látott, se hallott, számára csak a repülő létezett. Miután bemászott mindenhová, ahová csak lehetett, és megnézett mindent, amihez hozzáférhetett, felkapaszkodott a szárnyra, amely egy kicsit libegett alatta, de ez egyáltalán nem zavarta, boldogan sétált le s fel, nem tudom hányszor, közben tele szájjal nevetett és integetett felém. A kép örökre az emlékezetembe ivódott, ha rágondolok, az orosz bombázó szárnyán sétálva látom őt magam előtt azóta is.

Hiába reménykedtem, Andrással nem találkoztam, és anyánk is magánkívül volt, amikor megtudta, hol jártunk. Szorultam a megbízhatatlanságomért, de Lacit még meg is cibálta, amikor az orosz plakátot meglátta nála. Elásatta vele a kert végébe az almafa alá, és mivel maga sem tudta, mitől akarja megóvni a fiát, általában véve megtiltotta, hogy bárminek a közelébe menjen, ami a katonákkal kapcsolatos.

Valamikor október elején hallottuk először a közeledő front zaját. A távoli morajlás, tompa dörgés olyan volt, mint amikor vihar készülődik. Ekkor még – mintegy a későbbiekért kárpótolandó – langymeleg őszi nap és derűs idő kényeztetett bennünket, egyetlen felhő sem volt az égen.

Egy hétfői napon a bácsikám azzal jött haza a városból, hogy pakolnak a megyeházán, a polgármesteri hivatalban, és költözik a csendőrség meg a rendőrség is, úgyhogy hamarosan itt lesznek az oroszok. Úgy emlékszem, ekkortól nem jöttek többé az amerikai repülők, ami önmagában még nem lett volna baj, de a bácsikám azt mondta, ez is annak a jele, hogy tényleg közel járnak. Éppen ezért erősen győzködte anyánkat, hogy költözzön át hozzá, mert mégiscsak biztonságosabb, ha férfi van a háznál. „Hová gondol, hogy hagyhatnám a magamét?” – válaszolta foghegyről anyánk, mire a bácsikám szó nélkül kifordult az ajtón.

A szomszéd nagyvárosért egy hétig tartó öldöklő harcot vívtak. Szünet nélkül dörögtek az ágyúk, robbantak a bombák, és mi annyira közel esünk egymáshoz, hogy ezt már nem téveszthettük össze a közeledő viharral.

Ekkortájt ért ide a menekültáradat. Özönlött a nép mindenfelől. Erdélyből, az ország déli részéből szekérrel, talicskával, gyalogosan és batyuval futottak a front elől a Tiszához, hogy még elérjék az utolsó szabad átkelőt, aztán tovább, mindig csak nyugatra – épp, mint a hadsereg –, mert másfelé nem is mehettek.

Az utak tömve voltak. A szomszéd város eleste után a menekülő civilek közé katonai járművek, visszavonuló csapatok keveredtek. A légitámadások megsokszorozódtak. A németek az orosz előrenyomulást próbálták lassítani, az oroszoknak a német menetoszlopok szolgáltak kitűnő célpontul a civilekkel egyetemben.

A légiriadó sokszor elmaradt. Egyik nap, úgy délelőtt tíz óra táján is teljesen váratlanul jelentek meg a szovjet gépek, és szisztematikusan végig gépágyúzták az utakat. Civilek, katonák mindenüket eldobálva próbáltak fedezéket keresni, bújtak az út menti árkokba, bokrokba, fák mögé, ennek ellenére halottak, kiégett autók, döglött lovak maradtak utánuk. Nagyon gyorsan megjelentek a német repülők is – innen, a mi repülőterünkről érkezhettek –, és hirtelen olyan kavarodás támadt fent, hogy nem lehetett tudni ki kicsoda, és kire lő éppen.

Amikor megkezdődött a támadás, mint mindig máskor, a Feketéék bunkerébe szaladtunk. Laci a sok repülőtől olyan izgalomba jött, hogy alig bírt lent megmaradni. „A kanális partja nem érdekli őket, sokkal messzebbre lőnek!” – győzködte anyánkat. Amikor vége lett, elsőként pattant ki a bunkerből, és rettenetesen boldog volt, mert egy leszakadó német Stuka olyan alacsonyan húzott el a feje felett, hogy látta a szárnyaiból kimeredő négy géppuskát.

A repülőterünknek, ahová a magányos Stuka is éppen visszatért, ez volt az utolsó napja. A németek szisztematikusan pusztították el: felszántották a felszállópályát, lebombázták a hangárokat, felgyújtották a barakkokat. Délután csaptak fel a lángok, de a tűz napokig tombolt, a fénye hozzánk ellátszott.

A kormányzó kiugrási kísérlete semmit nem jelentett a számunkra, mire a híre elért hozzánk, történelmi múlt lett belőle. Sokkal nagyobb izgalmat okozott, hogy a front közelsége miatt – épp, mint a német megszállás után – egyik pillanatról a másikra véget ért az iskola. A hét utolsó tanítási napján, szombaton osztályfőnökünk, Zádor Erna kihirdette, hogy bizonytalan időre felfüggesztik a tanítást, az érettségiről pedig később intézkednek. Nemhogy ballagás, tanévzáró sem volt, még a tornateremben sem, bár néhány hét után tulajdonképpen nem is volt mit bezárni.

Bármilyen csalódást jelentett az iskola bezárása, számítani lehetett rá, hiszen ’42 óta nem volt egy rendes tanévünk. Hol a német megszállás, hol a Geduly kisajátítása, hol a nagyállomás szőnyegbombázása forgatta fel az életünket. Bármi történt azonban, amikor újból elkezdődött a tanítás, boldogan mentem iskolába, nem számított, hogy délutánra kell járni, este nyolcra, kilencre érek haza, légiriadókor idegen helyre szaladok, mert velem volt András. Az iskolába járás őt jelentette a számomra, éppen ezért soha nem gondoltam arra, hogy bombázhatják akkor is a várost, amikor ott vagyok, a vonatot, amikor rajta ülök.

Zádor Ernát hallgatva elveszni láttam mindent. Letaglózva mentem a Kossuth szoborhoz. András határozottnak és bizakodónak mutatta magát, de én komornak láttam őt is. „Találkozunk minden vasárnap délután a Széles rét aljában, az ócska kövesút hídjánál, ahol a gyerekcsapattal szoktuk mulatni az időt. Ha elmegyünk, üzenek.” – ígérte. A szülei huzakodtak, még nem dőlt el, mennek vagy maradnak. Az apja a testvéréhez készült Abaújba – akkor még úgy nézett ki, oda nem mennek be az oroszok –, az anyja maradt volna inkább, mondván, hogy nem veheti hátára az életét.

Bárhogy lesz, legyek biztos benne, hogy semmi nem áll közénk – biztatott András. „Különben is, minden háború elmúlik egyszer, ez meg már annyi ideje tart, hogy meglásd, még az idén véget ér! És minden háború után kezdődik az élet ismét, te tanítónő leszel, én hídépítő mérnök, pontosan úgy, ahogy azt az Annában elterveztük.”

Nem tudtuk, mi előtt állunk, és én vakon hittem benne, hogy így lesz, nem lehet másképp. Vasárnapig azonban véget ért minden, és aki megélte mindazt, ami következett, az nem én voltam. Az egy másik Somlyói Anna volt.