Jelent valamit, hogy a nemrégiben megjelent retorikai lexikont az elsők között egy pedagógus laudálta (Eőry Vilma: Nekünk is van retorikai lexikonunk! http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=290). Idestova negyed százada adták ki először, azóta szerezhetni retorikai alapismereteket a Kis magyar retorikából. Ahogy az köztudott, Szabó G. Zoltán és Szörényi László kézikönyve alapjában Heinrich Lausberg Handbuch der Literalischen Rhetorik című munkájának rendjét követő vázlat. Tekintve, hogy a Lausbergnek magyar fordítása nincsen, aki retorikát tanít, tanévkezdéskor jó szívvel a Kis magyar retorikát veszi le a polcról, mert az csupán kisebb, de se nem sárgább, se nem savanyúbb a Lausbergnél. Első kiadása óta persze több kiváló munka jelent meg ezen a tudományterületen, mindazonáltal az irodalmi retorikát sok helyütt ebből, illetve erre támaszkodva bizonyult érdemesnek tanítani. Ezért aki retorikát tanít, figyel, és felcsillan a szeme, ha újat lát.

Mostanra pedig Adamik Tamás jóvoltából a harmadik impozáns kötet kerülhet föl az ékesszólás iránt érdeklődők könyvespolcaira. A Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő kvázi-sorozat első darabjaként Quintilianus szónoklattana jelent meg új fordításban (Marcus Fabius Quintilianus, Szónoklattan, szerk. Adamik Tamás, ford. Adamik Tamás et. al., Pozsony, Kalligram, 2008, 859 old.), majd Adamik Tamás a római irodalom történetéről írott műveinek gyűjteményes kiadása (Adamik Tamás, Római irodalom a kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, Pozsony, Kalligram, 2009, 911 old.), s most mindezek mellé odatehető a szintén Adamik Tamás főszerkesztette, kereken 1300 oldalra rúgó (a továbbiakban szerkesztőinek gyakorlatát követve RL-ként emlegetett) Retorikai Lexikon.

Már az előszóban lefektetett szerkesztési elvek világossá teszik, hogy a szerkesztők és szerzők nagyra vállalkoztak, amikor a világon elsőként olyan retorikai lexikont hoztak létre, mely a retorikai fogalmak definíciója mellett nem csak hogy a jeles rétoroknak, de a jeles orátoroknak is helyet biztosít: az ilyen jellegű szócikkek a terjedelmes anyag közel egyharmadát teszik ki. Hogy miért szükséges magára vállalnia egy retorikai lexikonnak az életrajzi lexikonok szerepét – nos, az erre adott válasz ideológiai állásfoglalással is felér: „A retorika végső célja az, hogy művelt és erkölcsös közéleti embereket, polgárokat neveljen, akik szóban és írásban képesek a közösség érdekeit hatékonyan képviselni.” (9. old.) Az arra érdemesek névsorát az RL e cél érdekében egyfelől magyar nyelvű általános- és szaklexikonokból állította össze, másfelől idegen, s nálunk csak nehezen hozzáférhető irodalomból szemezgetett. A paletta ettől aztán rendkívül színessé vált: Kapisztrán Szent Jánostól Martin Luther Kingig, Teisziasztól Paul de Manig, John Locke-tól Prohászka Ottokárig temérdek szócikk tájékoztat tudósok és művelt közéleti emberek életéről és munkásságáról, a szerkesztői szándék értelmében arra mutatva rá, hogyan árnyalták új gondolatokkal az ékesszólás művészetét.

Marad tehát a nemes szándék: felmondani a retorika teoretikusait, és felmutatni azokat, akik egy bizonyos értékrend felől nagyszerű szónoknak bizonyultak. Ez rendben is van – aki nem erre volna kíváncsi, lapozzon az őt érdeklő részhez. Tekintettel arra, hogy mindegyik szerző a maga tudományterületének fogalomkörét hozta a kötetbe, van miből válogatni, vagyis az RL sokféle érdeklődést képes kielégíteni. Ha pedig az olvasó túlzottan tágnak érezné a retorika ilyetén felfogását, és mondjuk a kommunikációelmélet vagy a beszédművelés alapfogalmai helyett a szigorú értelemben vett retorikai gépezet egyes alkotórészeire kíváncsi, előbbieket is átugorhatja.

Ugyanakkor a szócikkek több más okból sem tűnnek mindig kellően kiérleltnek. A szócikk mindenkori feladata, hogy szakmai konszenzuson alapuló definíciót közöljön. Az RL sokszor azonban nem éri be ennyivel. Például a prózaritmus címszó alatt a következőket találni: „Minden bizonnyal elsatnyul a prózaritmus a manapság egyre inkább terjedő, motyogó, hadaró beszédben, melyet a médiumokban észlelhető igénytelen beszéd is táplál. Az azonban nem igaz, hogy a prózaritmus kihalt volna, mint ahogy egyik mérvadó verstanunk állítja, hiszen kimutatható mai íróink – Jókai Anna, Wass Albert, Kányádi Sándor, Sánta Ferenc és mások – szövegeiben.” (980. old.) A fenti meghatározás értelmében felmerül tehát a kérdés, miért kezd a szócikk polemizálni, és miért nem elégszik meg két ellentétes felfogás bemutatásával, illetve azok szakirodalmának tételes felsorolásával?

Másutt az argumentáltság marad el egy-egy állítás mellől, vagy áll gyakran kizárólag tekintélyérvekből. A grafémaalakzat szócikkben ez olvasható: „Apollinaire híres képverse, a megsebzett galamb és a szökőkút is komoly mondanivalójú költemény, de említhetnénk Nagy László számos képversét is.” (455. old.) A temetési beszédben: „Különlegesek azok a beszédek, amelyek 1989. július 16-án hangzottak el a Hősök Terén az 1956-os forradalom mártírjainak […] újratemetésén. Kiemelkedik közülük a fiatal Orbán Viktor bátor beszéde.” (1205. old.)

A belső utalásrendszer átjárhatósága sem tűnik teljesen biztosítottnak. Némely esetben az sem teljesen világos, valamely tartalom miért került az adott címszóhoz. A háromoldalas George Orwell szócikk kétharmadát az 1984 bitzeri interpretációjának ismertetése teszi ki. Lloyd F. Bitzer ugyanakkor (vélhetőleg épp ennek jogán) külön címszóként is szerepel a lexikonban. A róla írott szócikkből azt lehet megtudni, hogy elmélete melyik két kései esszéjében teljesedik ki, azt azonban már nem, hogy mi is volna ez az elmélet. A cikk szól arról, hogy Bitzer George Campbell és Richard Wately tevékenységével foglalkozott, de hogy George Orwellével is, azt nem említi. Orwelltől tehát el lehet jutni Bitzerig, de Bitzertől Orwellig és annak értelmezéséig éppen nem. Az eljárás egyébként az RL belső logikája szerint sem következetes, hiszen Mihail Bahtyin „a dialogicitásról és a polifóniáról szóló elmélete – melyet Rabelais és Dosztojevszkij műveiben mutatott ki –” (892. old.) okán sincs Rabelais vagy Dosztojevszkij címszó. (A pontosság kedvéért szeretném megjegyezni, hogy Bahtyin ezen elméleteit csak Dosztojevszkij műveinek elemzésén keresztül mutatta ki, Rabelais regénye esetében egészen más, a középkor és a kora újkor népi kultúrája állt érdeklődése homlokterében.) Igaz, az idézet nem is a Bahtyin szócikkből, hanem az orosz, ukrán, fehérorosz retorika címszó alól való. Ehhez hasonlóan a Gérard Genette szócikk nem említi Genette Metalepszis című könyvét, noha annak híre a francia retorika szócikk jegyzeteiben már felbukkan, de az meg a magyar fordításról nem ad számot.
(Z. Varga Zoltán fordításában adta ki a Kalligram Kiadó 2006-ban.) A metalépszisz szócikk e teóriát nem ismerteti, nem is utal rá. Hasonlóképp a metafora szócikk sem említi Paul Ricoeur Az élő metafora című munkáját, bár a Ricoeur szócikk tárgyalja, és irodalomjegyzékében magyar fordítására is hivatkozik. Az efféle egyirányúság ugyanakkor nagyban megnehezíti az átláthatóságot.

A szócikkeknek egy további jellegzetes csoportját az előbb csak érintőlegesen említettem. A lexikon arra is vállalkozott, hogy „dióhéjban az európai kultúra fejlődéstörténetét is magában foglalja. Sőt, bizonyos megszorításokkal egyes keleti kultúrákba is bepillantást enged, amennyiben tömör áttekintést nyújt például a kínai, indiai és a héber retorikáról is.” (8. old.) Az európai kultúra fejlődéstörténetét az RL egyrészt tehát az egyes kultúrák, illetve kultúr-nemzetek szerint, másrészt a hagyományos művészettörténeti korszakolás mentén tárgyalja. Ezért van cikk az antik (görög és római) retorikáról, van a középkoriról és a reneszánszról – és ezzel vége is. Se a barokk, se a klasszicista retorika nem szerepel tételként. Van szócikk a reformációról, de nincs a humanizmusról. Hogy milyen lenne a modern, illetve a strukturalista retorikaelmélet és -gyakorlat, amelyhez képest kialakulhatott a közös címszóra mégis érdemesnek tartott posztmodern és posztstrukturalista, ez a lexikonból újfent nem derül ki.

Hogy a feltételezett olvasói igénynek eleget tegyen, ha van magyar nyelvű elnevezés egy-egy jelenségre, az RL igyekszik előnyben részesíteni. Az utalásrendszer azonban ez esetben sem mindig problémamentes. Például a retorikai értelemben vett utánzás címszava az imitatióhoz utasítja az olvasót. Itt azután azt találni, hogy az imitatiót egyrészt a jellemrajz értelemben, másrészt a feltalálás részeként tárgyalják. A jellemrajz velős definícióját a vonatkozó szócikk három szerzővel illusztrálja: hoz egy idézetet Papp Jenőtől, egyet Déry Tibortól és egyet a fiatal Orbán Viktor már említett bátor beszédéből. A feltalálás címszó alatt az imitatióról mint más szerzők utánzásáról Cornificius alábbi passzusa olvasható: „Mindezek elérésének [ti. hogy a szónoklás természetes tehetsége kiteljesedhessék] három eszköze van: az elmélet, az utánzás (imitatio) és a gyakorlás. […] Az utánzás az, ami szorgalommal és módszerességgel arra indít minket, hogy képesek legyünk különféle beszédmódokat alkalmazni.” (397. old.) Az auktorok követésének mint a szónoki képzés elengedhetetlen eszközének elméleteiről több szó nem esik, önálló szócikket nem kap. Az ezzel szorosan összetartozó másik jelenséget, az aemulatiót a lexikon sem ebben a formában, sem magyar nevén (versengés) nem említi. (Ez utóbbit a RL által is sokat hivatkozott, Gert Ueding szerkesztette Historisches Wörterbuch der Rhetorik mintegy negyven, előbbit hatvan oldalon keresztül tárgyalja.)

Ezen okokból is sajnálatos, hogy elmaradt a név- és/vagy fogalommutató. Ennek hiányában félő ugyanis, hogy az olvasó nem mindenütt látja át a rendkívül széles körből merített adatok lehetséges összefüggéseit.

Az eddigi alapvetően kedvező fogadtatás után ki vállalná szívesen az ünneprontó szerepét? Mindezeket mégis fontosnak tartottam összegyűjteni. A szerkesztők szándékai közé tartozott tudniillik az is, hogy az RL „magyar olvasóközönség számára készült, mégpedig nemcsak nyelv- és irodalomtudósok számára, hanem az átlagos műveltséggel megáldottak, középiskolások, egyetemi hallgatók, közéleti emberek, átlagértelmiségiek számára is.” (8. old.) Ha tehát nem csak szakemberek, hanem laikusok tanulságára is készítették, munkatársainak annál inkább kellett volna ügyelniük arra, hogy kifogástalan munkát adjanak közre.