Tóth Krisztina vers- és prózaírói világának alakváltozatai ugyanabból az írástechnikai és alkati beállítódásból formálódnak: a figyelem, a szemlélődés mint attitűd nemcsak a kritikai recepció, de a szerzői megnyilatkozások szerint is karakteres irányítója az alakításnak. Az aprólékos megfigyelésnek, a részletek pontos rögzítésének és előhívásának sajátos képességei a látás és láttatás változatainak folyamatos keresésére irányulnak a poétikában, erős kötést biztosítva a vers- és prózakötetek között. A három utóbbit szövegszálként fűzi egymáshoz egy, a megfigyelő pozíciójából formálódó, belső szövegidézetként is működő metafora: az apró része(cské)k egésszé rendeződésével megmutatkozó titokzatos erővonalak (a Pixelt előlegező Homokakvárium képe ez) világmagyarázatot adó motívuma. „Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugaiba kötve.” (Miserere. Vonalkód, 2006. 175. o.);  „… a világ pókhálófinom összefüggései felfénylenek időnként, de nem mindig követik a logika szabályait.” (McEnroe és a baldachin. Hazaviszlek, jó?, 2009. 84. o.) Az erővonalak szövedék/háló metaforája a legújabb kötet, a Pixel utolsó fejezetében íródik tovább, aligha véletlenül hozva játékba egy sajátos szóetimológiából nyert másik plasztikus képet: „Milyen érdekes az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és a jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.” (Harmincadik fejezet, avagy a fenék története – 163-164. o.)

A „szövegtest”-ként meghatározott Pixel a megfigyelő újabb kísérlete a látással: hogyan lehet az időben hol felbukkanó, hol alámerülő emberi testről közeli életpixeleket kimetszeni, azokat a képzelet „láthatatlan adatbázisába” menteni (McEnroe és a baldachin), majd egy újabb művelettel, a más-más kontextusba helyezett elemi részek megnyitásával láthatóvá és értelmezhetővé tenni az egészet. Tóth Krisztina megírt világai eddig is a felismerés, a ráismerés élményét adták az olvasónak, az írói világtapasztalat öntapasztalatként megélésének és értelmezésének a lehetőségét. Azok a műfaji kódok, amelyek felidézése mentén az új kötet írásai formálódtak, tovább erősíthetik ezt a meggyőződést. A Pixel ugyanis tárcanovellák akronologikus füzére, darabjainak többsége – esetenként más címmel – korábban már megjelent a Népszabadság, a Jelenkor, a Mozgó Világ, a Lettre vagy a 168 Óra hasábjain. A kortárs novellisztika alakzatai a műfaji tradíció változati sokféleségének alapján a különböző műfaji kódok és narrációs modellek (mese, krimi, mítosz stb.) keveredésének eredményeiként olvashatók. Formai sajátszerűségüktől függetlenül határozottan erősödni látszanak bennük olyan törekvések, amelyek egy létező igény, a valósághoz való viszony újragondolására keresik a válaszokat. Az említett elvárás artikulálódik abban a kérdésfeltevésben is, amelyet Závada Pál idéz Réz Páltól egy Darvasi Lászlóval és Elek Tiborral folytatott beszélgetésben: „Miért nem derül ki a ti könyveitekből, hogy mit esznek, hová utaznak, hogyan szórakoznak, hogy élnek vagy milyen ruhát vesznek fel a mi korunk emberei? Honnan fogja ezt megtudni száz-kétszáz év múlva majd az olvasó?” („…hogyan tudod elmesélni” In.: Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram, 2004. 289. o.). Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Hazai Attila, Fehér Béla, Keresztury Tibor, Cserna-Szabó András, Garaczi László (s még lehetne sorolni) egymástól nagyon eltérő világokat megjelenítő kisformái sokféleképpen vetik fel a valóságra vonatkoztatás lehetőségének kérdését. Tóth Krisztina prózája például a tárcanovella újraírásával.

A tárcáról szólva mondja Thomka Beáta, hogy a naplóval együtt forrása lehet a mindennapok történetírásának, mert hozzá hasonlóan egyidejű személyes dokumentálást folytat, s benne van a lehetőség, hogy egy idő után a történelem prózai értelmezésének alakzataként működjön. (A hírlapírás poétikája. Keresztury Tibor: Reményfutam; A vaddisznó rokona. Jelenkor 2002/11) Tóth Krisztina tárcanovellái azokhoz a XIX-XX. századi előzményekhez kapcsolódnak, amelyek alapvető kommunikációs paradigmaváltás jeleit hordozták magukon: író és olvasó közös életvilágának elemeit tették meg a művészi ábrázolás tárgyává, az ismertet emelték be a megfigyelés, az ítéletalkotás, a reflexió útján az irodalmi alakítás tartományába az önmagára és a környezetére ismerés alapvető olvasói elvárásának kielégítésével és generálásával.

A Pixel „szövegtest”-e érzékelhetően konstrukció, mintha a szerző sajátos világlátásának modellezésére készült szerkezet lenne „a múlt és a jelen szétfeslő rétegei”-nek összeöltésére, a „pókfonálként felcsillanó” összefüggésháló megmutatására. Benne harminc, egyenként csattanóval lekerekített testrésznovella szövődik össze hálószerű struktúrává, amelyben a kötéseket nemcsak az biztosítja, hogy a több tucat szereplő számára – állandóan változó konstellációban – nyitottak és átjárhatóak a történetek. A tárgyias elemek motivikus ismétlődése (egy homokfújt gyűrű, egy fehér vitrázsrúd, egy kék világító műanyag gömb stb.) és a szövegbelső idézetek konnotatív jelentéseket hordozó rendszere (a valóság választotta legrosszabb megoldásokra utalás a sors felkínálta lehetséges történetek közül, „amikor a jövő feketefenyője még magonc volt”-féle időjelölés stb.) legalább ekkora kohéziós feladatot vállal. Az egyes történéseknek saját (jelen) idejük és terük van (az 1940-es évek közepétől napjainkig, Párizstól Kolozsvárig), bennük az elbeszélő számtalan lehetséges valóságnak az övével közös horizontja alá vonja az olvasót, miközben ez utóbbi reveláló bizonyossággal érzékeli az itt és a most jelenlétét, saját környezete és jelene részleteinek, szenzuális- és léttapasztalatainak, tipikus(ként tételezett) sorsainak, élethelyzeteinek, figuráinak, gondjainak felismerését. A redukált történetek pixelkockái gyors egymásutánban változtatják helyeiket, s belőlük sorsok bomlanak ki egymást keresztezve, maguk is torzóként, a sérülés, a hiány, a töredékesség, a fogyatékosság, végső soron a pusztulás vagy az önpusztítás közös jegyeit viselve magukon.

Az előző, tárcanovellákat, publicisztikákat összegyűjtő kötet kritikai recepciójában felmerült a kérdés, hogy a műfaj megengedi-e a kötetkompozíciót, a kötetbe szerkesztés nem jár-e együtt a szövegek erővesztésével az eredeti megjelenés kontextusához képest. A Pixelt tekintve bizonyosan megfordul a felvetés iránya: az (élet)képpontoknak egy virtuális hálón való elhelyezése megsokszorozza az egyes írások erejét is, a kötetszerkezet feszességét pedig – az említett kohéziós elemeken kívül – az a következetesen fenntartott szerzői eljárás garantálja, amely a közelítés-távolítás technikáinak váltogatásával mintegy az olvasót is beavatottjává teszi a szövegtest-formál(ód)ásnak. Ez a játék sokféle vonatkozásban működik. Miközben az elbeszélő az életet distanciálatlan közelségében szemléli és rögzíti, egyfolytában távolságtartó gesztusokat tesz, hangsúlyozva, hogy csak a szövegére van gondja; miközben minuciózus pontossággal írja le az igaznak hihető valóságo(ka)t, lépten-nyomon értésünkre adja, hogy a fikció világában vagyunk; miközben élvezettel vállalja a történetelvűséget, nem hagy kétséget afelől, hogy történetei kizárólag szövegszerű megformáltságukban léteznek. S miközben túl közel enged hőseihez, erőskezű narrátorként (a szerepek folyamatos tudatosításával) azonnal el is távolít tőlük, az önkorrekció jogának folyamatos fenntartásával, a koncentrált olvasói figyelem provokálásával, a rejtvényként olvasás lehetőségének felkínálásával még tovább növelve ezt a távolságot.

Az olvasó beavatottsága pedig szintén az irodalmi előzményeket idézi. Azt az írói pozíciót, amelynek eredménye egy virtuális konverzációs helyzet a mindentudó szerző és az olvasó közötti társalgás lehetséges kereteként. A szerzői kiszólásokból és az olvasói megszólítottságból adódó viszony meg is határozza a hangnemet, illetve azokat az árnyalatokat, amelyeken ez a társalgás megvalósulhat, beengedve az alakítás terébe a hétköznapi közvetlenség, a fesztelen csevegés regisztereit is. A Pixel tárcanovellái az utómodern formálás elvárásainak megfelelően teszik ezt, az elbeszélőnek az elbeszélt szövegre vonatkoztatott önreflexív megnyilatkozásaiban. Van, hogy egy talált pozíció kínál lehetőséget a megfigyelésre, következésképpen a történet elindítására: „A nő az üléssor szélén ült egy budapesti metróban, közvetlenül az ajtó mellett. Éppen ott, ahol Gavriela és Cosmina ültek egy másik történet metrószerelvényében. Én, az elbeszélő, vagyis akinek időnként elhalkuló, időnként nagyon is hallható hangját eddig is érzékelhették, mint valami színházi előadás rádióközvetítése közben, én éppen vele szemben ülök, a jelen idő levegőtlen kocsijában.” (a szem története – 13. o.) Máskor úgy helyezkedik el a szereplői közelében, hogy az olvasó is hallja, lássa, amit ő: „Egyetlen elmosódott szót ismételget vég nélkül. Jó volna érteni, hogy mit, de a nedves hang reménytelenül belefullad a nő hónalja alatt ázó takaróba.” (a mell története – 84. o.); „A törölköző belenyomódott a pofacsontjába, elfordítja a fejét, úgyhogy most az olvasó is láthatja őt egy pillanatra. Nem csoda, ha nem ismeri fel: egyszer találkozott csak vele, akkor is télikabátban.” (a talp története – 114. o.) Előfordul, hogy az elbeszélő, a szövegben való bennlétének hitelesítése érdekében, mindenhova követi hősét: „Most meg hova lett? Hirtelen kiment a nappaliból. Kövessük a fehér nyomokat!” (ti. a hintőporos talpakéit – uo. 116. o.), vagy a történetalakításra vonatkozó bizalmas információkat oszt meg az olvasóval: „Ja, azt le akartam írni, csak közbejött az a bonyodalom a kulccsal…” (a hüvely története – 50. o.) Akkor is ő tartja kezében a szálakat, ha megkerülhetetlennek érzi, hogy más szemével lásson: „Megpróbálom pontosan leírni, bár elég nehéz lesz, mert Dávid nézőpontját kell hozzá kölcsönvenni, aki az idegenség bizsergésével és gyanakvásával figyelt minden itteni részletet.” (a száj története – 122. o.) Nemegyszer a szó szoros értelmében felülemelkedve, a megfelelő távolságból lát(tat) rá dolgokra, ugyanúgy terjesztve ki saját pozícióját az olvasóra, mint az előző esetekben: „Attól fél, hogy el fog késni. Mi felülről is látjuk a kocsisort, úgyhogy pontosan tudjuk, hogy el fog: a kék Suzukinak esélye sincs odaérni a következő helyszínre.”
(a láb története – 21. o.)

Mint ahogy arra sincs esély, hogy a benne ülő nő a maga pixelkockáin létezőkön kívül bármiféle tudással rendelkezzen a többiekről. S ez kölcsönösen így van a szereplők viszonylatában, akik közül sokan hol főhősként, hol epizódfiguraként jelennek meg. A tudás kizárólagosan a narrátoré, az ő közelítő-távolító játékának része az is, hogy mennyit oszt meg belőle az olvasókkal. Ezt a fajta függést nem is felejti el időről időre tudatosítani bennük: „Ha az olvasók repülni tudnának, beláthattak volna a szobába. De nem tudnak, így megint rám, az elbeszélőre kell hagyatkozniuk, rám, aki az alagútforma nyíláson át egy Klárika nevű öregasszonyt láttam.” (a szív története – 64. o.) A szereplőihez való viszonya vonatkozásában már sokkal bonyolultabb a helyzet. Egyfelől egyértelművé teszi számukra is, hogy uralja a történetvezetést, s nem is hajlandó lemondani róla egyikük kedvéért sem: „Ehhez a ponthoz érkezve biztos az anyja is szívesen elmondaná, hogy miért félt a Misike annyira a kutyáktól. – Szegényre egyszer ráugrott egy német juhász a nagymama háza előtt, a járdán – kezdi darálni máris. Ne engedjük neki át a szót, nehogy már benyisson pongyolában a történetbe!” (az orr története – 147. o.) Mégis előfordul, hogy az elbeszélő alulmarad a hősével szemben, megengedi neki a beleszólást az események továbbírásába, mint ahogy mindössze kétszer felbukkanó epizódfigurájának is: „Ezen a ponton már igazán le lehetett volna szállítani a Nórának elnevezett szereplőt a buszról, tisztességes elbeszélő bizonyára ezt tette volna. A lány maga azonban egyáltalán nem akart leszállni, nem jelezte, hogy szeretne kilépni a busz, vagyis az elbeszélés teréből.” (a has története – 95. o.) Innen már csak egy lépés az elbeszélői magbiztosság teljes elvesztése, annak kényszerű beismerése, hogy a történet alakítójából az események gyors egymásutánjának tehetetlen követőjévé is válhat. „Most itt megállhatnék, mert igaz ugyan, a valóság a legrosszabb lehetőségre szokott rábökni, én viszont nyugodtan kanyaríthatnám másfelé a történetet. De egyszerűen nincs időm még megtorpanni se. Nem tudom átgondolni, hogy hirtelen melyik ajtón kellene átnyitni abba a félhomályos pillanatba. A férfi keze éppen most nyúl a pulóver alá és máris itt van a mostban, ahogyan ezt sejteni lehetett.” (a mell története 83-84. o.)

Ez az olvasóval folytatott társalgás alapvető megnyilvánulása a szerző közelítő-távolító (világszerűséget létrehozó és szövegszerűségre utaló) játékának, mert a világszerűséget alakító narrációba szövődve az elbeszélés folyamatára reflektáló explicit metanarrációként mutatja fel a szövegszerűséget. Van egy rejtettebb, de kétségkívül érzékelhető jele is ennek az alkotói játéknak: az (újra)olvasó figyelmére, emlékezetére apelláló, illetve a kihívások, a rejtvény, a feladvány iránti vonzalmára építő fogások alkalmazása. Ilyen például a szereplőket összefűző szövevényes kapcsolatháló felfejtésének megkerülhetetlen kalandja, amelynek részeredményeit Horváth Györgyi vázolja szellemes sűrítettséggel Instant közelkép című recenziójában (Magyar Narancs 2011. 06. 30.). Az olvasó figyelmét teszteli, esetleg a visszalapozó olvasást provokálja a saját elbizonytalanodására utaló elbeszélői kiszólás: „Vagy ezt már elmondtam egyszer?” (a hüvely története – 51. o.); „… a két kamaszt pedig már föl sem ismernénk, ha elénk sodorná őket valamelyik fejezet. Az elbeszélő bizonyosan nem, hisz mindez olyan, de olyan régen történt, mikor a jövő feketefenyője még csak magonc volt.” (a comb története – 70. o.); „Azon tűnődöm, vajon felbukkan-e ez a rövid barna hajú szereplő másutt is. Na, felbukkan?” (a has története – 94. o.)

A rejtvényszerűség mindenekelőtt a 28. testrésztörténetnek a szövegtest egészében elfoglalt pozíciójából vetődik fel: a térd története a kötet kontextusában olyan metaszövegként is olvasható, amely felől értelmet nyerhet minden, az alkotás (a szövegtestformálás) mint folyamat és az alkotás (a könyv) mint eredmény. A novella hőse a görög-francia Gavriela fia, Jean-Philippe, az egyetlen művész „a végtelen történetek” megannyi szereplője közül. Az eddig egymás mellé került pixeleken a meleg férfit szerelmi kapcsolataiban látjuk (vagy elhagyják őt, vagy meghalnak mellette), de utalásokat találunk rá, hogy az alkotás szerepet játszik az életében. „Ezerszer lerajzolta már Yirant, mindig meztelenül” (99. o.) – tudjuk meg a pénisz történetéből, mint ahogy azt is, hogy öngyilkossági kísérlete előtt (mert a szikh férfi elhagyja őt) kihalássza a szemetesből a reggelihez kiáztatott teafiltereket, s úgy helyezi kistányérra őket, hogy a kompozíció kettejükre emlékeztessen. Más pixelkockákon egy furcsa, groteszk filmprojekten dolgozik azt bizonyítandó, hogy „valójában senki nem azt látja, ami a szeme előtt van, és csak lépésről lépésre képes az ismeretlen helyzetet újraértékelni, összerakni a részletekből az igazi képet.” (a tarkó története – 131. o.) Aztán Imi nevű szerb-magyar szerelmét kamerázza, aki azért tetováltatta tarkójára a születési adatait, hogy ha majd elesik, és lábánál fogva húzzák, leolvashassa az Isten. (uo. – 136. o.) Végül egy balkáni utazáson egész filmnyi anyagot vesz fel, mielőtt a visszaúton bekövetkező halálos balesetben szétvetett karral, hanyatt zuhanna ki a fűbe a tetovált fiú.

A térd történetében az idős Jean-Philippe-et a műtermében látjuk, a Művet fotózza, amelynek formálódásáról évtizedek óta készít felvételeket, mert „minden elkészült részlet a leendő teljességet előlegezte meg.” Emelőszerkezetet is tervezett hozzá, hogy bármelyik pontjához hozzáférjen, s az egészre is ráláthasson. A közelről alaktalan halomnak tűnő Mű a megfelelő szögből hason fekvő, bársonyosan sötét testszínű férfitorzóvá áll össze. „Egy-két méter közelségben az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze” – mondja az elbeszélő (155. o.). Majd így folytatja: „Ha a műteremnek üvegből lenne a teteje, odafentről még valamit fölfedezhetnénk. Ehhez persze jóval nagyobb távolságra volna szükség, teljes felülnézetre. Ha mégis volna egy külső szem, ha mondjuk volna Isten, aki átlát a falon, ahogyan az emberi bőrön is, akkor odafentről láthatná, hogy a fekvő férfitorzóra valami rá van írva. A sötétebb teafilterek a fenék vonalától a vállig alig kivehető felirattá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás. Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Thirty years.” (uo.) Az alkotó Jean-Philippe szempontjából ott van a Műben minden olyan pixelkocka, amely évtizedek távlatából megőrződött a tudatban, az érzékekben, s képes előhívni az életet, amely maga is töredékes, torzó. A könyv alkotóját tekintve a térd története kulcsot adhat annak az írástechnikai eljárásnak a megértésére, amely a Pixel (torzó) szövegtestét formálta.

Thomka Beáta korábban már idézett írásának egyik legfontosabb észrevétele, hogy ha „lehet ezredvégi magyar fordulatról beszélni, akkor az együtt változtatta meg az elbeszélő próza és az irodalmi sajtó modorát.” Határozott rétegnyelvi áttörésről beszél. Arról, hogy a művészi és a nem művészi nyelvhasználat egymást termékenyítve ismeri fel azokat a kimeríthetetlen nyelvi lehetőségeket, amelyek a városi kultúra nyelvi viselkedésformáiban, az egyszerű alakzatokban, a mondott és írott rövid formákban rejlenek. A mondatokat, arcokat, gesztusokat, mozdulatokat, helyzeteket begyűjtő és újrafelhasználó Tóth Krisztina szereplői különböző nyelvváltozatokban beszélnek, önálló szókinccsel és grammatikával, a hétköznapi, a fesztelen, a modoros, a durva vulgáris regisztereinek használatával. A novellaszövegek sűrűségét és erejét a szociolektusok természetes működtetése növeli (különösen karakteresek a combtörténet kamaszainak, a négy történetben is feltűnő gyilkos-áldozat cigányfiúnak vagy a szív története társközvetítőjének a megszólalásai), miközben mindent beleng és old a sajátosan visszafogott, épp ezért ható, könnyed humor.