György Péter legújabb könyve – ha jól számolom, immár a tizennegyedik – egyfelől ismerős lehet a szerző írásai iránt érdeklődő olvasók számára, hiszen nagyrészt megjelennek benne azok a témák és motívumok, melyek évtizedek óta foglalkoztatják őt: a vészkorszak, illetve 1956 emlékezete, a szocialista kultúra antropológiája, a magyar neoavantgárd törekvései, az emlékezet és a képek „politikái”, valamint a zsidó identitás problémái. Az említett témákat – többek között – az köti össze egymással, hogy hordozóik és kontextusaik egyaránt erősen traumatizáltak. A hozzájuk tartozó traumák pedig lehetetlenné teszik azt, hogy az utókor elfogulatlanul gondolkodjon róluk, mert minden idekapcsolódó diskurzus traumák foglya, valamint további traumákat idéz elő. Nyilvánvaló, hogy traumatikus és traumatizált jelenségek iránt ritkán érdeklődik valaki pusztán az objektív-neutrális megismerés okán; a megfontolások – rejtett vagy nyilvánvaló módon – többnyire személyesek. György Péter most először kapcsolta össze intellektuális vesszőparipáit és mániáit egyértelműen és már-már vallomásosan saját család-, nevelődés- és élettörténetével, ezért az Apám helyett sok szempontból új törekvéseket testesít meg szerzőjének korábbi műveihez képest. Elbűvölően személyes könyvről van szó, melynek minden sora mögött ott áll ő maga, az 1954-ben született, a könyv megjelenése idején ötvenhét éves „megbízhatatlan individuum”, összes attitűdjével-attribútumával egyetemben: esztéta, múzeumkritikus, médiaelemző és közíró. De azt is mondhatjuk, hogy a teljes oeuvre minden sora mögött ott állnak az Apám helyett megfontolásai és tapasztalatai, e szempontból az új könyv az eddigi György-oeuvre kulcsának tekinthető, beleértve a Pataki Gáborral közösen megjelentetett kitűnő Európai Iskola-monográfiát is.1

Az Apám helyett szövege rendkívül rétegzett, mely rétegzettség egyrészt leképezi a könyv középpontjában álló egyéni és társadalmi emlékezetfolyamatok bonyolultságát, másrészt a rétegek közötti kölcsönhatások biztosítják a könyv – valamint a benne megörökített emlékezetmunka (vagy inkább emlékezetharc?) – textuális és gondolati dinamikáját is. A könyv összetettsége számos olvasási-értelmezési lehetőséget kínál, ezek közül hármat emelnék ki: az egyik a társadalomtörténeti, a második a kultúraelméleti, a harmadik az életrajzi szint. A társadalomtörténeti szint a magyar zsidóság történetének az 1944/45-től kezdődő és a nyolcvanas évek első feléig terjedő szakaszát tárgyalja, és magyarázatot kínál arra, hogy a kádári társadalompolitika által megalkotott olvasztótégelyben miként (és miért) tűntek-tűnhettek el a korábban tipikusnak mondható, az etnikai identitáson és az osztály-hovatartozáson alapuló társadalmi különbségek és határok. A kultúrtörténeti szint azt vizsgálja, hogy a társadalomtörténeti folyamatok miként jelentek meg a Kádár-korszak kultúrájában (beleértve a rendszer hivatalos-támogatott és ellenzéki-tiltott kultúráját is), közelebbről nézve a műalkotásokban: színdarabokban, versekben, regényekben, filmekben, illetve képzőművészeti alkotásokon. A személyes szint az említett folyamatokat egy háromgenerációs családtörténet – a szerző saját családjának története – keretén belül értelmezi. Az említett háromhoz evidensen kötődik egy negyedik dimenzió is, mégpedig a politikai. A politikai kérdések jelenlétét nagyon fontosnak tartom, itt mégsem tárgyalom őket részletesebben. Egyrészt, mert a könyvről született eddigi kritikák sokat foglalkoztak ezzel, másrészt mert a politikai jelentések – az identitáspolitika, a kulturális elismerés, az emlékezetpolitika, valamint a bármiféle értelemben vett irodalompolitikák szempontjai és motívumai – olyan mélyen áthatják a könyvet (miként egyébként György Péter többi írását is), hogy különválasztásuk szétbontaná, talán szétrobbantaná a többi szempont tárgyalását.2 Ebből persze paradox módon az következik, hogy a könyvre vonatkozó megjegyzéseim és értelmezéseim mégiscsak többé-kevésbé politikai jellegűek egyben.

Lehetőségeimhez képest próbálok kettős megközelítést alkalmazni: egyrészt kitérni a könyvben olvasható társadalomtudományos felvetésekre, másrészt foglalkozni a szöveg mögött megragadható szerzői törekvések jellegzetességeivel is; a könyv írói rangjával és problémáival, továbbá azokkal a szerepekkel, melyek a közvetve-közvetlenül megidézett, nagyon is változatos szépirodalmi kontextusokhoz kapcsolódnak. Ezek teljeskörű vizsgálata az utalások szerteágazó volta és az általuk felidézett regiszterek olykor totális különneműsége miatt szinte lehetetlen. Pillanatnyilag érjük be azzal, hogy talán György Péter az egyetlen szerző a hazai piacon, akinek irodalmi referenciái között – Petri, Tandori, Kertész, Nádas, Ottlik, Orbán Ottó mellett – ott található Nyírő József, Benjámin László, Kondor Béla, Leonard Cohen, Sarah Kofman és Molnár Gergely is.

Az Apám helyett – dióhéjban elmondva, és itt az életrajzi-családtörténeti vonatkozásoktól egy pillanatra eltekintve – arról szól, hogy a magyar zsidóság 1944-es tragédiája (kirekesztésük a többségi társadalomból, az államigazgatási apparátus és a lakossági asszisztencia segítségével történő kifosztásuk és legyilkolásuk), valamint az erre irányuló kollektív amnézia milyen szerepet játszott a szocializmus társadalomtörténetének, illetve kultúrtörténetének alakulásában, illetve, hogy az amnézia miféle – napjainkig ható – következményekkel járt. A szerző a vészkorszak általa megragadott tanulságaira építve arra vállalkozik, hogy rekonstruálja azt a mentalitást, mely a szocializmus korszakának jelentős részét uralta. A szimbolikus kiindulópont – a könyv hatásos jelenetezése szerint – 1945 áprilisa, amikor a szerző nagyapja, György Antal e szavakkal fordult mellette álló feleségéhez a rommá lőtt Budapest és „a folyóparton napozó, kávéházi teraszokon üldögélő szerelmesek” látványának kontrasztja láttán: „Nos tehát mindezt, kedves Emmám, immár el is felejtették, ez az egész többé nem érdekel senkit” (18.). E megjegyzéshez a szerző a következő kommentárt fűzi: „E történetet úgy fordítottam le, hogy az én szelíd és introvertált nagyapám példás, már-már túlzott gyorsasággal értette meg, hogy valóban teljesen új világ kezdődött el, s abban a gyász, illetve a megrendültségből következő trauma semmiféle nyomát nem látta. A holtak, az eltűntek és a visszatértek egyaránt láthatatlanok voltak. Kicsit nyersebben, a kutya sem törődött sem az emlékükkel, sem velük magukkal” (19-20.).

György Péter ettől a – valóban regény lapjaira kívánkozó – szimbolikus pillanattól számítja a vészkorszakra, illetve a zsidó származásra és identitásra irányuló „nagyvonalú felejtéspolitika” (23.) nyitányát, mely nagyjából a nyolcvanas évek derekáig tartott.3 Tehát itt az 1945–48 között nagy számban kiadott túlélőtörténetek és veszteségmérlegek iránti érdektelenség kialakulásától kezdődő, és a nyolcvanas évek derekától meginduló emlékezéshullám megjelenéséig terjedő korszakról van szó – ebbe az időszakba ékelődik a könyv legfontosabb szereplőjének, György Péter édesapjának, György Lajosnak a felnőtt élete, mely nem vett tudomást se a származásról, se a vészkorszakról, se a tanúskodásról. E korszakelgondolás mellett meghúzódik egy másik, szétesőbb, mondjuk így, korszakvízió is a könyvben. Ez nagyjából a késői hatvanas, a teljes hetvenes, és a korai nyolcvanas évek szocialista életvilága, melyet a „totális jelen időben létezés” (39.) időélménye határozott meg. A „totális jelen időben létezés” koncepciója maga is kettős vetülettel rendelkezik, egyrészt statikus voltában érzékelteti a szocializmus korának álmos és lomha időn-kívüliségét, másrészt – ezen időélmény genezisére kérdezve – utal arra, hogy az ezen alapuló emberi élet kiszámítható és biztonságos működésének gyökere és feltétele a Kádár-korszak történelmi előzményeinek (a vészkorszaknak, majd a sztálinista diktatúrának, majd a forradalomnak, majd a megtorlásoknak) az elfelejtése volt. Itt jegyezhetjük meg, hogy az Apám helyett azért is megragadó és elmemozdító olvasmány, mert azzal is foglalkozik – és ez a törekvés már hosszú ideje jelen van György Péter munkásságában –, hogy ez a hosszú korszak napjainkban ugyanúgy történelmi, kulturális, illetve lelkiismereti amnézia tárgya, mint ahogy annak idején a többi, a fentebbiekben említett korszak is az volt.

György Péter könyve – efféle freudista szuperelméletet alkotva – amellett érvel, hogy egyfelől a zsidó származás, a zsidó identitás és a zsidó szenvedések elfelejtése-elfojtása, másfelől a többségi társadalom közreműködése a vészkorszak esztelen pusztításában és emberi lealjasodásában idővel – sajátos tünetek, vagy inkább indexek (kulturális és érzelmi kijelzések) formájában – a felszínre bukkantak a legkülönfélébb társadalmi, kulturális, illetve személyes kontextusokban és gyakorlatokban. E társadalmi léptékű, noha a személyes sorsok egyediségében gyökerező elfojtások szerepet kaptak a kádári paktum megkötésében, az egyéni életutak alakulásában, a korszak mentalitásának jellegzetességeiben, a szocializmus mindennapi életének, kultúrájának és művészetének „antropológiájában” egyaránt. Ezen problémahalmazt a szerző saját családi és személyes történetének szakaszain keresztül vizsgálja; három főalakra helyezvén a hangsúlyt. A szerző nagyapja, György Antal, az asszimiláció tipikus képviselője, hívő katolikus, kitüntetett első világháborús frontharcos, később Kecskeméti utcai kiskereskedő; a szerző apja, György Lajos, volt munkaszolgálatos, a zsidó származású kommunista szakértelmiségi tipikus képviselője, tekintélyes orvos-kutató, később ökológiai és globalizációkritikai aktivista és szakíró, és – a könyv, valamint a szerző perspektívájából – mindenekelőtt az Apa.4 A harmadik pedig maga a szerző: György Péter, aki egy 2010 nyarán a Lövőház utcában vele megesett antiszemita incidens során mondta ki magáról életében először, hogy ő – zsidó (41-42.). E szereplők mellett a könyv számos további alakot és mellékalakot mozgat: nagymamák, nagynénik, gyerekek, közeli és távoli barátok, hírességek és kisemberek népesítik be a könyvet, bonyolult szálakon kapcsolódva a három főszereplő sorsának alakulásához.

Az Apám helyett sok szempontból és hosszasan tárgyalja a vészkorszak elfelejtésének problémáit és következményeit; gyakorlatilag a könyvben olvasható hosszabb-rövidebb, sokszor csak utalásszerű műelemzések is azt a funkciót töltik be, hogy hangsúlyozzák: a műalkotások is ennek az amnéziának a tünetei vagy dokumentumai. A könyv eddigi kritikusai közül többen utaltak rá, hogy a szóban forgó műelemzések kissé rövidre zártak, olykor vitathatóak.5 Úgy vélem, ennek fő oka nem csak az, amit György Péter ír – „egyszerűen használom, kirablom ezeket a szövegeket” –, hanem az is, hogy a példaként vett irodalmi és egyéb művek elemzése során csupán egyetlen aspektust, mégpedig egy különleges tudásszociológiai aspektust engedett előtérbe jutni, jelesül azt, hogy miként kapcsolódnak egyes műalkotások azokhoz a sajátos feltételekhez, melyeket a könyv középpontjába állított „amnéziaterápia” határozott meg. Itt, és ezért, fontos látni, hogy az Apám helyett nem csupán a holtakra való emlékezés imperatívuszát érvényesíti, nem csak az elfojtott zsidó származás (és ezen elfojtás körülményei) mellett tanúskodik, hanem az emlékezés munkájával komplementer módon regisztrálja és értelmezi a felejtés hatókörében keletkező hiányt is. Ebből következően a György család életére vonatkozó értelmezéseket – és a könyv teljes szövegét, beleértve a címet is – egy nagyszabású hiányretorika érvényesülési terepének tekinthetjük. E tézishez a szerző több helyen visszatér, magát a gondolatot – apja munkaszolgálatos naplójának rejtegetése kapcsán – így összegzi: „Az írás elrejtése árulkodóbb, mint az, amit tartalmaz, illetve elhallgat. A titokként kezelt szöveg paradoxona, nyomasztó abszurduma világosabban jelzi az apám problémáját, mint a feljegyzései” (75.). György Péter munkája fontos adalékot nyújt azon „üres helyek” – vagy Giorgio Pressburger szép szavaival az „üres közök” – természetének megértéséhez, melyek egyszerre vannak jelen a társadalmi és a személyes emlékezetben, a szövegekben, a műalkotásokban, a populáris kultúrában, de az épített és belakott városi terekben is.6 Ezek az „üres helyek” vagy „hiányok” egy bonyolult, megkerüléseken, mellébeszélésen, álcázáson alapuló retorika részei, és itt ismét visszajutunk a Kádár-korszak jellegzetes alkotásaira vonatkozó, az emlékezetpolitika és az esztétikai interpretáció motívumait egyesítő elemzések kérdéséhez.

Nehéz is eldönteni, hogy mi izgalmasabb a könyvben, az emlékezés nyomán feltáruló tárgyi részletek, vagy a hiánynak a csupán üres körvonalakon keresztül megmutatkozó tünetei; nos, valószínűleg a kettő összjátéka, hiszen az említett hiány paradox jelenléte is az emlékezés perspektíváján keresztül rajzolódik ki. E szempontból különösen tanulságosak azok a megjegyzések, melyeket a szerző egy amerikai ismerősének szavaihoz fűzött, miszerint ő, György Péter egy „második generációs holokauszttúlélő” lenne. „Aha, szóval akkor te egy második generációs holokauszttúlélő vagy, mondta egy alkalommal valaki, akit elég jól ismertem. […] Nem nagyon tudtam ehhez mit hozzátenni. Minden, amit mondhattam volna angolul, ott maradt az anyanyelvem általi védettségben, ami eddig megóvott attól, hogy idegen definíciók tárgyaként lássam magam. Jól felhúztam magam, nem volt mit mondanom” (127.). Az értelmezés ezen a ponton irányulhat a kifejezés által jelölt pozícióra, de a kifejezésre mint nyelvi alakzatra is. A „második generációs túlélő” perspektívája azért termékeny, mert nem csak arra hívja fel a figyelmet, hogy mit felejtettek el az első generáció tagjai, hanem arra is, hogy hogyan tették; ezekben a „hogyanokban” válnak észlelhetővé az elfelejtett-elfojtott származás és identitás sajátos emléknyomai. György Péter annyi pátosszal tiltakozik könyvében a fenti besorolás ellen (127-128.), hogy erre szinte kötelezően voltak kénytelenek reagálni könyvének kritikusai; ezt teszem én is. E tiltakozás önmagában is beszédes és tünetértékű. A nyelvkritikus tiltakozik a zsargon ellen, a szinguláris ember tiltakozik az általánosítás ellen, az univerzális ember és világpolgár a partikuláris „vissza-zsidósítás” ellen. A biográfiai és szociológiai elemekből konstruált nyakatekert szakkifejezés voltaképpen az ellentmondásosan megélt etnikai származást is konnotálja, kimondja azt, hogy valaki – bármit is gondol erről ő maga, de – zsidó származású, röviden: zsidó. György Péter ebben a jelenetben elsősorban a nyelvi idegenség és a nyelvi otthonosság fénytörésében láttatja az önmeghatározás problémáit, de talán jelen van mindebben valamiféle idegenkedés, vagy legalábbis tartózkodás a megnevezéstől, az illetéktelen „besorolástól” – e szempontból a New York-i történet a Lövőház utcai incidens párhuzama is. Ez persze lehet, hogy mind csak túlértelmezés, de mégis kezdenünk kell valamit annak a félreérthetetlen jelzésével, hogy a derék amerikai kolléga megjegyzése valahogy mélyütésszerűre sikerült.

Az Ernst Bloch, Siegfried Kracauer, Hermann Bausinger, Eric J. Hobsbawm és mások által történetfilozófiai, etnográfiai, valamint történetírói szempontok alapján értelmezett társadalmi-kulturális „különidejűség”, más szóval a „nem-egyidejűség” („Ungleichzeitigkeit”) kérdése sok szállal kapcsolódik mind az Apám helyett koncepciójához, mind a zsidóság ellentmondásos társadalomtörténeti helyzetéhez. György Péter könyve ezen belül egy különös folyamatot modellez: a fasizmuselméletként megszületett elgondolás sajátos szocializmus-elméletként végzi könyvében, megtartva-megőrizve a koncepcióhoz mindig is hozzátartozó, a zsidóság eszmetörténetében gyökerező megfontolásokat is. A zsidó egzisztencia a történelmi-társadalmi különidejűség alapesete volt, az asszimilációval pedig e kontraszt nemhogy tompult volna, hanem valójában még szembeszökőbb lett, ugyanis ekkortól a tradicionális zsidó létnek nem csupán a többségi keresztény társadalom volt az ellentettje (pusztán azáltal, hogy az utóbbi a történelemben létezett, míg az előbbi a történelmen kívül), hanem az asszimilált zsidóságnak az európai történelem ritmusához végül igazodó jelentős része is. A nem-egyidejűség elméletének első és legfontosabb teoretikusa, Ernst Bloch idevágó felismeréseit érdekes módon nem a zsidóság helyzete ihlette, hanem azon archaikus társadalmi miliők megléte, melyek a harmincas évekbeli, mind radikálisabban fasizálódó német társadalom archaikus-népi zárványaiként jelentek meg előtte, és amelyek a náci érzület és mitológia egyik legfontosabb bázisát képezték.7 A nem-egyidejűségnek a Bloch-féle fasizmusértelmezésben betöltött szerepétől függetlenül látnunk kell, hogy e kategória milyen fontos György Péter számára, erre utal – A Lukács öltözőjében fejezet élén – a Siegfried Kracauer könyvéből vett mottó is: „Egy adott történelmi pillanatban tehát számos olyan eseménnyel szembesülhetünk, amelyek – különböző területeken való elhelyezkedésük miatt – csak formális értelemben egyidejűek. […] A különböző területek megformált ideje háttérbe szorítja az idő egyenletes folyását” (id. Apám helyett, 193.).8

Az Apám helyett nem-egyidejűségek hosszú sorát listázza és elemzi, a zsidóság helyzetétől kezdődően az asszimiláltak rejtett kettős identitásában megmutatkozó „belső” nem-egyidejűségeken keresztül a Kádár-korszak állandó jelenébe ékelődő társadalmi-kulturális időzárványokig. De a nem-egyidejűség kapcsán említhetünk egy további problémát is: azt a paradoxont, hogy a Kádár-korszak időtlen vagy radikálisan jelen idejű világában nem volt olyan indetermináltnak ható bármiféle csoport, szekta, vagy egyéb szubkulturális képződmény, melynek ne lett volna valamiféle – a rendszer saját idejétől idegen időtapasztalatokban megszülető – történeti genealógiája, melyet azonban az állandó jelenidejűség élménye, a történelmi dinamikák programszerű kiiktatása éppenhogy leplezett.9 Éppen az efféle különidejűségek felfedezésére, rekonstrukciójára, valamint jelenbe emelésére irányult néhány, a nyolcvanas évek elejétől induló és – különösen az akkori viszonyok között – szubkulturálisnak mondható törekvés, mely megpróbálta felfedezni ezeket az elfeledett gyökereket, köztük egyébként a zsidóságot, de legalábbis a zsidó filozófiai gondolkodást is.10 Ezen képződmények komolyan vétele, lelkiismeretes tanulmányozása, esetleges példaként való megjelenítése rávilágított egyfelől az „eredet”, másfelől a „nem-egyidejűség” radikális kritikai potenciáljára, mert folyamatosan megkérdőjelezte a Kádár-korszakbeli világkép antropológiai evidenciáit.

A modernitás és az archaikus világ egyidejűsége – azaz a kettő nem-egyidejűsége – mindig felkavaró és szubverzív, erre utalt Bloch is. De még feltűnőbb a nem-egyidejűség a zárt ideológiai rendszerekben, melyek nem tűrik meg (vagy fizikailag, vagy logikailag, vagy sehogyan sem) a különidejű dolgokat. A szocializmus ideje homogén, sajátosan zárt határokkal; ami e határok között húzódik, homogén és rendezett, ami ehhez nem illeszkedik, az pedig puszta létének köszönhetően is mélyen provokatív erővel rendelkezik. Ennek persze különböző szintjei vannak. Egyfelől az „antipolitika” szellemében íródott művek és az ennek megfelelő magatartások – például Ottlik Gézának a György Péter által is idézett-elemzett regényeiben és elbeszéléseiben (54.) –, másfelől itt említendők a belső emigrációban létrehozott művek, a belső disszidensek világa, az olyan meghökkentő egyéni életutak, mint például – az Apám helyett lapjain történetesen nem említett – Szilágyi Ernőé vagy Tábor Béláé, vagy akár Oltványi Ambrusé.11 Azt gondolom, hogy mai ésszel, és mondjuk az 1980 után született olvasók számára, éppen ahhoz kell nagyon-nagyon sok magyarázat, hogy ezek a „belső emigrációban” leélt életek nem egyforma módon kapcsolódtak a kádári nyilvánossághoz, pontosabban a nyilvánosságokhoz. Vagy paradox módon nagyon is sok szálon, vagy – sehogy. Az elsőre példa Tandori Dezső, akinek legalább harminc kötete jelent meg a szocializmusban, mégis nehéz lenne elképzelni nála rendszeridegenebb szerzőt, az utóbbira Szilágyi Ernő, aki fűtetlen lakásában, télikabátban állva dolgozott az írópultja előtt, és gondolatait csak tanítványai legszűkebb körével osztotta meg, szóban és magánlevelekben.12

A rendszer antropológiáját vállalhatatlannak tartó egyének és csoportok sajátos időszigetek gyanánt ékelődtek be a korszak mozdulatlanságába; e szigeteken más szabályok alapján szerveződött a kultúra, más törvények határozták meg az erkölcsöt, és más léptékek szerint folydogált vagy éppen rohant az idő. E tézis első kidolgozása volt György Péter nagy kultúrtörténeti esszéje 1990-ből, Az elsüllyedt sziget, melynek felvetései a későbbiek-ben erősen inspirálták a magyar neoavantgárdra, az értelmiségi undergroundra, a Kádár-korszak „életformatikus” mikroközösségeire vonatkozó újabb kutatásokat is.13 De a „kü-lönidejű” miliők, emberek és sorsok sajátos belvilága csak az összkép egyik vetülete. Ehhez képest az „Apa” (György Lajos) világa – legalábbis egy időszakban, a hetvenes években – a létező szocializmus társadalmának derékhadához tartozott. György Péter hangsúlyozza, hogy ez csak részben az „emberarcú” szocializmus érdeme, ehhez az is kellett, hogy György Lajos – súlyos és valóban betű szerint értve: vérre menő történelmi és egzisztenciá-lis tapasztalatok birtokában – így döntött. „A túlélőként leélt élet visszautasítását elidegeníthetetlen jogának tekintette, nem vizsgálta, milyen árat fizetett az elfojtásért, és némasága megszabadítja-e nem kívánt öröksége, zsidósága terhétől. Mire Európa-szerte eljött a szemtanúság kora, addigra ő már otthonosnak találta az elhallgatást, ugyanúgy, mint a némaságot, az elfojtást” (9.). E döntés hátterét vizsgálja-oknyomozza a könyv.

György Péter könyve nagy erővel hívja fel a figyelmet arra, hogy a Kádár-korszak nem csak a szürkeség birodalmaként, hanem egy sajátos történetfilozófiai probléma megtestesítőjeként és hordozójaként is meg kell hogy jelenjék emlékezetünkben. E problémát György Péter „a jelen kizárólagosságának uralma” fordulatban összegzi; és arra utal vele, hogy a rendszer alapjául szolgáló társadalmi amnézia, valamint a forradalmi-messianisztikus időtapasztalat bármiféle formájának tervszerű kiiktatása a rendszerből együttesen oda vezetett, hogy a kádárizmus tipikus polgára az állandó és mozdulatlan jelen idő világában – és tegyük hozzá, fogságában – élt. A korszak és a benne körvonalazódó történetfilozófiai horizont dermedtsége ellentmondásos módon viszonyult a rendszer ideológiai alapjául szolgáló osztályharcos forradalmiság dinamikus jellegéhez. E statikus állapot egyrészt kontrasztja volt az „eredeti” – a kádárizmus szélsőbaloldali kritikusai szerint persze elárult – forradalmi aktivizmusnak, ezt a kontrasztot, pontosabban e kontraszt tagadását emelte az ideológia rangjára a Király István által meghirdetett „mindennapok forradalmisága” elmélet.14 Király meglehetően bornírt koncepciója nem nyújthatott vonzó perspektívát a rendszer forradalmi örökségét vagy alapjait komolyan vevő kommunista értelmiségieknek, politikai funkciója azonban világos volt: ki kellett fogni a hazai szélsőbalosok – egyfelől a Mao, Fidel és társai, főként Che világa, a „forradalmi napsütés” forrósága után vágyódó fiatalok, másrészt a Sztálin és Rákosi után nosztalgiázó öregfiúk – vitorlájából a szelet.15

A korszak történetfilozófiai statikussága ugyanakkor ellenvilága volt a Kádár-rendszer réseiben rejtőző – gyakran csak „egyszemélyes” – szekták és életmódgettók, a különféle underground csoportocskák izgatott vagy reményvesztett messianizmusának is, a közöttük megfigyelhető törések mentén jöttek létre az említett nem-egyidejűségek. A Kádár-korszak valóban zárt világ volt, időben mögötte húzódott a polgári korszak (és a vele szisztematikusan egyidejű „ellenforradalom”) letűntté, érvénytelenné, vagy ellenséggé stilizált világa (63.), előtte a megszelídített kommunista megváltáshit langyos optimizmusa, a kettő között pedig valami sajátos képződmény, a moccanni készülő, de a mozdulat előkészítésébe rögvest bele is fáradó örökkévalóság, vagyis a melankólia birodalma. Ez utóbbihoz két adalék: az egyik Földényi F. László Melankólia című könyve, mely – egy eszmetörténeti áttekintés maszkjában – a filozófiai megértés rangjára emelte e korszak különös történetfilozófiai tompaságát.16 A másik Nádas Péter a korabeli munkássága. De itt említhetjük Petri György sorait is, melyeket György Péter – nyilván nem véletlenül – a Kádár köpönyege mottójaként idézett: „De ez nem ideje semminek. / Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, / itt zümmöghet az éj, de te nem alszol / itt készülődsz, de nem mégy sehova…” (Zátony).17

Biztonság, modernizáció, a tudományos, a világnézeti, a kulturális korszerűség mákonya – György Péter rekonstrukciója szerint ezt kínálta a hetvenes években az együttműködőknek a Kádár-korszak. Vajon idealizálja-e ezt a mozzanatot György Péter könyve? Nehéz kérdés, részben ki lehet bújni alóla azzal, hogy a könyv interpretációja a hetvenes évekről nem a korszak megítélésének teljes és lezárt mérlege, hanem csak a György Lajos életének perspektívájából György Péter által megrajzolt egyik lehetséges rekonstrukció. „Tudom, hogy következtetéseimet önértelmezésem befolyásolja. […] az én helyzetem messze nem semleges” (58.). E perspektivikus kép tehát nem az összkép, másrészt e formájában is jellemző vagy inkább szimbolikus, és – ez a végső érv itt – minthogy alapvetően őróla van szó, tiszteletben kell tartanunk György Lajos életének „egyedülvalóságát”. Ahogy György Péter írja, nagyon szépen: „Nem kellett túlélőnek lennie, nem kellett szemtanúvá válnia, nem kellett azt gondolnia, hogy ami történt, az határozza meg egész életét. […] S a korszak lehetővé tette, sőt kívánatossá, hogy ne is tegye. Az államszocializmus azt ígérte neki, hogyha nem kíván zsidó lenni, ha nem ez lesz a traumája, azaz nem kíván azzal foglalkozni, hogy miért is történt, ami történt, kik tették ezt vele, és miként éljen ezután, azaz, ha hajlandó mindezt csak epizódnak tekinteni, egyszeri kisiklásnak, balesetnek, kis kalandnak, akkor biztonságban, tehát a hazájában élhet. […] Az amnéziaterápia nyertese volt, s nem egyedül. Élte biztonságban tudott életét, és azt hiszem, tényleg boldog volt a hatvanas-hetvenes években mindvégig, mert egy olyan politikai rendszerben élt, amely – saját érdekében – hozzásegítette ahhoz az öncsaláshoz, amely létalapjává vált: hogy nem túlélő, hanem egyszerűen csak van” (281; vö. még: 142-143).18

A fenti idézet is utal rá, hogy az adott esetben öncsalásról és – a hatalom részéről – egy alternatíva nélküli, tehát „visszautasíthatatlan” ajánlat elfogadásáról volt szó, az ezen alapuló élet már csak ezért sem lehetett a lehetséges világok legjobbika. Ha figyelembe veszszük mindazt, amit György Péter a korszakról ír – és nem csak új könyvében, hanem például a 2006-os Kádár köpönyegében –, akkor láthatjuk, hogy megközelítése távolról sem apologetikus. „Nem kívánok azonosulni azzal a retorikával, mely szerint a Kádár-rendszer modernitása miatt megfeledkezhetünk a rendszer morális vállalhatatlanságáról” – írta 2006-ban.19 Feltételezhetjük, hogy ha György Lajos társadalomtudós lett volna (mint ahogy egyébként „rangrejtve” az is volt kissé, csak e szempontból nem ütközhetett külső korlátokba, mert társadalomfilozófiai nézeteit az idő tájt csak barátainak és fiának fejtette ki, élőszóban), és nem pedig kutatóorvos, akkor talán nem érezte volna a hetvenes éveket sem annyira optimizmusra jogot adónak vagy ideálisaknak. A hetvenes években nem lehetett elfogulatlanul és/vagy szakszerűen írni sem 56-ról, sem egyes „polgári” filozófiai irányzatokról, sem az irodalomtudományi strukturalizmusról, sem a szovjet társadalomról, sem a Szovjetunió történetéről, sem a szegénységről, sem a hazai munkásság tényleges helyzetéről, és – hogy a könyv voltaképpeni témájához visszatérjek – a zsidó származás problémáiról sem. A humán- és a társadalomtudományos diszciplínák művelése nyilván bajosabb volt, mint a magyar tudományosság pozitív önképének megrajzolásában mindig (és a szocializmusban is) vezető szerepet játszó orvosi, mérnöki és más természettudományos kutatásoké. Valójában itt arról van szó, hogy a szocializmus egyenlősítő törekvései és modernizációs törekvései (társadalompolitikája), valamint a szocializmus kultúrairányítási törekvései (kultúrpolitikája) szoros kapcsolatban álltak egymással, együttesen körvonalazták azt az ajánlatot, melynek elfogadása lehetővé tette, hogy egyesek eltekinthessenek származásuktól, és azok, és csakis azok lehessenek, amivé – úgymond – „teszik” önmagukat. Ez a régi szép romantikus program, Fichtétől kezdve az ifjú Marxon át egészen az ifjú György Péter által nagy érdeklődéssel forgatott brit marxista antropológusig, Gordon Childe-ig.20

A „hosszú hetvenes évek” specialitása talán az volt, hogy a különféle törekvések akkor valahogyan egyensúlyba kerültek, és egy meglehetősen széles (és meglehetősen befolyásos) társadalmi réteg számára kihozták a maximumot a rendszerből. Már nem volt ott az 56 miatti megtorlások árnya – a köztudat legalábbis így érzékelhette. Már – részben épp a kádári modernizáció eredményeként – jószerivel eltűntek a Horthy-világ szakadékszerű egyenlőtlenségeit idéző körülmények közt tengődő kisparaszti és proletárrétegek, amelyek pedig nem tűntek el, azokról hallgatni kellett, szegénységproblémát és erre irányuló tudományos kutatást a rendszer nem ismert el. Kialakult egy jóllakott szocialista kispolgárság, amelynek közérzetét az a körülmény határozta meg, hogy hétköznap is „volt hús a hűtőben”. Kialakult továbbá egy elégedettnek mondható értelmiségi réteg. E réteg cserébe azért, hogy származást, kínos múltat, zsidóságot, 56-ot, mindent elfelejtett, most már értelmes alkotó életet élhetett, egy olyan világértelmezési koncepció bűvkörében élve, mely – és ennek hangsúlyozása György Péter könyvének egyik érdeme – nem csak lehetővé tette a felejtést, hanem azt képviselte, valamint érvényesítette, hogy ez az egyetlen, az emberhez méltó, a helyes és igaz döntés. A származáson, az osztály-hovatartozáson, a determináción való töprengés puszta „partikularizmus”, mely ellenkezik a feltétlen normának tekintett univerzális humanizmus elvével.21

György Péter könyve azért is izgalmas olvasmány, mert a partikuláris identitások, illetve az „üresen kongó” absztrakt-univerzális humanizmus által formált fura identitásképletek diszkurzív harcában – ahogy ez a korabeli sajtóban, a művészeti és az irodalmi kritikában, a művészetpolitikában megjelent – felismeri a szocialista kultúrát ténylegesen, az akkori szereplők számára tudottan-tudatlanul, a mai közönség számára viszont leginkább láthatatlanul meghatározó alapfeltételeket. Kispolgári idill, elvont humanizmus, valamint a „rossz”, tehát a kihívóan problematikus, a provokatív, az idegen, az „embertelen” elutasítása. Egyrészt: „Az antihumanizmus vádja ugyanis a lehető legkomolyabb vád volt, mintegy a kortárs nyugati rém: a neonácizmus előszobájának tűnt, s nyilvánvalóan az új rendszer legitimitásának kétségbevonását jelentette. Az új ember, a szocializmus hőse, a mindennapok forradalmára nem engedhette meg magának, hogy bármiféle embertelenséget kövessen el” (254.). Másrészt: „A Kádár-rendszer politikai esztétikájának sensus communisa a részben álszent, részben kispolgári idill normáján alapult. Akár a magas művészetben, akár a populáris kultúrában, az üresen kongó, de kötelező humanizmus megőrzése, deklarálása volt az ultima ratio. A Kádár-rendszer kultúrája nem ismerte el, hogy a rossz is jelen van, egyáltalán létezhet ezen a világon” (271.).

Ezen alapfeltételek elfogadott vagy elutasított erőterében, vagy ezek keresztmetsze-
tében létezett egyrészt a szocialista humanizmus „hivatalos” kultúrája, másrészt az előkelően apolitikus antipolitika kultúrája, harmadrészt a neoavantgárd művészeti szubkultúra, és végül, negyedrészt a legkülönfélébb mikrovilágok, szubkulturális közösségek, a belső emigráció szigeteinek sporadikus kultúrája is.22 Ezért – és így György Péter rekonstrukciós erőfeszítésének eredményeképpen – jelenhet meg Ottlik Géza, Benjámin László, Kondor Béla, Nádas Péter, Juhász Ferenc, Fábri Zoltán, Erdély Miklós, Molnár Gergely, Hajas Tibor, Mérei Ferenc munkássága egyetlen, jól bejárható értelmezési térben, noha a hozzájuk tartozó életvilágok gyakran egymással összemérhetetlenek, heteronómiájukkal egymás ellen (is) tüntető életterek voltak.

Ha ez nem is a Kádár-korszak világát belakó emberek összességének teljes és kizárólagos életmérlege, akkor is fontos koncepció a szocializmus uralkodó mentalitásának megértéséhez. Ez a felfogás határozta meg a szocializmus mainstream kultúráját, ez a mentalitás, világnézet és „antropológia” hatja át a korszak tipikus alkotásait, illetve e mentalitás elillanása idézte elő nagyrészt az általa inspirált alkotások mai értelmezhetetlenségét is. György Péter mutatis mutandis úgy fejti fel a szocialista kultúra egyes alkotásait valamikor meghatározó érzületek, megfontolások, rezgések és szimbolizmusok bonyolult szövedékét, ahogy az ikonológiai program követője közelíti meg egy hermetikus utalásokkal rejtjelezett reneszánsz festmény titokzatos világát. Ennek nem mond ellent az, hogy György Péter elemzéseit illetően tudásszociológiai megközelítésről beszéltem, hiszen a tudásszociológia és az ikonológiai módszer mind tudománytörténeti gyökereiket tekintve, mind strukturálisan közeli rokonai egymásnak.23 Persze a vizsgálat tárgyi spektruma György Péter könyvében nagyon széles, sőt már-már tarkabarka: a ma korszerűtlennek ható, de nagyon jelentős életművektől (például Kondor Béla esetében) a puszta kuriozitásig. Itt egy furcsa kerülővel jutunk vissza az elismerés politikájához: ezen elemzéseken keresztül mondjuk Benjámin László és Juhász Ferenc, vagy akár Császár István írásai nem kapják ugyan vissza régi rangjukat és elismertségüket (míg a reneszánsz műveket hermetikus utalásaiktól függetlenül szinte automatikusan csodálja a közönség), de legalább kiderül róluk, hogy miért voltak olyanok, amilyennek, és beilleszthetővé válnak valamiféle ma is relevánsnak és értelmesnek, sőt izgalmasnak mondható kulturális diskurzusba.

Napjainkban a Kádár-korszak erényeit említve – a létbiztonság és a közbiztonság mellett – elsősorban a (szocialista) fogyasztásra, valamiféle fogyasztói szocializmusra gondolunk. A fogyasztás kérdését illetően látnunk kell, hogy a korszak tipikus érzületei és habitusai közé tartozott egyfajta aszketikus emberi magatartás, illetve ennek eszményítése is. Jelen volt ebben a kommunista etika és habitus hagyományosan aszketikus jellege.24 Jelen volt ebben a korszak jóllakott materializmusát megtagadó „szellemi emberek” radikális világelutasítása, de volt ebben valamiféle kritikai-újbalos fogyasztásellenesség is.25 A korabeli értelmiség egy része a „korrumpálódott társadalom” világát a kádári fogyasztói szocializmussal azonosította, és ezért a fogyasztás aszketikus elutasítása egyúttal rendszerbírálatot is jelentett. Másfelől sokan – így György Péter apja is – úgy gondolkodtak, hogy a kommunisták közössége, a „történelem élcsapata” egyébként sem lehet hedonista disznók gyülekezete. De történeti távlatban, az aszketikus érzület eredetét tekintve megpillanthatjuk e nézet egy másik dimenzióját is: „a kommunista aszketikus elit csoporttudata az »élcsapattudat«”.26 A kádárizmus által ösztönzött szocialista fogyasztás, tehát a „frizsiderszocializmus” gyakorlatának elvetése ugyancsak meghatározta a korszak egyes – alapvetően értelmiségi – köreit-csoportjait, így az ellenzéki csoportokét és a rendszer kedvezményezettjeit egyaránt. Ez vonatkozott György Lajos életstílusára is. „Semmire sem becsülte a pénzt vagy a tárgyakat. Nem volt autója, nem volt háza, nem volt semmiféle vagyona. Hosszú évtizedekig élt boldogan egy olyan szobában, amelyet puritánnak is csak nagy jóindulattal nevezhetnénk. […] A fogyasztást kártékony butaságnak tekintette, kommunista korszakában éppúgy, mint amikor aztán a magyarországi zöldmozgalmak alapító atyjaként folytatta, illetve kezdte újra életét” (12.).

Ez a fogyasztásellenesség maga is összetett volt, az ellenzéki körök számára önmagában a rendszer „lehetőségeinek” szimbolikus elutasításaként jelentkezett, és a fogyasztásellenességben (akár a hatalom részéről, akár egyes privát életgyakorlatokban) egyaránt jelen volt a nyugati, valamint a szocialista társadalom fogyasztási gyakorlatainak bírálata. E kettősség bizonyos nyugati kulturális alkotások hazai fogadtatásában egymással érintkezett; példa erre Georges Perec: A dolgok című kiváló regénye, illetve e regény itthoni fogadtatástörténete.27 Nem véletlen, hogy György Péter apja nagy érdeklődéssel forgatta ezt a könyvet. „A polgári önelégültség tárgyakban való reprezentációjához néki ugyan mi köze lenne, mikor – kedvelt kifejezésével élve – semmit sem rühell jobban, mint az ilyesmit. S persze győztesen a fejemre olvasta Georges Perec A dolgok című, a Modern Könyvtár sorozatban megjelent regényét, amelyet tőle kaptam meg annak idején” (12.). Nos, Perec írása egyfelől a hatvanas évekbeli francia értelmiség egy kevésbé művelt, kevésbé öntudatos rétegének fogyasztási szokásait tűzte tollhegyre, ugyanakkor – például Magyarországon – a nyugati kulturális és életstílusbeli fogyasztási szokások felszínességére és elidegenedettségére irányuló kritikaként is olvasható volt. „A mai városi élet minden ismerője tudja, hogy a mi világunkban is növekszik a Jérome és Sylvie típusához tartozók száma. […] A szocializmusban végbemenő technikai forradalom ma már megszüli ugyanazt a vágyódást a »dolgok« iránt, mint Jérome-nál és Sylvie-nél; holnap pedig nagyjából ott fog tartani kielégítésében, mint a fejlett nyugati ipari civilizáció: tehát a lényegesen kibővített, de mégis korlátolt »életszínvonalnál«” – írta a regényről 1967-ben a Lukács-iskola egyik tagja, Fehér Ferenc.28

Apróság, de fontos apróság, amit György Péter az apja dohányzási szenvedélyéről ír; egy amúgy is kulcsfontosságú helyen, amikor a fiú egy részeg társasági beszélgetésben elejtett megjegyzésből rájön, hogy apja valószínűleg, valamiképpen, belekeveredett az 56-os utcai harcokba. „Leültem mellé a hallban. Az állólámpa fénykörében dolgozott, és gyorsan, a habozás legcsekélyebb jele nélkül vak bizalommal hadartam el, amit hallottam, mert csak arra vártam, hogy elmondhassam az egészet. […] De akkor este feltűnően csendes maradt, a nikotintól koromfekete ujjhegyei között tartva mélyen megszívta cigarettáját. Amikor dohányozni kezdtem, igyekeztem, hogy az ujjam olyan legyen, mint az övé, amit az ujjak között kellő szögben tartott füstszűrő nélküli Kossuth cigaretta erős megszívása hamar lehetővé tett. Én pedig büszkén mászkáltam, ujjaimon apám bélyegével” (159-160). Aligha létezik plasztikusabb szimbóluma aszketikus magatartás és visszafojtott hedonizmus összeolvadásának, mint a baloldali vagy éppen kommunista hősök kezében állandóan ott füstölgő szivar vagy cigaretta, a hamuval teliszórt felsőruha és a nikotintól megfeketedett ujjak; Lukács Györgytől kezdve Kassák Lajoson keresztül Che és Fidel alakjáig, de említhetünk olyan regényfigurákat is akár, mint „Karla”, a John Le Carré hidegháborús trilógiájában szereplő szovjet-orosz kémfőnök.29

Az Apám helyett nyilvánvalóan György Péter eddigi legszemélyesebb könyve, ezt már első pillantás alapján megállapíthatjuk, a könyvborító és a cím alapján. De György Péter mindig is személyes szerző volt, figyelembe véve mindazon faktorokat, melyeket a személyesség kérdéséhez kapcsolni szokás. Egyrészt meglehetősen indulatos és gyakran elfogult szerző, sok szempontból ez adja írásainak rendkívüli erejét, és gyakran ez osztja meg – a világnézeti és politikai véleménykülönbségek mellett – olvasótáborát is. Másrészt úgy személyes, hogy minden, amiről ír, egy nagyon intenzív, az ember feltétlen szingularitásában gyökerező személyes érdeklődésből fakad. Harmadrészt úgy személyes, hogy az írásai személyes életproblémáiról szólnak, és ezzel a felvetéssel már az Apám helyett írói világához közelítünk. Negyedrészt eljutunk a személyesség azon dimenziójához, mely meghatározó erővel ebben a könyvben jelenik meg először az eddigi életművön belül, noha nyomokban már György Péter előző munkáiban is megfigyelhető volt, ez az életrajzi szempontból értett személyesség.30 Az Apám helyett műfaji összetettségéhez, illetve személyességéhez egyaránt kapcsolódik az, hogy a könyv morális drámaként is értelmezhető.31 E megállapítás nem a könyv műfaji meghatározására irányuló meglehetősen szofisztikált javaslatok listáját kívánja bővíteni, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a könyv eltérő álláspontoknak nem is annyira a dialógusát, mint inkább harcát mutatja be. Ilyen drámai harc zajlik az emlékezés és a felejtés között; egy erkölcsi és politikai szempontból leszerepelt rendszer silánysága és egy felnőttként nagyrészt benne leélt élet méltósága-integritása között; a múltat elfelejtő apa és az arra emlékező-emlékeztető fiú között. Ezt tetézve azzal, hogy utóbbinak végül azt a traumát is fel kell dolgoznia, hogy a származását semmisnek tekintő apja élete végén a hazai neonáci mozgalomban látta az ország, vagy legalábbis egyes vesztésre álló ügyek megmentőit (184. skk.). A Jobbik és a Magyar Gárda törekvéseit üdvözlő hiperasszimiláns György Lajos megrázó képét illetően fontos látni, hogy e paradox mozzanat – függetlenül attól, hogy nyilván igen sok keserű pillanatot szerzett György Péternek – voltaképpen számos faktorból eredeztethető. Ilyen a zsidó öngyűlölet – „dühöngve nézett rám a klasszikus zsidó öngyűlölet teljes fegyverzetében” (184.) –, ilyen a hazai zöldmozgalom fokozatos birtokbavétele a szélsőjobboldali radikálisok részéről (188.). De itt említhető a Systemzwang is, mely a radikális hatalomkritikára hangolt elmét elvakultságában végül önmaga ellen fordítja: a hatalmon lévőket mindenáron bírálni kell, és ha a demokrácia van „hatalmon”, akkor a demokrácia ellenségei válnak szövetségesekké.32

A könyv műfaji-hangnemi kevertsége szembetűnő. Tárgyi és kulturális részletgazdagság, anekdotizmus (családi, politikai, és művészanekdoták), műkritika, ideológiakritikai elemzések, precíz szakszöveg és életrajzi hangoltság keveréke a szöveg. Ennek ellenére a könyv nem tűnik szétesőnek, részben a szerző megszólalásában rejlő nyelvi energia (mely önmagában is az indulat, a pátosz, az érzelmesség és az irónia amalgámja), részben pedig az egyes regiszterekben rejlő és ismétlődő tematikus egységek (zsidóság, felejtés, emlékezés, szocializmus, családtörténet) szorosra fűzöttsége miatt. A kultúráról, történelemről, irodalomról, társadalomról történő beszéd (és írás) mibenlétéről megfogalmazott újabb felismerések nyomán túl vagyunk azon, hogy radikálisan újnak, vagy éppen ellenkezőleg: mélyen problematikusnak lássuk György Péter itt vizsgált írói, olykor már-már szépírói törekvéseit. De az Apám helyett nem csak a sokféleképpen érthető, és szubverzív intenciói ellenére immár konvencionálissá vált „esszéizmus” műfaji keretein belül értelmezhető, hanem az „elmosódott műfajok” („blurred genres”) problémáját felvető Geertz – de akár a kései Barthes – megfontolásai alapján is. Itt jegyezhetjük meg, hogy az eddigi kritikákban olvasható változatos, a könyv műfajának meghatározására irányuló kísérletek (nagyesszé, önéletrajz, családregény, kalandregény, sőt dráma stb.) sok mindenre utalnak, illetve utalhatnak. György Péter belefogott valamibe, ami a szépirodalom ideálja felől nézve némiképp beváltatlan ígéret maradt, a tudomány (és különösen a „normáltudomány”) felől nézve viszont arra ösztönzi az olvasót, hogy a könyvben folyamatosan jelentkező „határátlépések” sajátos értelmét keresse.33 Ez az írói attitűd egyfelől valóban a műfajkeveredésen, másfelől a Bán Zsófia által említett radikális személyességen alapszik. Az olvashatóság és innovatív erő szempontjából a vegyes részek nem zavaróak, és nem diszfunkcionálisak. Szaktudományos és biográfiai digressziók bonyolult összjátéka a kötet; a tudományos részek kitérők a személyes részekhez képest, a személyes részek kitérők a tudományosakhoz képest.

Valójában kritikusi és értelmezői tolerancia kérdése is, hogy miként látjuk tudomány és irodalom viszonyát az Apám helyett szövegében. Erős Ferenc például így ír: „Az apa-fiú viszony drámája és a holokauszt traumájának megszüntethetetlen jelenvalósága a könyv mélyrétegét alkotja, míg a manifeszt réteghez, mely nem kevésbé izgalmas, az Apám helyett tudományos igényű kritikai esszéi tartoznak”.34 Tehát a könyv egymástól elütő diszkurzív rétegei nem egymás mellett helyezkednek el, hanem egyidejűleg és egymáson vannak jelen a szövegben, ily módon kölcsönösen értelmezve a különféle személyes és tudományos diskurzusmotívumokat. Az egzisztenciális és történelmi tapasztalat, mellyel a szerző rendelkezik, alkalmas arra, hogy intenzív jelenlétén keresztül a könyv szerves részének láttassa a legexcentrikusabb kitérőket is. Viszont az olyan olvasó szempontjából, aki nem rendelkezik efféle tapasztalatokkal, vagy esetleg nem tudja, vagy nem óhajtja követni a különféle (néha közismert és populáris, néha pedig nagyon is exkluzív) kulturális utalásokon alapuló kapcsolódásokat, a szöveg integrálatlannak, tudományos és életrajzi tömbökből összeszereltnek mutatkozhat.

Végül valamit a könyv borítóján látható fényképről. Híven ahhoz, hogy György Péter milyen nagy szerepet tulajdonít könyvében a vizualitás közegének és a képek világának – a családban, kvázi apja tanítványaként magába szívott képzőművészeti műveltségtől kezdve az avantgárd nagyszerű kultúrtörténészeként megszerzett tapasztalatokon keresztül a mai visual studies és egyéb trendi irányzatok által megfogalmazott izgalmas felismerésekig – a könyvborító koncepciója szépen sűríti magába e három szereplő egyidejű jelenlé-tét. A borító fotóján a nagyon fiatal György Lajost látjuk, 1943-ból, félmeztelenül egy csónakban ül, izmait megfeszítve evez; a fényképet György Antal készítette. A kép mai birtokosa és (egyik lehetséges) nézője pedig nyilvánvalóan maga a szerző. E generációs sorozathoz, mely egyrészt nagyapa, apa és fiú, másrészt az alkotó, a mű (az ábrázolt) és a befogadó hármasságán keresztül minden probléma nélkül jól leírható, sajátos evidenciák, valamint súlyos tapasztalatok kapcsolódnak. Kontraszt és azonosság szemiotikailag nézve játéka, egzisztenciális szempontból tragikus allegóriája ez. György Lajos egyfelől György Péter előképe és fordított tükörképe („a gyerek a férfi apja”, ahogy a régiek mondták); fizikailag hasonlít rá, de mintakép is – sokáig és sok mindenben, ennek több érdekes példáját idézi meg a könyv, már ebből a szempontból is rendkívül tanulságos és valóban: regényszerűen felkavaró.35 A kép mintegy természeti állapotában ábrázolja György Lajost, minden kulturális szigetelőrétegtől megfosztva (leszámítva magát a testedzést), azon a bizonytalan és valójában mélyen tragikus határvonalon, ahol az ember természete szerint, úgymond „született” zsidó, a származási közösség tagja, másfelől viszont a természetben, ahol mindenekelőtt ember. A meztelenség, a szép test és – ne feledjük – a megváltó-megtisztító víz és a kép terét nagyrészt uraló magas égbolt azt az egyszerre szakrális és univerzális teret jeleníti meg, ahol az ember példaszerűen az ember, afféle platóni ideális alak vagy létező.36 Ugyanakkor György Lajos meztelensége és az ezt keretbe foglaló természeti-természetes környezet a könyv figyelmes olvasása következtében valahogy riasztóan obszcén karakterűvé, és – ezen keresztül – erősen szubverzív erejűvé válik. Egyrészt eszünkbe juthat Az ó-újvilág, illetve az Apám helyett egyik hangsúlyos története, mely szerint György Lajos egyáltalán nem látszott zsidónak, inkább valamiféle sváb embernek.37 Ez erősíti a borítókép jelenetezéséből következő – a származástól való eloldódást hangsúlyozó – jelentésdimenziót, mely csak az egyik aspektusa a történetnek, hiszen a Lövőház utcai incidens épp az ellenkezőjére utal. Másrészt eszünkbe jutnak-juthatnak a könyvben rendkívül fontos szerepet játszó másféle meztelen testek is: a Lukács-uszodában napfürdőző Ottlik-, illetve Nádas-hősöké, továbbá azok a meztelen testek, melyek az Apám helyett utolsó fejezetében megidézett félelmetes táncelőadás jeleneteiben láthatók.38 Még egy pillantás a képre: ilyen volt, ekként volt érvényes, és – valahol – ilyen lett, ha nem is konkrétan a szerző apja, hanem mindaz, amit ez a félelmetes, lenyűgöző, bosszantó, de mégis valahogy szerethető apafigura elődein, utódain, döntésein és életének a szerző által nagy műgonddal rekonstruált kontextusain keresztül jelöl.

--------