Szent Ambrus (megh. 397), Milánó jeles, retorikailag kiválóan képzett, görögös műveltségű püspöke egyik levelében meglepő irodalomelméleti tézist fogalmaz meg. „Többen tagadják”, írja, „hogy a mi szerzőink a művészet szabályai alapján írtak volna. Ez ellen mi sem tiltakozunk, hiszen nem a művészet, hanem a minden művészetet felülmúló kegyelem alapján írtak. Azt írták, amit a Lélek szólni adott nekik (vö. Csel 2,4). Akik azonban a művészetről írtak, az ő írásaikban találtak rá a művészetre, azok alapján szerkesztettek grammatikai és művészetelméleti könyveket.”1

Különösnek tetsző érvelés! Ambrus nem tartja artisztikus szövegnek a Szentírás szövegét, ugyanakkor azt gondolja az artisztikus szövegekről, hogy a Szentírásból levezetett szabályok alapján készülnek. A Szentírás nem művészeti alkotás: nos, ez sokak számára nyilvánvaló. Szerzői ugyanis nem a művészet szabályai (secundum artem), hanem a Lélek kegyelme (secundum gratiam) alapján szerkesztették meg írott beszédeiket – nem kevesen ezzel is egyetértenek. A kérdés az, vajon komolyan gondolja-e Ambrus, hogy az irodalomelméleti munkák, grammatikák – commenta artis et magisteria – szerzői elméleti tanításaikat a Szentírásból szűrték le? Nyilvánvalóan nem kivételes esetekre céloz, nem csak pogány vagy csak keresztény grammatikusokra és rétorokra, hanem általános érvényű tételként fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy az ars scribendi alapja a Szentlélek által ihletett Scriptura sacra.

A levél sajátos irodalomelméleti fejtegetésére elsőként Eduard Norden hívta fel a figyelmet,2 majd Giuseppe Lazzati foglalkozott vele,3 legutóbb pedig a további szakirodalomra is utaló, igen alapos elemzését publikálta Adam Kamesar.4 Kamesar megállapításai, néhány részletkérdést nem számítva, meggyőzőek. A gondos elemzésekből kiderül, mit és hogyan változtat meg Ambrus a levélben kulcsszerepet játszó akéda történet (Teremtés könyve 22. fejezet) allegorizálásakor Alexandriai Philónhoz képest, akit szorosan, de nem szolgai módon követ, s az is világos lesz, hogy a változtatások milyen teoretikus következményekkel járnak. Minthogy azonban Kamesar értelmezése elsősorban a Philón-Ambrus összehasonlításon alapul, a tanulmány nem ad választ arra az alapkérdésre, hogy valójában mit jelent Ambrus tézise, mely szerint az artisztikus írások a Szentírásból levezetett szabályok alapján készülnek. Amellett fogok érvelni, hogy a tézis voltaképpen filozófiai természetű. Ambrus ugyanis világosan látta annak jelentőségét, hogy a szövegmagyarázat, az exegézis nem csupán a zsidóságnak és a kereszténységnek, hanem korának minden jelentős és nagy hatású filozófiai irányzatának alapvető tevékenysége. Ezért szükséges volt meghatározni, miben különbözik a Szentírás és annak exegézise a filozófiai szövegektől és azok exegézisétől.

A szöveg azonban több helyütt meglehetősen enigmatikus. Olvasója könnyen úgy érezheti magát, mint aki hirtelen belecsöppent egy hosszabb ideje tartó, izgalmas beszélgetésbe, és ezért nem minden utalást ért pontosan. A beszélgetés résztvevője Ambrus – most éppen nála van a szó –, Justus, aki már nem szólal meg, mert kérdéseit még érkezésünk előtt feltette, valamint Alexandriai Philón, akinek a neve nem hangzik el, gondolatait, sőt egyes mondatait azonban Ambrus alkalmanként beleszövi előadásába.

A levél sokak szerint részét képezi annak a vitának, amelyben a görög és latin ékesszólás állt szemben a görög és latin nyelvű Szentírás szegényesebb, gyakran homályos, hebraizmusokkal terhelt nyelvezetével.5 A kortárs Jeromos teátrális leírást ad egyik álmáról, amelyben Krisztus trónja elé vonszolva fenyítették meg, mert böjtölve is Cicerót és Plautust olvasott, s az ő írásművészetük fényében elborzadt a próféták pallérozatlan nyelvezete láttán.6 Nagyjából ugyanebben az időben történt, hogy amikor Ágoston először olvasta a Szentírást, méltatlannak tartotta Cicero ékesszólásával egyáltalán összemérni is.7 Ambrus esetében azonban az esztétikainak látszó feszültség mögött más jellegű ellentét húzódik meg. A vita valójában nem irodalmi, hanem filozófiai természetű.

Az emberi bölcsesség szavait és a krisztusi örömhír hirdetésének Lélektől adott erejét elsőként Pál apostol állította szembe egymással: Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék (1Kor 2,4-5). Erre hivatkozva Órigenész a Szentírás isteni eredete melletti érvnek tekintette, hogy a szent szerzők nem kiváló beszédkészségükkel, dialektikai és rétorikai technikájukkal, szép stílusukkal, virtuóz szerkesztési módszereikkel győzték meg hallgatóságukat, hanem az általuk és bennük munkálkodó Lélek erejével.8 Ambrus egyetért ezzel, sőt egy lépéssel továbbmegy. Nem úgy gondolja megvédeni a Szentírást, ahogyan majd Ágoston, Cassiodorus és középkori követőik tették, akik szorgosan összegyűjtötték az Írásokból a különféle trópusokat, beszédmódokat és rétorikai alakzatokat, igazolandó, hogy nyelvezetét tekintve a szöveg megfelel a klaszszikus elvárásoknak, sőt felülmúlja a pogányok ékesszólását.9 Ambrus nem így jár el, ő elismeri, hogy a Szentírás nem művészi szöveg. Nem az, mert több annál, felülmúlja a művészet szabályai alapján szerkesztett munkákat. A Szentírás valójában minden artisztikus szöveg nem-artisztikus ősmintája. Az elméleti kézikönyvek szerzői, akik a művészi igénnyel szerkesztett szövegek szabályrendszerét rögzítették, a Szentírásból merítették tanításaikat. Hogy pontosan megértsük a gondolatot, tudnunk kell, melyek a művészi szöveg kritériumai. A fenti idézet folytatásából kiderül:

A három görög terminust és az érvelés alátámasztására felhozott szentírási példát megtaláljuk Philónnál.11 A zsidó filozófus azért idézi fel az akéda párbeszédét, mert Ábrahám és Izsák annak az embernek a jelképe, aki keres és talál (szemben azzal, aki csak keres, de nem talál; aki nem keres, és nem talál; és aki nem keres, de talál). Az akédában a tűz a megértés és érzékelés hatóokát jelöli, a fa az anyagát, a beteljesedés pedig az, amit Ter 22,8-ból a Septuaginta hebraizmusának megfelelően idéz: Isten majd meglátja magának (ho theosz opszetai heautó), ti. „gondoskodik majd magának” jelentésben. Az értelmezés során ugyanis elhagyja a mondat második felét: „áldozati bárányról”, és így a vers egészen más jelentést kap, ami nagyjából így fordítható magyarra: „Isten önmaga által adja meg a látást.”12 A harmadik elem, vagyis a végeredmény, az apotelesma mindig Isten műve.

A megismerés során az értelem az ok, az érthető dolog az anyag, a végeredmény a megértés. A látás esetében a látóképesség az ok, a szín az anyag, a végeredmény a látás; az érzékelésben az érzékelőképesség az ok, az érzékelhető dolog az anyag, de a beteljesülés az érzékelés. „Mindhárom sajátosan Isten műve.”13 Minthogy Philón a megértést és érzékelést tartja Isten bevégzett művének, nem a kos feláldozása lesz a történet végeredménye. A szabekfán fennakadt kos az észt (logosz) jelképezi, amely a bizonytalan dolgok esetében nyugodt marad, és felfüggeszti az ítéletalkotást. Ambrus burkoltan bírálja Philón értelmezésének ezt az elemét: „Szép, hogy azok is, akik Krisztus eljövetelében nem hittek, meggyőzik önmagukat, hogy elismerjék, amit szerintük tagadni kellene. Azt mondják ugyanis, hogy a kos Isten Igéje (verbum = logosz), és mégsem hisznek a szenvedés misztériumában, noha ebben a misztériumban van Isten Igéje, akiben az áldozat beteljesedett.”14

A fontos különbség ellenére Ambrus irodalomelméleti megállapításai szorosan kapcsolódnak Philón platonikus ismeretelméletéhez. A püspök számára is alapvető jelentősége van annak a gondolatnak, hogy az értelmi és érzékszervi megismerés ajándékát, amelyeknek tárgyát, anyagát az értelemmel felfogható és érzékelhető dolgok jelentik, végső soron Isten adja az értelemnek és az érzékszerveknek. A megértés ezért a Szentírás szövegének esetében – ahol értelmi és érzékszervi megismerés egyszerre történik – szintén Isten műve, sőt maga Isten Igéje: „Az apotelesma, vagyis az értekezés (disputatio) végcélja és beteljesedése tehát Isten Igéje, amely kiárad az okosabbakra, és megerősíti azt, ami kétséges.”15 Ezen a ponton Ambrus ismét jelentősen eltér Philón felfogásától. Szerinte a megértés nem egyszerűen Isten ajándéka, hanem maga a Logosz, mégpedig az a Logosz, akit az áldozati kos jelképez. A Logosz nem az emberi ész, amint Philón értelmezte, hanem az emberekhez alászállt, isteni természetét elrejtő Ige. A Szentírás-értelmezés (disputatio) tehát Ambrus szerint a megtestesült, és értünk áldozatot bemutatott Igével való találkozásban teljesülhet be, a Szentírással kapcsolatos kétségek eloszlatása csakis Krisztus felől lehetséges. Ez azt is jelenti, hogy az ószövetségi könyvek valódi mélységükben nem érthetők meg a feláldozott kos, vagyis a kereszten függő Krisztus áldozata nélkül.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és idézzük fel Ambrus gondolatmenetének kiindulópontját! Egy szöveg akkor artisztikus, ha eleget tesz három szempontnak: van oka, van anyaga és van végeredménye. Most már azt is tudjuk, hogy apotelesmán, végeredményen nem egy megvalósult alkotást, nem a művészileg megszerkesztett szöveget kell értenünk, hanem a megszerkesztett szöveg értelmének megragadását. Az ok-anyag-végeredmény hármasság ugyanakkor Ambrus tézise szerint a Szentírásból levezetett tanítás, azaz a Szentírás az eszményi mintája mindazon szövegnek, amelyet a művészet szabályai alapján írtak. Mi tehát az ok, az anyag és a végeredmény a Szentírást illetően?

Ó- és újszövetségi példákkal mutatja be Ambrus az értelem, a Szentírás és a Logosz kapcsolatát. Az első a manna példája, amelyet egyébként Philónnál is megtalálhatunk.16 A pusztában vándorló atyák a mannát látva nem tudták, mi az, de kérdezgették, és megtanulták, hogy Isten Igéje, az égből hullatott kenyér, lelki táplálék (vö. Kiv 16,4). A Logosz mint manna egyrészt anyag, tudniillik a Szentírás szövege.17 Másrészt ok, mert alászállása által ő indítja az értelmet a keresésre. Végül ő maga a beteljesedés, hiszen biztos választ ad az értelmező kérdéseire.18

A második példa Mózes kérdés-felelet formájú beszélgetése Istennel. A küldetésével és alkalmasságával kapcsolatos kétségeit Isten válaszai eloszlatják, sőt megígéri a prófétának, hogy ő maga lesz vele (Kiv 3,11-14 és 4,1-17). Mózes jelképezi az értelmet, amely bizonytalan, gyenge, alkalmatlan, a Szentírásban mégis magával Istennel találkozik. „A kölcsönös kérdések és válaszok tehát magukban hordozzák a bölcsesség magvait és »tudományát« (theória). A »végeredmény« (apotelesma) azonban nagyszerű [gratum], mivel ezt mondja: Én veled leszek (Kiv 3,12).”19 E példa szerint az olvasó értelme az ok, a Szentírás szövege az anyag, a Logosz pedig a végeredmény.

A harmadik érv evangéliumi. Jézus szavaiban: Kérjetek és kaptok, keressetek és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek (Mt 7,7) a kérés vonatkozik az okra, mert az értelem kér, a keresés az anyagra, hiszen értelemmel felfogható dolgokat keresünk, és végül a nyitott ajtó mögött álló Ige lesz a beteljesedés. Noha a megértés oka sajátosan az értelem, a keresés folyamatát Isten Igéjének benső figyelmeztetése indítja el a lélekben. Az Ige a szövegértés mozgatója, általa megy végbe, és őbenne teljesedik be, mert Isten Igéje ébreszt vágyat az értelemben a keresésre; ő az, akit az értelem a Szentírás szövegében keres; és Ő maga lesz az, akivel a megértésben egyesül. Ebben a példában tehát az ok-anyag-végeredmény hármasság két előző, látszólag különböző meghatározása összhangba kerül.

Az Ige egyetemes szerepét példázzák Izsák Jákobhoz intézett szavai, amelyek három szabályt foglalnak magukban. Ambrus a szabályok említésével nyilván alaptételére utal vissza, mely szerint az ars forrása a Szentírás, a „szabály” (horosz) megnevezést azonban sajátos értelemben használja. Korábbi érveivel összhangban az exegézis folyamatáról beszél, és nem egy artisztikus szöveg megalkotásának mikéntjéről, ahogyan esetleg várnánk. Az első szabály az értelem feltüzelése a keresésre, a második maga a keresés folyamata, a harmadik pedig Isten megtalálása. „Az első szabály: Menj, hozz nekem vadászzsákmányodból, hogy egyek (Ter 27,25). Buzdításának tüzével felserkenti és feltüzeli elméjét, hogy cselekedjék és keressen. A második szabály: Hogy találtad ezt ilyen gyorsan? (Ter 27,20) Ez a szabály kérdés formájú, a harmadik pedig a rá adott válaszban van: Az Úr a te Istened adta a kezembe (uo.). Az apotelesma Isten, aki bevégez és befejez mindent, akiben nem kell kételkednünk.”20 Nincs bizonyosság, amíg nincsen megértés. Az Ige által feltüzelt értelem mindaddig bizonytalanul keres a homályos szövegben, amíg nem talál rá arra, ami bizonyos, vagyis, ami biztosan van. Ez maga Isten, akinek a valódi neve esse semper, az örök Van, és Isten Igéje, Krisztus, akiben nem volt igen és nem, hanem csak van volt benne – sed est in illo fuit (2Kor 1,19).21

A levél utolsó példáját spontaneitás-érvnek nevezhetjük. Az értelem tevékenysége párhuzamot mutat a természeti dolgok működésével. Ahogyan a mag kifejlődik és beérik az aratásra, úgy az értelemben lévő logosz-csíra a keresés során megérik a Logosszal való találkozásra. „Ha nem vettek, nem arattok (Lev 25,11). Bár a művelés hozza elő a magokat, mégis, a természet végzi el bennük egyfajta önkéntelen hajlam által azt, hogy kikeljenek.”22 Isten a természet alkotója, ő adja a növekedést – Ambrus ennek alátámasztására idézi az 1Kor 3,6-7 szakaszt –, az emberi tevékenység, az ültetés és öntözés önmagában, isteni segítség nélkül nem hozhat eredményt. Isten az ember szellemébe helyezi el ajándékát, a szívébe veti el a magvakat, és arra figyelmezteti, hogy sarjassza ki, hozza működésbe azokat, tevékenysége eredményes legyen. Természet és kegyelem között nincsen éles különbség, a tanulás és megértés egyszerre természetes és kegyelmi folyamat. Az emberi természet mélyén e természet Alkotójának ajándékai rejlenek. Elősegítik a növekedést, „amelynek beteljesülését és befejezését Isten, vagyis a Háromság legkiválóbb és isteni természete és lényege adja meg.”23

Mindezek után talán meg tudjuk válaszolni a kérdést, miért nem tartja Ambrus művészi szövegnek a Szentírás szövegét, s ugyanakkor miért gondolja az artisztikus szövegekről, hogy a Szentírásból levezetett szabályok alapján készülnek.

Az ars scribendi olyan emberi találmány, amely az írott szöveg megértésében teljesedik be. Az apotelesma tehát nem egy írott szöveg létrehozása, nem olyasmi, amit a szerző önkifejezésének, önmegvalósításának, terápiájának vagy hasonlónak nevezhetnénk, és nem is maga a kimunkált, létrehozott szöveg. A szöveg telosza nem lehet önmaga – ha így lenne, az egyenlő volna az érthetetlenséggel. A szöveg célja az, hogy olvasója-hallgatója megértse. Ha az ars végeredménye per definitionem a szöveg logoszának megértése, akkor maga a művészi szöveg olyan sajátos anyag, hülé, amely a megértéshez juttathatja az értelmet. Az egész folyamat oka (aition) tehát az értelem, amely lényegénél fogva megértésre törekszik. Az értelem miatt jön létre minden írott szöveg, amely mint anyag segítséget nyújt számára azáltal, hogy felszítja és táplálja a megértés utáni vágyat, folyamatosan mozgásban tartja az értelmet. A végső cél azonban a vágy kielégítése a megértésben, amely az értelem számára gyönyörrel jár. Mit értünk meg tehát az exegézis során? Mi egyáltalán a megértés? A szöveg logoszának megragadása. Amit megértünk, az van, nem érthetünk meg olyasmit, ami nincs. A megértésben a befogadó értelme találkozik azzal a logosszal, ami van. Valamennyi artisztikus szöveg logosza az egyetlen isteni Logoszból származik, mert Isten Igéjéből „mint örök és állandó forrásból fakad és folyik minden tanítás.”24 (Talán nem fölösleges itt megemlíteni, hogy e művészetelmélet a szerzőnek láthatóan nem tulajdonít különösebb jelentőséget, ami magyarázatot adhat Ambrus azon szokására, hogy csak a legritkább esetben nevezi meg az általa felhasznált szövegek szerzőit. Az igaz tanítások nem a szerzők, hanem az örök Ige sajátjai.)

A Szentírást minden egyéb szövegtől megkülönbözteti az, hogy oka, anyaga és végeredménye is maga az örökkévaló Logosz. Mivel a Logosz örök valóság, a Szentírás-exegézis, vagyis a keresés-találás folyamata az értelem visszatérése a valósághoz. A visszatérés „hajtóereje” az Atya Igéjével egylényegű Szentlélek, aki a megértésben „átárad” az értelmező elméjébe. A Szentírás megértése ezért éppen úgy a Szentháromság együttes ajándéka, ahogyan az Ige megtestesülése is a Szentháromság személyeinek együttes tevékenysége volt. A Szentírás megértésekor bizonyos értelemben megismétlődik a Megtestesülés, hiszen az emberi értelembe a Szentlélek kegyelme folytán belép az Atya örök Igéje. Az értelem azt várja a szövegtől, hogy „áthassa őt az isteni jelenlét, és elnyerje az üdvösség igéjének kegyelmét” (infusionem sibi divinae praesentia et gratiam verbi salutaris exoptet, vö. Isaac 3.8). A Szentírás exegézisének apotelesmájában ez az áthatás ténylegesen megvalósul, amikor Isten Igéje beárad az olvasó értelmébe (Verbum ergo Dei apotelesma est, id est definitio et consummatio disputationis, quod infunditur prudentioribus et dubia confirmat. Ep. 55 [8], 5.).

Hogy ez az áthatás, beáradás és megértésben megvalósuló egyesülés miként történik, azt Ambrus egy másik művében az Énekek éneke szerelmi jelképrendszere segítségével érzékelteti. A Szentírást olvasó ember az istenismeret világosságára, vagyis az Ige csókjaira vágyakozik. A csókban az értelem az Igével egyesül, miközben átárad belé az Ige Lehelete, a Szentlélek, amely Szépsége, Kegyelme (gratia) folytán a megértés gyönyörével ajándékozza meg az embert:

A Szentírás azért mintája a művészi szövegeknek, mert minden szövegértelmezés, amely végső soron a Logosszal való találkozást ígéri, a Szentírás-exegézis utánzása, művészi technikái pedig a Szentlélek dinamikus működésének hiányát kívánják helyettesíteni. Az előbbiben az isteni gratia működik, az utóbbiakban az emberi ars helyesen alkalmazott szabályai, amelyek az előbbinek csak halvány másai. Ambrus logikáját követve azt mondhatjuk: amit Pál apostol a bölcsesség meggyőző szavainak nevez (1Kor 2,4), az olyan artisztikus szöveg, amelynek oka az emberi értelem, anyaga maga az írott szöveg, amely nyelvi, stilisztikai, esztétikai eszközök segítségével kívánja az értelmet eljuttatni a végeredményhez, a megértéshez, a Logosz megragadásához. Ambrusi mércével mérve azonban az efféle szövegek köre meglehetősen szűk, voltaképpen csak a filozófiai-dialektikai szövegeket sorolhatjuk ide, amelyek az értelemnek az igazság és a Logosz megismerését ígérik.

Ambrus számára Philón ismeretelmélete fontos kiindulópont, ámde valójában Szent Pál és Órigenész tanítványának bizonyul. Eszében sincs arról győzködni Justust, levelének címzettjét, hogy a Szentírás művészien szerkesztett szöveg. A Szentírásnak, hogy úgy mondjam, nincs szüksége arra, hogy művészi legyen, mert messzemenően képes megvalósítani azt, amit más szövegek művészi eszközökkel szeretnének elérni, hiszen beteljesíti az értelem törekvését a megértésre, mulandó emberi igék által elvezet az örök isteni Igéhez. Ambrus világosan látta a pogány filozófia és a keresztény teológia tanítási módszerének és céljának azonosságát, amennyiben írott szövegek exegézisével fejtik ki tanaikat, hogy olvasóikat elvezessék az isteni szemléléséhez. Következésképpen azt is tudta, hogy a keresztény exegézis, s így saját exegetikai és lelkipásztori tevékenysége, egyáltalán nem különbözött attól, amit a korban filozófiának tartottak, hiszen a filozófia célja és betetőzése a teológia. Éppen ezért ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy a Szentírás minden tekintetben felülmúlja a filozófiai szövegeket, a Bölcsesség ugyanis felülmúlja a bölcseletet. Ambrus a levélben nem vállalkozik arra, hogy tézisét igazolja, egyszerűen leszögezi, hogy az artisztikus – értelmezésemben: bölcseleti – írások a Szentírást utánozzák, éppen úgy, ahogyan, mint számos helyen megemlíti, a bölcselők legjobb gondolatainak is a Szentírás a forrása.

A tanulmány a Kairosz Kiadónál hamarosan megjelenő Érintés című könyv részlete.

---------