Így tanácskozott Milánó hercege udvari költőjével és hadvezérével

 

 

Visconti herceg behívatta magához zsoldosvezérét, Erőszakos Ferencet. Ferenc volt a mindene – hadsereg nélkül nem ment semmire nemhogy a fő gonosz Velence ellen, de még a maga népe ellen sem.

– Ferenc, hű alattvalóm és barátom! Jó hírem van. Kitört a háború. Megegyeztem Zsigmond királlyal, a vén ágrólszakadttal. Elindított Karintiából egy sereget a stíriai birodalmi gróf vezetésével, te pedig nyugatról támadsz, és most elkapjuk a vízi patkány farkát, hihihi. – Visconti Fülöp kissé asztmásan nevetett, aztán hamar rendbeszedte magát, és folytatta.

– Igen. Tehát te elindulsz minden erőddel, és e hónap nyolcadik kalendáján találkoztok azzal az Ulrikkal, a stíriai hiénával Udine alatt – Fülöp herceg dörzsölte a kezét, és kérdőn tekintett Erőszakos Ferencre –, és elfoglaljátok Udinét – tette még hozzá.

Ferenc nem szólt, csak tiszteletteljesen nézett.

– Nos? Tehát indulj, barátom, háború van, te pedig holnap felvonulsz Velence ellen – türelmetlenkedett Visconti Fülöp.

Erőszakos Ferenc továbbra sem szólt, hanem szégyellősen vizsgálta a cipője orrát, aztán kezét mellmagasságba emelve hüvelyk- és mutatóujjának összedörzsölésével jelezte, hogy nem csinál semmit.

– Ellenszegülsz a parancsomnak, gazfickó?

– De hát azt hittem, hogy azért hívat magasságod, hogy kifizesse az embereim zsoldhátralékát és az én járandóságomat – csodálkozott a vezér.

– Kifizetem, kifizetem! Persze, Francesco, persze, hogy kifizetem, de hát ehhez kell most a te kiváló hadsereged és utolérhetetlen hadművészeted. Barátom! Itt a lehetőség! Mikor lesz még ilyen?! Ha sikerül kifüstölnünk a tengeri dögevőket, dőlni fognak a kincsek, az arany, a fűszerek, a…

De Erőszakos Ferenc nem hitt Visconti hercegnek, mert régóta ismerte, és mert tudta, hogy Malatesta, a velenceiek zsoldosvezére már Friuliban van a seregével, tehát nem is lesz olyan könnyű győzni ebben a háborúban.

Visconti herceg tajtékzott. Erőszakos Ferenc ekkor segítőkészen ezt mondta:

– Talán kérje meg nagyságod barátunkat, Giovanni Hunijadit. Neki nincs ugyan túl sok embere, de azok nagyon harcra készek. Egyébként sincs semmi dolga. Márpedig Zsigmond király azért adta kölcsön hercegségednek a magyar kontingenst, hogy ott segítsenek, ahol tudnak.

– Beccadelli – szólt oda a herceg az udvari költőjének –, miattad nincs elég pénzem a háborúságra.

– Fenséged mit nem mond! Hiszen leszállíttatta a fizetésemet.

– Le, le, mert hiába vártam, hogy megírd a hőseposzt a tetteimről, nem írtad meg.

– De már írom, kegyes hercegem.

– A fenét írod! Ízléstelen költeményeket írsz kurvákról, hímringyókról, házasságtörőkről és buzikról. Ezért nem fizetlek. Undorító.

– Így igaz! – helyeselt Erőszakos Ferenc is – a kegyelmes herceg nem ilyesmiért fizet.

– A kegyelmes hercegnek is a párnája alatt vannak azok a versek, és a te párnád alatt is ott vannak, Erőszakos Ferenc!

– Elég volt, Antonio Beccadelli, indulj, kerítsd elő azt a magyart, csinálj valami hasznosat. De gyorsan, mert a nyakunkon a háború.

 

 

A kard és a toll

 

Hunyadi János Szent István vértanú temploma mögött, egy pajzskészítő manufaktúra szomszédságában bérelt egy házat nem messze a városkaputól. A hercegi küldött nap közben nem érte otthon, hát este visszament a két kísérőjével, zörgetett, megint ugyanaz a véres szemű öreg katona nyitott kaput, dühösen nézett a hivalkodóan öltözött olaszra, aztán beengedte, és a lépcső felé tessékelte.

– János úr a János deák úrral a szobájában van. Meg Mihály úrral.

A szobában három fiatal férfi ült az asztalnál és ettek. Hunyadi János, a sógora, Szilágyi Mihály, és egy egyszerű, de finom ruhájú fiatalember, akin látszott, hogy pap féle és írástudó. Ő volt Zrednai János, Zsigmond király titkára – Róma és Milánó között utazgatott Zsigmond és Visconti üzeneteivel, és Milánóban mindig Hunyadi Jánoséknál szállt meg, mert ő adta mellé a katonai kíséretet is –, mindent tudott a császárrá koronázás tárgyalásairól, a Velence elleni hadjáratról, Fülöp herceg adósságairól, Erőszakos Ferenc condottiere csapatának hangulatáról és arról, hogy IV. Jenő pápa milyen fanyalogva hallgatja a kardinálisok ötleteit a bázeli zsinaton, mikor kétségbe vonják a tévedhetetlenségét, és hogy az öreg Zsigmond milyen ügyetlenül egyensúlyoz a pápa és a hatalomvágyó északi főpapok között. Azért ő mégis szerette a királyát – Zsigmond jól bánt vele, és a sorsa függött tőle, hát szeretnie kellett.

Citromos osztrigát ettek, de csak tréfából. Beccadellit hellyel és itallal kínálták, ám az inkább elmondta Visconti herceg parancsát, hanem erről Zrednainak eszébe jutott valami, elővett egy foltos, szamárfüles levelet:

– Velence, he? Velence elleni háború van, he, ha – mondta fél kézzel a száját törölgetve, a másikkal a papírját bontogatva –, ez az ember Marcselló Jakab, a velencei népbiztos Malatesta hadseregében. Ezt írta ez a Marcselló Jakab úr. Durva, hibás, népi latin nyelven. Bár venét nyelvnek igen jó. Én magam másoltam le Firenzében.

Azzal olvasni kezdett; olaszul, de erős barbár akcentussal:

 

Quando Amor i aletta arzente

 

Ha Ámor isten tiszta tűzü szárnya

ámuló lelkemen végigsuhint,

érzem gyönyörbe vegyülni a kínt,

s a lelkem küzdve sóvárog utána.

 

Saját szívem szán emígy a halálra,

és önnön végét kívánja, amint

Ámor benne magasztosan kering,

s a jóságával hatalmába zárja.

 

De épp attól vágyom élni örökkön,

ha érzem szárnya perzselő szelét,

és addig járom az utam e Földön,

 

amíg értelmem s lelkem tőle ég;

s ha végül elhagy, sorsomat betöltöm,

mert Véle találkozni hív az Ég.

 

A két katona már a vers elején a hasát fogta, Zrednai János deák pedig a közepe tájától kezdett meg-megakadni a prüszkölő, elcsukló rángásoktól. Mire befejezte, mindhárman üvöltve, röhögve csapkodták az asztalt, hogy csak úgy ugráltak rajta a tálak.

– Magasztosan… magasztosan – szenvedett könnyezve Hunyadi.

– Magasztosan kering! – visította Szilágyi – a patvarba, Jánoskám, ezért érdemes lenne megtanulnom olvasni. Janikám, írt még ilyeneket az a Marcselló Jakab?

– Igen, igen – Zrednai nyüszítve félig az asztal alatt görnyedezett – Igen, Mihály, ezt… ezt Firenzében, az öreg Bisticci boltjában találtam… egy szépen rajzolt könyvben. Drága könyvben. Nem tudtam megvenni, csak… csak kimásoltam belőle ezt itt, ezt.

Beccadelli csak nézett, nem értette egy szavukat sem, mert az olasz vers után már megint a maguk otthoni vad nyelvén ordibáltak, de rádöbbent, hogy a három fiatalember teljesen részeg. Beccadelli tudós humanista volt, mindennél többet értek neki az elegáns latin mértékre írott versek és a régi római műveltség; lenézte a népnyelvet meg az ilyesféle rontott latin nyelven írott gyerekes és tanulatlan bugrisoknak való rímes találmányokat. De ismerte Petrarca költeményeit, és titokban azokat mégis sokra tartotta, és még tisztelte az ellenséges Velence fiatal költőjét, Marcello Jakabot is, aki bár jól használta a művelt emberek tiszta és értelmes latinját, dacosan mégis a közönségesek nyelvén írt, ahogy Petrarca is. Tetszett Beccadellinek, hogy Marcello Jakab nagy ember előkelő családból, mégsem szégyelli, és ő is úgy ír, mint Petrarca. Ő, Beccadelli ugyan nem csinálná, de ő nem dúsgazdag, neki a jó hírében van a kenyere. Ha elterjed róla, hogy népnyelven ír, ki adna neki tudós udvari állást, tanári állást, ki adna neki megrendelést hőseposzokra?! Az ifjú Marcello gazdag patrícius, ő azt csinál, amit akar, még vulgáris nyelvű költeményeket is írhat.

Azok hárman erőtlenül nyöszörögtek, és végre észrevették őt a vacsora romjai mögül.

– Nahát, hallottad, Antonió uram? Hallottad ezt a verset? Mit mondtál? Mi történt, ki közeledik?

Akkor elmondta újra, hogy kéreti őket a herceg, és a dolog nem tűr halasztást, már ma várta őket, de mivel késő van, hát holnap a harmadik órában jelenjen meg Hunyadi vitéz úr a palotában.

Másnap János el is ment, vitte magával Zrednait, komolyan meghallgatta Viscontit, aláíratott vele egy kötelezvényt a költségei fejében, megfelelő kamatokkal, aztán a testvérével együtt összeszedte az embereit, és még annyit toborzott hozzájuk a helyi közrendűekből, amennyire tellett a saját vagyonából és Fülöp készpénzéből, végül Erőszakos Ferenc is megenyhült, vagy csak nem akarta elrontani a barátságot Fülöp herceggel, hát elengedett ötven genovai számszeríjászt a maga seregéből is, így összejött vagy ezer ember, felszerelték a város szekereit, befogtak, nyergeltek és elindultak. Zrednai deák Zsigmond király biztosaként kísérte a csapatot.

Kikerülték Bresciát és Veronát, mert ott erős velencei helyőrség állomásozott, mentek, mentek, aztán Vicenza előtt feltűntek Malatesta előőrsei. Gyenge, könynyű fegyverzetű lovascsapatok jelentek meg szórványosan, és mindig visszavonultak, Hunyadi rájött, hogy csak figyelik őket, és egymással tartják a kapcsolatot, hogy majd összevonhassák az erőiket az útjukban. János észnél volt, és amikor látta, mi folyik, ő is kiküldött jobbra és balra néhány osztagot, nehogy oldalba kapják őket, és csak nyomult tovább, mert tudta, hogy Malatesta Zsigmond az ellenséges főerőkkel Ulrik grófot akarja feltartóztatni Udinénél, tehát őket itt nem fenyegeti nagy veszély. Hanem valamivel Vicenza előtt, mikor az út egy kis erdőn vágott keresztül, és ők kiértek a nyílt terepre, nem volt tovább. Ott állt az ellenség szemközt, ráadásul az arcvonal hosszából és mélységéből látszott, hogy legalább kétszer annyian vannak, mint ők.

– Teringettét, János, ez nem tréfa dolog – sápadt el Zrednai –, mi itt ma meghalunk. Vágtassunk vissza Milánóba!

– Kacskaringósabb sora van annak, barátom – dörmögte Hunyadi –, ez itt nem a török ám! És nem a husziták. Ezek taljánok. Rafinált népség. Ezek másképpen háborúznak. Meg mi is másként. Maradj csak mindig mögöttem.

Azzal a gyalogságát felállíttatta az erdő szélén, hogy ha megtámadnák őket, bármikor beszaladhassanak a sűrűbe, aztán ha kell, vissza, maga pedig a lovasság nagyobbik részével elment az erdő mögé, hogy jobbról megkerülje, Szilágyi Mihályt pedig kétszáz válogatott nehézlovassal az erdő közepében hagyta az úton. Az ellenség ezt látta, egy darabig csak állt, látszott, hogy odaát a vezér gondolkodik, aztán lovasságot küldött keresztben a maga jobbszárnyáról a balszárnyára, hogy szembe kerüljön Hunyadival, de a lovagok többségét középen tartotta, nehogy valami meglepetés érje, aztán támadást vezényelt a gyalogságnak. A gyalogok nagy csörömpöléssel megindultak, amire az erdőszélről hatalmas üvöltés volt a válasz, néhány nyíl is fennakadt a velenceiek pajzsain, sőt néhány számszeríj lövedék át is ütötte őket, összeesett néhány ember, de amazok csak mentek tovább, aztán mikor túl közel értek, a milánói gyalogosok tisztje visszaparancsolta a csapatát a sűrűbe, a velenceiek pedig nem mentek utánuk, nehogy a fák között felbomoljon a rend, és nehogy tőrbe csalják őket, hanem elkezdtek visszahúzódni, erre Szilágyi az erdőből lovasrohamot indított ellenük, de mire odaért, azok négyszögekbe állva, előreszegezett pikákkal, üvöltve várták őket, Mihálynak volt esze, nem akarta felnyársaltatni magát lovastul, megállította a támadást, megfordult, és gyorsan visszavágtatott az erdei útra, mert már őket is lőtték, sőt az ellenség lovassága is üldözőbe vette őket, ám közben a milánói gyalogosok visszaszivárogtak az erdőszélre, és nyilazni kezdtek, mire az ellenséges condottiere vágta közben, mintaszerűen végrehajtott manőverrel oldalra kitért, hatalmas porfelhőben száguldott egy darabig, lobogtak az oroszlános velencei zászlók, gyönyörű volt, aztán az egység lassított, majd megállt, megfordult és újrarendeződött. Közben Hunyadi János és Zrednai János a maguk csapatával nem találták meg azt az irtást, amin keresztülléptetve a velenceieket oldalba foghatták volna, azok pedig tanácstalanul várták, hogy Hunyadiék átjönnek-e végre a kiserdőn, vagy nem.

Ez így ment egészen estig, akkor Hunyadi János az erdő mögött tábort állíttatott, sáncot ásatott, karókat veretett le, és előretolt őrszemeket helyezett el az erdő túlsó szélén, nehogy meglepjék őket. Az aznapi csatában nem volt halottjuk, csak nyolc sebesültjük, három lovuk pedig lesántult.

– Láttad? – mondta János elégedetten Zrednainak – megbirkóztunk a túlerővel. Minden támadásukat visszavetettük. Ez a hadművészet, barátom! Ez a finom manőverezés. Ésszel lehet legyőzni a túlerőt és fegyelmezett, jól kiképzett alakulatokkal. Ezért kellene minden magyar hadnagynak ide jönnie és Erőszakos Ferenctől tacticát tanulnia. Csak tudnák ezt a szerbek is! Akkor megfékezhetnék az eszeveszett pogányokat. És csak fizetnének nálunk is akkora zsoldot a fejedelmek, mint errefelé! Hajaj, mindjárt máshogy menne a háborúskodás!

A túloldalon a velenceiek is tábort vertek, nekik egy halottjuk volt – nyakát törte, mikor egy ág beleakadt vágta közben – és tíz sebesültjük, akiknek a pajzsát számszeríj lövedék ütötte át, azokat hátraküldték Vicenzába, visszafelé pedig szekereken élelmet hozattak maguknak.

Zrednai János le volt nyűgözve az izgalmaktól és a jól kieszelt hadmozdulatoktól. Az volt élete első csatája. Akkor este, a tábortűznél összeölelkeztek Hunyadival, és megfogadták, hogy egész életükben segíteni fogják egymást, és még egymás ivadékait és rokonait is. Hunyadi a kard, Zrednai a toll.

 

 

 

Ám mi történt közben Udine előtt?

 

Malatesta Zsigmond nyolcezer, jól kiképzett harcosával várta a stájert. Előző nap a kémei és felderítői sokszorosan megerősítették, hogy a gróf hamarosan megérkezik, este egy gyors velencei lovascsapat még a közeledő sereg előőrsét is megtámadta, majd előírásszerű, szinte művészi fordulattal otthagyta.

– Tessék, providitor uram, tessék! Kiválóan végrehajtott manőver! – magyarázta Zsigmond büszkén a velencei signoria küldöttjének, a fiatal Marcello Jakabnak – ugyebár láttad, polgári biztos úr?!

– Igen, vezérem. Bár rendkívül nagy por kerekedett a lovasroham során. Mi is történt valójában?

Malatesta elnézően mosolygott a hozzá nem értő ifjú megjegyzésén, aztán udvariasan mutatta, hogy talán lovagoljanak végig a táboron, mert ő kiadná az éjszakai őrség számára a különleges parancsait – gyűlölte, ha a sokezres hadsereg összekakálja a tábort és az egész környéket, szigorúan megkövetelte, hogy a katonák kizárólag a kijelölt latrinákra járjanak.

Malatesta Zsigmond elégedetten feküdt le, az éjszaka nyugodtan telt, így jól kialhatta magát, kora reggel sáfrányos szószba mártogatott, vajas tésztában sült bazsalikomos lúdmellet evett, miközben szintén pihent tisztjei jelentéseit hallgatta az ellenség mozdulatairól. Majd felcsatolta tollforgós sisakját, lóra ült, és hozzálátott a csapatok elrendezéséhez. Nem látta pontosan, hogy az ellenség milyen taktikát fog követni, de ez nem is tűnt túl fontosnak. Marcello Jakab népbiztos mint a megrendelő, a velencei köztársaság hadügyi ellenőre, mindenhova követte a zsoldosvezért. De nem csak a feladata miatt tette, hanem kíváncsi is volt. Lenyűgözte a katonák tömege, a rendezett csapatmozdulatok, a villogó fegyverek ezrei, a csörgő-zörgő fémtömeg, a színes pajzsok, tolldíszek, lószerszámok forgataga, a számára eddig rejtélyes, új világ izgalma, az életveszély és halál vagy dicsőség meg gazdag hadizsákmány embersors mérlegén billegő arany serpenyői.

– Nézd csak, kedves Jakab providitor uram – gesztikulált Malatesta széles mozdulatokkal –; most még nem lehet tudni, hogy mit akarnak, még fel sem vonultak rendesen, látszik, hogy zavarodottak, amiért itt találtak bennünket. Meglepettek, hiszen azt hitték, hogy ők lephetnek meg minket, haha! Tehát tétováznak. Ez természetes. Ráadásul alig ötezren vannak. Én már kiadtam az utasításaimat, és folyik a felvonulás, pedig még a nap is alig kelt fel.

– Valóban, hercegem. Milyen stratégiát választottál?

– Hát a klasszikus csatarend és a modern vívmányok legragyogóbb konstrukcióját, barátom: látod, hosszú arcvonalban felsorakoztak a nehézfegyverzetű gyalogosok, ezek tömör csapatai közé az íjászokat, számszeríjászokat és egyéb gyalogosokat állíttattam, mert amikor a pajzsokon és pikákon megtörik az ellenség rohama, ők fognak kitörni rájuk, s ha kell, megint visszahúzódnak. Rugalmas tactica! És mindezek elé, nézd, oldalról most vonul be az én legfőbb büszkeségem!

És tényleg! Az egész sereg elé bevonult hétszáz lovag Riminiből páncélozott lovakon, címeres pajzsokkal, zászlós kopjákkal, strucctollas forgókkal; a lovak és az emberek vértezete az ellenséges Milánó műhelyeiben készült; kiváló szakmunka kiváló acélból.

– Az ő támadásuk rendszerint áttöri az arcvonalat, és a többi csapatrésznek már csak a szárnyakat kell biztosítani. De ha netán mégsem törnek át egyből, akkor ezek a lovagok képesek a fegyelmezett visszavonulásra is, Marcello uram, majd újrarendeződve újabb támadásra. A maradék lovasság került a két szárnyra, de az ő dolguk már csak az üldözés lesz. Leghátul pedig ott áll a tartalék, a három svájci négyszög, kétezer pikás, alabárdos és számszeríjász.

Zsigmond elkészült mindennel, elvonult a sereg előtt, és lelkesítő szavakat kiabált, majd megállt ősei címerének színeivel, pirossal és zölddel kivarrt takarójú csődörén tisztjei között és várt, aztán hogy nem történt semmi, intett, és a serege lassan megindult. Vezényszavak harsogtak, mindenki fegyelmezetten mozgott, teljes volt az összhang. Marcello ámulva léptetett Malatesta mögött, és egyszer csak látta, ahogy a rimini páncélos lovasokkal szemben valami mozgás kezdődik az ellenségnél.

– Ott valami activitást észlelek, hercegem – szólt Malatestának, de az már nem tudott válaszolni.

Éktelen csattogás és durrogás hallatszott, golyók vágódtak a szépséges lovagcsapatba, a csatamének rémüldöztek, kitörtek oldalra, vagy megbokrosodva ugráltak, sok lovag lepotyogott, azokat összetaposták, az ellenség megint tüzelt. A nehézlovasság szétszaladt, bele a mögöttük torlódó gyalogságba, szegény Marcello Jakab rémülten csitítgatta a lovát az őrült kavarodásban, és akkor, mint a hegyomlás, lecsapott rájuk a magyar lovasroham. A vadak nem törődtek hadrenddel, taktikával, sem a saját életükkel, sem az ellenségével, betörtek Malatesta gyalogságába, brutálisan lekaszabolták és letaposták az embereit, levágott karok, törött lándzsák, recsegő koponyák, bezúzott vértek között átgázoltak rajtuk, és azon véresen, pihenés nélkül, ordítva megtámadták a három svájci négyszöget. A svájciak meglepődtek, de állták a sarat, leszurkáltak sok lovat, és viszszavetették a támadást. Aztán odaértek a stájer puskások és a birodalmi meg a magyar és horvát gyalogság, durván cserzett bőrvértekbe, barna és fekete rongyokba öltözött torzonborz vademberek orrvédős sisakban, hogy a menekülő olasz zsoldosok öklendeztek a szaguktól meg a rettegéstől; horpadt pajzsokat ráztak és kiabáltak, megrohanták az előbbi győzelmük után döglött lovak között várakozó svájciakat, és nem tágítottak, akármennyit nyársaltak fel közülük a hosszú pikák, akárhány fejet hasítottak szét az alabárdok, törve-zúzva tülekedtek, akkor még egy barbár lovasroham jött oldalról, és erre egymás után felbomlott a három svájci négyszög, mindenki menekült. Az ellenség pedig elképesztő módon és lovagiatlanul még ekkor sem hagyott fel a mészárlással. Az ifjú költő, Marcello Jakab providitor sírva vágtatott Velence felé, Malatesta pedig, akit szintén megrázott a hadviselésnek ez az embertelen formája, a serege roncsaival bezárkózott Udinébe.

Vitovác Iván megtörölgette a kardját egy halott nadrágjában, aztán megkereste Ulrikot.

– Győztünk, kegyelmes gróf uram.

– Látom, Johann. Mi az ott a sisakodon?

Vitovác levette a sisakját, és lerázogatta róla a véres-szürkés agyvelődarabot.

– Parancsolod, hogy körülzárjuk a várost, gróf úr?

 

-------

Részlet egy készülő Janus-regényből.