A kritikus bírál, nem vitatkozik. Kertész Imre művei mégis rendre vitára ingerlik a kritikusokat, s nem csak par exellence értekező szövegei, esszéi, előadásai, ahol ez a kritikusi retorika inkább magától értetődik,¹ nemcsak a Gályanapló, mely az esszé, a dokumentum és a fikció határvidékein íródott,² hanem azok a művei is, melyek fikcióként, szépirodalmi narrációként olvashatóak.³

Kertész kritikai fogadtatása ezen túl is zavarba ejtő, az itthoni recepció meglehetősen nagy szélsőségeket produkált. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legmeghatározóbb kritikus egyénisége, Bán Zoltán András a kortárs magyar regényirodalom centrumaként tünteti fel egy gesztussal – összegyűjtött kritikáit tartalmazó kötetében A kudarcról szóló írás elé egy Erdélyi János-mottót illeszt: „A művészeti koszorú sosem jöhet elég későn; azt meg fogja hozni az igazságos jövendő; de írónak azt érni meg, hogy nélküle ugyan lehetnének regények, de nem volna regényirodalom: a legbüszkébb dicsőség."⁴ A mottó első felét könnyű értelmezni: nyilván arra utal, hogy Bán megítélése szerint Kertészt értékén alul tartja számon, illetve nem tartja számon a magyar kritika, s szerinte egy eljövendő kor helyesbíti majd a tévedést. A második fele azonban keményebb dió: vagy azt sugallja, hogy Kertész prózája újraértelmezi, átrajzolja a magyar regényirodalom térképét, vagy azt, hogy regényei markáns hatást gyakoroltak a kortárs prózára. Bán hangsúlyos elismerésével szemben Kulcsár Szabó Ernő több tucatnyi szerzőt tárgyaló vagy legalábbis említő irodalomtörténetében, melynek kánonját többek között a nyugat-európai irodalmi folyamatokhoz való közelség határozza meg, egyszerűen nem szerepel Kertész neve.⁵ A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Kertész – aki Bán szerint prózájával irodalomtörténetet ír, noha ennek felismerése késik a hazai kritikában, Kulcsár Szabó szerint pedig nem tölt be említésre méltó szerepet a nyugat-európai tendenciákhoz lassacskán felzárkózó 1945 utáni magyar irodalomban – azon kevés magyar író közé tartozik, akik valóban jelentős nyugat-európai, ezen belül is elsősorban németországi ismertséggel és sikerrel büszkélkedhetnek, s az ő külföldi elismertsége jóval egyértelműbbnek tűnik, mint az itthoni.

A hazai recepció két szélsősége között találunk olyan értelmezőket, akik Kertész életművét, elsősorban a Sorstalanságot az utómodern regényirodalom fontos, Nádas Péter és Ottlik Géza prózájával rokon vonásokat mutató állomásaként jelölik meg, de kanonizációjának kulcsát abban látják, hogy elutasítják Kertész más méltatóinak szerintük korszerűtlen, mimetikus s „a szerzői énre visszavezetett élményábrázolásra" támaszkodó értelmezési módját.⁶ Valószínű, hogy a szerzői én kérdésénél kell keresnünk a választ arra is, hogy Kulcsár Szabó számára miért nem bír jelentőséggel Kertész életműve. Irodalomtörténe-tének egyik mottóját Szerb Antaltól kölcsönzi: „…az irodalomtörténetnek, mint irodalom-tudománynak, az igazi területe a Nem-én, a személyfölötti szövevények az alkotásban."⁷ A magyar irodalom 1945 és 1991 közötti szakaszának áttekintésében ez számára nem csak az irodalomtörténeti folyamatok megragadását jelenti az egymástól elszigetelt alkotók bemutatása helyett, hanem normát is: a személyesség, a vallomásosság Kulcsár Szabó Ernő szemléletében rendszerint hendikepet jelent a személyiséget elbizonytalanító, lefokozó, felbontó, szétíró szövegalkotással szemben. Ez az elképzelés az irodalomtörténet „haladási irányáról" nyilvánvalóan összhangban áll például Barthes sokat idézett gondolatmenetével a szerző haláláról, ugyanakkor elfedi azt, hogy noha Kertész életművében valóban centrális szerepet játszik a szerzőség kérdése, ez korántsem a személyiség problémátlan „átírhatóságát" jelenti vagy a tapasztalat nyelvi reprezentálhatóságának reflektálatlan hitét, sem azt, hogy Kertész szövegei arról a meggyőződésről tanúskodnának, hogy a szerzői én bennük magától értetődően állna az olvasó (vagy az író) rendelkezésére. Kertész számára a szerzőség kérdései elsősorban kétségkívül nem nyelvfilozófiai szempontból artikulálódnak, hanem a szerzői autoritás más perspektívái felől.⁸ Ez azonban a legkevésbé sem jelenti, hogy szövegei nem tartanak számot kitüntetett érdeklődésre.

A huszadik század végének irodalomelméletében az anonim textualitás kritikusai, a szerzőség kérdéseinek poszt-mortem vizsgálói azokra az elméleti és irodalmi törekvésekre próbálnak érzékennyé tenni, melyek a szubjektum dekonstruálásának romjain keresik a szerzői autoritás lehetséges forrásait, az irodalmi szerzőség partikuláris, történeti, földrajzi, társadalmi szituációhoz kötött stratégiáit. Kertész Imre életműve – beleértve a regényeket, a novellákat és az esszéket, előadásokat egyaránt – minden bizonnyal értelmezhető ezeknek a törekvéseknek a keretében, illetve a kortárs magyar irodalomban talán az ő prózája az, melyben ezek a kérdésfeltevések a legplasztikusabban és a legösszetettebben jelennek meg. Sőt úgy vélem, hogy, túl Kertész nyilvánvaló kötődésén a német modernizmus irodalmához, éppen ez a fajta érzékenység és érdeklődés nyugat-európai sikerének a kulcsa: a kelet-európai irodalom azon szerzői és művei könnyebben találhatnak a külföldi közönség érdeklődésére, melyek a térség történelmének, szellemi klímájának irodalmi dokumentumaiként is olvashatóak.⁹ S mellesleg a Kertész-életműnek ez az aspektusa – mely a két egymást követő totális diktatúra feltételét és lenyomatát jelentő intellektuális-morális-politikai kondíciók közepette megkonstruálható legitim szerzői pozíció(k) problémájával kapcsolatos – az a pont, ahol a kritikusok a leginkább vitába keverednek Kertésszel.

A következőkben először azt próbálom meg bemutatni, hogyan jelenítik meg és értelmezik a Kertész-művek azokat a kondíciókat, azt a szituációt, melyben szükségszerűnek tűnik fel a szerzői autoritás, a legitim beszédpozíció válsága, utána pedig azokat az autoritás-típusokat, melyekkel a szövegek élnek, s melyeknek ugyanakkor kétségbe vonják az érvényességét.

Ahhoz azonban, hogy továbblépjünk, nem kerülhetek meg egy problémát, nevezetesen, annak magyarázatát, hogy Kertész Imre életművét tekintem az elemzés tárgyának, mely az esszéket és a fiktív elbeszélő műveket egyaránt felöleli. Erre aligha elegendő válasz az, hogy Kertész regényei maguk is rövidebb-hosszabb, a többi esszével szoros gondolati rokonságot mutató esszébetéteket tartalmaznak, hiszen ez afelé vinne el, hogy a regényeket, novellákat is diszkurzív szövegekként olvassuk. Az igazolást inkább a másik oldalon kell keresnünk: magukban az esszékben sem problémátlan, „áttetsző" a beszélő identitása, az értekező szövegek és előadások legjava demonstrálja azt a folyamatot, ahogy színpadra lép, diszkurzív és narratív eszközök segítségével a szemünk előtt alakot ölt, megteremti magát az adott alkalom, helyzet, körülmény által létrehívott beszélő.¹⁰ És vice versa: a fikciós szövegek retorikája is sokszor előadásszerű – a narráció sokszor olyan keretbe ágyazódik, mely az elbeszélést létrehívó szituációra utal: A kudarc egész első fele ilyennek tekinthető, de a legmarkánsabban Az angol lobogóban jelenik meg ez a gesztus. „Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét, amint erre néhány napja – vagy hónapja – egy baráti társaságban buzdítottak…" [9. o.]¹¹ – olvashatjuk a novella első mondatában, s az utalás a baráti társaságra, az elbeszélés létrehívójára rendre visszatér, a fiktív közönség egyre határozottabb arcot ölt, s egyre komplexebbé válik az elbeszélt történet viszonya hozzá, s ezzel az elbeszélő szerepe, helyzete is. Kertész szövegeiben a gondolkodás, a beszéd, az írás és az én is szcenírozottan jelenik meg; a beszéd csakúgy, mint az elbeszélés, a beszélő csakúgy, mint az elbeszélő egyszerre terméke és értékelője, értelmezője a beszédhelyzetnek.

Persze általában is azt mondhatjuk, hogy a szépirodalmi és az értekező szöveg is megkonstruálja beszélőjét, ebben az értelemben tehát nem lehet éles határvonalat vonni közöttük. Kertész esetében azonban az életműszervezés kérdését máshonnan is feltehetjük: esetében nem pusztán a szövegek tematikus vagy poétikai ismétlődéseiről, párhuzamairól van szó, hanem arról is, hogy feltűnően gyakran találkozunk bennük a korábbi művekből vett idézetekkel, mottókkal, hozzájuk fűzött reflexiókkal. Az, hogy Kertész regényei, elbeszélései gyakran példázatszerűek, többször is felmerül a kritikában.¹² Függetlenül attól, hogy a narrátorok, beszélők mennyire hajaznak egymásra és mennyiben különülnek el egymástól, tehát anélkül, hogy a szövegek sorát feltétlenül egy és ugyanazon személy monológjaként olvasnánk, az életmű folyama, fikció és értekezés együttese már A kudarctól kezdve maga is példázatként tűnik fel: az autoritatív szerzői pozíció work-in-progress létrehozásának, keresésének példázataként.

 

 

Történelmi-földrajzi asztrológia

 

A kudarc első részének főhőse, az öreg, aki talán azonos a második rész írójával, régi feljegyzései között lapozgatva egy elmélkedésre bukkan, melyet a regény most már egyes szám első személyben idéz. A feljegyzések írója (talán maga az öreg fiatalon) Goethe önéletírását lapozgatja és kommentálja:

„Leemelek a polcról egy könyvet. A kötet dohos szagot lehel – egy bevégzett mű és egy beteljesült élet egyetlen áthagyományozható nyomát a légtérben: könyvszagot. »1749. augusztus 28-án délben, a tizenkét órai harangszóval jöttem a világra, Frankfurt am Mainban – olvasom. – A konstelláció szerencsés volt: a Nap a Szűz jegyében állott és éppen tetőzött; Jupiter és Vénusz baráti arcával fordult felé, Merkur sem ellenségesen, míg Mars és Szaturnusz semleges maradt; csak a Hold…« – Hát igen; megszületni így kell […] A szerencsés pillanatot a kozmikus rendezkedés egyetlen születés számára készítette elő. A lángelme, a nagy alkotó így lép a földre, akár a mitikus hős […] Minden tette, minden gondolata fontos, mert a Gondviselés motívumait hordozzák, valamennyi megnyilatkozása egy példaszerű fejlődés szimbolikus jegyeivel terhes. »A költőnek – mondja majd később – legyen származása, tudnia kell, honnan ered.«

Azt hiszem, igaza van: tényleg ez a legfontosabb.

Nos hát, az én világrajövetelemkor a Nap az addig ismert legnagyobb gazdasági világválság jegyében állott, […] egy Hitler Adolf nevű pártvezér roppant barátságtalan arccal fordult felém Mein Kampf című művének lapjai közül, a numerus claususnak nevezett első magyar zsidótörvény konstellációm zenitjén állott, mielőtt helyét elfoglalta volna a többi. Valamennyi földi jel (az égiekről mit sem tudok) születésem fölöslegességéről, mi több: ésszerűtlenségéről tanúskodott […]

Elég; kár az eredetemet kutatnom: nincsen. Belecsöppentem egy folyamatba, amit a velem született csalóka időérzék folytán kezdetnek hittem." [96–98. o.]

A Goethe-idézet és annak kommentárja egy ideáltipikus alkotói pozíciót jelenít meg, melynek, úgy tűnik, kulcsa valamiféle időnkívüliség – kétszeresen is: egyfelől mert az alkotó nem a történelmi időben határozza meg helyzetét, másfelől – de feltehetőleg éppen ennek következményeképpen – művei révén képes „áthagyományozni" magát az utókorra. Erről a kétféle időről beszél a Gályanapló egyik utolsó passzusa is:

„Az embernek van egy förtelmes élete – a történelem –, és van egy nála sokkal bölcsebb, hatalmas világmeséje, amelyben istenséggé, mágussá válik; és ez a mese éppoly csoda, mint amilyen hihetetlen a történelmi, a »reális« élete." [238.]

A kudarcból idézett részben azonban a szövegek matrjoskababa-szerű egymásba ágyazottsága és az általuk megrajzolt három figura: a nagy alkotó, akinek a Gondviselés csakis neki kiszemelt helyet biztosít a világtörténelemben, a magát vele szembeállító, saját helyzetére és történetére, feleslegességére reflektálni képes feljegyzésíró s az őt olvasó, írásra képtelen öreg hármasa egy hanyatlástörténet állomásait vázolják fel. E hanyatlástörténet során a diadalmas, jelentőségét és tekintélyét személyiségének egyediségében hordozó alkotó átadja a helyét a földrajzi-történelmi körülmények metszéspontjaként kitermelődő, tradíció és egyéniség nélküli alaknak, ami szükségszerűen vezet az írás lehetetlenségéhez. Ezt a lehetetlenséget beszéli el és demonstrálja a regény első része: az öreg képtelen írni – tudjuk meg egy olyan szövegből, mely állandóan az önismétlés és az önreflexió zsákutcájába fut.

Azt mondhatjuk, hogy Kertész szinte valamennyi szövegének a „hőse" a tér-idő koordináták jelentette determinációk rabja, az önteremtésre képtelen én, egy olyan kor produktuma, melyben megszakadt a hősiességre, tragikumra képes individuum nagy elbeszélése. S e szövegek egyik mozgatórugója az a kérdés, hogy mit jelenthet írni ezek között a személyiséget felszámoló kondíciók között, hiszen Kertész gondolkodásában az irodalom csakis a determinációkon felülemelkedni képes személyiségek produktuma lehet. (Pontosabban – hiszen Kertész nem a forrás, az eredet értelmében felfogott szerzőségről beszél – a determinációk meghaladása írás és személyiség kölcsönös egymást-megszülése révén képzelhető el.) Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy – a „szerző halála"-diskurzus sok kritikusához hasonlóan – Kertész kérdése az, miként lehetséges, ki tudja elbeszélni az elbeszélésre képes személyiség felszámolódását. „A szubjektivitás masszív dekonstrukcióját jelentő kurrens trend" – ahogy Nancy K. Miller a kritikai szubjektumok problematikus megformálhatóságának hátterét nevezi¹³ – Kertész számára a történelem tapasztalata. A két egymást követő totális diktatúráé, és itt a kettőn különös hangsúly van, mert az ismétlődés, az egymást megerősítés kelet-európai tapasztalata Kertész szemében azzal a többlettudással ruházta fel az itt élőket, hogy a totalitarizmus nem félrecsúszás, nem baleset, hanem szükségszerűség, olyan világállapot, mely szükségszerűen következett be,¹⁴ ugyanakkor felszámolta, érvénytelenné tette, folytathatatlannak mutatja azt a tradíciót, ami hozzá vezetett. A kelet-európai történelem így Kertész interpretációjában sokszor valóságosabb, illúziómentesebb tapasztalatként tűnik fel, az általános európai mentális válság esszenciális kifejeződéseként, szemben a nyugati értelmiség Kertész szemében illuzórikusnak tűnő elgondolásaival a szabadság és az individualitás tekintélyéről szóló elbeszélés továbbmesélhetőségéről. A kelet-európai és a nyugat-európai tapasztalatokból következő eltérő értelmezést Kertész a Gályanaplóból vett idézettel magyarázza a Haza, otthon, ország című esszében – egy nyugati közönség számára:

„…engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Améry, Primo Lévi s a többiek példájától) az a társadalom mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. sztálinizmus képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb., mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta." [9. o.]

A Gondviselés hiánya, a tradíció megszakadása és ezekkel összefüggésben a személyes tekintély válsága: Kertész gondolkodása jelenkorának kondícióiról a tekintélyről szóló olyan gondolatmenetekkel mutat rokonságot, mint például Hannah Arendté, melynek magának is az európai totális diktatúrák tapasztalata az egyik mozgatórugója. Nem lehet persze átsiklani a tény felett, hogy Arendt elsősorban a politika világában értelmezi a tekintély válságát, mi pedig most elsősorban a szerző autoritásának problémájára koncentrálunk. A párhuzam megvonása mégis kétszeresen indokolt – egyfelől azért, mert Arendt a tekintély válságát a politikai közösségben egy általános krízis aleseteként kezeli, s az, ahogyan az autoritás megrendüléséről beszél a mindennapok világában, elsősorban a nevelés területén, nagyon is egybecseng azzal, ahogyan Kertész számára kitüntetett kérdésként jelentkezik a szocializáció problémája. Másfelől pedig azt mondhatjuk, hogy a politikai közösség válsága és a szerző – mind a felhatalmazottság, mind a kitüntetett értelmező értelmében vett – autoritásának talajtalansága ugyanott gyökerezik Kertész gondolkodásmódjában.

Arendt így ír a Mi a tekintély? nyitó gondolatmenetében: „A válság mélységét és súlyosságát jelző legkifejezőbb tünet az, hogy olyan politika előtti területekre hatolt be, mint a gyermeknevelés és az oktatás, ahol a legszélesebb értelemben vett tekintélyt mindig is természetesnek és szükségesnek fogadták el, mert ezt nyilvánvalóan éppúgy megkövetelték a természetes szükségletek, azaz a gyermekek önállótlansága, mint a politikai szükségesség, vagyis egy kialakult civilizáció folytonossága, melyet csak úgy lehet biztosítani, ha a születéssel érkező jövevényeket végigvezetjük azon az előre elrendezett világon, ahová idegenekként lépnek be."¹⁵

A nevelés, a szocializáció válsága mint a diktatúra feltétele és fenntartója Kertész gondolkodásában is centrális szerepet játszik, s nála is jól látható, hogyan kapcsolódik össze a kérdés a legitim tekintély hiányával. A Hamburgi esszé a morális és intellektuális autonómiával bíró személyiséghez kapcsolt Bildungot állítja szembe a huszadik századi történelem személyiségtagadó zsarnokságával, mely nem nevel, hanem konformizál. [31. o.] A Sorstalanság más európai lágerregényektől zavarba ejtően eltérő elbeszélésmódját, az egyidejű tapasztalat ironikus megidézését ebben az értelemben tekinthetjük egy anti-Bildungsroman narrációjának.¹⁶ A tekintély szabadságot, önkéntességet feltételez, ez különbözteti meg az erőszaktól – mondja Arendt. A Kaddis a meg nem született gyermekért a végletekig viszi azt a gondolatkísérletet, hogy ezeknek hiányában a tekintély csak zsarnokságként képzelhető el. A regény beszélője a gyermekvállalás elutasításával, azaz szimbolikus önkasztrációval tiltakozik a „tekintély-, az autoritárius apaelven nyugvó civilizáció" ellen. [166. o.] A tekintély ilyen felfogása magyarázza a beszélő negatív Isten-képét, s annak összekapcsolását Auschwitzcal mint az autonóm személyiség tagadásának történelmi traumájával: „Isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg." [182. o.] A Táborok maradandósága című esszében Arendt gondolatmenetéhez hasonlóan kapcsolódik össze a tradíció felmondása („a szerződésszegés"), a vallás válsága és az árván maradt ember kiszolgáltatódása a zsarnokságnak:

„[…] nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó teremtő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket. Amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis a szó transzcendentális értelmében." [62. o.]

Ha a nevelődés feltételei, vagyis az egymást feltételező tekintély és szabadság nem állnak fenn többé, Kertész komor látomásában csakis a helyzet zsarnoki konformizáló hatása, a „funkcionális ember"¹⁷ közreműködése lehetséges, ami egyszerre jelenti a morális és az intellektuális autonómiába, a saját döntésbe, a saját gondolatba vetett hit lehetetlenségét. „Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen" – olvassuk a Jegyzőkönyvben. [16. o.] A kudarc egyik hosszabb passzusa Ilse Kochhal kapcsolatban elemzi az erkölcsi autonómia képtelenségét. Ebben a részben az öreg megint csak korábbi feljegyzéseit olvassa:

„Aligha fordult meg [Ilse Koch] fejében valaha is a gondolat, hogy ha Isten nincs, akkor minden megengedett; ellenkezőleg, mindenek felett istenre volt szüksége – mégpedig olyan istenre, aki parancsolatokba foglalja mindazt, amit neki megenged. Kétségtelen: az erkölcsi világrend, amit Buchenwald kínált, gyilkosság volt, de világrend volt, és neki megfelelt […] Egy helyzet létrehozta Buchenwaldot; Buchenwald – számos egyéb helyzet között létrehozta a táborparancsnok feleségének helyzetét; ez a helyzet létrehozta Ilse Kochot, aki – hogy így mondjuk – életet adott ennek a helyzetnek, és ezáltal ő is létrehozta Buchenwaldot, amely nélküle többé immár nem képzelhető el […] Ilse Koch elfér egy középarányosban, amely közte és a helyzete között vonható meg, egy képletben, amelyben ő maga akár nincs is jelen." [56–58. o.]¹⁸

Az individuális ítéletalkotás és cselekvő döntés lehetetlensége ebben a gondolatmenetben értelemszerűen a „helyes" döntésre, vagy ha úgy tetszik, a hősiességre éppúgy érvényes. A fenti passzus a Kochot kitüntetett jelentőséggel szerepeltető A nagy utazás kritikája, s így az életmű önértelmező mechanizmusa felől olvasva a Sorstalanság szembeállítása Semprun regényével, mely összevetés alapja éppen az egyéni hősiesség lehetőségével kapcsolatos kétely lehet.¹⁹

A szituáció zsarnoksága mint a huszadik század attribútuma az intellektuális autonómia elképzelését ugyanilyen problematikussá teszi. Ez az aspektus ritkábban jelenik meg explicit módon Kertész szövegeiben, ugyanakkor ennek a látens kételynek a saját gondolat lehetőségével kapcsolatban még radikálisabb következményei vannak az írói autoritás tekintetében. A Gályanaplóban található például olyan szöveghely, mely a „szabad gondolat" lehetetlenségét vetíti elénk:

„Az ember gondolkodó lény, csupán az a bökkenő, hogy nem ő maga, hanem valaki vagy valami más gondolkodik benne. Vagyis az az érzésem, hogy az ember azt gondolja, amit gondolnia kell: gondolatai determináltak." [180. o.]

Intellektualitás és moralitás Kertész gondolkodásában azért nem választhatóak külön, mert mindkettő a szituáció, a kor és a hely jelentette meghatározottságokkal szembeállított individuális autonómia elképzelhetőségén áll vagy bukik. Ezért lehet ebben a szemléletben a korszerűség negatív fogalom. Ha pedig következetesen végiggondoljuk azt a tézist, hogy a hagyomány a jelenkor kondíciói között érvényét veszíti, a korszerűtlenség nem lehet pusztán egy konzervatív pozíció elfoglalása, inkább valamiféle kívülállást, transzcendens pozíciót jelent Kertész szótárában, a történelmi-földrajzi helyzet determinációját felismerő s azt tagadó nonkonformizmust. A szerzői autoritás kérdése tehát számára jobbára a legitim kritikai pozíció kérdésével azonos: ha egyszer születésünk esetleges körülményei megmásíthatatlanul kijelölik azt a szellemi és erkölcsi szerepet, amit el kell játszanunk, honnan meríthet tekintélyt az a kijelentés, hogy ez a világ „erkölcstelen", hogy a saját magával rendelkező személyiség eltűnése a történelem színpadáról negatív fejlemény.

Bár a szituáció jelentette totális meghatározottság gondolatának a radikális végiggondolása, azaz az individuális létezéssel és az irodalmi szerzőséggel kapcsolatos szélsőségesen negatív következményeinek számba vétele gyakorlatilag az összes Kertész-szövegből kiolvasható, túlságosan leegyszerűsítő volna ezt feltüntetni az életmű egyetlen szólamának. A szituáció univerzalitása – nem földrajzi vagy időbeli értelemben vett univerzalitása, hanem hogy nem képzelhető el rajta kívüli pozíció²⁰ – inkább úgy írható le, mint egy szélsőséges elképzelés, gondolatkísérlet, mint az egyik opponens egy vitában, melynek Kertész egész eddigi életműve a színtere. Számtalan olyan szöveghelyre és narratív eszközre mutathatunk rá, mely a fentiekkel szemben a személyiség önteremtő szabadságába vetett hit felől értelmezhető. Ilyen a Sorstalanság elbeszélőjének tudatos azonosulása a regény végén mindazzal, ami vele történt, A kudarc, A pad, Az angol lobogó elbeszélőjének utalásai egy fordulatra, amikor kiléptek abból a folyamatból, aminek közreműködői voltak, az életműben állandóan visszatérő elem: az élés megtagadása, vagy a Gályanapló utólagos fejezetekre osztása, mely a már idézett passzusokhoz hasonló vélekedéseket fölülírja az önteremtés, a személytelen sors alól való „kibújás" lehetőségének gesztusával.

Ez a vita gyakran jelenik meg az egzisztencializmus filozófiájával folytatott birkózásként. Dávidházi Péter a Gályanapló kapcsán a következőképpen foglalja össze Kertész kötődését a háború utáni francia egzisztencializmushoz: „Erre vall legbensőbb meggyőződése, miszerint lényünket végeredményben magunk alkotjuk, sajátunkká lényegítve a kívülről kapottat, s erre vall jellegzetes fogalomhasználata, miszerint a tömeglét jelenti a legnagyobb veszélyt, az arctalan masszába süllyedés, a legnagyobb diadalt pedig a közelgő megsemmisülés tudatában is vállalt önformálás, saját magunk elkészülte, a egyedi módon átélt, vagyis a megélt egzisztencia felmutatása a halál pillanata, a halál mint végső szabadító eljövetele előtt."²¹ A kapcsolódás sokszor idézet- vagy variációszerű: Camus Sziszüfoszára utal a Gályanapló utolsó bejegyzése és talán A kudarc szereplőinek névsora: Köves, Sziklai, Berg is. Máskor áttételesebb kapcsolatot figyelhetünk meg: Sartre elképzelése a Lét és a semmiben arról, hogy az időpillanatok elszigeteltsége ruház fel minket azzal a szabadsággal, hogy adottságainkat, múltunkat meghaladva megválasszuk önmagunkat, nemcsak esszéisztikus passzusokban köszön vissza, hanem a narrációs technikát is párhuzamba állíthatjuk vele (az önidézés technikáira, illetve a múltbeli ének mint idegenek megidézésére gondolhatunk itt elsősorban). Ez a kötődés ugyanakkor kétségbevonást, elutasítást is jelent. A Haza, otthon, ország fentebb idézett szkeptikus gondolatmenete a szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról álmodozó nyugati értelmiségiekről vélhetően elsősorban ugyanezekről a szerzőkről szól. A Gályanapló egy első, 1961-ből való feljegyzése a Jegyzőkönyvből korábban már idézett gondolatmenethez hasonlóan „a moralista" kritikáját fogalmazza meg: „Eljátszatják vele szerepét, és azt hiszi, ő játssza." Egy négy évvel későbbi jegyzetben, melyet a kötetben mindössze két oldal választ el a moralistáról szólótól, Kertész ezt írja:

„Sartre: nincsenek jellemek, csupán »csapdába esett szabadságok«, és a kiút módja az ember értéke. – A jellegzetes moralista. De regénytechnikai szempontból fontos észrevétel." [13., ill. 15. o.]

Huszonhárom évvel később A kudarc is tartalmaz egy passzust, ami Sartre szabadság-felfogásának kritikájaként olvasható. Az öreg egy francia egzisztencialista antológiát lapozgatva így kommentálja az olvasottakat: „(ámbár kérdezhetné az ember – miként mondható az ily választás szabadságnak) (amennyiben tudniillik önmagunkon kívül nincs más választásunk)" [93. o.]

A szituáció jelentette totális meghatározottság és az önteremtés, én-transzcendentálás lehetősége tehát párhuzamosan futnak, állandóan vitában állnak egymással Kertész szövegeiben. A későbbi írások talán, s itt elsősorban a Valaki más című naplószerű kötetre gondolok, de ide számíthatjuk a Gályanapló későbbi passzusait is, egyre erősebb meggyőződésről tanúskodnak a tekintetben, hogy a determinációk meghaladása kivitelezhető lehetőség a szerző számára, s ennek a szólamnak a túlsúlya talán elvesz valamit ezeknek az írásoknak a komplexitásából, feszültségéből.²² Ennek az elmozdulásnak a nyugtázásával a továbbiakban a két szólam párbeszédére, paradox együttállására fogok koncentrálni, mivel úgy vélem, e kettősségnek köszönhető, hogy azt mondhatjuk, a szerző szituáltságából következő autorizációs válságról Kertész életműve adja az egyik legalaposabb diagnózist a kortárs magyar irodalomban – függetlenül attól, hogy diagnózisának radikális negativitása sokszor ingerel vitára.

A személytelen sors diadalmas sajáttá tételét Kertész szövegeiben minduntalan beárnyékolja a fenyegetés, hogy maga a lázadás a meghatározottságokkal szemben – az alkotó szándékától függetlenül is – közreműködéssé, a megtagadni kívánt struktúra, világállapot vagy politikai szisztéma igazolásává fordul át. A személyes szándékot felőrlő, saját javára fordító ördögi struktúra példázataként olvashatjuk a Detektívtörténetet, Kertész keveset idézett kisregényét egy dél-amerikai diktatúráról. S erről szól ez a Gályanaplóból idézett vallomás is:

„Az itt élés szégyene. Abból a szemszögből, hogy elfogadtam a rabszolgaságot – abból a szemszögből egyszerűen, hogy élek. Vajon igazolnak-e valamit szellemi termékeim, amit én magam nem akarok igazolni? Rám ütötte-e végzetes pecsétjét a kor és a hely, annak ellenére, hogy az öngyűlöletig, akár az öngyilkosságig is megtagadok bárminemű erkölcsi együttélést? Azzal, hogy itt maradtam, kivontam magam a tragikum, azaz a sors alól, és a komikumnak, a véletlenektől hemzsegő állami tömegsorsnak vetettem magam alá." [95–96. o.]²³

Ez az idézet még egy szempontot ad az írói autoritás kertészi koncepciójával kapcsolatban. Az autoritás mind a két értelemben fenyegetett: nemcsak a szerző felhatalmazottsága vált kétségessé, hanem szövegei sorsa, azaz értelmezői tekintélye is. E passzus szerint függetlenül attól, hogy az író saját maga számára alkothat-e autentikus szövegeket, azok az értelmezésben kiszolgáltatódnak annak a helyzetnek, amibe beleszületnek. Ez a probléma egy fontos szempontot kínál fel a kertészi életműre oly szembeötlően jellemző, néha már önmagába zártságnak ható önidézési technika értelmezéséhez. A korábbi szövegek idézése, mottóul választása, értelmezése aligha azon a meggyőződésen alapul, amit a szerzői intenció bírálói megkérdőjeleznek, nevezetesen, hogy a megírt élmények vagy a megírás élményének felidézhetősége tüntetné ki az írót mint saját írásainak értelmezőjét. Kertész szövegeiben sokkal inkább azt látjuk, hogy a beszélők a korábbi műveket idegenként érzékelik, csakúgy, mint a korábbi ének fikcióit. A szövegek nem hogy nem idézik fel annak személyességét, amiről szólnak, hanem inkább elzárják az őket újraolvasó írójukat egykor sajátjának vélt tapasztalataitól, illetve a megírás-korabeli énjétől. Csak egyetlen példa A kudarcból: az öreg ezt olvassa a feljegyzésekben az első regényről:

„Személyemet tárggyá változtatta, makacs titkomat általánossággá higította, kimondhatatlan valómat jelekké párolta – átplántálta egy regénybe, amelyet nem tudok elolvasni: idegen nekem, mint ahogyan elidegenítette tőlem azt a nyersanyagot is – a saját életem egy hasonlíthatatlanul fontos darabját –, amelyből keletkezett." [84. o.]

Kertész igénye arra, hogy állandóan értelmezze és újraértelmezze korábbi szövegeit, inkább az aláírás felelősségének problémakörével kapcsolatos. Ebben a kontextusban az önidézés, önértelmezés olyan folyamatos Don Quijote-i erőfeszítésként tűnik fel, mely megpróbálja körülbástyázni azokat a szellemi termékeket, melyekhez Kertész valamikor „a nevét adta", a kisajátítással szemben.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért indokolt Arendt diagnózisát a politikai tekintély válságáról összekapcsolni a szerzőség kérdésével Kertész életművében, azt mondtam, hogy egyfelől kordiagnózisuk rokonsága miatt, másfelől pedig mert Kertész gondolatmeneteiben a politikai és az irodalmi értelemben vett tekintély válsága ugyanott gyökerezik. A tradíció érvénytelenné válása, folytathatatlansága, mely Kertész szerint is a totális diktatúrák alaptünete, az isteni gondoskodásba vetett hit eltűnése – egy olyan közösség helyett, melyet a magukat egy „világmese" részeként elképzelő, kritikai distanciára képes autonóm intellektuális és morális lények alkotnak önkéntes módon – Kertész víziójában a hely- és időkoordináták rabságában élő strukturális pontok tömegét termeli ki. Ebben a világképben a legitim politikai közösség számára ugyanúgy nincs talaj, mint egy legitim írói pozíció elfoglalásához.²⁴ Kertész szövegei olyan világot rajzolnak elénk, melyben a szerző felhatalmazásának forrásai kétségessé váltak: megrendült a sorsát kezében tartó személyiségről alkotott elképzelés, nincs közösség, amely feladatot ruházna rá, ahogyan nincsen értő közönsége sem, érvényét veszítette az a kulturális hagyomány, amelynek a segítségével tapasztalatait értelmezhetné, s nem képzelhető el olyan transzcendens perspektíva, ahonnan nézve a szituáció jelentette meghatározottság fölé lehet emelkedni. A szerző tekintélyének paradoxona Kertész szövegeiben: azokon az alapokon kellene felépülnie, melyekről minduntalan azt olvassuk, nem léteznek.

 

 

Autoritások konfliktusa

 

A továbbiakban tehát azt próbálom meg felsorolásszerűen bemutatni, hogy a felhatalmazás milyen típusaihoz folyamodnak, melyek után áhítoznak, s melyeket utasítják el Kertész szövegei, s mennyiben tűnnek fel ezek problematikusnak a földrajzi-történelmi helyzet totális meghatározó erejének elképzelése felől. A következő típusokat veszem sorra: a vallomástétel, a tanúságtétel, a közösségi felhatalmazás, a válság bejelentése, az eltűnőfélben lévő tradíció magányos fenntartása s végül, mint válasz mindezek lehetetlenségére, a legitim beszédpozíció több szöveget átívelő kidolgozása. Még ha ez a kategorizálás kissé sterilnek és mesterségesnek hat is, reményeim szerint jó szolgálatot tesz annak érdekében, hogy lássuk, milyen kérdéseket mutatnak fel a szerző felhatalmazott-ságával kapcsolatban Kertész Imre szövegei.

A közönség hiánya, ami egyszerre jelenti a transzcendens tekintet, a Gondviselés hiányát és az értő közösség, a megértő hallgató hiányát, megakadályozza, hogy az önéletrajzi elemekben bővelkedő visszaemlékezések, annak elmesélése, hogy az évszázad közös menetelésében „Egy bizonyos pillanatban – miért, miért nem – kiálltam a sorból",²⁵ vallomássá válhasson. De a közönség hiányának a feltételezése értelemszerűen mindenféle beszédpozíciót, írói autoritást aláás Kertész szövegeiben. A kudarc első részében a gépies írás, a Gályanapló zárlatában a hallgatóság nélküli, ráadásul süket, maga számára is hallhatatlan zongorista (ön)arcképe vagy a Kaddis megállapítása, hogy isten híján az ember „jobb esetben önmagával folytat dialógust, vagyis magában beszél vagy motyog" [kiemelés az eredetiben, 34. o.] – mind az olvasó, hallgató nélküli beszéd komikus, önironikus pátoszát vetíti elénk. Ahogy Balassa Péter írja: „Kertész oeuvre-je […] a panaszkodás leleplezése is, a magára maradt, s magányába belekavarodott individualitás belső kritikája is."²⁶

Kertész elbeszélői – noha pontosan rögzítik azt a helyzetet, melyben mesélnek – mégis mintha légüres térben szólalnának meg. Feltűnő, hogy mennyire hiányzik ebből az életműből a másik, a beszéd potenciális hallgatója, milyen ritkán számol be interakcióról (ha egyáltalán beszámol), pozitív élményként átélt megérintettségről, sikeres kommunikációról – kezdve a táborból hazatérő Köves Gyuri és az újságíró találkozásával a pesti villamoson.²⁷ Az angol lobogó elbeszélője mindvégig lebegteti azt a lehetőséget, hogy fiatal közönsége számára érthetetlen a történet, tehát értelmetlen dolog elmesélni; s ahogy már fentebb idéztem, még a felkérésre készült előadások is utalnak néha arra a leküzdhetetlen idegenségre, ami a beszélőt elválasztja közönségétől. Voltaképpen azt mondhatjuk, hogy Kertésznek egyetlen olyan szövege van, melynek beszélője bensőséges, bizalmas viszonyt ápol hallgatóságával, s így vallomásként olvasható: ez Kaddis a meg nem született gyermekért, melyben a közönség paradox módon éppen a meg nem született gyermek. Hősünk olyan hallgatóhoz beszél itt tehát, aki lehetővé tenné „lelkivilága felmutatását valaki számára, aki szégyenkezik miattunk vagy értünk", miközben a vallomás éppen e „közönség" létre nem hozásáról szól, azaz önmagát, saját lehetőségét számolja fel.

Az az autoritástípus, melyet a szövegek a leggyakrabban neveznek meg, s a kritika is gyakran említ Kertésszel kapcsolatban, a tanúságtevő autoritása.²⁸ A tanúságtétel, mely a személyes tapasztalatot volna hivatva elbeszélni oly módon, hogy az egy egész közösség számára nyerjen érvényt és jelentőséget, egyszerre jelentené az Auschwitz-élmény felmutatását mint „a negativitás univerzális világának" mitikus eseményét, és a diktatúra alanyának tapasztalatáét a személyiséget felszámoló erőkről.

„Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – »tudat alatt« – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon"

– olvashatjuk a Táborok maradandóságáról című esszében a tekintet hiányáról szóló, már idézett rész folytatásában. [62. o.] A fel nem ismeréssel, a feledéssel és nem utolsósorban a tagadással szemben újra és újra megfogalmazott tanúságtételt azonban Kertész szövegei sokszor ugyanolyan problematikusnak, elvileg lehetetlennek tüntetik fel, mint az autoritás más forrásait. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a „nyelv közbejötte" kétségessé teszi, hogy a tanúságtevő élet tapasztalata átplántálható-e szöveggé,²⁹ vagy másképpen fogalmazva, hogy keresheti-e a szöveg valami rajta kívülin autoritása forrását. Hanem arról is, hogy Kertész szemében magának a tapasztalatnak a mibenléte vált kérdésessé a huszadik század történelme során. A kudarc Ilse Kochhal foglalkozó része a személyiség puszta strukturális funkcióvá redukálódásában, „lényegnélküliségében" látja a tapasztalat problematikussá válásának a kulcsát:

„Hogyan is volna hát közvetíthető ez a tapasztalat, amely éppenséggel tapasztalattá lényegülni nem tud és nem is akar, mert helyzeteinek – ezeknek az egyszerre túlontúl elvont és túlontúl konkrét helyzeteknek – a lényege a lényegtelen és mindenkor helyettesíthető személyiség, amelynek e helyzethez képest sem kezdete, sem folytathatása és semmiféle analógiája nincsen – s amely tehát az értelemhez képest valószínűtlen?" [58–59. o.]

„A tapasztalattá lényegüléshez", ahhoz, hogy tapasztalatról egyáltalán beszélhessünk és tekintélyt követelhessünk neki, valamiféle külső, kritikai perspektívára lenne szükség, ahonnan értékelhetjük mindazt, ami történt velünk, s erre Kertész sokszor sarkított kordiagnózisa szerint a szituáció fogsága nem ad lehetőséget.

Mindez persze arra is rámutat, hogy a helyzet determináló erejének azok a szélsőséges megfogalmazásai, melyekkel minduntalan szembetaláljuk magunkat Kertész szövegeiben, puszta megfogalmazódásuk által hordozzák magukban saját kritikájukat. Mint ahogy a Sorstalanság ironikus olvasása, amire maga Kertész tesz javaslatot, sem volna elképzelhető, ha az élet és az írás, olvasás, gondolkodás csakis benne-létként volna elképzelhető. Ezt az ellentmondást oldja fel, pontosabban ezt a paradoxont hagyja működni a Sorstalanság elbeszélésmódja, A kudarc megsokszorozott, állandóan elmozduló író-énje vagy a Gályanapló szövege, mely egyszerre öleli fel a korábbi Kertész-írásokat és tartalmaz olyan kijelentéseket, hogy „Mintha sosem írtam volna semmit, elborít a szégyen, és idegen minden, legfőként én magam" [128. o.] – azaz Kertész prózájának azok a szerzői stratégiái, melyek a tanúskodás alanyát megosztott énként mutatják, a determinációnak való alávetettséget és a kritikai pozíciót paradox módon egyszerre elfoglalni kénytelen és képes lényként, aki a visszaemlékezéseiben idegen énekre lel, akikkel részben mégis azonosságot vállal. Valami ilyesmiről beszél a Hamburgi esszé szép záró gondolatmenete:

„Az ember magasabb értelemben vett boldogulása a történelmi létezésen kívül rejlik – de nem a történelmi tapasztalatok megkerülésével, ellenkezőleg, azok megélésével, birtokbavételével és a velük való tragikus azonosulással. Az embert egyedül a tudás emelheti a történelem fölé, a totális történelem csüggesztő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején a tudás az egyetlen méltóságteljes menekülés, a tudás az egyetlen jó. Csakis e megélt tudás fényében tehetjük fel a kérdést: teremthet-e értéket mindaz, amit elkövettünk és elszenvedtünk – pontosabban fogalmazva: tulajdoníthatunk-e értéket saját életünknek, vagy pedig elfelejtjük, mint az amnéziás betegek, esetleg elvetjük magunktól, akár az öngyilkosok." [57. o.]

Ellentétben a vallomástevő és a tanú autoritásával, melyeket Kertész szövegei hol megalkotnak, hol lerombolnak, a közösségi felhatalmazás lehetőségét Kertész kategorikusan elutasítja. Bármifajta képviselet, közösségi identitás, a mások nevében beszélés vállalása csakis egy legitim közösség keretein belül volna lehetséges, amit Kertész és hősei sehol nem lelnek fel. Az angol lobogó elbeszélője így kommentálja újságírói karrierjének kudarcát:

„és ezzel elvesztem a… majd’ azt mondtam, hogy a társadalom számára is, de ha lett volna társadalom, illetve ha az, ami volt, társadalom lett volna, akkor elvesztem ennek a társadalomfélének, ennek a hol megvert kutyaként, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes horda számára." [12. o.]

A politikai közösségnek ez a képe magyarázhatja, hogy miért tűnik fel a Gályanaplóban Márai mint „a nemzet emigránsa" Kertész minden rokonszenve és vállalt rokonsága ellenére is komikus figuraként, Thomas Mann emigrációjával szembeállítva, akit Kertész egy legitim polgári kultúra örökösének tekint. [95–97. o.] A közösségi identitás vállalása az ő szemében csakis a külső kényszer elfogadása lenne, ezért is ragaszkodik ahhoz minden szöveg beszélője és elbeszélője, hogy zsidóságát szinte mindig csakis mint a negatív determináció esetleges példáját értelmezze, s mereven elutasítson minden más értelmezést és kérdésfeltevést zsidó származásával, a kelet-európai zsidóság identitásával kapcsolatban. A legélesebben, a legprovokatívabb módon talán a Kaddis következő passzusában jelenik meg ez az elutasítás:

„de lássunk tisztán, kiáltottam, igen, lássunk tisztán, hogy az asszimiláció itt nem egy fajnak – fajnak! nevetnem kell! – egy másik fajhoz való – nevetnem kell! – asszimilációja, hanem a fennállóhoz, a fennálló körülményekhez és a létező viszonyokhoz való totális asszimiláció, kiáltottam…" [192. o.]

Megjegyzem, a szerzői szándéknak ezek a kinyilvánításai, Kertész olvasási utasításai saját szövegeivel kapcsolatban persze aligha érvényteleníthetnek egy olyan olvasási szempontot, mely írásait – éppen a képviselet, az azonosságvállalás hangsúlyos elutasításait szem előtt tartva – a kelet-európai nemzeti és etnikai identitás problematikája felől közelíti meg. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy függetlenül attól, miféle közösséget képzelünk el, a közösségvállalás elutasítása konfliktusba kerül a tanúságtétel igényével, hiszen a tanúságtétel közösségi gesztus, egy közösség számára kíván „törvényformáló szellemi erővé válni". Ez a konfliktus, csakúgy, mint a meg nem születésre ítélt hallgató megszólítása, Kertész retorikájának önfelszámoló karakterét erősíti meg, mely azt sugallja, hogy az írás a fennálló körülmények között szükségszerűen kudarcra van ítélve.

E kudarc felmutatásának, a válság bejelentőjének szerepe a következő autoritástípus, amelyhez Kertész szövegei minduntalan folyamodnak. A Valaki másban így ír az irodalomról mint a végromlás krónikájáról:

„A regényírás új technikája mindössze azon a belátáson alapul, hogy immár nem az író ragadja meg a világot (mint a megismerés tárgyát), hanem a világ ragadta meg az írót (mint korlátlan önkénye tárgyát); ám ez a belátás pusztító változásokkal jár az úgynevezett irodalomra, erre a mind nehezebben vegetáló művészeti ágazatra nézve. Utolsó inspirációját ez a művészet még az emberi színvonal alig követhetően rohamos süllyedéséből meríti; de ez a megállíthatatlan süllyedés hamarosan elsöpör majd minden inspirációt – kivéve a pusztításét. Már most is: ki beszél irodalomról? Följegyezni az utolsó vonaglásokat, ennyi az egész." [107. o.]

Az idézet azt is mutatja, hogy a válság felmutatója itt valaminek a végpontján gondolja el magát, egy megszűnőben lévő tradíció egyik utolsó emlékezőjeként, aki erre az emlékezetre hagyatkozva képes regisztrálni és bejelenteni a krízist anélkül, hogy a változtatás eszközei a kezében volnának. Az azonban, hogy miképpen hozzáférhető az érvénytelenné vált tradíció a szituáció agymosó uralma alatt, ugyanúgy kérdéses, mint a következő autoritástípus esetében, mely a válság felmutatójának pandanja.

A Kaddisról írt kritikájában Radnóti Sándor a következőképpen jellemzi Kertész viszonyát az Auschwitz előtti polgári kultúrához: „Kertész regénye természetesen ezeknek a perspektíváknak az iszonyatos összeomlásáról beszél, és mégis a megszólalás lehetősége e perspektívák fundamentumára épül […] Látnunk kell az önmegsemmisítő, életellenes munkafilozófia radikalizmusának korlátait, pontosabban összefüggését azzal az Auschwitzot megelőző hagyománnyal, mely relativizálja. Mert az érem másik oldalán itt egy feladat kötelességtudata uralkodik, egy elvégzendő munkáé, melynek mindent alá kell rendelni, melynek útjából minden akadályt el kell hárítani. Visszhangzik a polgári munkamorál és kötelességetika komor pátosza."³⁰ Ezt az előzőekhez hasonlóan paradox stratégiát, mely a nyugat-európai polgári kultúra felszámolásáról beszél, miközben gesztusait imitálja, a fenntartó autoritásának nevezhetnénk. A fenntartó, a válság bejelentőjének másik arca magára vállalja, hogy folytatja azt, ami folytathatatlan, hogy személyes gyakorlatával jelzi, mi az, ami eltűnőfélben van, miközben tudatában van e magatartás korszerűtlenségének a jelen kondíciói között. Gyakorolja a ráhagyományozott magatartásformákat, naplójába jegyzi egy letűnt korban keletkezett olvasmányait és azokkal kapcsolatos reflexióit, s közben hangsúlyozza meggyőződését, hogy mindez nem képes párbeszédre a mával, nem hathat megtermékenyítően saját korára, hanem a múlt afféle zárványát képezi a jelenben. Kertész szövegei néhol elfogadják és igenlik e magatartás „elitista" morális pátoszát – például a Gályanapló következő, a „»polgári« író problematikájához" fűzött jegyzetében:

„A világ megőrzésének, a világrend fenntartásának gesztusa: tragikai gesztus, elitgesztus. Ám hogy hitelesen hasson, mélységes hagyományban kell gyökereznie, érvényes és megrendíthetetlen akaratban – tehát létező elitben. – A talajtalan hatalmi elit konstruktivitása viszont mindig álkonstruktivitás, amelynek tartalma roppant egyszerűen a dekonstruktivitás, magyarán a pusztítás." [99. o.]

Ez megint csak jó példa arra, hogy a hagyományban gyökerező alkotó tekintély és a hagyománnyal kapcsolatot veszített hatalom szembeállítása meghatározó oppozíció Kertész gondolkodásában, legyen szó akár az irodalomról, akár a társadalomról. Ám a hagyomány letéteményeseként autoritást nyerő szerző legalább ennyiszer tűnik fel reménytelen, érthetetlen s az ironikus passzusokban pedig sokszor egyszerűen nevetséges, komikus figuraként. A fent idézett részlet éppen a Thomas Mann–Márai szembeállítást követi a kötetben, s ez a közelség könnyen arra csábíthat, hogy a Márai komikus szerepvállalásáról mondottakat részben Kertész saját hagyományfenntartó gesztusára is értsük.

A felhatalmazottság két fenti típusa egyformán arra az elképzelésre hagyatkozik, hogy a huszadik század szellemi tendenciái képesek vagy képesek lesznek maradéktalanul felszámolni s az emlékezetből kitörölni a saját sorsával rendelkező személyiség nagy elbeszélését. S így azzal a kérdéssel szembesítenek, hogy ha a jelenkor uniformizáló szocializációja valóban ilyen zsarnoki hatalommal bír, hogyan férhet hozzá bárki is másfajta tradíciókhoz, hogyan nyerheti el a válság bejelentéséhez szükséges távolságot. A kérdést a Haza, otthon, ország például így fogalmazza meg: „De honnan valók ezek az értékek – faggattam magam oly gyakran –, ha körülöttem mindenki megtagadja őket, és honnan ered az ezekbe az értékekbe vetett bizalmunk, ha a gyakorlati életben kizárólag a cáfolatukkal találkozunk?" [22. o.] Az angol lobogó felkínál egy lehetséges választ, s mint látni fogjuk, olyan választ, mely burkoltan cáfolja azt a premisszát, hogy az a történelmi helyzet, amibe beleszületünk, valóban olyan univerzális hatalommal rendelkezik, ami felszámolja minden választás lehetőségét.

Az angol lobogó elbeszélője visszaemlékszik fiatal felnőttkorának arra a szakaszára, amikor operába kezdett járni, s ebben lelt „metafizikai vigaszra" – az idézet így folytatódik:

„egyszerűen szólva, soha többé, a legmélyebb katasztrófában s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha Richard Wagner nem írta volna meg A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztr