Visszaszűkül magától

 

Mint egy elektromos kábel meztelen

vége, kimered eléd a megoldás,

mégsem kell vele élned. Lassan ülsz fel

az ágyban, szóvá tennél valamit, de

túl gyenge vagy még, mellé beszélsz inkább.

Mintha valaki benyomta volna az

éjszaka kutacsát, végig szédülten

bolyongtál a sötétben. A nevüket nem

is értetted, mikor mondták, egy kövér

ember és egy kisfiú próbált tőled

valamiért bocsánatot kérni. Úgy

hallgattál, mintha faggyúval telt volna

meg a szád. A felejtés, mint egy szülő-

csatorna, majd visszaszűkül magától.

 

 

A felesleges part

Fogalmazhatnánk úgy is: olyan a vers, akár a phaiákok

hajója, amelyről azt meséli Homérosz, hogy kormányos

híján is nyílegyenesen befut a kikötőbe.

Gottfried Benn (ford. Kurdi Imre)

hris Burden: Ghost Ship, Fair Isle – Newcastle-upon-Tyne, 2005

 

Mintha az egyensúly lassú

megvonására épülne a folyamat,

óvatosan torlódnak fel

a rétegek, míg egy legénység

nélküli hajó halad át a horizonton,

mégsem egészen üres,

de amit visz, az ebből a pontból

nem belátható.

 

A törékenység leplezése

és láthatóvá tétele közötti résbe

mi más futhatna be, nem tudod.

Csak állsz, egy távoli,

felesleges parton,

a hallgatás lágyabb részei

lecsüngenek köréd,

és legbelül az ismerős semmi,

de mégis, mintha pengne.

 

Háromszáz mérföldön át

az északi tengeren

kormányos nélkül sem

tévedt el a hajó.

Mit csináltál közben?

 

Amíg az üres vitorlást tapssal

fogadták a kikötőben,

mire használtad a tenyered?

 

Becsukott szemmel most is eltévedsz,

hiába tetted meg annyiszor

a pince és a padlás közötti távot.

 

Egyszerűen nem tudod.

 

Ha messzeség, akkor inkább,

ami a pásztort elválasztja

a nyájtól, ha közelség,

akkor valami jóval nagyobb.