Légy

 

Mintha légy zúgna a torkomban,

mikor átvágva egy ösvényen

a száraz nyálam köpdösöm, majd

tériszonyom támad, a zöldbe

tartva ismét, egy tágas aszfalt-

szigeten. De megemberelem

magam, és már a fűben hűtöm

forró szandáltalpamat; s orrom

is hirtelen benőve gazzal,

szűkösebben jön a levegő,

és ami jön, az is többet öl,

mint amennyit feltámaszt ebből

a kísértetből, ki szárnyalna

égbe, ha volna vele szavam.

 

 

Óvatosan

 

Óvatosan azzal a léggyel!

Minek ártani reggel már kint

az ablakban, táblákat nyitni

és szárnyakat belepréselni

a kékfoltos anyagba: voltál

még annál is kisebb, és öltek

is disznót a szomszédotokban;

pisilned kellett, úgy visított,

ahogy visítottak a lányok,

mikor pisilni láttak téged

egy fa mögé bújva. S most akkor

öltek is, vagy disznót is öltek?

A lányok guggolva pisiltek

a bokorban, teremtve csöndet.

 

 

Mami

 

A lányokra alig emlékszem,

foltokban, itt-ott egy zöldre, egy

sötétebb kékre, mely fakulni

látszott a napon, vagy fekete

szárnyú lepkékre a kápolna-

vakolaton, amerre álmomban

jobbra kanyarodott az úttest,

s ébren azt kellett látnom, balra,

jobbra tértünk be a pékségbe,

balra pedig a temetőbe

vettük az irányt. Ott nyugtunk lett

végre, Mami locsolt és kapált, én

meg leheveredve egy kőre

lestem, merre húznak a csigák.

 

 

A szél gyomra

 

Szavát hizlalja Nárcisz, hangját

meg jól kiereszti, izmára

bízza meg a szélre, utóbbit

azonban inkább elhallgatja;

ott áll a régi udvarban s néz

fel a tornácra, apját látja

székkel a kezében csoszogni

kijjebb egy lépéssel a napra,

valamint szélárnyékba; fején

most is a barna svájcisapka,

kifakulva vagy a szénportól

besötétülve; szólni most

sem hallja, még a csoszogását

is a szél gyomrára foghatja.

 

 

John Donne-nak

 

Meddig emelheti még Nárcisz

az apró megrázkódtatások

számát, hogy feltarthassa azt az

egyet, amit ember nem élhet

a földön túl. Hány lúdra gondol

hát éppen, mikor elébe vág

a gyerekkorából egy gúnár,

és lángot köpdösve sziszeg a

képébe: „Meghalsz, disznó!”? És

nem azt lihegi, hogy „Megdöglesz!”.

Mert méltósággal szól a szárnyas,

mint egy költő a századokból,

hívén ebben s a túlvilágban,

s óljában tartva a halált jól.