A finn kortárs próza napjainkban Sofi Oksanen regényei révén került az irodalmi érdeklődés középpontjába úgy Európában, mint a tengerentúlon. Az anyai ágon észt, apai ágon finn felmenőkkel rendelkező írónő ez idáig két regényében – a 2003-ban megjelent Stalinin lehmät-ben (magyarul Sztálin tehenei, 2011. Fordította Pap Éva), illetve a 2007-ben színmű, majd 2008-ban regény formájában megjelent Puhdistus-ban (magyarul Tisztogatás, 2010. Fordította Pap Éva) – jelenítette meg az idegenségtapasztalat felől való identitásképzés sajátos szempontjából Észtország közelmúltjának, pontosabban a második világháború, illetve az azt követő szovjet megszállás időszakának történelmét. Regényeit nemcsak kivételes közönségsiker övezi, a szakma is kifejezte elismerését: számos rangos európai irodalmi díj mellett (Le Prix du Roman Fnac, Prix Femina étranger, Nordic Council Literature Prize) Finnországban szinte egyedülálló módon részesülhetett a két legrangosabb irodalmi elismerésben, a Finlandia-, illetve a Runeberg-díjban. Az írónő ars poetikájáról és eddig megjelent alkotásairól a 2011. május 13-án a Millenáris Parkban megrendezett sajtóinterjú alkalmával beszélt.

A Sztálin tehenei és a Tisztogatás Észtország hosszú ideig elhallgatott közelmúltját tárgyalja. Mi teszi Ön szerint ezt a témát napjainkban aktuálissá Finnországban? Mit gondol, elsősorban kit szólítanak meg ezek a regények?

Amikor 2001-ben hozzákezdtem a Sztálin tehenei írásának, hamar rájöttem, hogy az én generációm nem sokat tud a Szovjetunió történelméről, bár Finnországban mindig is élénk figyelem kísérte a szovjet, illetve orosz történéseket. Azt gondolom, hogy az orosz politikát is csak úgy lehet megérteni, ha van fogalmunk az ország történelméről. Finnország valamiféle szakértőnek tartja magát orosz ügyekben, amit az is motivál, hogy a külföld gyakorta kér véleményt az ott történtekkel kapcsolatban. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy Oroszországot csak felszínesen ismerik Finnországban. A finnek többsége nem beszéli a nyelvet, így a médiában zajló eseményeket sem tudja első kézből követni, illetve sokaknak semmifajta közvetlen kapcsolatuk nincs az országgal. Ez lehet az oka a gyakorta jelentkező idegengyűlöletnek és felesleges félelmeknek.

Az 1948-as finn-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése óta kereskedelmi kapcsolat köti össze a két országot. Ha másért nem, már csak az igen összetett külkapcsolatok miatt is jó lenne legalább az ország kultúrájával, szokásaival tisztában lenni.

Észtországban az orosz hatás sokkal kézzelfoghatóbb: még ma is viszonylag magas az ott élő oroszok száma, így a velük való kapcsolat szinte napi szintű. Sokan beszélik is a nyelvet, így tudják követni az orosz híradásokat.

Én a Szovjetunió összeomlásának idején jártam iskolába Finnországban, ám a történelemkönyvek még akkoriban is úgy beszéltek a szovjet birodalom törénelméről, hogy az ne sértse a két ország közti kapcsolatot. Ez volt a hivatalos finn álláspont, melytől az emberek személyes véleménye sokszor nagyban különbözött. Többek között ez is oka annak, hogy sok finnben hamis kép él a szovjet történelemről, annak ellenére, hogy akkoriban már viszonylag sokan utaztak Szovjet-Észtország területére.

Bár Finnország támogatóan lépett fel az 1989-es, úgynevezett daloló forradalom idején az észtek oldalán, illetve segítette ezen időszak underground próbálkozásait a kultúra területén, mégsem igyekezett elismerni Észtország függetlenségét. A hivatalos Finnország indokolatlanul óvatosan viszonyult ehhez a kérdéshez. Mindezeknek köszönhető, hogy számos olvasómat mélyen érintette a regényekből kirajzolódó kép Észtországnak erről az időszakáról, s ezért is fordulnak a finnek manapság kitüntetett figyelemmel Észtország közelmúltja felé.

Ezekben a regényekben olyan történeteket akartam megírni, amelyek a nyugati országokban ismeretlenek. Így jött az észt ellenállás bemutatásának az ötlete. Gyermekként sokat hallottam az úgynevezett erdei testvérekről, vagyis az ellenállókról, illetve azokról a nőkről és gyerekekről, akik segítsége nélkül bizony még többen áldozatául estek volna a kommunista idők terrorjának. Ezek a passzív ellenállók ugyanolyan veszélynek tették ki magukat, mint a fegyverrel harcolók. Róluk is nyíltan akartam szólni.

Ezzel kapcsolatban adódik is a következő kérdés: hogyan viszonyulnak Oroszországban a regényeihez?

A Tisztogatás fordítási jogát megvásárolták, ám a kiadó eddig nem nagyon törekedett a velem való kapcsolattartásra, nem is nagyon beszélnek angolul, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem beszélnének. Fontosnak tartottam ránézni a fordításra még a megjelenés előtt, és a Finnországban lakó orosz fordítóval jól együtt is tudtunk dolgozni. A kiadó később mégis változtatásokat javasolt a fordításban – például Észtország nevét ’Észtföld’-re akarták módosítani annak ellenére, hogy ilyen elnevezés sosem létezett a független Észtország megnevezéseként –, illetve fejezeteket hagytak ki, valamint szükségesnek tartottak volna valamiféle előszót olyasfajta megjegyzésekkel, mint: „A jelen könyv szemléletes példája Oksanen írásainak, kinek véleménye szerint minden orosz disznó vagy alkoholista.” Az ilyen előszónak köszönhetően az olvasó bizonyára meglehetős fenntartásokkal viseltetett volna a könyv iránt, így ehhez természetesen nem járultam hozzá. Ezek után viszont nem hallottam semmit a regény sorsa felől. Olyan olvasókról azonban tudok, akik más nyelvű fordítás alapján igyekeztek megismerkedni a művel.

A regényekben a személyiség erősen a testiség (a női test) felől meghatározott, illetve gyakori motívum a női test eltárgyiasítása. A Tisztogatásban a szovjet katonák kedvükre használják a női testet, a Sztálin teheneiben pedig a főszereplő, Anna tekint testére kilók, kalóriák viszonylataként. Értelmezhető ez esetleg a diktatúrák hatalomgyakorlásának egyfajta metaforájaként?

A pogány hitvilágban a nő szimbolizálja a földet és annak termékenységét. Ez nyomon követhető a finn nyelvben is, ahol a női testtel, illetve a földdel, országgal kapcsolatos szavak, kifejezések több ponton érintkeznek. Olyan vonatkozási keretet kerestem tehát, melybe ezen szimbolika beilleszthető.

Manapság sok szó esik a női test eltárgyiasításáról. A Tisztogatás írása idején rátaláltam egy olyan nyelvre, amely az embert tárgyként nevezi meg, ez pedig a KGB által használt nyelv. Megdöbbentő volt olvasni azokat az 1940–50-es évekből származó eredeti KGB-dokumentumokat, amelyekben az ellenállókról nem emberként beszélnek, hanem a rendszer ellenségeiként, illetve tárgyként, eszközként nevezik meg őket. Amint ez az eltárgyiasítás ugyanis megtörténik, az ember már nem emberi lény többé, így szinte bármi megtehető vele. Ha valaki hatalmat akar gyakorolni a másik felett, szinte mindig ennek az eljárásnak különböző formáit alkalmazza: nem nevezi a másikat többé embernek, inkább „anyagként” tekint rá, nem ad helyet a véleményének, megfosztja hangjától, azaz emberi mivoltának egy lényegi részétől stb. Ezt próbáltam visszaadni a regény fiktív KGB-dokumentumokat tartalmazó fejezetében.

Regényeinek nyelvét – főként a Tisztogatásét – egyfajta szikárság, érzelemmentesség jellemzi. Vajon a téma kívánta meg ezt a fajta nyelvhasználatot?

Az engem leginkább kifejező irodalmi nyelvre 10–12 évvel ezelőtt találtam rá, miután többfajta stílusba is belekóstoltam. Azt hiszem, ez az érzelemmentes, lecsupaszított nyelv általában jellemzi az írásaimat, természetesen jön belőlem. Az is igaz persze, hogy ezt a nyelvhasználati módot némiképp árnyalni kell attól függően, miről is írok éppen, melyik a témához leginkább illő stílus. Gondolok itt például a Tisztogatás fiktív KGB-dokumentumokat tartalmazó fejezetére, melynek nyelvezete világosan eltér a szöveg többi részétől, hiszen magának a dokumentumnak a funkciója is más jellegű.

A regényekben igen erősen jelen van egyfajta érzékeken át történő világtapasztalás. A Tisztogatásban az erőszakot elszenvedett áldozatok külső jegyek alapján ismerik fel egymást, az erőszaktevőket, a kommunistákat pedig jellegzetes szaguk, a hagymaszag leplezi le. Ez a megoldás következetesnek és tudatos választásnak tűnik. Vajon ez abból adódik, hogy a regények megrajzolta világban a kimondott szavaknak nincs igazából hitelük, ezzel szemben az érzékeket nem lehet becsapni?

Az áldozatokat ért erőszak kimondásának nehézségéről van itt szó. A Tisztogatás Aliidéja ahhoz a generációhoz tartozik, melynek nyelvében a szexuális kizsákmányolás kifejezés még ismeretlen. A Gulágon történtekről sem igen beszéltek akkoriban. Az a nyelv, amely ezt a korosztályt jellemezte, a köznapi életnek megfelelően sokkal inkább volt konkrét, megnevező jellegű, mint érzelemkifejező.

A traumáról nyíltan beszélni – hogy az feldolgozhatóvá váljon – nyugati szokás. Olvastam egy tanulmányt, amely Gulág-túlélőkkel készült interjúkon alapult. A tanulmányíró épp e történetek elbeszélésmódját kutatta, s azon keresztül elemezte ezen emberek túlélési stratégiáit. Ez alapján elmondható, hogy a trauma feldolgozásának nyugati módja nem kínál semmiféle lehetőséget azoknak, akiknek a társadalmában, kultúrájában a traumáról való nyílt beszédet túl veszélyesnek ítélik, tabunak tartják. Ebben az értelemben a Gulág-irodalom nagyban eltér a holokausztirodalomtól. A Gulág és a szovjet terror áldozatainak szükségük volt egy külön nyelvre és elbeszélésmódra. A kutató tapasztalata szerint ezeknek az áldozatoknak igen nehéz volt érzelmeikről beszélni, s ez sok esetben a „Nem tudom ezt az érzést szavakba önteni” mondatban fogalmazódott meg. Annak ellenére, hogy saját életükről beszéltek, nehezükre esett kimondani, mi is történt valójában, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna túlélési stratégiájuk, csak az nem a nyelv referenciális aspektusában mutatkozott meg. Volt például egy férfi, aki tíz év alatt több különböző tábort is megjárt, rengeteget szenvedett, ám ezen élményeiből szenvedéstörténet helyett mégis valamiféle hőstörténetet kreált. E történetekben ő maga mindig okosabb, ravaszabb volt, mint a fogvatartói. Kutyáját Sztálinnak nevezte el, aki – mivel igen jólnevelt volt – hűen teljesítette gazdája parancsait. A kutya révén tulajdonképpen naponta engedelmességre bírta Sztálint. Ilyen módon volt képes együtt élni az őt ért traumával.

És mi hívta életre ezt az érzékeken át történő világtapasztalást a Sztálin tehenei esetében, ahol Anna vágyott észt világa ízek, illatok, színek, látványok országa, mely éles ellentétbe kerül a sterilnek látszó finn környezettel?

Úgy próbáltam írni, hogy minden érzékszervet megdolgoztassak, a kifejezés erejét, illetve a beleérzés lehetőségét biztosítva ezáltal. Igen, a könyvben szereplő Anna boldog Észtországban, de ezt a szót nem találtam elegendőnek ennek az érzésnek a kifejezésére, úgy éreztem, leegyszerűsíti azt. Így az érzékvilágot bevonva lehetőséget akartam adni az olvasóknak, hogy a boldogság érzését, élményét – amelyet mindenki másként él meg – szabadon körvonalazhassák, saját – esetleg észt – tapasztalataikra alapozva értelmezhessék.

A regények narratív megoldása, időkezelése, elbeszélésmódja hasonló mozaikszerűséget mutat. Miért ragaszkodott ehhez a poétikai megformáltsághoz mindkét regény esetében?

A posztkoloniális, illetve a diktatúrát megtapasztalt világot a fragmentáltság jellemzi, s jellemezte főleg akkoriban, amikor ezek a nagybirodalmak darabjaikra estek szét. Amikor a regényeken dolgoztam, úgy éreztem, a kronologikus elbeszélésmód egyszerűen nem illik ezekhez a történetekhez. Nem akartam a megtapasztalt trauma kapcsán az egész elmondhatóságának illúzióját kelteni. Az érdekelt, hogyan mutatkozik meg a múlt a jelenben. Világosan akartam érzékeltetni jelen és múlt összefüggéseit, de nem csak azáltal, hogy egyes események időben egymás után következnek, sokkal inkább arra törekedtem, hogy az olvasó metaforikus szinten érezzen rá jelen és múlt összefüggéseire, tehát a külön fejezetekben megjelenő idősíkok összefonódására.

Mindkét regény motívumok láncolatából épül fel, az egyes motívumok pedig akár sűrített történetekként is olvashatók. Ez a magyar olvasóktól nem idegen irodalmi tapasztalat. Hogyan viszonyultak ehhez más nemzetek?

Természetesen nem ismerek minden fordítást, így nem tudom megítélni, hogy ezeknek a motívumoknak a jelentése a fordításnak köszönhetően milyen változásokon ment át az egyes nyelvekben. Szinte minden fordítás kapcsán az érdeklődés középpontjába került viszont a Tisztogatás címe, mivel a különböző nyelvekben, kultúrákban más és más konnotáció járul e szóhoz. A német fordító például nem volt elégedett azokkal a kifejezésekkel, amelyek a finn ’puhdistus’ kifejezésre a németben rendelkezésére álltak. Az egyik szót túl régimódinak találta ahhoz képest, hogy a finn kifejezés teljesen mai, hétköznapi. Én magam azt szerettem volna, hogy a szó jelezzen valamiféle tisztítási, tisztulási folyamatot, amely kapcsolódhat például a tűzhöz vagy akár a vízhez. El is döntöttük, hogy a ’Fegefeuer’ kifejezést választjuk, ami tisztítótüzet jelent. Finnország evangélikus többségű ország, így a tisztítótűz fogalmának nincs akkora ereje, mint a katolikus országokban. Később jöttem csak rá, hogy ez a szó más kultúrákban sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint nálunk. A regény borítóján ráadásul egy nagy légy képe látható, amelyről szintén nem tudtam, hogy Németorszában a Sátán szimbóluma. A borító színe pedig lila, ami újra a vallási oldalt lépteti játékba. Így a tisztítótűz kifejezés, a légy motívuma, illetve a lila szín egy igen összetett jelentésmezőt alkotnak. Az első németországi interjú kapcsán rögtön igen erőteljesen elő is került a vallás kérdése, amin meglepődtem, hiszen amikor a regényt írtam, egyáltalán nem gondoltam a vallási aspektusra, és ez a szempont a történetben sem kap szerepet. Kaptam aztán egy üzenetet az egyik Németországban élő finn olvasómtól, aki épp a regényt igyekezett megvásárolni, amikor az eladó megjegyezte, hogy biztosan megtisztulásra vágyik (vallásos értelemben). Ezt a finn olvasó igencsak furcsának találta, mivel a címmel kapcsolatban a vallásos össszefüggést nem tudta értelmezni.

Olaszországban a Tisztogatás olasz megfelelőjének (La purga) megint van egy új konnotációja, melyet Mussolini Olaszországának időszakával kapcsolatban alkalmaznak. A szó egy tablettára utal, amelyet az állambiztonsági tisztek nyelettek le kihallgatások alkalmával a fogvatartottakkal. A szer kiváltotta intenzív hányást a kínzás egyik módjaként használták. Ez a cím így egy újabb jelentésréteggel gazdagította az eredeti művet, s a fordító is elégedett volt, mivel – meglátásom szerint – a jó fordító mindig igyekszik valamilyen helyi színt vinni az eredeti műbe.

Egyes igen erősen helyi kötöttségű motívumok persze nehezen nyílnak meg azoknak az olvasóknak, akik más kultúrában élnek, én pedig főként olyanoknak szántam ezeket a regényeket, akik nem ismerősek Észtországban, illetve abban a kultúrkörben. Annak ellenére tehát, hogy nem történelmi regényen vagy non-fiction művön dolgoztam, úgy kellett írnom, hogy az olvasó legalább a legfontosabb történelmi eseményeket, motívumokat, utalásokat megértse.

Minden esetben részt vesz a regényborító tervezésében?

Nem minden alkalommal, de a finn borító esetében nagyon odafigyeltem, ugyanis az első változat elfogadhatatlanra sikerült. A marketingért felelős szakembereknek megvan a maguk elképzelése a könyvborítóról annak ellenére, hogy esetleg el sem olvassák a könyvet. Őket más célok vezérlik, mint az írót. Angliában a Tisztogatás például krimiként lett besorolva, a boltokban Stieg Larsson könyvei mellett foglal helyet, amire máshol nem láttam példát. Ebből kifolyólag a regény puhafedelű kiadásának borítója is inkább a krimi műfajához igazodik. A magyar borító szerencsére nem ilyen, teljes mértékben megfelel az elképzeléseimnek, s ennek nagyon örülök.

Most, hogy regényeinek sikere számos nyilvános szereplést igényel, tud időt szakítani az írásra?

Épp egy új könyvön dolgozom, s bár nem könnyű időt találni az írásra, mégis egészen jól haladok vele.

Esetleg a téma folytatásáról van szó?

Annyiban igen, hogy a most készülő könyv is Észtország közelmúltját érinti, de ezúttal más szempontból közelítek, így ez a mű független a korábbiaktól.

Lejegyezte és fordította PASZTERCSÁK ÁGNES