Kettő

 

részlet

 

 

A szemközti irodaház úgy gyulladt fel minden reggel, mint egy karácsonyfa. Plim-plim-plim – üldözték egymást a neoncsövek szobáról szobára felgyúlva, és húzták magukkal az embereket. Minden reggel ugyanazt az előadást néztem, miközben köntösben szívtam reggeli cigarettáimat Joonatan ablakában, amit visszataszítóan fürdetett a reggeli napfény. Nem ébrednék fel ilyenkor, ha Joonatan nem indulna munkába. Nem lenne muszáj felébrednem, mégis felébredtem, felkeltem, feltettem az arcomra a szérumot, ittam reggeli kávét, öntöttem Joonatannak is, hallgattam a hajnalfriss napilap zörgését, főztem még egy adag reggeli kávét, és hallottam a tarkómban, ahogy a szemközti irodaház neoncsövei emeletről emeletre nekikezdenek reggeli futásuknak. Joonatan mindig azzal indította a reggelét, hogy a konyhában felkapcsolta a neont, de én mentem és lekapcsoltam, inkább felgyújtottam valamelyik másik lámpát, hogy legalább egy kis melegség legyen.

A kezemen elmélyültek a barázdák, az arcomon nem. Talán a kezemet is azokkal a szerekkel kellett volna kennem, mint az arcomat. A szívvonalamat korábban nem lehetett látni. Most ott gallyadzott rózsaszínen a tenyerem közepén, mint egy seb, ami épp most dobta le magáról a vart.

A reggeli cigaretták után nappali krémet terítettem gondosan a szérum fölé, és a konyhában vártam, hogy beszívódjék.

A pirítóstartót a polcon soha senki nem használta. Sem az Alessi citromfacsarót. Közben kimentem csepegtetni az alsó szemhéjam alá, hogy eltűnjön a pirosság. Az újság még mindig ott zörgött a konyhában. A lépcsőházban nyíltak és csukódtak az ajtók, mindenki munkába indult, ahogy nemsokára Joonatan is. Elkezdtem beszárítani a hajam. Elviselhetetlen volt reggel ébren lenni és a munkába indulók ajtócsapódásait hallgatni. Vadabbul szárítottam a hajam. Sírhatnékom volt. Be kellene festetni a szemöldökömet és a szempilláimat. El kellene mosogatni, levinni a szemetet és az újságokat, fodrászhoz kellene menni, meg még mi mindent.

Egyenesen visszamegyek majd az ágyba, amint Joonatan elindul, és úgy állítom be az ébresztőt, hogy még legyen időm felöltözni és bevásárolni, mielőtt Joonatan megjön.

A reggeleket ébren nem lehet ép ésszel túlélni. Kormival jók voltunk, mert ő hajszálra ugyanígy vélekedett a dologról. Mindketten szorongtunk a reggeli fénytől, a sokféle reggeli hangtól, és mindketten a takaró alá bújtunk előlük a galérián. Vagy előfordult, hogy miután a reggelen át hazasiettem Kormitól, telefonban beszéltük ki a szorongásunkat.

Most már második éve tűröm a nem megfelelő reggeleket.

A nappali krém után sminkalapot vittem fel, és hagytam, hogy beivódjon. Elszívtam egy cigarettát. Újabb cseppekkel tettem még tisztábbá a tekintetem, aztán fogtam az alapozót, gondosan eloszlattam szivaccsal, és eldolgoztam a nyaknál. Krémállagú pirosítót kentem a gödörre, ami akkor keletkezik, ha beszívom az arcom, majd bársonypamaccsal porpúdert vittem fel az orcákra. Elszívtam egy újabb cigarettát. Lealapoztam a szemhéjamat, a külső zugba sötétebb, a belsőbe világosabb festéket tettem, benedvesített szemhéjpúderrel kontúrvonalat húztam a szemem köré, majd a kontúrceruza szivacsos végével elsatíroztam. A belső szemhéjat kihúztam szemceruzával, majd vízálló spirállal fejeztem be a szem sminkelését. A számat alapozás után puha kontúrceruzával rajzoltam körbe, ecsettel különösen tartós rúzst vittem fel, bepúdereztem az ajkakat, újabb réteg rúzst tettem fel, majd a felesleget felitattam arckendővel. Még egy kevés gyöngyházfény a szemöldökcsontra és az arccsontra. Most, hogy még nem voltam hozzá túl öreg, a lehető legjobban ki kellett aknázni. Mielőtt a ruhák kiválogatásával folytattam volna, a konyhába mentem újabb adag kávét főzni.

Míg a kávéfőzővel foglalatoskodtam, a sószóró leesett a földre, só pergett a szőnyegre, és sírhatnékom támadt. Az asztal alá rúgtam a szórót, kimentem a fürdőszobába, és fültisztító pálcikával felitattam a szemzugba gyűlt nedvességet, mielőtt a könnyek kicsordulnának és tönkretennék a sminkemet. Máskülönben Joonatan csodálkozna.

Visszamentem a hálószobába, kibontottam a harisnyacsomagot, nyújtogattam az új harisnyanadrágot, majd a kanapéra ültem, hogy elkezdjem felfelé görgetni a lábujjaimtól. Egyik kezemen még reszelővel megigazítottam a körmöket, hogy ne szakítsák ki a harisnyát, majd a másik lábamra is elkezdtem felgörgetni a 40 denieres Wolfordot, ami vastagsága ellenére tökéletesen bőrszínűnek látszott, és sikerült csupasznak mutatnia a lábszáramat. Ha napközben véletlenül felszaladna a szem, eldobhatnám a régi harisnyát, és a csomagból újabb pár Wolfordot hámozhatnék elő. A saját fehérnemű, amivel az ember azt teheti, amit akar, mégiscsak egész kellemes dolog. Még ha Joonatan is az, aki a végén leveszi rólam. Bárcsak ez se számítana annyira.

Tétováztam egy keveset a Chantelle és a La Perla között, az utóbbit választottam, és abban a pillanatban Burberry férfiillat csapta meg az orromat. Joonatan indulóban volt. Az előszobába mentem, hogy bájosan és félig felöltözve arcon csókoljam, kicsit úgy, mintha én is reggeli sietésben volnék. Majd amikor az ajtó becsapódott Joonatan mögött, abbahagytam a reggeli készülődés színlelését, összehúztam a függönyt az irodaházi előadás előtt, leültem a konyhaasztalhoz, és lassan elszívtam egy cigarettát.

Pihenés után arra gondoltam, mi volna, ha elmosogatnék, amikor majd felébredek. Az evőpálcikákat és az unalmas Artek díszgyümölcsöket, amik ajándékként érkeztek a lakásavatóra, és amikre ráfröccsent valami. Vagy ha egyből elmosogatnék, akkor már nem kellene ébredés után. Nekifogtam a munkának, és egy lendülettel véletlenül elmosogattam a lakberendező hozta gránátalmákat is. Kidobtam őket a bioszemetesbe. Elszívtam egy cigarettát. A hűtőszekrény ajtaján ételfolt és ujjnyomok látszottak. Úgy döntöttem, veszem a fáradságot az eltávolításukhoz. Előbb elszívtam egy cigarettát. Az ablakból munkába tartó embereket lehetett látni, és egy Burberry kabátba öltöztetett szőrtelen kutyát, a nyakában Burberry sállal. Három gyerekkocsit egymás után. A nyomukban egy kislány szaladt csinos kabátkában, „Mamma, vänta lite!” – kiabált svédül anyja után, hogy várja meg.

Elnyomtam a cigarettát a hamutartóban – Joonatan megtiltotta, hogy az ablakon dobáljam ki a csikkeket, ahogy az korábban szokásom volt. Állítólag senki más nem tesz ilyet, és Joonatan nem szeretne csikkültetvényt az aszfaltra az ablaka alá. Joonatan vett új, hatékonyabb ventillátort is, mert a szomszéd panaszkodott, hogy túl sok cigarettafüst szűrődik át tőlünk a lakásukba. Megint elfelejtettem bekapcsolni, úgyhogy most beindítottam a zümmögést.

A cigaretta után visszamentem, hogy nyugalomban befejezzem a sminkelést. A bőröm úgy nézett ki, mintha tojásfehérjétől lenne feszes. Egy kevés forrásvizes arcpermetet szórtam rá, hogy az alapozó leüljön, majd tettem némi természetes ragyogást az arccsontra, máshová pedig ugyanazt a színt sötétebb árnyalatban. Még egy kis árnyék a szemzugba, és amikor a tojásfehérje feszessége eltűnt a képemről, aludni mentem. Természetesen semmi értelme nincs sminkkel az arcon aludni, és nem is tesz jót a bőrnek, de hát így majd ébredés után gyorsabban eljutok a boltba. És tovább alhatok. És így is, úgy is kisminkelném magam reggel, hogy legalább egy kicsit hatékonynak tűnjek Joonatan szemében.

 

Bevettem egy fél Zopinoxot, beállítottam az órát kettőre, és beburkolóztam a paplan alá.

*

Joonatannál minden reggel ugyanazokat a dolgokat csináltam. Minden egyes nap olyan volt, mint a másik, rögtön attól kezdve, hogy megismerkedtem vele. És minden egyes este. Minden éjjel Joonatan hátát néztem. A kedvemért először magához ölelt, de miután elaludt, mindig odébb gördült, az ágy túlsó peremére, hátat fordított nekem, és sosem ébredtem úgy, hogy vele egy pillanatban nyitottam volna ki a szemem, és így azon kaptam volna magam, hogy egyenesen a szemébe nézek. Sosem történt így, mert ő sosem aludt arccal az én arcomnak.

Joonatannak fürdőkádja volt, és ez nagyban hozzájárult a vonzerejéhez sok más férfival szemben. Órákig fürödtem. Időnként melegebbre cseréltem a vizet, majd folytattam a fürdést. A kádban szabadon bámulhattam a falat, megtehettem, hogy nem csinálok semmit, és nem szólok egy szót sem. Amikor Joonatan nem volt otthon, természetesen a lakás bármely zugában bámulhattam a falat, de amikor ott volt, ez csodálkozást kelthetett volna benne.

Kezdetben ez gyakran előfordult. De amikor Joonatan már elég sokszor riasztott fel azzal, hogy rákérdezett, miről ábrándozom, gyakran ráadásul néhányszor meg is ismételve a kérdést, sőt, hozzátéve a nevemet, éberré váltam. Talán nem váltam volna azzá, ha azt kérdezi, mire gondolok, de mivel azt kérdezte, miről ábrándozom… Nem ábrándoztam én semmiről. De ha az, hogy a falat bámulom, Joonatan számára ábrándozásnak nézett ki, jobb volt, ha nem látja. Hamar olybá tűnt volna, hogy van valakim. Vagy valami ehhez hasonló.

Szerencsére kitaláltam a fürdést. Ott nem lephetett meg, mint például a televízió előtt, amikor a műsorról kérdezett valamit. Vagy ha egyfolytában a kanapéról vagy az ágyról bámultam volna a falat, Joonatan azt is furcsállhatta volna. De a fürdés fürdés volt, szépségápolásnak is fel lehetett fogni, és az ilyen dolgokba Joonatan nem avatkozott bele.

A fürdés jót tett a nők iránti sóvárgásomnak.

A forró fürdő olyan volt, mint egy nő öle a vágy nélkül. És a víz úgy simogatta a bőrömet, ahogyan egy nő teszi.

A fürdővíz olyan érzés volt a bőrömnek, mint Kormi csókjai, amikor nagy és nyílt csókokat adott. Olyan érzés volt, mintha azokban ringatóznék. Olyan érzés volt, mintha a kezem Kormi lábai között nyugodna síkosan, süppesztően.

 

A lábujjaim fehérré és halottá változtak, mert túl sokáig hevertem a vízben. Mintha a vér és a hús elmenekültek volna belőlük, és csak a ráncokat hagyták volna hátra, amiket többé már nem lesznek képesek megtölteni.

 

Joonatan sosem mondta, hogy szeretne együtt fürdeni velem, és ez jó volt, mert nem tudom, hogyan hárítottam volna finoman el. A fürdőkád lehetett Joonatané, de a fürdések az enyémek voltak.

Joonatan a reggeleihez illő tusfürdőket szerzett be, amiknek grépfrút- vagy más egészséges reggelindító illatuk volt, és energikus kezdetet ígértek egy energikus naphoz. Színeikben a sárgák élénken, a kékek kobaltkéken virítottak, hatékonyak voltak, és időt és helyet takarítottak meg, mert ugyanazzal a szerrel meg lehetett mosni a hajat és a testet, sőt egyúttal hidratálni is lehetett a bőrt, így a testápoló alkalmazása zuhanyzás után már nem volt olyan elengedhetetlen. Praktikus.

Joonatan nem fordított időt a mosdószerei kiválasztására, és mindig csak akkor vásárolt újat, amikor a régi már majdnem kifogyott. És egyből ki is dobta a régi flakont. Fürdőkádja peremén nem sorakoztak a hiányos tusfürdők, és nem volt választék.

Joonatan tusfürdőit nem éjszakai fürdőkádban heverésre szánták, sem közös fürdésekre. Nem arra szánták őket, hogy pótolják az érintést, sem hogy biztonságérzetet adó illatot árasszanak. Nem arra szánták őket, hogy gyertyafénynél használja az ember, sem olyankor, amikor sírhatnékja van.

Mindig, amikor fürdeni mentem, a törölközők alá vagy mögé rejtettem Joonatan mosdószereit. Mert a reggel nyomai voltak, és nem akartam semmit, ami szorongást kelt, a fürdőm mellé. A fürdésemhez gyengéd emlékeket akartam választani, emlékeket a nevetésről és a vágyról.

 

Sóvárogtam a közös hálószobatitkok tervezgetése után.

Sóvárogtam az átázott lepedők után az éjszakában.

Sóvárogtam az után, amikor a kezében élveztem el.

Sóvárogtam az után, amilyennek az ujjvégei formáját éreztem a bensőmben és a számban.

Sóvárogtam az után, ahogy megragadta a kezem, amikor elélveztem, szorosan fogta, ujjait az ujjaim közé fonta, ahogy a gyűrűim nyomokat hagytak a bőrben, mégsem engedte el.

Sóvárogtam a vágy után.

Sóvárogtam az után, ahogy a nyelve végighaladt az alsó ajkamon. Hiányzott a nyelve érdes felszíne.

Sóvárogtam az után a hang után, amit egy nő ad ki, amikor elélvez. És az után, ahogy egy nő elélvez.

Oly erős volt a sóvárgás. A test emésztő sóvárgása. Ugyanaz a hely, ahonnét Kormi a tenyerébe vonta a szívemet, és ami olyan kézfájdítóan vörös volt, most a sóvárgástól szürke zuzmóvá változott. És a sóvárgásom nem hagyott nyugtot nekem, pedig megtettem mindent, hogy az új életemben a lehető legkevesebb dolog legyen, ami Kormira emlékeztet. És bár Joonatan elől titkolva addig sírtam a sóvárgástól, hogy a hasizmom kővé, az arcom szétfolyóvá vált, az mégsem enyhült. Nem enyhült, pedig annyit sírtam, hogy bedugult a fülem, mintha repülőgépben lennék, amiből nem ugorhatok ki, az orrom pedig annyira tele volt, hogy nem tudtam nyelni. Semmi nem enyhült, és még a szüntelenül hasogató fejfájás sem tudta elnyomni.

 

Néha felébredtem éjszaka. Szólt a telefon? Nem. Álmomban szólt. Amikor rájöttem, átkaroltam a mellettem fekvő hátat. A hát keskeny volt, a karom gond nélkül körbeért a mellkasig. A mellkas lapos volt és hideg. Joonatan volt az.

Ha újból behunytam a szemem, macskák kaparásztak körülöttem tappancsaikkal. Kitátott pofájuk eltűnt, amint kinyitottam a szemem. És a tekintetem – az abba a nem megfelelő tarkóba ütközött, a nem megfelelő lapockába, a vállba, amin nem a megfelelő tetoválás volt.

Olyankor fel kellett kelni. Kimenni elszívni egy cigarettát. Tölteni egy tőzegáfonyás vodkát, hogy el lehessen aludni abban az ágyneműben, amiből nem a megfelelő ember izzadsága érződik. És hogy az ember képes legyen elaludni úgy is, hogy tudja, a mellette lévő reggel sem lesz a megfelelő.

 

Néha arra ébredtem, hogy biztos voltam benne, egy macska sétált át a hasamon. Néha meg arra, hogy a fülembe doromboltak. És amikor már ébren voltam, nem is Joonatan horkolása volt az, ami a fülemben dorombolássá változott, hanem az éjszaka csendes zúgása, és a távolodó tappancsok sétája.

 

Betettem a füldugót, és úgy csináltam, mintha nem is hallanék semmit.

De mégis hallottam a macskatappancsok hangját.

 

Néha arra ébredtem, hogy az alhasamban ugyanúgy dobog, ahogy a szívem dobogott. Arra ébredtem, hogy azok után az idők után sóvárgok, amikor a lábam köze a szívemmé változott.

Valami mindig megdöbbent bennem, amikor Joonatan köré fontam a karomat, megdöbbent még fényes nappal is. Nem tudtam hozzászokni Joonatan testének formájához. Még ébren sem. Sosem csúszott ki a számon nem megfelelő név, nem doromboltam nem megfelelő becenevekkel, sosem követtem el efféle hibát. De a kezem nem szokta meg soha. Még mindig csodálkozott, pedig kapcsolatom Joonatannal már tartott egy ideje. A korábbi, rövidebb viszonyaimban nem volt így. Azokban én és a kezem végig vendégségben voltunk. Joonatan esetében többé nem így volt. És a kezemnek sem kellett volna már megriadnia Joonatan bőrétől.

Amikor utoljára nem vendégségben voltam egy kapcsolatban, a kezem sem vendégségben volt. Akkor Kormival voltam.

 

*

 

Egy Burberry kabátos kutya – ki tudja, hányadik – jött szembe a kapuban nap mint nap, amikor a boltba mentem, a sétáltatója pedig üdvözölt. Nyilván ugyanabban a lépcsőházban laktak, de hogy is különböztettem volna meg őket, mind egyformán nézett ki. Vagy ugyanahhoz a fodrászhoz jártak a nők. Vagy ugyanahhoz a kozmetikushoz, aki mindegyiknek ugyanazokat a termékeket ajánlotta. Vagy ugyanahhoz az orvoshoz, aki minden nővel ugyanazokat a bogyókat etette. Igaz, olyanra nem emlékszem, hogy a régi barátaim közül bárkit is összekevertek volna velem, még ha ugyanazokat a gyógyszereket is szedtük.

Ebben a házban soha senki nem dohányzott az erkélyen.

Sem az ablakban, amikor hazafelé jövet a ház ablakait néztem.

Sem a túloldali házban, aminek az ablakait akkor néztem, amikor a párkánynak dőlve dohányoztam.

Itt senki nem hányta le más cipőjét se éjjel, se nappal.

Itt minden egyes ablak mögött feldíszített fa állt karácsonykor, aminek a fényei átvilágítottak a reluxán.

A lépcsőházban nem volt húgyszag, és az utcán sem kellett vigyázni a sörösüvegszilánkokra. Reggelente eltűntek a gyerekkocsik a folyosóról és az autók a parkolóból. A napok csendesek voltak, embernélküliek. Az esték hasonlóképp, a kapukódok pedig egész éjjel működtek. Vasárnaponként különösen halott volt minden. Csak a szél volt életben. És ez furának tűnt, mivelhogy itt mégiscsak annyi gyerek és kisállat lakott.

Az úton elszívtam két cigarettát.

A delikát-részlegen vettem kecskesajtot, halloumit, bárányt és antipastókat. A kozmetikai részlegen valami Chanel-féle csodaszert. Elhoztam a cipőt a cipésztől, és nézegettem nászajándéknak valót a jövő hétvégi esküvőre. Nem én voltam az egyetlen. A pultnál egy Burberry ruhás nő vizsgálta a nászajándéklistát az eladóval közösen. Artek fagyümölcsöket mindig vehet az ember, mondta a nő az eladónak, az pedig bólogatott. Fogdostam az eszpresszós csészéket, amiken kismacskák voltak, még egész kölykök, kerek fejűek és puha tappancsúak.

Szükségem volt egy cigarettára. Azonnal szükségem volt egy cigarettára.

 

Az egyik lakó Joonatan házából saját teraszt rendelt a macskájának. Állítólag a macska saját kis tornyára erősítik majd rá. A tornyot már korábban megrendelték ugyanabban az üzletben. A macska külön etetőtálja eddig a tornyon kívül kapott helyet, de talán most átkerül a teraszra. Biztos úgy fog majd kinézni, mint a virágosláda akármelyik teraszon.

Kormi macskái kartondobozban laktak a szekrény tetején.

Ma talán nekik is saját teraszuk van, valahol.

 

Hogy az ember boltba mehet, és ott olyan sajtot vehet, amilyet akar, nem azt, ami a legolcsóbb, és vásárolhat sovány darált húst, mert sovány darált húst akar, nem pedig a zsírosabból, mert az olcsóbb.

Hogy az ember megveheti a könyvet, amit szeretne, és nem kell kikölcsönöznie és ellopnia a könyvtárból.

Hogy nem érinti, ha sztrájkol a tömegközlekedés, mert foghat taxit, vagy elviheti a férje.

Könnyebb az élet.

Ha az embernek nincs ereje kitakarítani, fogadhat takarítónőt.

Ebben az életben én láthatatlanná takaríttathatom a depressziómat, és biztos lehetek benne, hogy nem létezik.

Ilyen helyzetben Kormi kellemes életet élhetett volna, megkaphatta volna a megfelelő gyógyszereket, a megfelelő kezelést, és akár minden éjszaka egyedül letaxizhatott volna a tengerpartra sétálni.

 

Fordította BÁBA LAURA

 

--------

A kötet 2012-ben jelenik meg a Scolar Kiadónál Bába Laura fordításában.