A Jelenkor postájából

No há Drága Barátaim, Kedves Jelen Kór!

Sokat törtem saját fejemet azon okbú, hogy, lehet az, hogy míg mindég nem irták meg kiválló míveimrű, hogy, mijen jók! De asztán arra gyutottam, hogy Önök-Maguk (Ti!) is úgy járhattak kűttemínyeimme’, mint sok más egyíb fojó iratok is, má hogy annyira teccettek, hogy szavakat se talánnak rá! No de há ezen lehet segítteni, s hogy kellű-kíp ki fejezzem rokonszenves írzíseim Lapjuk iránt, továbbá jó indulatosságomrú’ is tanu-bizonyságot szógátassak, ez úttal prózai novelláim közű kűddök egy párat (már hogy így konkrítan is kettűt). No há oszt ha ez se teccik, há ín ki-tírek a hitembű, mer bezony mondok, zseniálissak. No de eszt majd Maguknak Önöknek tessík meg-írni, sajnos póstai úton a bel-víz s egyíb hejzet miatt továbra sem vagyok el írhetű, de ezen a Mozzarella Fogszon bé tudom hozni az internyetet ahányszor csak eszembe jut, míg a legelűn es, mer rá van kötve a Teofil marhám hátára, s meg is van erűssitve leukoplasszal (má a számító gíp, nem a marha!). Szóval csak tessík niköm válaszónni bátran, mer hát má lassan eggy íve lessz, hogy első ízbe’ elkűttem oda Önökhő’ naccerü írássaimat, s míg egy aggyistent se montak rája, nem hogy többet! Há azír felenni’ mán csak igazán illeník, míg ha nípi író is az ember (vagy hát Ín - Petrence Sándor, igen elíg nagy nípi íro ís kőttő-t írtve mán most az „Ín“ alatt).

No míg plussz verseket’ is csatónák hozzá, hogy lássák, mennyire nem haragszok, meg há van is pár szabadon.

Alássan, komális szeretette’:

Petrence Sándor,

elíg jó nagy nípi író, kőttő, mezű-gazda

 

 

Mígis tyúk

 

Megyek a pusztába’,

s látom, ott eggy turul,

e’tört a kis szárnya,

ú’hhogy inkáb gurul.

Görgeti magán a,

sarat meg a főddet,

nem is níz magára’,

tolla mindent fő-vett.

Jövök hát a slaggal,

hisz’ van erre gyógy-mód,

de addig el nyargall,

lehet, mígis tyúk vót.

 

 

Moderniánus vers

- mikoron bús kedvem el lepett engemnek rája -

Bús turulok uruszága

Bút köpülök a menyországba

Istenem jó isten

Milyen nálad a termís

Kisfiaddal kisgyízuzzsal

Is vót valami úgy rímlik.

Asszonyodnak marhádnak

Kívánok hosszant íletet

De add vissza ad vissza

Az íhletet

 

Az ín nevem

Amikor ín a nemtommit csinyáttam

Az ín nevem, az ín nevem,

mindig is csak ez vót nekem!

Bár mostanság hallom, Petri-

nek becízget pár gigerli,

nyamvadt, nyápic pesti bűccsísz...

nincs a fejükbe’ egy csüpp ísz!

Meg aszongyák, ín vátottam

parajdégmát, hát na jó van...

Felűlem csak legyen igaz,

noha nem tudom, hogy mi az.

De akkó má neveznínek

ahogy hívnak, Petrencínek,

hisz születtemtű viselem

az ín nevem, az ín nevem!

Így festene hát hejjesen:

„Tandori és Petrence sem

folytatta a megelőző,

csúcsraérő, s betetőző

líra hagyományait, s ma

is hatásos paradigma

váltást hajtottak ők végre

így a posztmodernt elérve

ez a két név fémjelezte

a kort: Tandori s Petrence.“