A kívülállás Kristeva életének kulcsszava. A bolgár származású írónő öt éve élt már Párizsban, amikor 1969-ben kiadták első könyvét, a Séméiotikèt és Roland Barthes Idegen1 című tanulmányával köszöntötte a fiatal tehetséget. Francia honlapján olvasható önéletrajza szerint Barthes gondolataira reflektál Kristeva sok évvel később az Önmaga tükrében idegenként (Étrangers à nous-mêmes) kötettel és – folytatva a műhöz kapcsolódó dátumok sorát – ezt az írást idézi 2010 júniusában, nyugalomba vonulása alkalmából.2

Kristeva alkotói útját végigkíséri a határokat kimozdító gondolkodásmód. A nyelvi, filozófiai, pszichológiai, irodalmi problémákhoz ugyanazon nyitottsággal, a kultúrák és nyelvek közöttiség pozíciójából adódó érzékenységgel közelít, ahogyan a globalizáció, az erőszak vagy a feminizmus kérdéséhez. A határok folyamatos elbizonytalanításáról, átlépéséről beszél búcsúzó professor emeritaként, ezt tartja egy új, modern humanizmus elengedhetetlen feltételének.

Nem a másikban szemléli az idegent, önmagában analizálja a belső száműzöttet, és ezt a személyes érintettséget, a szubjektív élethelyzeteken átszűrt gondolatiságot a francia cím szó szerinti fordítása – Idegenként önmagunknak – pontosabban visszaadja, mint a fordító által választott személytelen változat: Önmaga tükrében idegenként.

Sajátos megoldás a magyar címlap, amelyen Henri Matisse Beszélgetés című festményének a fele látható: egy ülő nőalak. A kép másik fele, az eredeti francia köteten szereplő álló férfi lemaradt a borítóról, némiképpen módosítva első találkozásunkat a könyvvel. (A festmény egyébként két 2010-es magyar kiadású könyvön is felbukkan, a Kossuth Kiadó Világhíres festők sorozataban megjelentetett egy Matisse-kötetet a teljes festménnyel a címlapon.)

Kristeva úgy véli, az idegenség történelemfüggő kategória, különböző korok másként gondolták el, fogadták be vagy vetették ki maguk közül a kívülállót, az idegen-pozíció kronologikus változásának végigkövetése elvezethet korunk másságának, a másság új módozatainak megértéséhez. A befogadás, tolerancia, idegengyűlölet problematizálása mellé új szempontot vezet be, a bennünk lakozó, identitásunk rejtett oldalát alkotó idegent vizsgálja, nem a többség által betolakodónak, zűrzavart okozónak tekintett kívülállót, hanem azt a személyt, akinek különbözősége szétdúlja a hétköznapi szokások közösségteremtő banalitását, aki saját életét véli érvényesnek a konvencionálissal, a középszerűvel szemben. Követve az írónő gondolatmenetét, eljutunk a modern ember partikuláris individualizmusának és nacionalizmusának rokonításától egy lázadó, folytonosan alakuló, cél, korlát és vég nélküli mozgásban, mobil struktúrában szemlélendő idegen eszméjéig.

A könyv első negyven oldala szubjektív tanúságtétel az idegen-helyzet megéléséről, az álarc mögé kényszerülő másság lélektanáról, az idegen körül hullámzó érzelmekről, indulatokról. Barthes a huszonkilenc éves emigráns értelmiségit nevezi idegennek, az írónő negyvenhét éves, amikor az idegen vallomásait megfogalmazza és hatvankilenc évesen, búcsúbeszédében még mindig az idegen-állapotot érzi élete meghatározójának, a lényévé vált idegent, a kívülállás alapvetését, a megszokott dolgok és önmaga állandó relativizálását: ebben látja a hiteles személyiség kulcsát.

A kötet egyharmadát ez a józan mondatokká lényegült tapasztalat tölti ki, impressziók az elvesztett eredetről, az elmerülő emlékezetről, a lehetetlen lehorgonyzásról, az örök átmenetről, a végtelen menekülés ambivalens boldogságáról, a bátorság és megaláztatás határolta tér egzisztenciális harcairól. A rövid fejezetek – gyakran egyszavas címekkel – nem annyira szempont- vagy témaváltások, inkább lélegzetvételek, újra-nekifeszülések a témának: mi a kívülállás, a nárcizmus, a pszichózis, mit értsünk a hamis ének során? „Ez nem én vagyok – máshol létezem, nem tartozom senkihez, így magamhoz sem... létezik-e ez az én?”3 Válasz nélküli kérdések, végletek viszonylagosságában formálódó tapasztalatok, nosztalgia a hátrahagyott világ iránt, amely – minthogy már nem tartozunk hozzá – kevesebb fájdalmat okoz, mint az itt és most valósága; a most és a múlt, az itt és a másutt elkülöníthetetlensége, az önkínzás hamissága, a „semmi sem kapcsol a régihez és nem köt az újhoz” fajsúly nélküli lebegése.

Az idegenek táborát Kristeva kiábrándultakra és hívőkre osztja, hogy aztán egész könyvével a hit és a kiábrándultság együttlétezését, szétválaszthatatlanságát bizonyítsa. A találkozás pillanatnyi kozmopolitizmusát mámorosan megélő idegen magánya – ha úgy tetszik szabadsága – végtelen, a találkozás csak alkalom, hogy az elutasításban próbára tehessük idegenségünket. Kívülállásunkat a gyűlölet ruházza fel valódisággal, létünk ezen keresztül válik hitelessé. Találkozások hiányától, meghiúsulásától szenvedünk, miközben legbelül önmagunk számára is idegenek vagyunk.

Évtizedek letisztult, de élő indulatai – a gyakorlati kérdésektől lélektani, filozófiai problémákig – szervesülnek szöveggé: a megtagadott munkavállalási engedélytől a többnyelvűség csendjén át az én létezésének kétségbevonásáig. A kristevai idegen az a furcsa lény, aki még értéket, túlélési lehetőséget lát a munkában, akár erejének, lehetőségeinek tékozlása árán is, akiben a nem beszélt anyanyelv tovább él a test emlékezeteként, aki hamar megtapasztalja az új nyelvben való újjászületés múlékony illúzióját felváltó csendet, a többnyelvűség, az idegen nyelv bénító fogságát: „csak jel vagyunk, s mögötte semmi...”4

Az idegenség megélésének narratívájához irodalmi analógiák is tartoznak. Megismerjük Kristeva Nabokov-olvasatát a kozmopolita, nyelvek közt ingázó Sebastian Knightról, aki életformaként vállalt különállásában véli megtalálni önmagát, aki bolyongó idegenként nem kiégett, nem kihívó és nem is érzéketlen, a magánynak azt a formáját választja, amelynek csak a határokat nem ismerő kultúrával van elszámolnivalója. A Camus-értelmezés Meursault-ja belső száműzöttsége révén otthon is idegennek érzi magát, a jelentés nélküli szavak szétesett világában kívülálló.

A könyv nagyobbik egysége az idegenség genezisét, az idegen státuszának történelmi alakulását tanulmányozza a görögökig visszanyúlva. Kiemeli, hogy az első, a civilizációk hajnalán érkező idegenek asszonyok voltak, a Danaidák. A nő és az idegen fogalmának összekapcsolódása tekinthető véletlenszerűnek, a bűnös szerelem miatti száműzetés, bolyongás nem feminin toposz, számos maszkulin változata is létezik. Kristeva is említi Oidipuszt, de a szabályokat megállapító, konvenciókat rögzítő közösségeket többnyire férfiak vezetik, egy patriarchális társadalomban a kívülről érkezett nő többszörösen idegen.

Az eredettörténetből megtudjuk, hogy az olajággal érkező oltalomkeresőt vendégként fogadta az archaikus világ, de a „dolgok rendjének intelligibilis alapelvét”, a nyelvet nem birtoklók mégiscsak kívülállók, barbárok voltak, és Euripidésznél már a kifejezés pejoratív értelme (barbár mint alacsonyabb rendű) is megjelenik. A kegyetlenség konnotációja a római népvándorlások korában rakódik a szóra. Ahogyan napjainkban, már az ókorban is a hasznosság, a gazdasági szükséglet képezte a megvetett idegen és a világpolgár közötti hidat.

A bibliai egyetemesség a kívülálló befogadását jelenti: „Isten minden teremtményét a maga képmására alkotta”5, a Jézus idegenségének6 alapzatán strukturálódó paulinus egyház kozmopolitizmusa nem egyeztethető össze az idegen pszichózisával, ugyanakkor a vallásos egység magasabbrendűségének eszméje kezdetektől fogva kiszolgáltatott a politikai érdekeknek.

Az idegen státuszának változásait nyomon követve, a jus solis és a jus sangvinis, a föld és a vér szerinti jogok után elérkezünk az idegenség állampolgársághoz viszonyított definíciójához. Kristeva a XVI. századi nagy kozmopoliták új világképének, a nyitottságnak számos példáját sorakoztatja fel: Dante befogadó birodalmának eszméjétől Machiavelli modern államán át Morus Tamás univerzalista utópiájáig, Rabelais világpolgári mentalitásáig vagy Montaigne egyetemes énjéig.

Az írónő úgy véli, a felvilágosodás korának összetett és ellentmondásos kozmopolitizmusából eredeztethető napjaink idegen-eszméje, már a XVIII. században megfogalmazódik az emberi és polgári jogok közötti különbségtétel veszélye. Montesquieu, Voltaire, Diderot filozófiai fikcióit utazó idegenek népesítik be, az idegen a filozófus alteregójaként jelenik meg, distanciájából adódó tisztánlátása a társadalmi átalakulás lendületének záloga. Diderot cinikus, különc figurája, Rameau unokaöccse is filozófus, többszólamú retorikájával az önmaga előtt is idegenként álló világpolgár.

Kristeva szerint a XVIII. századi naiv optimizmus úgy különbözteti meg az emberiség és polgárság eszméjét, hogy egy történelmen átívelő emberi méltóság-követelményhez kapcsolja. Ez a méltóság-követelmény tűnik el a náci ideológiában, amelyben az ember-fogalom absztrakciója és valós tartalma közti dichotómia végletesen kettéválik, szabad utat engedve a kegyetlenségnek azokkal szemben, akik nem részesei a nemzeti, ideológiai hovatartozás kijelölte valós viszonyrendszernek. Az emberi jogok gyakorlati alkalmazására két utat ajánl az írónő: a polgárok és a polgárjoggal nem rendelkezők (idegenek) jogi különbségeinek csökkentését és a nemzetállamok belső kozmopolitizmusát, mint reális átmenetet egy nemzetek nélküli utópisztikus társadalom felé.

Az idegenfogalom történetiségének vizsgálata a freudi koncepcióval zárul. Freud meglátása, hogy az ember feltételezett egységének része a biológiai és szimbolikus másság, az alteritás, egybecseng Kristeva nyitó megállapításával, amely szerint megosztottak vagyunk, az idegenség bennünk lakozik. A pszichoanalízisre úgy tekint, mint a kibékíthetetlen iránti tisztelet etikája felé közelítő lehetséges útra, amely lehetővé teszi a másik és önmagunk idegenségének útvesztőiben tett utazás által azt, hogy elviseljük a másikat. Különösségünkben mindannyian idegenek vagyunk és ha én idegen vagyok, akkor nincsenek idegenek. Kristeva szerint ezért nem beszél Freud idegenekről, ez lenne a pszichoanalízis határokat átszelő kozmopolitizmusa, amelyben az együvé tartozást a tudattalanról való tudásunk alapozza meg.

Kristeva zárógondolatában egy olyan szélsőséges individualizmusból eredeztethető, multinacionális társadalmat jövendöl, amely tudatában van korlátainak, amelyben az egyének gyengeségükben – másképp mondva radikális idegenségükben – mindig készek egymás megsegítésére.