Ha Podmaniczky Szilárd könyvét veszi kézbe az olvasó, biztos lehet benne: valami furfangos, játékos fog történni; hiszen olyan íróról van szó, aki szeret kísérletezni, szereti feszegetni az irodalmi alkotás formai határait, szeret játszani az olvasóval. Gondoljunk csak a Szép magyar szótár félpercesekre fűzött, ábécé-rendbe sorakoztatott szerkezetére vagy A Magritte-vázlatok összetett és többszintű szövegére, melyben René Magritte képeinek címéből kiinduló, szintén félpercnyi alkotások találhatók, s mindezek mellett a lapszélen Magritte-idézetek futnak. Az új könyvek sem lógnak ki a sorból, hiszen a Döglött kutyával őrzött terület amolyan kettő az egyben könyv; és mint ilyen, két alcímmel rendelkezik: A nő az egyik oldalról, és A férfi a másikról. Ugyanígy a Balatoni világok (az író meghatározásában: anekdotagyűjteményből összeálló regény, Balaton-regény), melyben a történetekhez társított képek, az elbeszélések és a hozzájuk rendelt címek sajátos összjátéka figyelhető meg.

A játékosság ragadós: a Szép magyar szótár fellapozásakor (akaratlanul is) elsőként a férfi, a nő címszavakat kerestem ki – valamiféle útmutatást remélve –, majd a vízzel kapcsolatos szavak következtek. Nem kellett csalódnom.

Meglehet, a Balatont inkább átúszni, mint átdobni lehetséges – de a legelső történet fényében (Pápai Bandi bácsi, a kilencven éves halászmester mesél) megfontolandó a bőséges fogást biztosító halgyár annak a bizonyos tónak a fenekén. „No, nem volt a kútba garda, az öreg Varró fölállt a Kárász tetejére a Sikérfokon, délután két-három óra körül lehetett, novemberben. Az öreg onnan mutatta nekünk, aztán már láttuk mi is, hol sötétedik a víz. Gyorsan bekerítettük a helyet, nem sokkal a kút mellett volt, száz mázsa halat fogtunk. Éjszaka 11 órakor végeztünk a behordással.”

Podmaniczky Szilárd vállalkozása – miszerint közread a Balatonról egy olyan könyvet, melyben az ott élők történeteit gyűjti össze – mindenki számára ismerős, és éppen ezért erős állásfoglalásra késztető tárgyat érint. Hiszen a Balaton fogalom, noha a nagy többség időszakosan, vagy még annál is ritkábban kirándul, nyaral, telel, pihen a Balatonnál; mégis mindenki szentül hiszi, ismeri: szabad strand, fagylalt, palacsinta, hekk, virsli, sör. Ez az édeskés, nosztalgikus emlékezés áthatja a Balatonról való beszédmódot, legtöbbször akkor, ha a Balaton szinonimájaként a nyaralás szót használjuk. Ezzel szemben a Balatoni világok lapjain olyan kontúrok rajzolódnak ki, melyek a legkevésbé sem hasonlítanak egy nyaraló Balaton-képére. Eltekintve egyetlenegy vonatkozástól: a borítótól. A romantikusan nosztalgikus képen a balatoni panoráma felett távolba integető hölgy valóban az előbb említett nyaraló-koncepciót támasztja alá – első látásra. Viszont, a kép amellett, hogy kimondottan vonzó külsőt kölcsönöz a könyvnek – figyelemfelkeltő, egyszerűen leveteti magát a polcról – értelmezhető ironikusan; hiszen a kötetet illusztráló körülbelül százötven fotó közül a borítón szereplő az egyetlen, amely nem alátámasztani, illusztrálni és megmutatni akarja a könyv történeteit, ellenkezőleg: szöges ellentétben áll velük. Ha az integető hölgy búcsúzik valamitől, akkor az a nyaralók balatoni világa – hogy olyan világokat mutasson, melyek az igazi, hétköznapi Balaton körül léteznek, olyan történeteket, melyek humorosak, néha szomorkásak, olykor kísértetiesek. Így egy viszonylag közeli szemlélő számára is érdekfeszítő újdonságokat tartogathat a kötet.

Olvashatunk a legendásan erős balatonboglári Árok testvérekről, a muskotály-legendáról; olvashatunk – ha nem is kecskekörmökről, de – szellemfalvakról, a síró óriásról és szolgájáról, vagy Gaál Gaszton legendás alagútjáról. Mesés és letaglózóan valóságos történetek váltogatják egymást. Itt van mindjárt a szellemfalu-történet: „Ezt, ahol vagyunk Landord-hegynek hívják. Itt nem is olyan régen még állt és élt egy falu, amit úgy hívtak, hogy Landord. […] Az ötvenes években kezdődött. A tanácsi vezetőket aszerint preferálták, hogy hogyan tudnak egy falut megszüntetni. És szép lassan olvadásnak indult a falu, leköltöztek az emberek a hegyről. Ez olyan igazi hazai, huszadik századi történet.” A leírással izgalmas dialógusba lép az a néhány fotó, mely az elhagyatott házakat örökíti meg. Ugyanilyen huszadik századi történet, bár könnyedebb témát mozgatva, Harangozó Ica néni, a balatonboglári tanárnő története, akitől megtudhatjuk, mit is takar a távesküvő fogalma, milyen élénk volt a helyi kulturális élet, illetve, hogy még hetvennégy évesen is lehet pontyot fárasztani. Ezzel szemben tipikusan mesevilágbeli képet idéz a Balatonboglár szó legendás „etimológiája”, óriással, könnyekkel és boglárkával.

Podmaniczky Szilárd könyvében rendkívül sokszor előfordulnak legendák, olyan történetek, amelyek csak kocsmákban kerülnek elő újra és újra, vagy amolyan „mindentudó”, mindent megélt bölcs öregek emlékezetéből. Tehát a kötet orális hagyományban létező történeteket rögzít, egyfajta „leletmentő” funkcióval, ahogy az író is kommentálja. Ebből a szemszögből pedig a rögzítés módjának kiemelten fontos szerepe van. Vagyis, mennyi részt vállal ebből az író, mennyire írja saját „nyelvére” a történeteket, mennyit hagy meg belőlük, és mi az, amit meghagy. A Balatoni világok esetében – első megközelítésben – egyszerű a helyzet, hiszen az író csak a kérdező krónikás szerepét vállalta magára, minden mást meghagyott eredetiben, a mesélők „nyelvén”. Az egyes történeteket olvasva más-más hangnemmel, beszédmóddal és kedvelt fordulatokkal találkozhatunk: a balatoni halász, a tanítónő, a tűzoltóparancsnok, a borász regisztere köszön vissza a lapokról. Minden egyes embernél átszűrődik beszédének üteme, stílusa. Elsőre tehát úgy tűnik, Podmaniczky Szilárd háttérben marad, lejegyez, mint egy diszkrét krónikás. Viszont, ha közelebbről szemügyre vesszük a szövegeket, a bennük szereplő, alcímekkel is ellátott rövid történetek az íróra jellemző rövidprózákra emlékeztetnek. Ezekben sosem törekszik valamilyen nagy egész megmutatására, inkább mellérendelő viszonyokban gondolkodik, az egyes darabok felvillantanak egy részletet, de sosem az egészet. Ugyanígy alakul a Balatoni világok szerkezete is. A történetek között nincsen alá- vagy fölérendeltségi viszony, egyszerűen önmagukban és önmagukért állnak egymás mellett. Mindössze egyetlen nagy rendező elv fedezhető fel, mely alá az összes fejezet tagozódik, az pedig a cím által kijelölt Balaton-tematika. A szerkezeti megoldást tükrözi a cím is, hiszen világok egymás mellett létezését feltételezi.

A kézre álló rövidprózai terjedelem mellett – melynek természetesen a kérdés és felelet váltakozása adhatta alapját – a címadásoknál enged meg magának szabadabb teret Podmaniczky, hiszen mind a nagyobb (legtöbbször egy mesélő köré épített) fejezetek, mind pedig az ezeken belül található kisebb egységek címei árulkodnak utólagos, a lejegyző általi jelentéstulajdonításról. Például: A szív csücske, A megszemélyesített pince, Távszerelem stb. Ezzel az eljárással az író, a krónikás leletmentő is belefoglalódik a történetekbe, valamint a címadásokkal maga is alkotja a Balaton körüli legendák sorát.

A Szép magyar szótár tárgyszavai mentén elindulva előzetes kép kapható arról, milyen is Podmaniczky Szilárd legendáriuma a fonákjáról nézve. A legenda-szövet fordítottja kevésbé harsány, mentes minden élénk színtől, tónusai fakók, szürkék. Olyan történetek, események örökítődnek meg a Döglött kutyával őrzött terület lapjain, melyek közel sem legendásak, sőt. Kiszakadó monológok, egy-egy nő vagy férfi elbeszélő egyes szám első személyű tolmácsolásában, sokszor az olvasónak mint hallgatónak, mint másik félnek címezve. Az írásokban visszaköszönnek a Feltétlen emberek – Wernitzer Julianna találó megnevezésével – marionett-figurái: tehetetlenül sorsukba ragadt emberek, akik próbálnak megbirkózni sokszor kicsinyes, néha nagyon is megrázó problémáikkal. Az egyes szövegek terjedelmi korlátai viszont ellehetetlenítik a megküzdési folyamat – ha egyáltalán lejátszódna ilyen – kibontakozását, csupán arra bizonyulnak elégségesnek, hogy rövid, kimerevített pillanatokat mutassanak a történetek elbeszélőinek mindennapjaiból.

A fonák, színtelen valóság olyan könyvvilág része, melybe nem szívesen lépnénk. Pedig nem is őrzik – a cím tanúsága szerint a kutya már nem él, nem akadályoz senkit a belépésben. A borító viszont annál inkább. Ha a könyv világába a borító jelképes ajtaján keresztül lehet belépni, nos, akkor nem hiszem, hogy túl sokan tennék a kezüket a kilincsre. Egy hatalmas szem pupillájára egy csukott szemű – így próbálták volna jelezni, hogy döglött? – kutya fejét montírozták, melynek háttere málló, pattogzó vakolat. Az összképet még jobban lerontja a címsorok vörös szedése, illetve az alcímeknél található ivarjelzésekbe iktatott 18-as, mely így a televíziós csatornák korhatáros jelzéseit idézi. Természetesen nem tagadható, hogy képi metaforikáján keresztül a borító a kötet történeteinek világát tükrözi, de a címlapkép egésze túl sok információt és utalást mozgat, ennek eredménye pedig kaotikus és közel sem hívogató.

Amilyen kevéssé sikerült a borító, legalább annyira ötletes a kötet szerkezete. A két nagy – és egyúttal alcímként funkcionáló – fejezet egymáshoz illesztése találó, és éppen ezért lehetséges „kettő az egyben” könyvnek tekinteni Podmaniczky kötetét. Kezünkben tartva a könyvet az első borítólapon A nő alcím áll, majd gyanútlanul megfordítva a kötetet még egy első borítóba ütközünk A férfi alcímmel. Egyik oldalról a férfi, a másikról a nő. Az olvasó dönthet arról, hogyan és melyik végéről kezdi az olvasást, de egy biztos: Podmaniczky ezzel a szerkezeti megoldással eltérítette kötetét a hagyományos, lineáris olvasás elvétől. Hiszen az egyik alcím felől kezdve az olvasást végül a kötet közepén fordított lapokkal, azaz a másik rész végével találkozunk. Körkörös szerkezet mentén alakul tehát a könyv, így kap tökéletesen azonos hangsúlyt a két fejezetrész. Ráadásul az író finom, ironikus utalásokkal támogatja szerkezeti felépítményét: a női rész legelső mondata az életet idézi („Nekem az egész életem ráment a Bélára.”), míg a férfi szakasz a halált („A paradicsom a halálom.”) – ezzel pedig keret, az élet és halál kerete közé kerülnek az írások.

A szerkezeti felépítés a továbbiakban mindkét részen belül azonos, rövid, pár oldalas prózák sorakoznak egymás után, melyek önmagukban állnak, nincsen kapcsolat közöttük, nincsenek visszatérő szereplők, legfeljebb néhány visszatérő helyszín és szituáció kapcsol össze néhány írást. A Balatoni világokhoz hasonlóan itt sincsen koherens valami felé tartó történet, hanem ezerfelé szálazódik a narratíva; az egyes elbeszélések szereplőiből csak metszetet mutat meg Podmaniczky, mintha egy éles vágással egyszerre olyan szituációba csöppennénk, ahol (kéretlenül) a hallgató fél szerepét osztották ránk. Ezt erősíti a címek hiánya az egyes szövegek felett (az új történet kezdetét félkövér szedés jelzi). A kezdet megvalósítása, az első mondat erősíti az olvasó és az aktuális elbeszélő közötti társalgásra hasonlító szituáció kialakulását. Az elbeszélések in medias res kezdődnek, mintha hirtelen egy beszélgetés közepébe csöppentünk volna, vagy pedig közvetlen megszólításokkal, kiszólásokkal, az olvasót játékba vonva: „Tudod, mostanában minden este azzal végződik, hogy költözzünk össze.” Vagy másutt: „Most akkor péntek van, vagy szombat?” Vagy: „Csak ha bekapcsolta a magnót, akkor beszélek.”

Az elbeszélések tematikájukat és hangnemüket tekintve is változatosak, a történetek között helyet kap a gyász az elvesztett gyermek felett, de a nyugdíjas nagymama zsörtölődése a WC-papír vastagságán ugyanúgy, vagy a szülők válása a kisgyermek szemszögéből. Ami közös: sosem válik didaktikussá vagy túlzóan magasztossá a hangnem, bármilyen helyzetből szóljon az éppen aktuális elbeszélő. Nem kerülgetik a „nagy kérdéseket” a szövegek, belevágnak egyenesen a közepébe, őszintén – vagy némely esetben naivan – megszólaltatva az egyes elbeszélő szereplőket. Akik szintén nagyon változatosak, hiszen nincsen két történet ugyanattól az elbeszélőtől. A teljesség igénye nélkül szemezgetve, hangot kap a fia érettségije miatt aggódó apa; az öregember; a középkorú, egyedülálló nő; a rendőrnő; a pénztáros; a zöldséges; a gyászoló anya – és még sorolhatnám.

Végül, a kötetről beszélve nem hagyható említés nélkül – némiképp ellensúlyozva, és talán színesítve azt a bizonyos fonákot – a humor. A Döglött kutyával őrzött területben az ironikus, helyenként már-már szatirikus humor két forrásból fakadhat. Egyrészt helyzetkomikumra emlékeztető szituációkból, például a nyugdíjas nagymama esetében: „A vécépapírról ne is beszéljünk. Szó szerint szar a minőség. Öreg koromra azt megérni, hogy minden reggel a seggembe szalad az ujjam? Miféle viselkedés ez?” Vagy a zöldséges elbeszélésében: „Amikor hosszú a nap nyáron, kiviszem a fóliába a hangfalakat, nyomatom nekik tök hangerővel a dípörpült meg a leccepelint. Jövőre már úgyse hallják. […] A moziból hoztam el a hangfalakat, amik a dípörpült nyomják a fóliában. Kétezer kétszáz watt. A vakond se jön föl azóta, nem bírja a sztereót.” A fóliasátorban Deep Purple-t hallgató paradicsomok leírása átvezet a humor másik forrásához a Podmaniczky-szövegekben: a szavak jelentésének át- és kifordításához, a jelentés elcsúsztatásához, a közismert (és persze közhelyes) szólások átvitt értelmének elhagyásához a szószerinti olvasat javára: „bármikor szételemzek egy Petőfit.” Vagy: „Apu ragaszkodott, hogy álljak a magam lábára, ne az övére.” Másutt: „Ráadásul az a cipő volt rajtam, amit karácsonykor az anyósomtól kaptam, úgy törte a lábam, mintha töviskoszorúban járnék.”

A könyv hatásossága nagymértékben köszönhető a humornak és a hozzá társuló fontos, döntő, megviselő, nyomasztó vagy akár „nagynak” is nevezhető kérdéseknek. Például, ahogy a zsörtölődő nyugdíjas néni elbeszélése záródik: „Mikor kitoltam a kocsit a légkondizott áruházból, megcsapott a hőség. Ide jutottunk Antalom, még a nyarat is lehazudják. Aztán a nagy kosárral fölültem a buszra. Csak úgy. Nekem már nem kell jegyet venni. Mintha nem is lennék.”

Podmaniczy Szilárd két könyve párhuzamosan készült és gyarapodott. Átjárás van köztük, hiszen a Döglött kutyával őrzött terület írásai között helyet kaptak Balaton-tematika köré szerveződő darabok. A két kötet úgy viszonyul egymáshoz, mint egy szőttes két oldala. Az egyik oldal színes, mesés, tele csodás, mitikus lényekkel, királynőkkel; míg a másikon nincsenek legendák, óriások, tompák a színek. Noha az egyik oldal használható a másik nélkül – jobban mondva: csak egy oldal használható egyszerre – véleményem szerint érdemes megfordítani a szőttest, és megnézni a fal felőli oldalát; ha a Balatoni világok volt befelé fordítva, azt, ha a Döglött kutyával őrzött terület, akkor pedig azt, hiszen mindkét esetben tagadhatatlanul érdemes olvasmányra lel az olvasó.