A barátságos Jelenkor szerkesztőségében egyszer eldöntötték a hatvanas évek végén, hogy kritikusként foglalkoztatnak. Sejthetően Csorba Győző, a versrovat akkori vezetője gondolhatta így. Volt már némi irodalmi előéletem, olykor zajos is, de a hozzáértésemet sose vonták kétségbe. Két-három havonként elküldtek egy-egy frissen megjelent kötetet, amelynek hol több, hol kevesebb szívességgel próbáltam egyediségét, netán újszerűségét kibontani; ha sehogyan sem mentem vele semmire (ilyen is akadt), kellő magyarázattal visszaadtam.

Valamikor 1969 végén így érkezett egy törékeny, karcsú kötet: Férfihangra. Költője Rába György. Nevén kívül szinte semmit sem tudtam róla, a hazai poéta-palettán betöltött helyéről is csak halvány sejtelmeim voltak. Szokásom szerint az utolsó versnél nyitottam ki a kötetet. És le se tettem többé. „Belenéztünk egy ősi kútba…”, – „…eltelhetnek évezredek / a csend a csend feltámadásom…”1

A városi központi (akkor Doktor Sándorról elnevezett) művelődési házban, melynek művészeti előadója voltam, működött akkoriban a Nagy Lajos Gimnázium irodalmi színpadának magja, már érettségizett régi tagjaival és néhány más fiatallal kiegészülve a mi intézményünk volt. Férjem, Bécsy Tamás hozta létre évekkel korábban, még a gimnázium tanáraként, és azóta is vezette – szerkesztette és rendezte – közkedvelt előadásait, irodalmi estjeit. A társulat tagjaiban és főként vezetőjében rokon ízlésre talált a magam döbbent tetszése. Elhatároztuk tehát, hogy hamarosan megrendezünk egy Rába-estet. A tiszta madárhangokkal, ősi kövekkel, archaikus távolságokból hangzó töredékszavakkal szóló tágas költői egységet. Az 1971. április 26-án lezajlott esemény váratlan, nagy hatással volt a sima-szép versekhez szokott közönségre.

Rába ezután sűrűbben sorakozó kötetei meg az én (helyesebben: mi) elmélkedéseink párbeszéde a barátság jóleső egyetértésében még hosszú évekig tartott. Ennek hézagos dokumentumai az itt közölt levelek. (Valamennyi gépírásos, csak a javítások és az aláírás származik saját kézből. A közlésben csupán az írógépről hiányzó hosszú hangzók eredetiben többnyire nem javított helyesírását változtattam).

 

Kedves Hajna! 1971. 5. 2.

 

A pirosbetűs napok csöndjében visszagondolva Pécsre, szívből megköszönöm baráti kedvességét, mellyel a hétfő estét megteremtette és – talán nem irreális a szó – sikerre vitte.

Nem ismerjük eléggé egymást, és most a könnyebb oldaláról ragadom meg a témát, amikor csak a türelmes papírral nézek szembe. Mindenekelőtt hadd fedjem föl utólag: nem vagyok vérbeli „szerző”, és lassan-lassan félszázados fennállásomat ünnepelhetvén, rég többre becsülök egy-egy emberi gesztust, mint bármi „földi hívságot”. A pécsi „est” is az alkalomnál azért volt kedvesebb nekem, mert ilyen emberi gesztus nyilvánult meg benne, a magáé. Jómagam egy kicsit görcsös, nehezen is oldódó természet vagyok, s mindezt talán akkor sem tudtam volna élőszóval elmondani, ha erre Pécsett több idő és hangulat kínálkozik. Amit végképp sajnálok, hogy nem adódott alkalom nyugodtan beszélgetnünk, nem tudtunk néhány közvetlen emberi szót váltani.

Köszönöm, hogy beajánlott Rajczy Péternek;2 beszéltem vele is s ennek örülök. Őszintén bánt viszont és nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettem meg a férjét és nem szoríthattam meg a kezét, hogy megköszönjem neki azt az értő és fáradságos munkát, mellyel az estet olyan eredményesen és ízlésesen színpadra állította. Nagyon kérem: feltétlenül tolmácsolja neki hálámat! A fiatalok áldozatos és valóban engem zavarba ejtő, kedves közreműködését is bizonyára hivataloskodóbban köszöntem meg a befejezés utáni rohanás és az én kapkodásom perceiben, pedig tiszta, sallangmentes szövegmondásukért, a tónus eltalálásáért csak jó szívvel emlékezhetek vissza szereplésükre. Közvetítse legalább ezt a gondolatot nekik!

Breton szavaival az írás út az emberekhez. Azzal a szilárdsággal, mely zöngeményeimben is megmutatkozik, remélem, hogy ezen az „úton” akár Pécsett, akár Pesten lesz még alkalmunk közvetlenebb beszélgetésre is. Kérem, ezt úgy is értelmezze: ne kerüljön el, ha Pesten jár!

 

Barátsággal üdvözli: Rába György

1972 tavaszán Janus Pannonius halálának 500. évfordulójára országos reprezentatív ünnepséget rendeztek Pécsett, amelynek előkészítéséhez és kivitelezéséhez elég sok közöm volt. Reméltem, hogy Rábát talán érdekelni fogja, de tévedtem. (Vásári nyüzsgés ugyan nem lett, inkább kissé merev, akadémikus protokoll.)

Kedves Hajni! 1972. 1. 19.

 

Köszönöm szépen baráti sorait, melyeket egy ’gyanakvó perszóna’, azaz egy értő műbíráló szerepében írt. Tudja, igazán nem vagyok „szerző”, általában nem rezzent meg a dicséret, a bírálat is alig. Levele mégis örömet okozott, s magamba nézve azt kell gondolnom, ennek több oka van. Oka az, hogy megismerhettem: véleménye akkor is találó, ha fenntartást is tartalmaz, az igazságra pedig sosem voltam érzéketlen. De oka ma már nyilván az is, hogy a levél írójától jól esett az együttérző szó.

Ami az antológiát illeti, tekintse inkább életjelnek, melyet barátaimhoz küldtem. Ha van benne érdem, az elsősorban a szerzőké (igaziaké) és fordítóké.3

Hadd nyissak meg egy képletes zárójelet. Nem vagyok szerény ember, még kevésbé alázatos, de gőgös sem, aki szerénykedéssel takarja valódi vonásait. Csupán szkeptikus vagyok – a szerencsében hiszek, mely segítheti az írót első betűjétől az utolsó pontig –, mivel a puszta alkotáshoz sem elég a tehetség és az erőkifejtés. Még inkább szerencse kell ahhoz, hogy egy alkotás és leginkább ahhoz [sic] egy alkotó megértésre találjon. A magyar irodalom története egy porral fedett nekropolisz és jelenébe beleharsognak olyan trombita hangok, amelyekről még egy botfülű, ám igazmondó személynek is azt kell kiáltania: hamis! Ilyenformán csak szkeptikus vagyok.

A pécsi Janus-napokra nem megyek le. Eleve nem kedvelem a vásári forgatagot – ha csak nincs a maga helyén, a vurstliban, vasárnapon; akkor pompás, akkor agyzsongító ösztönkoncert, a maga nemében igazi.

De nincs fogódzóm a márciusvégi ünnepségekhez. Annak szívből örülök, hogy ebből az alkalomból a jelek szerint méltó ünnepséget rendeznek: ez általános értelemben is jó jel. Így csak azt sajnálom, hogy későbbre marad következő viszontlátásunk.

Örülök, hogy Tamás procedúrája befejeződött.4 Az egy-két disszonáns hang különben, ami akkor is épp csak a fülünkig juthatott, legfeljebb anekdotikus értékű emlék a főszereplőknek: Mikszáthnak is inkább a torzrajzaira emlékeztető megnyilatkozások. A befejező akkord volt a méltó, s a magam részéről szívből gratulálok.

 

Mindkettejüket sok szeretettel, baráti gondolatokkal üdvözlöm: Gyurka

Vacsorameghívásunkra a rá jellemző tartózkodással válaszolt. De nem is a diéta, a kávé vagy tea fontos itt, hanem a váratlan sértettség kritika-témában Lengyel Balázs iránt. Az értetlenséget, félreszorítottságot már többször tapasztalhatta. Félrevonulásainak alighanem itt volt a gyökere. Nekem nagyon jólesett a bizalma, amely szinte váratlanul tört elő a keserűség mögül.

Kedves Hajni! 1974. 2. 27.

 

Nagyon fogok örülni, ha márc. 24-én vasárnap du. vagy este találkozhatom Magukkal. Leveléből azt vettem ki, hogy Magukhoz invitálnak. Ha így gondolták, azt a formát is szívesen vállalom, de vagy egy délutáni feketére mennék vagy egy vacsora utáni időpontot javaslok, mert erős diétán élek, és legközelebbi barátaim is felsültek, amikor ehhez a diétához próbáltak igazodni. Egyszerűen: nekem úgy jobb lesz.

Kíváncsian várom a Jelenkorban publikálandó bírálatát. Négy éve sokkal több hozzáértéssel és megbecsüléssel írt rólam, mint most Lengyel.5 Az ő kritikája tulajdonképpen ürügyül használja föl az én könyvemet, hogy a maga érdekében álló irodalompolitikai és általános nemzedéki problémákat feszegessen. Amit verseimről ír, szinte csupa tévedés. József Attilát nagyon szeretem, de titkait, akárcsak mások, én sem tudtam megfejteni, ezért tanítványa sem lettem. Méltatlanként vallom mesteremnek Babitsot, a régiek közül Berzsenyit és Vörösmartyt.

Máskülönben Lengyel kiindulópontul elfogad egy sablonos, vulgáris koncepciót, s ezzel semmiképp sem használ nekem. Ha nem lett volna háború, vajon Nemes Nagy Ágnes olyan helyre verseket írt volna, mint Szabolcska Mihály vagy Simon István? Én is belső törvényeim szerint lettem olyanná, mint amilyen vagyok.

Ráadásul súlyos logikai botlás egy költőt, aki még a legnemesebb értelemben sem impresszionista, tapasztalati élmények gyökeréről származtatni. Egy szó mint száz: tizenhárom éve nem kaptam anynyira kedvem ellenére való kritikát, mint Lengyelé. Ha úgy gondolná, írásában kiállás van, erre azt felelhetem, négy éve az És-ben egy akkor nekem ismeretlen fiatal kritikus úgy állt ki mellettem, hogy még nem érezhetett a mögöttem fújó kedvezőbb széljárásból semmit.6 De így tett a Népszava7 és a Híd8 is – ízlésem tiltja, hogy még valakit megnevezzek ebben a sorban. Most pedig az újvidéki Magyar Szó9 harmincszor hozzáértőbben és nem kevésbé elismerően foglalkozott szerény versesfüzetemmel.

Bármit írt rólam, biztos vagyok benne, hogy több örömöt szerez nekem, mint az És kritikája.

 

Tamást külön is üdvözlöm, viszontlátásig kezét csókolja Rába György

 

Más élmények felé fordul a következő két, 1974 márciusában kelt levele, amely a fentebb már jelzett pécsi találkozás konkrétumait nyugtázza ismételten, illetve arról emlékezik meg. A Tanárképző Főiskola irodalmi tanszékén látták vendégül a vezetők (Nemes István és Bécsy Tamás) hivatalos meghívására, ahonnan – a „kedves boros tanszéki együttlétből” – lakásunkra vonult át a beszélgetés, szigorúan egy csésze tea mellett, mégis természetes egyszerűséggel megnyilvánuló örömmel, melyet költő-személyének – alighanem ritka – mélyebb megértése ébresztett benne. A Lobbanások kötet megjelenéséről írott elmefuttatásomat itt olvashatta el. Szinte sosem adott ennél alaposabb önjellemzést.

 

Kedves Hajni! 1974. 3. 10.

 

Ha semmi nem jön közbe, márc. 24-én fél 8 és 8 között ott vagyok Maguknál. Remélem, nem tekintené modortalanságnak vagy okvetetlenkedésnek, ha egy csésze teára számíthatnék? Este már nem iszom kávét, és szeszt csak módjával, barátságból, és úgy tudom, a munkahelyi beszélgetés után, Nemesékkel úgy is lesz részem benne.

Jól tette, hogy nem küldte el a kritikát. Annak ott a helye a nyomtatásban, ahol majd megjelenik. A tipografikus szövegkép furcsa módon amúgy is másképp hat, mint a gépelt.10

Különben nem vagyok „szerző”: irodalmi sorsom sose foglalkoztatott. Ezért nyugodjon meg, semmi hiányérzetem nincs fogadtatásomat illetően. Mestereimtől azt tanultam, hogy célt és értéket ne társadalmi társasjátékban keressek.

 

A viszontlátásig szeretettel Rába György

 

Kedves Hajni! [datálatlan]

 

Egyszer Rónay György, akit úgyszólván diákkorom óta ismerek és tisztelek, s épp e rég kialakult szerepemből mindig kicsit „felnézek rá”, emettől a magatartástól meg már aligha szabadulok – nos, egyszer Rónay írt rólam kritikát11 és alkalom adtán megköszöntem neki. Erre szabályosan „letolt”, mondván: „Kritikát nem szokás megköszönni.”

A fenti „tanítás” leckeként él bennem s azóta senkinek nem köszönök meg kritikát. Pedig a maga több-mint-recenzióját a kedves, boros tanszéki együttlétből hazatérve rögtön elolvastam, s anynyira fellelkesültem, hogy az éjszaka kellős közepén még Karinthy Cini mennybemenesztésével is megismerkedtem – feldobottságomban.12

Egy szó, mint száz: írása több, mint kritika, úgy vet föl elvi kérdéseket, hogy a legjobb ismereteknél többet is, világosabbat is mond, ami pedig engem illet – a dicsérő szavaktól eltekintve, mert azokhoz szólnom Rónay nélkül is illetéktelennek tartom magam –, nemcsak könyveim törekvéseiről ad képet, hanem a szerző szemléletéről, magatartásáról, a nyelvről alkotott felfogásáról és „praxis”-áról.

Kritikájának már – egyébként megtisztelő párhuzamot sugalló – nyitánya való törekvésekre utal, arra, hogy a szerző a költői alkotást igazságok, pontosabban érvényességek megvilágításának, föltárásának tartja. Az emberi lét és a világ tényei kölcsönhatásos szemlélete, úgy hiszem, főként az utóbbi években, csakugyan találóan jellemzi verseimet – amennyiben egyikük-másikuk valóban szerencsés „csillag alatt” született. (Órát nem írhatok egy vers születéséről.) Ami a „kristályos anyagi rend” kifejezést illeti – úgy gondolom, pontosan idézem –, a tárgyi valóságban fejezi ki – többek között ezt is – életformaváltásomat, mely az elmúlt években a természettel folytatott, olykor csak vizuális párbeszédet, napjaim középpontjába állította.

Az irályomról írottak nemcsak találóak, hanem igen szerencsés képzőművészeti terminussal olyan értelmet is adnak próbálkozásaimnak, melyből kitűnik: nem esetleges, de nem is „kigondolt” törekvésről van szó, hanem a belső kifejezést engem nemegyszer megnyugtatóan visszaadó nyelvszemléletről. Megjegyzem azonban, ezek a stiláris „eljárások” csak a magatartásból és a szemléletből nyerik értelmüket, épp ezért nem mindig és nem egyforma intenzitással vannak jelen.

Egyetlen észrevételt teszek. Kivétel nélkül minden kritikusa a Lobbanásoknak úgy ítélte: az egyetlen ige a szűk mezsgye felé maga a költészet. A szerző szimpla és szimplifikáló egyszerűséggel az egyéni élet egyszeriségére gondolt, amikor a verset írta.

Summa summarum: nyilvánvaló, hogy zöngeményeimről kevés, a Magáéhoz foghatóan áttekintő igényű, rendszert kereső és találó ismertetés jelent meg eddig.

Természetesen nagyon szívesen beszélgetek lányával a Berzsenyi-témáról, bár alig hiszem, hogy olyan érdembe vágó meglátást közölhetnék vele, amit otthon már ne mondtak volna neki. De ha mégis úgy gondolja, ilyen eszmecsere csak valamelyest is hasznára válhat, kérem, leánya hívjon fel telefonon, és megállapodunk a beszélgetés kölcsönösen alkalmas időpontjában.13

Az Irodalomtudományi Intézet megbecsülése most amúgy is elvon az irodalom aktív művelésétől, és szellememet arra szoktatja, hogy az elkövetkezendő időkben többet ítéljek és szemléljek – bár inkább a 20. századi irodalom mezején.14

 

Kezét csókolja, Tamást barátsággal üdvözli Gyurka

 

1980-ban végleg Pestre költöztünk, így a városközi levelezés okafogyottá vált – eltekintve a lakásügyek mindkét részen átmeneti viszonyaitól, amint arra az utolsó levél céloz. Későbbi rövid, futó találkozásaink, telefonjaink tartalmára – ezeket hosszabb munkaszakaszok tagolták szét – felidézhető pontossággal nem vállalkozhatnék. A jóbarátság dokumentumok híján élőszóban és egyre inkább gondolatban, figyelemben élt tovább.

 

Kedves Hajni! 1980. 8. 25.

 

Örülök, hogy a fővárosba költöztek, mert utoljára úgy éreztem, Pécsett nehezen találja helyét, főként nem tudja kifejteni képességeit, s ha a pillanat nem is a legkedvezőbb, itt mégis több a lehetőség.

Én viszont otthonom hivatalos belső tatarozásának áldozata vagyok, még munkaköri feladataimat sem tudom ellátni. Ha kedves meghívásának a közeljövőben nem tudok eleget tenni, annak ez a szabadságom-fosztott és abszurd teendőkre lefokozott állapotom az oka, de nagyon sokáig nem lehet akadálya.

Jelenkorék időközben jelezték, már ki is adták a Rovásokat bírálatra. Véleményére azonban első sorainak megismerése óta sokat adok, épp ezért örülni fogok, ha majd megismerhetem tüzetesebben is.15

 

Kezét csókolja Rába György

 

-----

¹     Futaky Hajna: Rá­ba György: Fér­fi­hang­ra, Je­len­kor, 1970. 3. sz.

²     Idõs tör­té­ne­lem­ta­nár volt a Nagy La­jos Gim­ná­zi­um­ban, ko­ráb­ban le­vél­tá­ros, Ba­bits­ra még em­lé­ke­zõ örök hí­ve — föl­te­he­tõ­leg ezért volt fon­tos Rá­bá­nak a ta­lál­ko­zás.

³     Em­lé­ke­ze­tem sze­rint az 1971-ben meg­je­lent Ver­ses vi­lág­já­rás cí­mû kö­tet­re cé­loz.

⁴     Bécsy Ta­más az öt­ve­nes évek­re vis­­sza­nyú­ló okok­ból el­len­sé­ges kö­zeg­ben, haj­da­ni sze­ge­di al­ma ma­te­ré­ben sze­rez­te meg Ha­lász Elõd ja­vas­la­tá­ra 1969-ben a böl­csész­dok­to­ri, majd 1971 vé­gé­re a kan­di­dá­tu­si cí­met. Dol­go­za­ta utóbb A drá­ma­mo­del­lek és a mai drá­ma cím­mel 1974-ben je­lent meg az Aka­dé­mi­ai Ki­adó­nál, majd 1989-ben a po­zso­nyi Tatran ki­adá­sá­ban szlo­vá­kul és 2001-ben a Di­a­lóg Campus Ki­adó­nál má­sod­szor is ma­gya­rul.

⁵       Len­gyel Ba­lázs: Rá­ba, Tandori, Élet és Iro­da­lom, 1974. 7. sz. = Uõ.: Ver­ses­könyv­rõl ver­ses­könyv­re. 1977. 174–183. és Uõ.: Kö­zel­ké­pek. 1979. 316–321.

⁶     Fá­bi­án Lász­ló: „Nyer­ni, veszíteni.“ Élet és Iro­da­lom, 1969. 46. sz.

⁷     Demény Ot­tó: Rá­ba György: Fér­fi­hang­ra. Nép­sza­va, 1969. okt. 11.

⁸     Bá­nyai Já­nos: Szó, kõ, ka­vics. Rá­ba György ver­sei, Híd, 1971. 2. sz.

⁹     Bá­nyai Já­nos: Rá­ba György: Lob­ba­ná­sok, Ma­gyar Szó, 1974. 12. sz.

¹⁰    Futaky Hajna: Rá­ba György: Lob­ba­ná­sok, Je­len­kor, 1974. 4 .sz.

¹¹     Két­szer írt, Rá­ba va­ló­szí­nû­leg az el­sõ al­ka­lom­ra em­lék­szik: Rónay György: Rá­ba György vers­for­dí­tá­sai, Nagy­vi­lág, 1961. és: Rónay György: A hût­len­ség szép­sé­gei, Nagy­vi­lág, 1970. = Uõ.: Ol­va­sás köz­ben. 1971. 360–361 és 362–368.

¹²    Ez az írás ugyan­ab­ban a szám­ban, je­lent meg, mint a Lob­ba­ná­sok­ról írott kri­ti­kám: Bertha Bulcsu [ri­por­ter]: In­ter­jú Ka­rin­thy Fe­renc­cel, Je­len­kor, 1974. 4. sz.

¹³    Lá­nyom, Bécsy Ág­nes iro­da­lom­tör­té­nész, ak­ko­ri­ban vá­lasz­tot­ta szak­dol­go­za­ta tár­gyá­ul Ber­zse­nyit. Ál­lí­tá­sa sze­rint a Rá­bá­val foly­ta­tott esz­me­cse­re má­ig em­lé­ke­ze­tes új fel­is­me­ré­sek­re jut­tat­ta Ber­zse­nyi érzékszervi ér­te­lem­ben so­sem „be­lát­ha­tó”, nem mimetikus, ugyan­ak­kor met­szõ­en ér­zé­ki, po­é­ti­kai ér­te­lem­ben tö­ké­le­te­sen vi­zu­á­lis kép­al­ko­tá­sát il­le­tõ­en.

¹⁴    Az 1969-ben meg­je­lent Szép hût­le­nek és az 1972-es Sza­bó Lõ­rinc kis­mo­no­grá­fia után ez idõ alatt ké­szült el a nagy­dok­to­ri fo­ko­za­tot meg­ho­zó Ba­bits Mi­hály köl­té­sze­te 1903–1920 (1981) és a Ba­bits Mi­hály (1983) mo­no­grá­fia.

¹⁵     Ér­te­sü­lé­se rész­le­ges volt: a kö­te­tet a Je­len­kor más­nak ad­ta ki (Csû­rös Mik­lós: Rá­ba György: Ro­vá­sok, Je­len­kor, 1980. 1. sz. 67–70. és Uõ.: Szín­kép­elem­zés. Bp. 1984. Szép­iro­dal­mi, 130–141. p.); ré­szint va­ló­szí­nû­leg azért is, hogy ne tar­toz­zon rám Rá­ba köl­té­sze­te af­fé­le mo­no­pó­li­um­ként, ré­szint a Pest­re köl­tö­zé­sünk kö­rü­li bo­nyo­dal­mak s el­fog­lalt­sá­gom okán. Az én vé­le­mé­nye­met ké­sõbb szó­ban is­mer­het­te meg.