Czes³aw Mi³oszt 1957-ben ismertem meg Strasbourgban, a Szabad Európa nyári szabadegyetemén. Erre a tanfolyamra engem nem azért hívtak meg, mintha Szabad Európa-ösztöndíjas lettem volna (volt pár ilyen az oxfordi magyar diákok között), hanem mert korábban Párizsban megismertem Jan Nowak urat, a Szabad Európa lengyel osztályának vezetőjét, s ő személyre szóló meghívást küldött a lengyelül beszélő emigráns magyar diáknak, aki voltam. Mi³osz ekkor már évek óta élt Párizs mellett Montgeronban, eleinte meglehetősen elszigetelve, mert a francia kommunista párt és a baloldali értelmiség egy része „hidegháborús” műnek minősítette A rabulejtett értelem (Zniewolony umys³, 1953) című antitotalitáriánus könyvét. 1956-ra ez az elszigeteltség már oldódott, de Mi³osz így is szemmel láthatóan megörült, amikor francia nyelvű előadása után lengyel szóval köszöntöttem. Az meg különösen érdekelte, hogy oxfordi disszertációm témájául éppen az 1945–56 közötti lengyel és magyar költészetet választottam.

Akkor, 1957 nyarán, erről csak röviden tudtunk szót váltani, de mivel Czes³aw Mi³osz biztatott, hogy írjak neki, ha témámba vágó tanácsra vagy információra lenne szükségem, ezt hamarosan meg is tettem. 1958 elején, miután gyorsan elolvastam A rabulejtett értelem című művét és lefordítottam Mi³osz pár versét magyarra, levélben fordultam hozzá – ebben megírtam saját elképzeléseimet a modern lengyel lírát illetően, ugyanakkor véleményét is kértem, helyesnek tartja-e észrevételeimet. Ezt az első levelet Mi³oszhoz továbbiak követték, majd 1958 októberében újra találkoztunk Párizsban. Később, 1963 szeptemberében, miatta és az ő segítségével telepedtem át Berkeley-be, ahol egy évig a kaliforniai egyetemen tanítottam lengyelt és magyart. Miután 1964-ben Berkeley-ből távoztam Harvardra, onnan meg egy évvel később vissza Angliába, levelezésünk folytatódott – összesen tizenegy levelem van Mi³osztól, ezek többsége kézzel írott. Közülük, úgy hiszem, a legérdekesebb az első két levél, ezért döntöttem úgy, hogy magyarul is közreadom őket.1

Ennek a két levélnek az a különleges értéke, hogy bennük Czes³aw Mi³osz nem csak a huszadik századi lengyel költészetről, elődeiről és kortársairól mond véleményt, hanem saját helyéről is a lengyel irodalomban. Felhívja továbbá figyelmemet egyes, 1956-ban jelentkező fiatalabb lengyel költőkre, akiket ő fordított először angolra. Ezekre, például Zbigniew Herbertre már korábban felfigyeltem, de érdeklődésemet fokozta Mi³osz ajánlása. Bár oxfordi disszertációm2 nem foglalkozott az emigráns lengyel lírával, de az ő Megmenekülés (Ocalenie) című, még Lengyelországban kiadott verseskötetét egy alfejezetben méltatta, így a többi közt hivatkozhattam 1949-ben írt, de csak a magyar forradalom után közölt, Antigoné című verses párbeszédére. Más szóval fontosnak tartottam Mi³osz kritikai meglátásait és tiszteltem a közvetlen politikai költészettől távolságot tartó álláspontját, jóllehet 1969-ben egy recenzióm kapcsán (mindmáig közöletlen, levelekben folytatott) vitába bonyolódtunk erről a kérdésről.

Következzék hát a két 1958-ban hozzám intézett, terjedelmes Mi³osz-levél.

Gömöri György

A levél baloldalán:

Czes³aw Mi³osz

10, avenue de la Grange

Montgeron (Seine et Oise) 1958.II.8

Kedves Gömöri,

Köszönöm szépen levelét. Az „Irodalmi Ujságot” nem kaptam meg, de ha meg is kaptam volna, nem lett volna hasznom belőle, hisz egyetlen szót sem értettem volna. Ami az „Antigonét” illeti, azt 1949-ben írtam, és csak a magyar forradalom után szedtem elő irataimból és ajánlottam a magyaroknak.3 Nem csak cenzurális problémák állták útját a korábbi közlésnek. Lengyelországban nagyon könnyű „nemzeti költő”-nek lenni, ha valaki bizonyos nemzeti húrokat penget, de ha valaha írtam Lengyelországról, a lengyel népről, azt mindig mintegy szándékom ellenére, magamból akaratlanul kiszakítva tettem. Ahogy azt Ön bizonyára tudja, Lengyelországban nagyon éles volt a konfliktus a nacionalisták és az anti-nacionalisták között, és én mindig az anti-patrióták közé számítottam, az ún. „fertőzők” közé. Ráadásul az én lengyelségem nem egészen tősgyökeres, mert Litvániából származva kicsit olyan vagyok – bizonyos fokig –, mint egy Finnországból származó, de svédül író szerző. Igen nagy konfliktusaim voltak a lengyelekkel, és az „Antigoné” c. vers története is nagyon jellemző: csak akkor közöltem, amikor egy nem-lengyel helyzetre tudtam alkalmazni, bár persze, eredetét tekintve, ez a vers a varsói felkelésről szól. Természetesen értékelem az Ön jóindulatát, amellyel lefordította „Nép” című versemet,4 és nincs ellene semmi kifogásom, de magunk között szólván, én mindig védekezem a „nemzeti bárd” (wieszcz narodowy) szerepe ellen, amelybe a lengyelek mindig szeretnék költőiket belezavarni (ugyanakkor szitkokat szórva rájuk és becsmérelve őket, ami szintén a hagyományhoz tartozik).

Hogy Leœmian, Ga³czyñski 5 és én képviselnénk a mai lengyel költészetet? Ez a kritériumoktól függ, mindenesetre ezek mindig mellékágak voltak, amelyeket hivatalosan nem tekintettek reprezentatívnak. Staff, Tuwim, Broniewski, ez volt a hivatalos vonal. És nem is ok nélkül. Lehet, hogy az Ön által első helyen említett másik három név abból ered, hogy Ön érzékeli a lengyel líra valóságos válságát és az ezzel kapcsolatos átértékelődést. Hogy mi lesz ennek a végső eredménye, nehéz megmondani. A háború előtti költők közül én leginkább Józef Czechowiczot és Tytus Czy¿ewskit tartom nagyra (az utóbbi keveset írt, mert festő volt).6 Hogyha most Miron Bia³oszewskivel7 foglalkozom, az lehet, hogy nem azért van, mert annyira vonz a költészete – de van benne valami autentikus. És mivel nagyon kevés ma az autentikus költő, valahányszor feltűnnek, érdemes támogatni őket. Ugyanebből az okból csináltam propagandát Ró¿ewicznek,8 amikor közölni kezdte verseit. A lengyel költészet jelenlegi állapota kaotikus és változó, a stílusszabadság a fiatalokat különböző nyugati irányzatok utánzására késztette, úgy 10-20 év késéssel. És kicsit olyanok, mint az a górál (hegylakó), Zakopanéból, aki azt mondta: „mert tuggyák, én szeretek beszényi, csak ippeg nem tom, mit is beszéjjek”. Harasymowiczot9 túlértékelik, nem hinném, hogy valami igazán érdekes lenne benne. Azt a válogatást Miron Bia³oszewski verseiből, ami megjelent az Encounterben,10 a nyugati olvasóra gondolva csináltam – úgy tűnik, hogy verses groteszkjei jobban „fordíthatók”, mint egyéb művei. Lehet, hogy tévedek, de ez az érzésem.

Örülök, hogy a „A rabulejtett értelem” (The Captive Mind)11 tetszett Önnek. Furcsamód ez a könyv komoly szerepet játszott Lengyelországban. Kérdeztem a Párizsba látogató lengyelektől: hogy az ördögbe hatott annyira rátok ez a könyv? Hiszen nincs benne semmi más azon kívül, amit mindenki tud Lengyelországban. Erre azt felelték, hogy tudni valamiről és olvasni róla, az nem ugyanaz, hogy [a szöveg] hirtelen más fényben mutatja meg ugyanazokat az ügyeket.

A „Kontinensek”-et (Kontynenty) megküldöm Önnek, ha megjelenik. Csak most került nyomdába. De fordítható verset abban alig talál. Persze beleraktam néhány saját verset is, de a többség: fordítás más nyelvekből, esszé-vázlatok stb. Az új verseket szeretném külön kiadni, de ezzel most nem sietek.12 Párat közülük néhány hónapja közöltem a Kulturában.

Az Ön disszertációjának témája rendkívül érdekes. De azt tanácsolom, gondolkozzék el a címén. Az, amit Ön megadott, nem jó. Nem tudom, vajon az ilyen jellegű munkákat kinyomtatják-e Oxfordban, vagy csak a professzorok magánhasználatára készülnek? De miért ne jelentetné meg disszertációját könyvalakban? Akkor viszont a könyv címének fogósabbnak (catching) kell lennie, ami egyáltalán nem jelenti, hogy népszerű is legyen, ellenkezőleg, „disszertációnak” kell megírni. Például lehetne egy ilyen cím: „Hungary and Poland: two popular democracies in their poetry”,13 vagy valami ilyesféle. Nagy feladat áll Ön előtt, és biztos vagyok benne, hogy nagyok lesznek az eredmények is, hiszen két kelet-európai nyelv ismerete számos érdekes munkára nyújt lehetőséget.

Erős kézszorítással,

Czes³aw Mi³osz

2.

cím (mint föntebb, továbbá telefon: 469) 1958.VI.22

Kedves Gömöri,

Köszönöm a kivágatokat és a levelét. Engem személy szerint legjobban a fiatal költők érdekelnek. Ez nem jelenti azt, hogy Wierzyñskitől14 megtagadnám az őt megillető helyet. Megvan a helye a lengyel költészetben, és van számos szép verse. De fordítson figyelmet a fiatal varsói költők csoportjára, akik elestek az 1944-es felkelésben, olyanokra, mint Kazimierz Baczyñski és Tadeusz Gajcy, aztán meg Tadeusz Ró¿ewiczre. Abból a nemzedékből pedig, amelyik már az „olvadás” után mutatkozott be, a legérdekesebb Miron Bia³oszewski és Zbigniew Herbert.15

Úgy hiszem, Herbert a jövőt, a további fejlődést tekintve nagyobb reményekre jogosít fel, mint Bia³oszewski. Éppen most olvastam [Herbert] „Hermes, a kutya és a csillag” (Hermes, pies, i gwiazda) c. kötetét, amit egyébként ő maga adott nekem, mert pár hónapra Párizsban tartózkodik. Különösen egyes prózaversei kitűnőek és egyben könnyen is fordíthatók. Figyelmébe ajánlom ezt a költőt. Harasymowicz verseit kevéssé ismerem, de mégis úgy gondolom, túl szürrealista hajlandóságú, és nekem alapjában véve fenntartásaim vannak az anti-intellektuális lírával szemben. Ami a költői forrásanyagot illeti, azt megtalálja a Twórczoœć-ban.16 Meg tudja találni ezt a folyóiratot Oxfordban?

Ami ¯eromskit17 illeti, ő természetesen a lengyel irodalom egyik ún. nagy alakja, és az én ellenszenvem, meg alighanem az egész nemzedékemé iránta mintegy reakció arra az elragadtatásra, amivel iskolás éveinkben olvastuk. Hihetetlenül egyenetlen író, ki-kirobbanó líraisággal, ami a prózában gyakran gyilkos dolog. A „Fiatal Lengyelország” írója – ismeri biztos ezt a kifejezést, ami a mi szájunkban ma rossz stílusjegyeket jelent, mindenekelőtt a „tárgyilagos szárazság” (suchoœć), a visszafogottság hiányát. Ezen kívül van még egy másik kifejezés, a „zseromskiáda”, ami a lengyel intelligenciának egy bizonyos társadalmi magatartását jellemzi a két század fordulóján, egy drámaian összekuszált, haladó álláspontot jelez, a „néphez való visszatérést”. Mint a lengyelek leszámolását saját irodalmukkal, ajánlhatom Önnek Witold Gombrowicz Naplójának bizonyos részeit.18 Ő ebben leszólja az előző korszak nagy íróit, ahogy mondani szokás, leszedi róluk a keresztvizet. De véleménye megegyezik a mi eléggé általánosnak mondható véleményünkkel. Különösen ócsárolja ¯eromskit és Sienkiewiczet. Egyáltalán, Önnek, mint a lengyel irodalom történészének, Gombrowicz nélkülözhetetlen, mert az ő lázadása a lengyelség ellen rendkívül izgalmas és jellemző a mi korunkra. Lengyelországban persze dúl a patriotizmus, és nem kell takargatni, a nacionalizmus, de ugyanakkor Gombrowiczot az értelmiségi körökben kivételesen nagyra tartják, többre, mint bármelyik más Lengyelországban élő írót. Az emigráns írók hatását illetően Lengyelország egyfajta paradoxont jelent a népi demokráciák között. Nem tudom, vajon Ön Oxfordban hozzájut-e St. Ign. Witkiewicz19 regényeihez – ő most Lengyelországban reneszánszát éli. Ezek a „Búcsú az ősztől” és a „Kielégíthetetlenség”. Az igazat megvallva nem vagyok benne biztos, vajon Ön megbirkózna-e ennek a szerzőnek a nagyon különös nyelvével.

Számítok rá, hogy ha Párizsban jár, jelentkezik majd nálam. Örülni fogok látogatásának.

Kézszorítással,

Czes³aw Mi³osz

U.i. Úgy tűnik, H³asko „Temetők” c. művének20 az alapgondolata nagyon jó, de egyes részek túl vannak rajzolva és mintha haboznának a groteszk és a tragédia között: ezt a két elemet nehéz úgy egyesíteni, hogy ne ártsanak, de kölcsönösen segítsenek egymásnak. Ez tónus kérdése, mert nem lehet a groteszket úgy megmutatni, mintha realisztikus leírás lenne, mert ebben az esetben az olvasó nincs eléggé felkészülve az ilyen jelenetekre. De ez nem kisebbíti a szerző tehetségét.