„Akkoriban sokszor csatlakoztam a rendőrséghez, mikor érdekesebb feladatokat végzett. A detektívfőnök majdnem minden éjjeli razziára magával vitt. Alaposan megismerkedtem akkor a város söpredékével, a rendőrség által szemmel tartott és állandóan zaklatott csavargó- és tolvajvilággal.”5

„Az egyik összeesküvőnek az volt a feladata, hogy levágja Lord Castlereagh és Sydenham fejét, és mint trófeákat magával hozza őket egy zsákban. Csakhogy Thistlewood óvatlan volt, és egy Edwards nevű besúgónak is elmesélte a tervet, így a Bow Streeti rendőrbíróságon12 jó előre megtették a szükséges előkészületeket. Szoros megfigyelés alá vonták a Cato Streeti épületet a szemközti házból, készenlétbe helyezték az összes mozgósítható rendőrt, sőt a Coldstream Gárdát13 is, Clarence herceg fiának, Fitzclarence kapitánynak vezetésével. A Marlborough Streeti rendőrbírótól beszerezték a szükséges felhatalmazást, és Mr. Birnie vezetésével nyolc óra harminc és kilenc óra között az egész csapat kivonult. Szerencsétlenségükre a Gárda az utca másik felére ment, ezért a rendőrök erősítés nélkül érkeztek a Cato Streeti istállóhoz. Az öszszeesküvők odafent voltak a padláson állig felfegyverkezve, s mivel oda egy szál létra vezetett fel, egyszerre csupán egy támadó ellen kellett védekezniük. A rendőrök ennek ellenére belevágtak a (meglehetősen várostromszerű) támadásba. Ruthven haladt elöl, s felszólította az összeesküvőket a megadásra. Smithers, Ellis és Salmon rendőrök is szorosan a nyomában mentek, azonban a feljáratnál álló Thistlewood egy rendkívül hosszú karddal átszúrta Smitherst, aki szörnyethalt a helyszínen. Mivel pedig közben a többi összeesküvő folyamatosan pisztolyokkal és karabélyokkal lődözött fentről, a rendőröknek vissza kellett vonulniuk és megvárni a gárdát. Ekkor Thistlewood parancsára az összeesküvők eloltották a fényeket, s rettenetes lődözés kezdődött a sötétben, melynek során sok rendőr és gárdista megsebesült, köztük Fitzclarence kapitány is, kinek csak ügyes őrmestere mentette meg életét. Mr. Birnie végig a legnagyobb bátorsággal és önfeláldozással vezette a támadást. Mikor az összeesküvők látták, hogy semmi esélyük, egy jó előre odakészített kötélhágcsón többen elmenekültek az éj leple alatt. Közöttük volt Thistlewood is, ám Ings, Davidson és hét másik fogságba esett, ez utóbbit a John Streeten kapta el Ellis, kire az karabéllyal rálőtt, de elhibázta. A foglyokat egymáshoz bilincselve, katonai kísérettel a Bow Streetre vitték. Ott kihallgatta őket Mr. Birnie, a következő rend szerint. Először Ings, aztán James Wilson szabó, Richard Bradburn ács, James Gilchrist suszter, Charles Cooper cipőkészítő, John Monument suszter, John Shore ács, végül Davidson műasztalos. A helyszín úgy odakint, mint bent az összes beszámolók szerint rendkívüli volt: kint katonai őrszemek álltak, távol tartani a tömeget, bent meg a rabokon kívül egy csomó rendőr és katona zsúfolódott, köztük sok vérző sebesült. A rendőrbíróság épületével szemben felállítottak egy oszlopot, azon ’állították ki’ a Cato Streetről bizonyítékként elhozott fegyvereket, köztük egy csomó ijesztő kinézetű lándzsahegyet, amiket az összeesküvőknek már nem maradt idejük használatba venni. A foglyoknak nem volt valami rémséges kinézetük, kivéve Davidsont és Ingst, kit a riporter a következőképpen írt le:

’Ings egy őszülő bandita, alacsony zömök, úgy ötven-hatvan körüli, de a lehető legelszántabb megjelenésű. Vér borította kezeit, s ahogy ott állt a bíróság előtt, egyik nyomorult szövetségeséhez bilincselve, tüzes kis szemei villogva jártak körbe a nézőseregen, valóban rettentő kifejezéssel.’”14

„Ez volt az első kivégzés, mit valaha megnéztem, és, mondhatom, az utolsó is, abban biztos vagyok. Szép reggel volt, minden addiginál nagyobb tömeg gyűlt össze az Old Bailey előtt; a környékbeli háztetőkön is nézők zsúfolódtak, s amikor először pillantottunk ki a seriff szobájának ablakán, még nem volt más látnivaló, csupán az üres vesztőhely, körötte meg irdatlan óceánja az emberi fejeknek, melyek mind egy irányba néztek. Végre aztán az adósok ajtajától megindult a menet, a hat elítélt egyik a másik után, és sorban a vesztőhelyhez kötözték őket. Thistlewood jött először, oly sápadt volt, mint a halál, de egyetlen arcizma se rándult, csupán, amikor a kötelet nyakára tették, akkor azt mondta a mellette állónak: ’– Most már hamar megoldódik a nagy rejtély.’ Ings, a hentes, zaklatottnak látszott, mint ki alkoholt ivott, a tömeg felé kétszer-háromszor is ilyeneket kiabált, hogy: ‘– Szabadság mindörökké!’ – de ez nyilván csak tettetés lehetett, a körülállók szívét meglágyítani. Utolsóként jött a bús menetben egy piszkos kinézetű fekete ember, egyedül rajta látszott megrendülés, ajkai végig mozogtak, imát mormolt némán, magában. Ebben a pillanatban az egyik újságtól egy gentleman, ki a vesztőhely lábánál remek helyet harcolt ki magának, kezében tollal és papírlappal Thistlewoodhoz fordult, és így szólt: ’– Mr. Thistlewood, ha valamit el akarna mondani, én boldogan megörökítem azt, és közlöm a publikummal.’ A másik erre nem válaszolt, csak rápillantott némán. Ahogy az örökkévalóság felé közeledtek, egy jólöltözött ember egyszerre felpattant ülőhelyéről az egyik szemközti háztetőn, és zaklatott, elcsukló hangon ezt kiáltotta Thistlewood felé: ’– Áldjon meg az Isten! A Mindenható Isten áldjon!’ Thistlewood lassan, nagyon lassan arrafelé fordította a fejét, teste mozdulatlan maradt, aztán visszafordult, arca közben végig, változatlanul mozdulatlan maradt. Ekkor rájuk húzták a csuklyákat, a pottyantó lenyílt, és némi vonaglás után mindannyian megszűntek élni. A törvény előírta, hogy haláluk után testüktől el kell választani fejüket, és fel kell mutatni a nép felé, mint bűnösöket.20 A hóhér elfelejtett megfelelő szerszámot magával hozni, és elhűlve néztük a seriff ablakából, amint az egyik segéd a pohárszékről szed fel valami nagy kést, és azt használja a megszokott eszköz helyett.’ (...)

Az utókor e beszámolót néhány apró tökéletesítéssel, de megfelelőnek ítélte. Először is, nem hatan voltak az elítéltek, hanem csak öten, az említett vágóeszköz pedig nem valami alkalmatlan ácsszerszám volt, hanem egy olyasmi orvosi kés, amilyennel végtagokat szoktak amputálni.”21

„Tekintélyes lakok álltak akkoriban az Argyll Streeten,22 keleti végének egyenesen Earl of Aberdeen városi háza kölcsönzött úrias hangulatot, s bár az utca egyéb lakói nem voltak ilyen gazdagok, a többség azért meglehetős jómódban élt. Az 5. szám egy tizenöt szobás épület volt, ez magában foglalt egy külön termet is, ott működött a rendelő. Mivel e ház a mai Maddox Street régebbi épületeinek korában épült, azok stílusát képzeljük el. Dupla ebédlő, dupla szalon, és féltucat hálószoba. Új tulajdonosa elegánsan rendezte be a házat. (...) Az ifjú orvos megtartotta régi pácienseit, sőt újakat is szerzett a közvetlen környékről és a Cityből, így amikor 1820 februárjában magával hozta feleségét, a sikeresnek ígérkező karrier reményében ezt a legszebb kilátásokkal tehette. 1820. február 5-én, szombati napon tartották az esküvőt a St. James templomban, a Piccadillyn. Másnap, 6-án a ’News’ értesítést közölt az eseményről, annak rendje és módja szerint, ám [félelmetes árnyékként] ugyanebben a számban adta hírül azt is, hogy meghalt az öreg kelekótya III. György király.

Az ifjú házas Wakley életénél tán még soha nem akadt drámaibb példája az ősi tapasztalatnak, hogy jelenünk boldogságát akár a következő pillanatban mint válthatja fel a káosz rettenete. Februárban jött fiatal feleségével új otthonukba. Házassága boldogságot és anyagi gyarapodást hozott, s ragyogóak voltak szakmai kilátásai. Tehetséges, jó megjelenésű, egészséges ifjú volt, ki szerelmét vehette feleségül; sikeres ember, akit szerettek barátai s tiszteltek mindazok, akikkel hivatása során kapcsolatba került. Hat hónap leforgása alatt összeomlott otthona, egészsége megrendült, praxisa szétesett, s végül mind közül a legsúlyosabb csapás, hitele is megrendült, hisz a körülötte szárnyra kapó álhírek éppoly gyorsak voltak, mint amilyen gonoszak.

1820. augusztus 26-a éjjelén ugyanis porig égett az Argyll Street 5. számú ház, és gyilkos merénylők támadták meg a boldogtalan tulajdonost. Az aznap éjjel történt rémségeket széltében tárgyalták később, s hogy a lehető legpontosabban tárjuk őket az olvasó elé, röviden el kell mesélnünk a Cato Streeti összeesküvésnek és a hírhedt Thistlewood kivégzésének történetét. A következőkben ezért bemutatjuk, miként számolt be az eseményekről a ’Morning Chronicle’ 1820. augusztus 28-i, hétfői száma. Nyilvánvalóan nagyrészt magától Wakleytől szerezték értesüléseiket.

’ISZONYÚ GYILKOSSÁGI KÍSÉRLET, RABLÁS, GYÚJTOGATÁS.

Tegnap hajnalban, úgy fél kettő körül, egy ismeretlen zörgetett be az Oxford Streetről nyíló Argyll Street 5. számú házába, Mr. Wakley doktor ajtaján. A szolgálók addigra már rég aludni tértek, Mr. W. pedig, mivel gyengélkedett, lakosztályában borogatta homlokát. Úgy, ahogy volt, bebugyolált fejjel ment hát ajtót nyitni, s a küszöbén egy ismeretlen, izgatott ember állt, aki azt hadarta, hogy a Wakley doktor úr öreg páciense küldte őt, a Bath Hotelből, a Basing Lane-ről, Mr. Ibbetson, és a segítségét kéri, és azonnal tessék jönni a doktor úrnak, mert a gazda súlyos betegségbe esett. Az alak ezután, mondván, hogy igen elfáradt a hosszú úton, kért egy pohár cidert, mire a doktor a lépcsőn lement a pincébe, hogy töltsön neki. Vélhető, hogy a gazember ezalatt felkészülhetett. Mikor a doktor ismét a folyosóra ért, már csak egy suhanást látott, s abban a pillanatban oly hatalmas csapást mértek a fejére, hogy összeesett. Valamiféle eszközzel üthették meg, aztán szúrást érzett, ahogy melléhez szorították a fegyvert, majd ismét megszúrták, a fegyver hegye áthatolt kabátgallérján, mellényén és sálán, s megsértette nyakát, ekkor egy vagy több személy olyan erős ütéseket mért rá, hogy súlyos zúzódások keletkeztek a hasán. E nyomorult helyzetében feküdt vagy háromnegyed óra hosszat, anélkül, hogy bármi segítsége érkezett volna, mikor is a lépcsőről előtörő hatalmas lángnyelvek és sűrű füst rázta fel kábulatából. Nagy nehezen feltápászkodott, hátra csúszott, és kimászott a szomszédban lakó Mr. Thompson házára nyíló tetőablakon. A szomszédban találtak rá később, vérbefagyva, félholtan hevert. Késlekedés nélkül az Argyll Streeti Mr. Parkerhez szállították, ahol Luke és Gates doktorok elsősegélyben részesítették, és bekötözték sebeit. Miközben Mr. W-t e házhoz vitték, egy lelketlen gazember ellopta zsebéből az óráját, de neki volt elég lélekjelenléte, elkapta a fickó grabancát, visszaszerezte tulajdonát, a tolvajt meg elfogták s bevitték az őrszobára. Miután átöltöztették, Mr. W-t az ágyába fektették, s ő még aznap reggel eret vágott magán. Ám, mivel félt, hogy feleségét, kit a közelmúltban vett nőül, a rettenetes eseményekkel nagyon megijeszthetik a tapintatlan hírvivők, hamarosan, még aznap reggel szedte magát, és útnak indult hozzá vidéki házukba, bármenynyire gyönge is volt még az egészsége. A tűz kitörésétől háromnegyed óra telt el, mire Mr. W képes volt fellármázni a cselédséget, és mindenki elmenekült. Egy lámpagyújtogató betörte az előszoba ablakait, erre akkora lángok törtek ki a házból, hogy a körben összegyűlt szomszédságot egy percre egészen bevilágította a fény. Hatalmas zavarodás keletkezett, a közeli házak lakói majdhogynem meztelenül futkosva kerestek menedéket mások távolabbi házaiban. Rövid időn belül gépek érkeztek, s nagycsomó vízzel igyekeztek megfékezni a tüzet, mely az egész környéket elpusztíthatta volna, s emberek is jöttek, kimenteni a bútorokat. Pár óra múlva Mr. Wakley háza összeomlott, és összes tulajdona – már amit nem loptak el közben – mind a lángok martaléka lett. Mivel értékeiket, nagy mennyiségű Guinea-t is, az egyik fenti lakosztályban tartották, felküldtek egy tűzoltót, nézzen utána, vajon ellopták-e ezeket, s így megtudják, vajon rablás volt-e a pusztítás oka, vagy gonosz indulat.

A misztikus eset nyomán számos vad feltételezés kapott szárnyra. Nem sokkal előbb Mr. Wakley fenyegető leveleket kapott, melyekben féltékenységre célozgatott egy számára ismeretlen személy, ‘egy barátja. Ennek kiléte örök titok maradt. A nap folyamán a környékről többen kérdezősködtek Mr. Wakley hogyléte felől, s azt a választ kapták, bár súlyosan megsebesült, felépülésére van remény.

Szerencsére Thompson és Hodgson urak szomszédos házaiban nem esett komoly kár, csak kissé bekormozódtak. A rémes eseményekről villámsebesen elterjedt híresztelések akkora érdeklődést keltettek, hogy egész tömeg gyűlt össze az utcán. Így történt, hogy amikor Mr. Tarrant, magisztrátus, kit Mr. Dyer küldött az eset kivizsgálására, Mr. Parker házánál Mr. W. szolgálói után érdeklődött, hogy kihallgassa őket, képtelen volt végrehajtani feladatát.

A Mr. Wakley sérüléseit vizsgáló orvosok úgy vélték, azok nem voltak oly súlyosak, hogy életét veszélyeztették volna, az a szerencsés körülmény menthette meg, hogy mielőtt ajtót nyitott, éppen bekötözte a fejét. Az ütést valami eszközzel mérték rá, gyilkos szándéktól vezérelve.

A merénylők kilétére semmiféle bizonyítékot nem találtak. Az események leírását hamar elküldték a rendőrségre és az Államtitkári Hivatalba, hogy kiadhassák a körözést. A nyomozók megkapták a szükséges információkat, joggal remélhetjük hát, hogy rövid időn belül a bíráik elé kerülnek a személyek, akik képesek voltak ilyen szörnyűségre.’”23