Ez egy olyan dolgozat, melyet sehol sem lehetne elkezdeni. Tárgyánál fogva nincs, gondolom, könnyen beláthatóan, hol. Monet (sok mindennek végpontja és kezdete) teljesség a maga módján. Előrevágom: az avantgárd mindig csak a teljességre jöhet, a maximumra. Amatőr avantgárd: nincs ennél fásabb karalábé, rohadtabb káposzta. De Monet teljességére, közhely rég, saját maga jött a kitekintőpontokkal-zuhatagokkal: tavirózsák „faktúrája”, az általam igen kedvelt (német változatában is megbízható nagyszerűségbe sorolható) informel. Vad jó. Ám mellette rég csinálták már az absztraktot. Kevesen tudják mifelénk, hogy egy bizonyos amerikai, Arthur Dove is jelöltje a „ki hódította meg a sarkot?” játéknak. Aztán Kandinszkij. Aztán annyira keresztbekeveredett ez mind, hogy utóbb nevezett nagy oroszunk, aki közben derekasan festett figuratívat is, tehát az absztrakció nem minősítője a modernnek, és a „modern”, már idézőjelbe teszem, nem azonos az avantgárddal; erre mindjárt rátérek dolgozatom középrészében, (tárgyalás), igen, Kandinszkij hozzájárul egy olyan képidézetével is, amelyik az Osiris nagyszerű orosz-filozófia-kézikönyvének borítóján szerepel, hozzá, hogy pénzt takarítsunk meg, ne kelljen okvetlenül a méregdrága „nyugati” antikvárpiacon Morgan Russell, Carles, mások félig rayonista, félig szürkén-barnán vad szabad-szín repróira vadásznunk… megvan ez a nevezett képidézetben. S közben megvolt a Dada. Kotrom elő, teszem el reménytelenül a könyveimet, igazán összegyűjtöttem jó pár százat efféle szaktémázásokból, folyóiratokból félezret, többet. Sajnos, ma már főleg csak nézegetek; írnom is bánt szenvedés. Mégis addig jutok csak, hogy a Dada (nagy betűvel) polgárpukkasztás (na, jó egek!), a nyughatatlanság (polgári „elszármazottság”?), az intellektus, a művészi mocorgás és a handabandázásigény halandzsát sem megvető mozgalma volt (vagy nem mozgalma), feltűnősködés – és értékelt örökélet.

A történelemben.

Megvan a betagozódás, ha már történelem.

De volt egy folyamat, Duchamp révén, korábbról, és Duchamp valóban örök avantgárd maradt. Ezért érezzük őt a legnagyobbnak. (Bár Weöres a NAGYSÁG szót áthúzta. Nem nagy ötlet, de szükségszerű a szűkösségekben. Avantgárdnak nem nevezhető, hogy én azt a mondást vettem célba, mely szerint egy nagy művész mögött többnyire egy mellette kitartó nagy hölgy is van. Én plusz a NAGYSÁD szót húztam át, ahogy elmeséltem a feleségemnek, már a felénél tudta – mellettem kitartó nagy hölgy –, hogy ez a poén jön, s csak legyintett. Az avantgárd ötletekre is legyinteni szokás sokszor. S mégsem.) A zseniális oroszok, pl. Popova, Rodcsenko, Goncsarova stb. avantgárdok voltak, „a vak is meglátja” örökké. Örökké ilyeneknek látjuk őket. Az informel nem avantgárd. Az én kedvenc festőimnek egyike sem avantgárd. Utrillo, Monet, de Staël, Seurat (ő sem!), Morris Graves, Ellsworth Kelly, de a sokunknak kissé fakuló (már bocsánat, festő-rajongójától hallottam, döbbenten osztom a nézetet) Klee nem abszolút egyeduralkodó már; Beuys meglehetőst avantgárd maradt… de elővettem (jön dolgozatom befejezése) még plusz egy könyvet.

Mert reménytelenül keresgéltem a megváltó szót a minimalizmusról szóló köteteimben (Donald Judd, Agnes Martin, Ryman, Mangold, sorolhatnám, Flavin, Brice Marden. Az avantgárd nem egy lehetőség abszolutizálása, ahogy a Land art v. a minimalizmus jár el, nem), hiába, bizony. Végül egy Herbert Frank nevű szerző németből fordított könyvében (Corvina, 1969, szerk. Keszthelyi Rezső) egy fejezetcím ez volt: Az avantgarde – elővéd. Kb. ez. (A könyv a szót „avantgarde”-nak írja. Na.)

Itt a fantasztikus és iszonyatosan elhanyagolt Apollinaire-ről mint az avantgárd oltalmazó és értékelő atyamesteréről sok szó esik, méltó szó méltán, and I wonder: szép és nemes, és Apollinaire tényleg volt avantgárd egy történeti pillanatra; ahogy a Karamazov testvérek egy helyén „egy pillanatra igazsággá válik a tévedés” v. „hazugság”… jóllehet itt senki sem hazudott. Csak a fogalom abszurduma mutatkozik meg. Apollinaire ma sanzonos, kiéneklő költőnek is hat (én rajongója vagyok, s nem ez nála a fontos, ahogyan e. e. cummings esetében sem, mindegy), és akkor hogy avantgárd. Ismétlem, Duchamp igen; ha jelentős igazán (költőként nagyon!), Kassák igen, s ő kevésbé lett sanzonos, sőt, alig, sőt, nem lett, abszolút rideg-nagyság, áthúzva stb. A kötet maga eredetileg a Die das Neue nicht fürchteten címet viselte, ebből lett „Az avantgarde támogatói” etc. Hanem hát az avantgárd egyértelműen nem ez. „Új”, „előremutató”, „elővéd” (ismétlem: mit véd? marhaság), Ottlik szava, na, ő aztán nem volt avantgárd.

Műkereskedők, műbírálók, műpártolók voltak e támogatók. Az avantgárd nem szorul támogatásra. Van, nehezen van, tündököl, estlegesnek bizonyul, örökfényű csillagnak pár név és mű. Zénóninak én azért érzem, mert elméletem szerint ha valahova osztással haladunk (1/2, ennek az 1/2-e, vagy 5/7 akár etc.), sosem hozzuk létre a dolgot, marad hézag. Magam nem nulláról indulni nem bíró görögömet követem, így nulláról nekem nem jön létre az „1”, az egy. És nem is jöhet létre, matekosan nem. Ami létezik, az vagy kikiáltott akármi, vagy eleve tárgyként adott: gondolatként? ne menjünk bele. Nekem, leszámítva a krumplistésztát, a pezsgőt, az ablakpárkányt, a lépcsőházat – ?? – stb. semmi sem jön létre. Mert csak a tárgyak. Ők VANNAK. De nincs kapcsolat, nincs kerek eszme stb. Gondolom olykor.

Avantgárd. Viccelek: Auntvargád. Vagyis a Varga nénikéd. (Schwitters-vicc-féle.) Nézem a könyv utolsó oldalát. Megjelent… ezt már mondtam. De hány példányban is? Mondom, nézem. És csak nézek nagyot…

Mert 9550 példányban. Nem tévedés. 1969-ben ilyen könyveket tudtam venni. Ára 40 forint. Akkori pénzben nem sok, nem is kevés. De volt.

Jó kulturális jelként, mondjam ezt? Abban a világban… hallom. Jó, de… persze, persze. Minden hasonlat rossz.

Mindig van, ami van, aztán van, ami nincs. Az avantgárd is nyilván van támogatva. Mit tudom én. Hol, mikor, kik által? Megyünk vissza az életbe.

Megyek, lefektetem beteg lábú, de tökéletes verébkémet. Ő nekem tényleg van, biztosan van meg. Jaj, nem örökké. Nem tudok hozzá elővédet.

De abbahagyom. Találmányaim nem avantgárdak. Inkább még anti-zénóniak is. Bár… színük-játszók. Nem teljes körök.

Itt: Ha már mondom, mit mondjam.

Ha már mondom, mit mondjak.

Akkor most ezt mondtam. El.

El tőle. Is.

Verébkémet pátyolgatni, gárdolni jobb, mint írni. Tuti.

Nekem már az.

Végezetül: én sosem voltam avantgárd. Se Aunt Vardág, Vargád. Vargáné, aki káposztát főz, s orra/kontya alá üt a gőz.

Ez most elvont verébkémtől. Egy Verébke Kassáknak is a szíve közepe volt. Beuys urunknak is volt verebe. W. Carlos Williams állatorvos és nagy amerikai költő a verébirodalom klasszikusa.

De én, mintegy elővédként, utóvédként, főleg középvédként a bal lábára sánti, 1 naposan szinte vérbefagyva – szakemberek által, direkt nekem – megmentett József úr, 5 éves verébfi, kényeztetett uracs életéért vagyok felelős. A többit a Gondviselés tudja (ha így nevezzük épp).

Nem egy avantgárd gondolat. Inkább mainstream. Legyek ám akkor az.

Úgyse vagyok, ld. Zénón, semmi se.

Csak 5/7, meg ennek 5/7-e stb.

Ülök József úrtól tisztes távolban, s – két veréb – beszélgetünk. Minden moccanásomra csippant egyet, én vissza. A művészet nem ilyen? Fővonal? Vissza. Fő… vissza. Csak (ism.) Duchamp igazán avantgárd. Hála az égnek, ő igen. Legalább ez is el van intézve. De…

Még az avantgárd is örök, csak valódi szeretteink vannak múlásra ítélve, és tíz-tizenöt halál után szívünk is furcsán lötyög. Se fő vonal, se „izgi” szökkengetés.