Tatár Sándor (mondjuk így:) a középnemzedékhez tartozik: közel ötven évével már rég nem sorolható a fiatalok közé, de – részben fogadtatásának felemás (hiányos) volta miatt is – aligha sorolhatjuk a beérkezett (ismert, hírneves) költők közé. 2010-ben József Attila-díjat, korábban többféle (műfordítói és költői) pályázati elismerést kapott, számos kül- és belföldi ösztöndíjban részesült. Jelentős műfordítói (és szakfordítói) munkásság áll mögötte: többek között Angelus Silesius, Lichtenberg, Goethe, Nietzsche, Hugo von Hofmannstahl, Schnitzler, Safranski, Sigfried Lenz, Christa Wolf és sok más német nyelvű szerző műveinek átültetője. Magyarországon, magyar nyelven eddig négy kötete jelent meg: Végtelenül egyszerű lenne minden (1990), A szénszünetre eljött a nyár (1999 – a következőkben: Szeny), Requiem (2006 – a következőkben: R), Bejáró művész (2007 – a következőkben: Bm). A köteteknek volt némi recepciójuk,1 talán az eddig utolsó kettőnek erősebb.

Ahogyan ennek az írásnak a címe is jelzi, Tatár verseibe beépülnek saját elfogadottságának, s tágabban: a költői alkotásnak, a költői szerepnek, az eredetiségnek és megelőzöttségnek a témái. Ennek a költészetnek éppen az az egyik jellegzetes vonása, hogy folytonosan reflektál magára a versre – az éppen előttünk lévő, készülőben lévőként megjelenített versre csakúgy, mint általában a költészetre, saját írására (annak íródására) is, meg az irodalomra is. Az önreflexiónak nagy hagyománya van a modern magyar költészetben is, akárcsak a szerző számára oly kedves (német) romantikában – gondoljunk csak a Tandoritól és Petritől Kemény Istvánon át például Simon Mártonig vagy a Telep-csoport költőiig terjedő sorra. Ami Tatárnál talán sajátos, az részint az önreflexió sűrűsége és mindent átható jellege, részint pedig az, hogy korántsem a megszólalást mint tárgyat (vagy végterméket, szöveget) illeti, hanem a készüléstől egészen a (várható vagy aktuális) befogadásig az egész irodalmi folyamatot. Hogy csak néhány példát hozzunk: a Bm kötetnyitó versében (Inga) ekképp írja le saját – személyes és irodalmi – helyzetét:

A „más vélekedés szerint” vagy az „egyesek szerint” nyilvánvalóan a lírai elbeszélőhöz képest más, külső hangot hoz be; a befogadók (vagy az irodalmi kommunikációban valahogyan résztvevők – kritikusok, más költők, megfigyelők stb.) hangját. Ahogy ugyanennek a kötetnek a záróverse (Ez az üzengetés…!) is egy külső instanciára történő hivatkozással fejeződik be:

Sőt: Bodor Béla szerint a R első ciklusa címével (dal nem lesz) az előző kötet egy kritikáját idézi fel,2 azaz Tatár itt a konkrét befogadástörténetre is (s nem csak lehetséges, képzetes olvasatokra) utal.

Könnyű tehát egyetérteni Margócsy István kitűnő kritikájának megfogalmazásával, hogy Tatár verse „mintha minden esetben megkettőződnék, s arról is tanúságot adna, miként is vélekedik a költő és énje magáról a versírás jellegéről, funkciójáról, értékéről, semmisségéről, egyediségéről vagy imitatív karakteréről”. S hozzátehetjük: a vers befogadásáról és fogadtatásáról. Más nézőpontból viszont azt mondhatjuk, hogy Tatár egyúttal fel is számolja a kint és bent kettősségét, a szöveg és a szövegen kívüli, tárgy és reflexió dualitását. A szöveg és a környező szövegek viszonya gyakran kérdésessé válik: a paratextusok sokasága övezi a szöveget, sőt éppen hogy nemcsak övezi, hanem bele is nyomul. Van olyan vers, amelynek címe idézőjellel kezdődik, ám az idézet vége már a mottó (Rettegsz a költészetért ma – Bm); van, ahol a cím helye ki van pontozva, s az utolsó szó van „odanyilazva”, a vers élére (Ifjuságom – Bm); van két sorba szedett cím (működ… / …ész – R), és van egy egész ciklus, ahol címek és versek viszonya – s a versek határai egymáshoz képest – csak a tartalomjegyzékből derül ki (requiem – R). A köteteket mottók és bevezetők nyitják, ám az egyik kötetben (R) ott egy Márai-idézet már a tartalomjegyzék után, ahol rendesen semmit nem vár már az olvasó. Rába György egy versét egyszerűen sorokra szedve (lapalji vonal alatt) bekebelezi a már említett ciklus; nem is szólva a rengeteg rejtett vagy nyílt, szerzői névvel megnevezett vagy anonim intertextusról, amelyben ugyancsak bővelkedik Tatár költészete. Tehát ha egyfelől igaz a „megkettőzés” Margócsy-féle tétele, másfelől az egybeolvasztás, a határbontás, a szövegek egymáshoz-ragasztása ugyancsak jól jellemezheti Tatár verseit.

Két, egymással ellentétes hagyomány járja át ezeket a költeményeket – az egyik a „jól megcsinált”, tradicionális, klasszikus, szabálykövető verselés hagyománya, amelynek eszménye a ritmus és a rím kifinomultsága, tisztasága; a másik az avantgárd hagyománynak az a része, amely a tipográfiai trükköket, a versformát mint látványt emeli a középpontba, s az eredetiséget, a váratlanságot értékeli. Ami az előbbit illeti: Tatár Sándor verseinek egy jó része kifejezetten ragaszkodik a rímek, a ritmus, a szótagszám, a strófaszerkezet (stb.) szabályosságához – csakhogy teszi ezt úgy, hogy erre ironikusan reflektál. Erős gesztusokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy éppen a szabályok betartása folyik; rámutat a szabálykövetés kínkeserves voltára, a nehézségre, amely elé a poétikai hagyomány állítja az alkotást, s a licenciára, amelynek révén a szabályok és a nyelv összeütközésekor megoldhatók a helyzetek. Ilyen esetekre gondolok (a példák és a típusok nyilván szaporíthatók): szó rövidítése a ritmus miatt (és ennek jelzése hiányjellel): érték’lik (Kedvcsináló Harry Potternek – Bm), elvál’ (…arra folyton… – R); szó csonkolása a ritmus miatt (és jelzése): viharba’ (a hangyai vándor – R); fosszil’ (Asatag dallat – Szeny), vagy a rím miatt: „te olvasod majd e kései postá / -t, ha épp a kezedbe akad“ (Ez az üzengetés! – Bm); „leni mellő / l hiányzik egy betű“ (Jámbor óhaj – Szeny). – És általában is gondolhatunk a bonyodalmas, körmönfont, pontoskodó-fontoskodó, minduntalan (olykor zárójeles kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel, máskor kurziválással) a megfogalmazással szembeni kétségeit kifejező beszédmódra. Bodor Béla a Silesius-parafrázisokkal (R) kapcsolatban írja, hogy ezek „majdhogynem elegánsak, játékosak, helyenként mutatkozó szintaktikai nyakatekertségük nem az erőlködés, hanem a humor jele.” Verset írni, versben fogalmazni, a költészet hagyományos szabályait betartani – sugallja mindez – nem könnyű, problémátlan, magától adódó (vagy akár csak magától értődő) feladat. Ez lehet az egyik (másik) értelmezése a R első cikluscímének: dal nem lesz; a dal könnyed, közvetlen, áradó volna.

Ami az avantgárd hagyományt illeti, ebből Tatár azt a fontos elemet veszi át, hogy a vers nem (vagy nem szükségképpen) valami hangzó anyag írásbeli lenyomata vagy kottája; az írott szöveg anyaga – az írás maga – elsősorban olvasmány és látvány (egyenlő súllyal!), a kimondás, a felolvasás, szavalás ehhez képest vagy másodlagos, vagy más, mindenesetre: más minőség. Az írás (az írott-ság) a szóbeli megszólaltatásnak kifejezetten akadálya (vagy: akadálya lehet; vagy: legyen akadálya – különböző erősségű változatai vannak az avantgárdban is, Tatárnál is ennek). Ahogyan azt Benda Mihály kifejti, Tatár szisztematikusan szembemegy a „szépen hangzó” (ritmikus, rímes) vers eszményével. Ráadásul bizonyos tipográfiai akadályokat állít, ráirányítja a figyelmet írásának anyagszerűségére (és nem hangzás-szerűségére). Ezek „terjedelme” és erőssége változó; a fentebb idézett nyitóversben egy ponton sortörés vagy írásjel helyett néhány szónyi üres helyet látunk: ezt lehet például úgy értelmezni, mint valamiféle váltást, ami ugyanakkor nem tart igényt az új sor kiemelő szerepére, mert mintegy hangsúlytalanul következik az előzőekből (amitől mégis elválik). Vannak másutt (főként a R kötetben) nagyobb „fehér foltok”, sorok közötti kihagyásként; a Szeny kötet cikluskezdő mottói a lap alján (vagyis szünetet, kihagyást követően) szerepelnek (ezeknek az üres helyeknek Mallarméhoz fűződő viszonyáról Benda bőségesen beszámol). De alig észlelhető jelek teszik nyilvánvalóvá, hogy a vers szövege a hangoztatás (felolvasás) felé nem problémátlanul átjárható – a kurziválások és kövérrel szedések persze bevett fogások, ámde mihez kezdjünk például a kövérrel és nagyobb betűtípussal szedett kérdőjellel (Filozófus-séták – Bm) vagy a fett szedésű & jellel (…s most kéjelegve hallgatom… – Bm)? A klasszikus avantgárd nagyon feltűnő, harsány, látványos tipografikusságát itt apró jelek váltják fel; noha a Szeny nyitóverse – Tündér változatok műhelye –, vagy ugyanebben a kötetben a Békés megkettőződés című vers szedése már-már a kassáki idők költeményeit idézik. Mégis: Tatárnál a szabály inkább az, hogy kis adagban, de kellő súllyal, finoman, de megkerülhetetlenül téríti a figyelmet a vers-test felé. Ha alaposan átnézzük Tatár verseit, arra a paradox következtetésre kell jutnunk, hogy nála a jelöletlennek számító (tipográfiai különlegességekre nem hagyatkozó) versek a jelöltek; az szorul magyarázatra, az hívja ki az értelmezést, ha – mint az e lapszámban közölt Kívül lenne a magyarázat!? című vers esetében is – nem ütközünk a hangzásról a látás felé terelő akadályba.

Nem tekinthető „illegitimnek” vagy „tévesnek” egy olyan értelmezés, amely mindennemű tipográfiai-vizuális trükköt, szövegformálási sajátosságot puszta dísznek, feltűnősködésnek minősít, s igyekszik a szöveget ettől eltekintve értelmezni. Mintha ehhez az állásponthoz közelítene például Krupp József: „Ilyen a versek olykor lábjegyzettel való ellátása, némelyik szó kapitálissal szedése, vagy az a számomra csak dekoratív elemként értelmezhető eljárás, hogy Tatár néha kettősponttal, pontosvesszővel kezdi a sorokat.”3 Kérdés, hogy mi volna a nyeresége annak az interpretációnak, amely az efféle jellegzetességeket mellékkörülménynek tekinti – talán nem több, mint hogy különcködésben marasztalhatjuk el a szerzőt, a verseket meg besorolhatjuk abba a sorba, ahol az „öncélú”, „eredetieskedő”, valami mélyebbet valami felszínesebbel pótló szövegek sorakoznak. Ezért mégis hasznosabbnak tetszik, ha jelentést próbálunk tulajdonítani e versek „szemhez szóló” jellegzetességeinek. Kétségtelen, hogy a sorkezdő kettőspont például minden felolvasásban óhatatlanul elsikkad – de hát ugyanez a helyzet sok más írásjellel, sőt a sortörésekkel is, viszont hosszú szüneteket tarthatunk ott is, ahol írásban a két szó szorosan egymás mellett szerepel. Az írásban feltűnő jelek nem a hangzás (előre)jelzői, hanem – mondjuk – a gondolkodás folyamatáé. Például a kurziválás jelölhet hangsúlyt, kétértelműségre irányíthatja a figyelmet, esetleg titkos intertextus jelölője, és így tovább. Arra irányítja az olvasó figyelmét, hogy amit lát (s ami nem egészen szokásos formában kerül a szeme elé), fokozott figyelemmel vesse latra, mert a jelöletlen megjelenéshez képest valami jelentésmódosulással érdemes számolnia. A sor eleji kettőspont (vagy pontosvessző) utólagosan pozicionálja az előző sort, és súlyt ad a rákövetkezőnek: az, ami addig megakadás, megtorpanás nélkül haladt előre, hirtelen (utólag látjuk) megáll, és a rákövetkező sor következtetés vagy következmény lesz. A lábjegyzet vagy a tipográfiai váltás (nagyobb betűre vagy más betűtípusra) még kevesebb értelmezői munkát igényel, hiszen számos más szövegtípusból jól ismert fogások ezek – és jobban járunk, gazdagodik szövegértésünk, ha ezeket nem dekórumnak tekintjük, hanem – jóllehet versben nem szokványosan fordulnak elő – mozgósítjuk a más típusú szövegekkel kapcsolatos háttértudásunkat, és jelentést tulajdonítunk nekik.

A fentiekkel – az erős önreflexió tradíciójával, a szövegek sokaságát befogadó megformálással, a klasszikus versformálás hagyományaival folytatott párbeszéddel, az avantgárd vizualitás különleges életbentartásával – még mindig aligha férkőztünk megnyugtató közelségbe Tatár Sándor verseihez. Ezek csak első, és, meglehet, csak felszínes ötletek ahhoz, hogy sikerüljön észrevennünk: nagyon érdekes, sajátos, izgalmas költészet alakul előttünk. Érdemes rá, hogy belekerüljön (vagy: beljebb kerüljön) a köztudatba.