Mentsvár ország királya beleszeret egy banya hangjába, aki az ujját szopogatva lépre csalja, majd az ágyába viteti magát. A király azonban, alighogy ráébred a fondorlatosságra, kidobatja a banyát az ablakon, amaz pedig, egy fára akadva, hét tündérnek varázserejét kapja ajándékba, miáltal szépséges hajadonná válik, majd a király nőül veszi. Ám a húga elirigyli tőle szerencséjét, s hogy maga is megszépüljön, lenyúzatja bőrét, amibe belehal.

 

Teremtett lélek nem akadt, kit ne nyűgözött volna le Girolama története, s akkora gyönyörűségét lelte mindahány Canneloro szabadulásának hallatán, hogy az kettőt is kitett, továbbá a bökötör bűnhődése, aki a nyomorult vadászokat halomba öldökölte, szintúgy nagy tetszést aratott. S minthogy a parancs, miszerint a következő mesének bélyegét a megírt levélre rányomni illenék, Jakobinára vonatkozott, amaz nem habozott soká, hanem előállt, és így szólt: „Csak mibennünk, asszonyokban lakozik az átkozott hajlam, mely a szépség utáni hajszában olyan mélyre taszajt, hogy a homlokzatot aranykeretbe zárva leromboljuk inkább orcánk valódi képét, bőrünket sápasztva kilyuggatjuk fogainknak kérgét, s hogy egynémely testrészünk mindenki szemének tessen, elveszejtjük inkább látásunk élességét, mert szemünkben csipát, bőrünkön ráncot, fogunkban odvakat hamarabb tenyésztünk, mintsem ütne az óra, melyben az időnek vámját leperkálni vagyunk kénytelenek. De mielőtt bárki megdorgálna egy hajadon lánykát, kinek hiúsága vitte bőrét e balga vásárba, sújtson le inkább a vénséges banyára, mert amaz, minthogy az ifjúsággal akar versenyre kélni, csak gúnyverseknek csokrát s testének romlását hozza magára, miként az alábbi mesémből is kiderül.

 

Történt egyszer, hogy ugyanabban a kertben, ahol Mentsvár királya is szívesen mutatkozott, két banya pletykálkodott a világ elől megbújva, de amazok olyan rusnyák voltak, istenem, hogy az otrombaság összegzetét, a debellaság hittételét, továbbá a randaság mesterművét együtt és külön-külön is méltán képviselték. Mert bóbitájuk tüskés volt és zilált, homlokuk bibircses és ráncos, szempillájuk csimbókos sörtékben állt, szemhéjuk dagadt volt, tekintetük fakón és poshadtan meredt a világba, arcukra gyűrött pergamen tapadt, ajkukat biggyedtség csavarta, s hogy mielőbb a végire érjek, kecskeszakálluk is volt nekik, továbbá mellükön szőrpamacs, ráadásul még a lapockájukon is hordták pocakjukat, karjukat csukartos görcs cibálta, lábuk ferde volt és sánta, lábfejük helyén pedig egy horgas kampó kunkorodott fölfelé.

Ennek okáért, no meg azért, hogy a Nap se láthassa ijesztő ábrázatukat, viszszahúzódtak az alagsorba, mely éppenséggel az említett férfiú ablakai alatt feküdt közvetlenül.1 A király helyzete lassan odáig fajult, hogy egyetlen fing nem sok, annyit sem tudott elengedni anélkül, hogy e két bubópestis orrára ne dörgölte volna, akik fel-felnyürrögtek minden aprócska dolog miatt, s még a cankó csivitelését is égzengésnek vélték, hol egy jázminszirmot kárhoztatva, mely a fejükre hullva dudort növesztett, hol egy széttépett levél fecnijét, mely kificamította a vállukat, hol pedig egy csipetnyi porra panaszkodtak, ami a combjukon okozott véraláfutásokat.

Addig-addig, hogy a király e szofisztikáltságnak hitt nyomorúság hallatán gondolkodóba esett, vajha nem a kifinomultság kvinteszenciája lakozik-e odalenn, netán a mívesség szabásmintája meg a gyöngédség legeslegelső virága, s olyannyira belelovalta magát a saját gondolataiba, hogy a legkisebb csontjából, mi több, még beljebbről, annak velejéből szökkent szárba a vágy, hogy minden áron szemügyre vegye ezt a csodát, ennek okáért sóhajokat küldött odafentről, köhincsélgetett is, persze a hurutot visszatartva, végül pedig már kibeszélte, ami a szívét nyomta, mondván:

– Merre, ó, merre bújkálsz gyöngyöm és mütyüröm? Merre vagy, te, a világnak legszebb csodája! Süss fel Nap, fényes Nap, kertek alatt a kis császár majd‘ megfagy! Fedd fel kegyeit e csodás szépségnek! Hozd elő a mécsest Ámornak boltjából! Dugd ki fejecskédet a szépségnek bankjából! Miért rejtegetnéd garasok között! Netán sajnálod tőlem a látás örömét? Nyisd ki rózsám kapudat, hadd kerüljem váradat! Hadd látom, miféle hangszer adja e csodás hangokat! Mutasd meg végre a csengettyűt, melyből a csilingelő szavak áradnak felém! Hadd láthassam, kérlek, a madaradat! Ne engedd, hogy pontuszi birka gyanánt, akit ürömmel itatnak, megfosztassak a csodák csodájától!2

Ilyen és ehhez hasonló szavakat mondott a király, de megszólaltathatta volna akár az angyalok karát is, mert a vénasszonyoknak be volt dugulva a füle, ettől pedig, mintha taplót dobtak volna reá, még jobban felcsiholódott szívének tüze, s végül már úgy érezte magát, mint koholt vas a vágyak olvasztó kemencéjében, érezte, amint a gondolatok fogója megragadja, s a szerelem gyötrelmeinek pörölye addig kalapálja lelkét, midőn az életét emésztő kincsesládikának kulcsát kovácsolja, mígnem csakugyan belepusztul. Hanem ettől nem vonult vissza a hajlandósága, ellenkezőleg, továbbra is fohászokat esengett, s egyre nekibőszültebben hajtotta magát, anélkül, hogy megpihent volna valamelyest.

Olyannyira, hogy kis idő múltán a két banya felettébb elbizakodta magát a király ajánlatainak és ígéreteinek hallatán, ennek okáért úgy határoztak, nem hagyják kicsúszni a markukból a kínálkozó alkalmat, amely madár képiben lépes méz nélkül is kalitkába száll. S egy szép napon, midőn a király odaföntről leabajogta a szokásos óbégatást, az ablakrács mögül, továbbá a legnegédesebb hangjukkal előhozakodva megmondták neki, hogy az egyetlen szívesség, amit hajlandóak lennének felkínálni, méghozzá kerek nyolc nap múlva, legfeljebb a mutatóujjuk volna.

A király, aki tapasztalt katona lévén pontosan tudta, hogy minden várat apránként lehet csak bevenni,3 nem tagadta meg a felkínálkozást, és a reményét, miszerint majd ujjról ujjra haladva hatol a bástyába, megerősítette a régi bölcsesség is, amely kimondja, hogy előbb nyúlj érte, és majd azután kérjed. Ekként hát elfogadta azt a bizonyos nyolcadik napot, hogy azzal együtt megpillantsa végre a világ nyolcadiknak hitt csodáját is. A banyák azonban egész idő alatt nem foglalatoskodtak mással, csak a saját ujjuknak, majd a másikénak szopogatásával, mint két patikusinas, aki a kilögybölt tinktúrát nyalogatja, s e feladatnak legfőbb célja az volt, hogy eldöntsék, melyiküknek a legsimább az ujja, vagyis ki fogja odatartani a király elé.

Amaz pedig tűkön ücsörögve várta a kijelölt órát, mely beteljesíti majd a vágyait, s mindeközben a napokat számlálta, az éjeket sorjázta, megmérte a perceket, jegyzetet készített a szemhunyásokról, s akkurátusan megvizsgálta az idő részteljesítményeit, hol a Napot kérte, hogy találjon végre egérutat az ég mezején, mert ezzel nemcsak tűzszekerét, de lovainak szomját is hamarabb olthatja el, hol az Éjnek esdekelt, hogy az árnyakat elűzve hozza elejébe a fényt miharabb, mert amíg nem látja, Ámor kemencéjében ég meg elevenen, hol pedig magát az Időt gúnyolta, azzal vádolva, hogy bizonyára megveti őt, és szándékosan kapaszkodik mankóba, továbbá visel ólomcipőt, nem akarván elhozni a percet, melyben eleget tehetnek, ő meg a szerelme, a kettejük által köttetett szerződésnek is.

S minthogy a Nap az Oroszlán jegyében járva is ekként akarta, eljött a várva várt óra, a király pedig maga ment a kertbe, majd megkopogtatta a kaput, mondván – Kipp-kopp kopogok, találd ki, hogy ki vagyok! –, mire az egyik banya, akit az évei jobban elnyűttek, s akinek az ujja a karátozás próbakövén átaljutva a húgáénál értékesebbnek bizonyult, kidöfött a závár lyukán, megmutatta becsét a királynak, csakhogy amaz már nem is ujjnak látta, hanem egy hegyes rőzsének, amely befurakodott a szíve közepibe, nem, nem is rőzsének, hanem egy dorongnak, amely megdübörögtette az eszét. De mit is beszélek? Hiszen nem rőzse volt az, nem is dorong, hanem gyufa, melyet a vágya lobbantott lángra, azaz dehogy, még csak gyufa se volt, hanem kanóc, melyet tűzbe hozott a szenvedély. De minek is kisebbítem annak erejét! Nem volt az se rőzse, se dorong, se gyufa, se kanóc, hanem bizony tüske volt az, mely a gondolatainak farka alá bújva sajgott, sőt, fosató fügekúra volt, amely a sóhajok kereszttüzében kihajtotta végre a szerelmetes fingokat is.

És amikor kezébe vette, majd csókolni kezdte az ujjacskát, amely cipész ráspolyából egyszeriben aranymíves reszelőjévé változott, ilyesféléket mondott:

– Ó, negédek közlönye, gyönyörök kódexe, ó, Ámor kiváltságainak cikkelye, melyek által bánatnak letétje, szorongás tárháza, gyötrelemnek vámja lett énbelőlem! Hát valóban oly konok és durva vagy, minőnek mutatod magad, hogy nem indítanak meg sirámaim? Szépséges szívecském, ha kidugtad farkadat elébb e lyukon, fedd fel bár orrodat, hadd főjjön együtt a kocsonyának való! Ha felnyitottad kagylódnak héját, ó szépséges tenger, miért nem mutatod meg annak velejét? Miért nem szegzed reám vándorsólyomszemed, miért nem marcangolod széjjel a szívemet? Ki kobozta el e szépséges arcnak kincseit, s tartja fogva egy éjjeliben? Ki tétetett vesztegzárat e szépséges árura, s hagyja elsorvadni egy odúban? Ámor teljhatalmát egy disznóólba ki börtönözte be? Hagyd ezt a csatornát, szökj meg a karámból, bújj ki a likadból, csigabiga, gyere ki, s használj úgy, miként erőmből telik! Mert király vagyok, bizony, nem holmi tökfej, teremtés és rontás ekként hatalmamban áll. És bár az álnok vakság, mely egy nyomoréknak és szajhának gyermeke lévén, még a jogarok fölött is trónol határtalanul, most úgy akarja, hogy alattvalód legyek, továbbá, hogy kegyelmedet kérvén magamhoz vehessem, mit elvinni kedvemre való, jól tudom azt is, mert épp Ő maga mondta, hogy kedvességgel, s nem hencegéssel Vénusz is engesztelhető.

A banya, aki konyította már, hogy hol hordja farkát az ördög, és szakavatott róka, illetőleg kivénhedt macska lévén megfelelően ravasz és kapzsi volt, arra gondolván, hogy ha egy felettes kérlel, akkor parancsol is egyben, s hogy a csatlós hajthatatlansága gazdája testében megindítja dühének nedveit, melyek aztán vérhashoz illőn zúdítják rája az enyészetet, alkalmazkodott a perchez, és oly vékonyka hangon, mintha nyúzott macska volna, imígyen szólt:

– Jó uram, minthogy kegyeskedett alája kerülni annak, aki korábban felséged alatt tartózkodott, továbbá jogartól guzsalyhoz, trónusból karámba, pompából rongyba, nagyságból nyomorba, padlásról pincébe, lóról szamárra szintúgy szállni méltóztatott, nem tudom, nem tehetem, így hát nem is óhajtom elhárítani egy ekkora király akaratát; látván tehát, hogy király és szolga egyesülését, elefántcsont s nyárfa intarziáját, gyémánt és üvegszilánk foglalatát oly nagyon akarja, ímhol készen állok vágyainak teljesítésére, mindössze egyetlen kegyért esengve, mely az irántam viselt érzéseinek első jele lehetne, éspedig hogy éjjeli órákban, s gyertyafény nélkül fogadjon ágyában, mert a szívem nem viseli el, ha meztelenül mutatkozom.

A király örömujjongások közepette, s egyik kezét a másikra helyezve megesküdött, hogy minden további nélkül eleget tesz akaratának, majd cukrozott csókot cuppantva az aszatgyantaszájra, odébb is állt, nem győzve kivárni a percet, mikor a Nap felhagy végre a szántogatással, és elveti csillagjait az égi mezőn, hogy maga is bevethesse azt a rétet, ahonnan az örömöt kupacban, a kéjt pedig kádakban tervezte begyűjteni.

Ám amint eljött az Éjjel – aki a temérdek zsebmetszőt és portékalesőt látván maga körül, úgy köpködte a feketét magából, mint egy tintahal –, a banya elegyengette testének redőit, egy madzagvéggel szorosra hurkolta őket a válla mögött, majd egy szolga által kézen vezetve végigosont a sötétben, bement a király szobájába, levetette gönceit, s azzal bele is feküdt az ágyba.

A király, aki már a gyújtózsineggel babrált az ágyú fölött, midőn meghallotta közeledni, majd elfeküdni őt, tetőtől-talpig pézsmával és cibettel kente be magát, csupa illatba öltözött, és mint egy korzikai kopó, nekirontott az ágynak; de szerencséje volt ám a vénséges banyának, hogy a király oly nagyon illatozott, imígyen szájának kipárolgásait, hónaljának bűzét, vagyis az egész orrfacsaró szörnyűséget nem szimatolhatta meg.

De alighogy az ágyban találta magát, s az első érintéseken túljutott, észre is vette, tovább tapintgatván, a bigyót, ami hátul éktelenkedett, észrevette a kivénhedt pacalt, továbbá a fonnyadt hólyagokat, melyek a nyomorult banya raktárában álltak, s a döbbenettől nem is kívánt szólni egyelőre, hogy majd annak rendje és módja szerint vegye keze ügyébe, de a felismerést csakhamar szőnyeg alá söpörte, ő pedig horgonyt vetett Mantracchio4 kikötőjében, miközben Posilippo5 napfényes partjain képzelte magát, és azt gondolván, hogy egy firenzei gályán bontogat vitorlát, elhajózott az ócska bárkán.

Ám amint az első álom leterítette a banyát, ében és ezüst berakásos íróasztalából a király elővett egy zergebőr-erszényt, kihúzta belőle csiholóvasát, mécsest gyújtott, majd miután alaposan megmotozta az ágyneműt, s rájött, hogy Nimfa helyett Hárpiát, Grácia helyett Fúriát, továbbá Vénusz helyett Medúzát fogott, akkora haragra gerjedt, hogy már-már levágta volna horgonykötelét, amely hajóját rossz helyre kötötte, s fröcskölő dühében valamennyi szolgáját odacsődítette, akik a fegyverre hívást követően szép kis díszmenetben, fáklyával kezükben mind egy szálig köréje sereglettek.

A király pedig, aki polipként vergődött, ekként szólt hozzájuk:

– Nézzétek, minő gúnyt űzött belőlem az ebadta ükanyja! Jaj nekem! Azt hittem, tejelő üsző lesz csemegém, s helyette egy bivaly méhlepényére akadtam! Azt hittem, begyes galambot fogok, s helyette egy füles bagoly kezére jutottam! Királyi ínyencségek helyett az undormány csülkei között ébredtem! Kiköpni is rémség, nemhogy szájba venni! Ilyesféle dolgok, és meg ennél is rosszabbak történnek, ha bedől az ember a zsákbamacskának. De meglakol, bizony, aki rászedett engem! Ennek okáért fogjátok meg tüstént, és dobjátok ki emitt, az ablakon!

Hallván e szavakat, a banya harapott, rúgkapált a nagy védekezésben, mondván, hogy megfellebbezni szándékszik a szentenciát, mivel csörlőn húzgálva maga a király kényszerítette őt ágyba, meg hogy száz doktort kerít majd ügyének szolgálatába, s mindenekelőtt a híres mondásra hivatkozott, miszerint öreg tyúkból jó leves fő, továbbá arra, hogy a járt út is régi, letérni róla mégse tanácsos.

De mondhatott volna bármit, megragadták nagy hirtelen, kihajították a kertbe, és szerencséje volt, hogy hajánál fogva egy fügefán akadt, mert imígyen nem szegte nyakát.

Történt azonban, hogy felettébb korán, mielőtt a Nap birtokba vette volna az Éjnek kezére juttatott földeket, bizonyos tündérek, akik holmi haragnak okán régről nem beszéltek, és nem is nevettek egy fikarcnyit sem, mikoron meglátták himbálódzni a fán akadt rémisztő árnyat, mely minden más árnyat idő előtt elkergetett, akkora nevetésben törtek ki, hogy a bőrük majd‘ szétrepedt, továbbá majd‘ kijött a sérve mindeniknek, s nyelvük csak úgy pörgött, szájukat pedig nem tudták befogni a nevezett spektákulum miatt.

Olyannyira, hogy a szórakozást és élvezeteket megtérítendő, ki-ki a banyára testálta varázserejét, mondván, hogy legyen fiatal, szépséges, gazdag, nemes, erényes, hőnszeretett, no meg a szürke ló farkát is könnyedén kapja el. És alighogy a tündérek odébb álltak, a vénasszony egy aranybojtokkal ékesített bársonyszékben, ráadásul ugyanannak a fának tövében, mely ezúttal arany lábakon álló, zöldbársony baldachinná vált, máris a földön találta magát, ábrázata egy tizenötéves lányka orcájához hasonlított, s annyira szépséges volt, hogy minden más szépség elnyűtt papucsra emlékeztetett egy remekre, továbbá testre szabott cipellőhőz képest, annyi úri báj áradt belőle, hogy minden más báj legfeljebb a Ferrivecchi és Lavinaro6 utcáin lehetett értékes, ahol pedig az édes fecsegés aduját emez felfedte, minden más kéz filkót szorongatott. S mindennek tetejébe olyan cafrangos, bodros, pompás volt, hogy az ember királyi felségnek vélte, mivel csak úgy izzott rajta az arany, tündököltek az ékszerek, a virágok elhomályosították a tekintetet, és annyi szolga meg udvarhölgy zsongta körül, hogy már-már búcsúba illett az egész menet.

Időközben a király, paplanát vállára vetve, lábát pedig papucsba gyömöszölve, kikönyökölt az ablakba, hogy megnézze, mi történhetett a banyával, ám midőn megpillantotta, mit megpillantani elképzelhetetlennek hitt korábban, araszra nyitott szájjal, elbájolt pofával vette szemügyre a szép darab leányt, hol a haját bámulva, mely emitt a vállán ficánkolva, amott pedig aranyzsineggel áthurkolva irigységet szított még a Napban is, hol a szempillái íját vizslatva, melynek két golyóbisa a szíveket célozta meg, hol a szemeit, melyek Ámor őrjáratának vaklámpásaiként ragyogtak, hol pedig a száját fürkészve, ezt a szerelmetes malomkövet, ahol a Gráciák gyönyört préseltek, majd édes görög bort, továbbá harcűző vörös nedűt buggyantottak elő.7

Másfelől azonban, látván a csecsebecséket, a temérdek éket, melyek a nyakáról függtek alá, továbbá a hatalmas pompát, melynek szintúgy birtokában állt, egyre csak pörgött, mint szarufa, ha bolondját járja, s önmagával eldiskurálva, a következőket mondta:

– Álom ez, vagy tán ébren vagyok? Való, amit gondolok, vagy félrekarattyolok? Ez most én vagyok, vagy nem én vagyok? Miféle lövésből származik e szépséges golyó, mely eltalál és földre kényszerít egy királyt? Elvesztem, jaj nekem, ha nem szedem össze magam! Hogyan bukkant fel e napsugár? Hogyan bontott rügyet e szép szál virág? Hogyan jött világra ez a madár, mely a vágyaimba akaszkodik kampó gyanánt? Miféle gálya hozta e felségvizekre? Miféle felhő pityeregte őt alá? A szépségnek miféle özöne sodor egyenest a bánat tengerébe?

Ezeket mondotta, avval a lépcsőkön lecsörtetett, majd a kerten átalloholva a banya elejébe érkezett, és a földre vetve magát, imígyen szólt:

– Ó, örvösgalambomnak édes pofikája, Gráciák babája, Vénusz szekerének tündöklő gerléje, Ámor győzelmének diadalmenete! Hacsak el nem nyelte szíved a Sarno vize, hacsak füledbe nem hullatta magját a nád, hacsak szemedbe nem egy fecske kakált, látni és érezni fogod, ebben bizonyos vagyok, minden kínomat és gyötrelmemet, miket a te szépséged döfött szívembe, keresztül és kasul.8 És ha arcom kátrányából sem hiszed, mennyi rotyogó lúg marja mellemet, ha sóhajom tüzéből sem érzékeled, miféle kemence hevíti ereimet, hogy megértsd és megítéld a helyzetet, tenmagad is kikövetkeztetheted, ha magadhoz hurkolsz aranyhajadnak bármely kötelével, ha fekete szemednek izzó szenével tüzet raksz alám, ha ajkaidnak vörös íjából nyílesőt zúdítasz reám. Ennek okáért ne torlaszold el a szánalom kapuját, ne vond fel az irgalom hídját, az együttérzés útját el ne zárd! Ha pedig nem találsz méltónak arra, hogy szépséges orcád láttán enyhüljön büntetésem, nyújts oltalmat kedves szavakkal, az ígéretek menlevelét, a remény váltóját add nekem, különben elhordom innen a papucsaimat, te pedig nemcsak a nyomukat veszted, de elveszejted általuk tenmagadat is.

Ilyen, és ehhez hasonló szavak törtek elő mellének mélységeiből, hogy mindjárt a megifjodott banya elevenjére tapintsanak, aki elfogadta végül férjéül őt, felállt a székből, kézen ragadta a férfiút, majd a királyi palotába mentek, ahol nyomban nagy lakomát rittyentettek, s midőn az ország valamennyi úrhölgyéért küldettek volna, a vénséges ara úgy akarta, hogy a többiekkel együtt a húgát is odacsődítsék.

Csakhogy a keresésben és az odacsődítésben bőven akadt még tennivaló, minthogy a húg odébbállt félelmében, s köddé vált nyomtalanul, de isten akaratából ő is megérkezett, leült a nővére mellé, s bár emennek puszta tréfánál többre volt szüksége, hogy a valóját felismertesse, végül átadták magukat a vigadalomnak mindannyian.

Ám a sötét némbert egy másik éhség is marta, hiszen az irigység majd‘ szétpukkasztotta nővérének nyalkasága láttán, s időről időre meghúzgálta annak ingujját, mondván:

– Nahát, nővérem, hogy csináltad ezt? Ó, te szerencsés, te! Pénz volna karika, nővéremnek lánca!

A nővére azonban ekként válaszolt:

– Te csak törődj a harapnivalóval, a többit majd később megbeszéljük!

Ám a király mindjárt faggatni kezdte, hogy mit óhajt, a menyecske pedig, a beszélgetést elterelve, azt felelte, hogy zöld mártáshoz volna kedve, így a király elejükbe hozatott fokhagymás, mustáros, borsos szószokat, továbbá ezernyi másikat, hogy felcsigázza az étvágyukat.

Hanem a banya, aki a fügemártást tehén epéjének hitte, továbbra is nővére zaklatásával foglalatoskodott, folyton azt ismételgetve, hogy:

– Hogy csináltad ezt, nővérem? Hogy csináltad ezt? Meglovagoltad tán az ördögöt a köpenyed alatt?

De a menyecske rászólt:

– Elhallgass, te! Időnk, mint a pelyva, nem úgy a pénzünk. Előbb egyél, mert még fel talál gyulladni a képed, s majd utána beszélek!

A király azonban kíváncsian tudakolni kezdte, hogy mire szottyant kedve, a menyecske pedig, mint kócba tekeredett csirke, a slamasztika közepében találva magát, nem kívánta mindenáron bezúzatni a halántékát, ennek okáért azt felelte, hogy édességet szeretne, s ímhol, pelyhekben hullottak a sütemények, ostyák és ánizsperecek csordultak alá, emitt édesfehérkék zubogtak, amott pedig mézdrazsék gurultak szanaszét.9

Csakhogy a banya, aki egy polip karjaiban érezte magát, s belét tekerte a hígfosás, rázendített ugyanarra a nótára, a nővére pedig, hogy valagáról végre levakarja, ekként felelt:

– Drága húgom, én biza megnyúzattam magam.

Erre az irigy banya alig hallhatóan odasúgta neki:

– Csitt, te, ‘sze nem a süketeknek beszélsz! De megkísértem én a szerencsémet, mert bendője van ám minden léleknek, és ha a dolog összejön, nem fogsz te egymagadban dagonyázni, kiveszem biz én is a jóból a részem, s megkapom annak legédesebb velejét.

E szavak után fontos dolgokra hivatkozott, s minthogy már amúgy is lebonttattak az asztalok, nekiiramodott, majd egyenest egy borbélyműhelybe futott,10 ahol megragadta a mestert, beráncigálta egy kamarába, és így szólt:

– Nesze, itt van ötven dukát. Nyúzzál meg belőle tetőtől-talpig!

A borbély azonban bolondnak hitte, és így felelt:

– Ugyan, néném, nem úgy beszélsz, amint kéne, bizonyára szükséged van kísérőre.11

Hanem a banya tufánál is keményebb arccal vágott vissza:

– Bolond vagy te, aki nem ismered fel a szerencsédet, mert az ötven dukáton kívül, ha a számításaim bejönnek, Fortuna szakállának fogod tartani a szappanos edényt. Ragadd meg a vasat, ne húzzuk az időt, mert jó sorsodnak órája ez a mostani.

A borbély tehát, minekutána bőségesen kivitatkozta, kiveszekedte, kiellenkezte magát, orránál fogva vezetve, továbbá vakon engedelmeskedve úgy tett, mint aki szamarát a gazda által megszabott helyre kötözi, a banyát egy padra ültette, hozzálátott, és trancsírozni kezdte kérgét a feketegyökérnek, amely csak úgy szitálta és huggyantotta magából a vért, és időről-időre, mint akit pusztán csak beretválnak, elrikkantotta magát:

– Ej, a szépségért szenvedni kell, úgy bizony!

És addig-addig folytatták, előbbi a túlvilágra küldést, utóbbi pedig a fenti óbégatást, míg testének lantján ellenpontozgatva köldökének rózsájához nem értek, ahol a banyát vérével együtt az erő is elhagyta, s valóban eltávozott a másvilágra, alábukván, mint aki leadja a figyelmeztető lövést, önnön kárán igazolva Sannazaro12 sorát, mely kimondja, hogy:

 

– Az irigység, fiacskám, felemészti magát.

 

Király Kinga Júlia fordítása