Hogy az ember miként vetődik az ilyesmibe, nem tudja megmondani, mint ahogy arról sem adhat számot, mikor szítta első cigerettáját vagy itta pohárka likőrjét, vagy követett el O.N.-t, úgy értve, onaniát, s ragadták magával a ponyvaolvasmányok, minek egész fiatalsága éjszakái fogságul estek. Csak aztán utólag kezd gondolkozni, mikor már magát leszoktatni akarja romboló szenvedélyéről, hogy s mint történt először.

Egyszóval hogyan lettem én bicsérdista. Mások szemében, úgy értve.

Mert a faluban, s nem csak ott, hanem a tágabb kőrletembe is mondogatni kezdték rám, doktor létemre hagytam, hogy ez a fogarasi ember behálózzon engemet is, holott tanult ember volnék, s én is kezdem vallani, gyakorolni, s mi több, betegeimre kényszerítni az ő eszméit. Én pedig sokáig csak tudatlanságban tűrtem, hogy mondogassák rám a bicsérdistát, mikor aztán megelégeltem, s gondoltam, megnézem magamnak ki s mi ez az ember, kinek ekkora hatást tulajdonítnak. Mert már nem csak szombatosok szegődnek hívéül ezen embernek, kik tudvalevőleg jámborságot hírdetnek s főleg igen buzgók a vallásban. Tudtam még annyit, hogy követői falukban akadnak, s városon is, kik mind vegetáriusok s nyers koszttal élnek csupán, s hogy ez a tanár vagy szent ember vagy miféle a hívekre reá kényszeríti az étel élvezeteknek megvonását s a testnek a fegyelmezését. Hallottam, hogy ez a híres alak igen szidja az orvostudományt s orvosokat, mint mindenkit, ki a népet irányítni akarja eszméivel. Politikusokat is szájára vesz.

Egyik betegemtől kaptam végül az útmutatást, hol találtatik eme eszméknek fészke, hogy megismerjem. Ki maga büszke bicsérdista lévén azért épen engem hívatott. Dacára hogy brassói, s nekem ott magángyakorlatom nincs, mert kőrletem nem városba való. Ez az ember úgy hallotta, hogy én is az volnék, ők hozzájuk tartozó. Előljáróban el is mondotta, mit hallott felőlem, én pedig nem cáfoltam meg, minthogy gondoltam, itten most magam is kifaggatom őt. Igen rossz bőrben volt egyébként, felettéb anémiás, kedélybeteg ember, ki inkább egy aszott fakírhoz volt hasonlatos. Bőre szürkés-sárga fénytelen, fogai elvástak s hullottak, haja is gyér és mint a pihe a gyermek fején, csak száraz. Pulsusa igen gyengén veregetett, de szíve oly tiszta volt, mint egy súlyemelő bajnoké. Büszkén mondotta, hogy immáron negyedik éve él a bicsérdi-koszton. Makrobiotikusan, mondotta jelentőségteljessen. Igen meglepő, hogy az egyszerű nép is tudja ezen szavakat. Tejet, húst, lisztneműt azóta nem fogyasztott, csak a nyers kosztot. Természetes dolog, hogy alkohol s dohány nélkül él. S mondotta, mily olcsó életmódot folytat az óta, hogy az eszmékkel megismerkedett, s hogy meg van fiatalodva. Oly sokat kispórolt, hogy most már vehetne is egy aszszonyt magához, bicsérdistát, tudná tartani, özvegy ember lévén. Nagy részét mit eszik, maga termeli kertjébe, s kimutatott az udvar felé. Bolgárszegen lakott, hol tudva levő dolog a főld milyen erős s zsíros. Állatot nem tart, se húsnak, se tejnek, csak egy sovány kutyát láttam az egész udvarba.

Mostan azonban valami kiütése támadt, s elhítt engem. És módfelett örül annak, hogy már az orvostudományba is behatoltak a Mester eszméi, s már akad bicsérdizmust hívő orvosdoktor is. Reméli, tette hozzá, hogy magam is az eszmék propagálásába szegődök azokban a gyilkos körökben, miben forgolódok. Mivel otthonába hívott, hol szerzetesi egyszerűség uralkodott, alapossággal megvizsgálhattam, bár első látásra is tudtam, hogy közönséges varicellája van, előrehaladott állapotban, körömnagy hólyaggal. Másokkal való érintkezéstől eltiltottam, s javasoltam, vonuljon kórházba, minthogy contaminatio veszélye forog fenn, s családjában el fogja terjeszteni, de nem volt hajlandó a „húsevő sarlatánok kezére” adni magát, a kik gyógyszereikkel megölik. Nincsen is neki semmi családja, csak a kőr tagjai látogatják. Nyomban le is szögezte, semmiféle gyilkos orvosságot, tablettát, kanalas gyógyszert, porokat be nem vesz, gépek alá nem ül, kést vagy tűt magába nem enged mártani. Az orvosok össze vannak esküdve a betegek ellen, s a gyógyszerek zsírján gazdagszanak, ezért kell nekik mindenre a sok gyógyszert adni, mert ő tudja, hogy mindeggyik orvos árulja a drága gyógyszereket. Mikor kezdette ecsetelni, hogy mi micsoda conspiratiók végrehajtását szolgáljuk, orvos és patikus, oly szenvedéllyel szólott, hogy tisztára megfiatalodott belé. Félelmes ellenségnek tűnt, kivel vitázni nem támadna kedvem.

Énrólam viszont rendkívül kedvező megítélést hallott, holott orvos vagyok és az orvosok márpedig mind gyilkosok, ismételte. Viszont nagyon csodálkozik, hogy a kórházat mondottam, hogy ő oda be vonuljon. Gyógymódként ugyebár semmi javaslatom nem lehetett, azon kívül, hogy magát tisztán tartsa, testét naponta többször leöntse, s hideg vizes mentás főzetet javasoltam a viszkető hólyagjaira. Minthogy így orvosságok nélkül magamat kimentettem, elmenőben nagylelkű ígéretet tett, hogy a kőrében, így mondotta, csak jó hírem keltésére fog törekedni, minthogy én volnék az első igazhitű bicsérdista orvos, kivel találkozott, s ki nem tör a mások életére. Kérdeztem mellesleg, hogy a mester, ahogy ő is emlegette, mikor lessz hallható nyilvánossan legközelebb. Mondotta sajnálattal, hogy a mester eszméi legközelebb az unitárius gimnázium dísztermében lesznek hírdetve, egy hónapra rá, sajnos ennyit kell várakozni, mert a mester kőrúton propagál országossan s még Magyarországra is megy. Iszonyatosan hatalmas jellem, tette hozzá, mindenki, ki szavát elevenen hallja, hatás alá kerül. A hívek pedig addig körökbe járnak, míg lesznek előadások. Ilyen körök is vannak szervezve, menjek be, s mondotta melyik vargánál lessz legközelebb a gyűlés a Hosszú-uccában. A kőr nem hírdeti magát, csak szépen gyűlekezik és beszélget az eszmékről és tapasztalásokról, segíti egymást tanáccsal. Jó és családias atmoszféra uralkodik, s az ember nem magános e helyen. Mert úgy tudja, én is magános vagyok.

Mintha valami új egyházról beszélne, úgy mondotta el. Nagy hatást tenne, mondta végezetül, hogy ha ilyen intelligens elemek is látogatnák a nyilvános propagálásokat s köröket, ezzel példát mutatna az orvos úr. Vagy hogy magam is árulhatnám a rendelő irodámban az ő könyveit, mik vannak magyarul. S már románul is le lett lefordítva, mert ezek az eszmék el lesznek terjedve az egész világon, határok nélkül, s innet tőlünk fog ez kiindulni, mitőlünk, erdélyma-gyaroktól, kik új eszmét s megváltást hoznak a világra. El lessz terjedve, ismételte, mert nincs oly ember a földön ki ne szeretne hosszú életet, a mainál sokkalta hosszabbat, ha nem egyenesen a tíz-tizenkétszeresét. Ugyanis ki ezen eszmék követőjévé vállik, s magáévá teszi a makrobiotikát s szép tisztán él, annak oly hosszú élet adatik, mint Matuzsálemnek a Bibliában.

Kedvem vitázni semmi sem volt egy tanúlatlan emberrel, ki netán hasznos gondolatokat magában így eltorzított s órjásira felnagyított. Már hogy élne az ember tízszeresét az életkorának, gondoltam, s mit is csinálna akkora nagy hoszszú élettel, hát nem erre van az emberiség be rendezkedve. Még az is csuda volna, hogy a férfiember eléljen átlagossan ötvenöt évig, netán hatvanig. Mert tudva levő dolog, hogy a férfi életkorának átlaga vissza van csökkenve rettenetes módon, mi részben a háború bűne, részben pedig az új sorsunké, mely a férfiéletet igen rövidíti. Tapasztalásom szerint azonban a női életek jobban be vannak zárkózva a családi életbe, s nem annyira politizálnak, s így aztán hosszabbacska élet idő adatik nekik. Talán ilyesmit is kellene tudományossan vizsgálni.

Szóval.

Igy kerültem én egy péntek délután a zsúfolt s eleve befülledt díszterembe, hogy „a fogarasi Messiásról” szóló előadást hallgassam, azaz Bicsérdy Béla makrobiotikus tanait. Az ajtón kihelyezett plakát ezen szavakkal hírdette.

A szónok egy meghatározhatatlan korú, valamiképpen negyven s hatvan év közti, középmagas férfiembernek bizonyult, minden kiemelkedőbb külsődleges tulajdonságok nélkül. Haját egyszerűen hátra fésülte, nem túl piperkőc öltönyt hordott, bár hirtelenjében úgy láttam, ha nem ide, az egyszerű emberek közé jön szónokolni, talán szebbet öltött volna magára. Azonban nem viselt nyakkendőt, mint egy futballista vagy kommunista. Ez igen meglepő volt polgári ember létére. Inkább munkásemberek s iparosok gyűltek össze, néhány idősebb parasztember, de egy-két úriasszony akadt, s polgári alak. Sokan hozták gyermekeiket s többen beteg rokonjukat. Általánosságban el lehet mondani, hogy a beteg s rokkant, egyenesen béna ember jellemző volt a hallgatóság körében. Szerencsémre senki sem ismert, mitől kisdég tartottam, hisz magán gyakorlatot folytatok s betegeket vesztek ily módon.

A bejáratnál egy idős hölgy füzeteket árult, nemigen éppen olcsón. Volt ki a szónoklat alatt mindvégig jegyzőfüzetébe irkált, s akadt egy fotográfus is, ki hol a tömeget, hol az emelvényen magasan álló előadót fotografálta, aztán fél óra után távozott. Igen meglepetést okozott nekem, hogy ilyesmi után a hírlapok is érdeklődést mutatnak.

A szónok nagy színészi tehetséggel lett megáldva. Mielőtt megszólalt, eléggé sokat várakozott, hogy minden későkása helyet kapjon, elcsendesedjék, s reá figyelmezzen. Volt kire szigorú tekintetet vetett, minthogy előre fúrta magát vagy fészkelődött s ficergett, főleg ha gyerek. Nagy hatással indította beszédjét, melyet szabadon mondott el hatodfél órában, csak néha pillantva papírjaiba. Szünet nem lett tartva. Még tudományos értekezéseken sem tapasztaltam ilyetén hosszúságú beszédeket. A közönség mintha előre tudta volna e hosszot, avagy máskor is részt vett volna már, nem nagyon merűlt ki.

Azzal indította előadását, hogy az emberiség ezidáig három mestert ismert, Zoroaszter, Jézus Krisztus és a fogarasi Mester. Előbbiek munkásságát röviden ismertetve sietve reátért a fogarasi mester életrajzára, ki Budapesten született s Fogarason iskolázott. Polgári foglalkozása adószedés volt. Késő felnőtt koráig, mondotta a szónok, ugyanoly tévelygő volt és chaotikus ember, mint bárki a világon, tanulta, mit a tudományok állítnak, az egyetemek propagálnak, az akadémiai világ hatalmasságai apelláta nélkül eldöntenek. Míg késő ifjúkorában, hu-szon négy évesen a Mester halálos betegségbe nem esett, mind ez Fogarasban. Ezt követte sok éves szenvedéstörténete, mikoron orvostól orvosig, kórházból másik kórházig tévelygett, s nem kevés oly gyógymódot is befogadott, miket az orvosi tudomány nem szentesít. Nevek nem lettek említve, hogy miféle orvosoknál tévelygett, ahogy mondotta. A mester halálos betegségét oly homályos szavakkal illette a beszélő, hogy hiába törtem a fejem, reá nem jöttem, hogy miféle dolog volna. Talán ha bujakór, máskor tüdővész, de gyomorrák vagy carcinoma egyéb alakja, szívbetegség vagy valamely testegyenészeti születési vagy szerzett rendellenesség is lehetett. Úgy gondolkoztam, minél általánosabb a betegségének a megragadása s ismertetése, annál nagyobb hatást tesz a hallgatóságra, mert akkor ki ki a maga bajára kezd gondolni, s jobban bele tudja magát élni az ilyesmibe. Ez is nagyon okos szónoki csel.

Akkor végső elkeseredésében a mester, már szinte utolsó erőivel elvetette magától az ételt, és egy álló évig dinnyét evett, görögdinnyét, s csak tiszta vizet ivott hozzá. Akkor kezdett kicsit erőre kapni, s fájdalmai, testi tünetei enyhültek. Kísérletes megfigyeléseit évtizeden keresztül folytatta önnön testén, miközben nője is csatlakozott. Gerber Jolán. Ám hogy miért jegyzem e nevet, magam sem tudom, hol ott semmi szükségem reá. Nos. Nője előbb a húst vetette el, a fehér lisztféléket, cukrot, s leg utóbb az édes, illetőleg savanyú tejet. A cukrot s fehér lisztneműt úgy nevezte a szónok, hogy fehér halál.

A fehér halálról akkor külön szónoklat kezdődött. Az ember fehér színűre süti a húst, fehér cukrot s lisztet eszik, fehér tejet iszik. A chaotikus ember minden nap fehér hallálal étkezik, mérgezi magát s ezzel a tevékenységével sietteti önnön halálát.

Végül a főzést is teljességel magától eltaszította a mester. A nyers gyümölcs s zöldségkoszt s tiszta víz lett egyetlen tápláléka. Teljességgel felgyógyult, úgy testben, mint lélekben. Igy találta meg tehát a mester a tanítását önnön testén. Nagyjából kettő óra telhetett ezen biográfiai bevezetéssel.

A népek nagy csendben hallgatták. Csak mikor a szónok a Mester életének drámai fordulatáról s közelgő haláláról ecsetelt, akkor sóhajtottak fel, s valaki halkan még egy Jesszusmáriát is elrebegett, s keresztet vetett. Mikor a szenvedőnek a legújabb orvosság beadását szorgalmazták az orvosok, a Salvarsanét, akkor a hallgatókból többen erősen ingatni kezdték a fejüket. Ez tudvalevőleg a bujakór elleni híres gyógyszer, Ehrlich Pál felfedezése, de a kór nem lett említve. A szónok mintha éppenséggel azt sugalmazta volna, hogy minden gyógyszerben foglalt chemikalia tiszta sarlatánság. A hallgatóság avatott része pedig úgy fogadta az orvosság nevét, mintha a szónok egyenesen a megtestesült ördögöt említette volna s tiszta tudattal öngyilkossági merényletet visz véghez.

Ekkor a szónok rátért arra, hogy a Mester gondolatait a húsevésről s a főzésről hallgatóságával megossza.

„Az ember megeszi a halált” – jelentette ki, mintha csak egy fejezetet nevezne meg, mit most felolvasandó lessz. Hosszú szünet következett, tekintete végig pásztázta a tömeget. Volt, ki lassan, őszintén, beletörődőleg bólogatni kezdett, fejét ingatva, mint ki már ismeri a soron lévő szomorú kimenetelű tanítást. A chaotikus emberről szóló bevezetővel indult, ki a paradicsomból kihullva, gondolkozása által elfajulva, szellemi mérgezettségében élő organizmusokra vetette magát s azokat sütve s főzve fogyasztani kezdette. A hús maga a halál, mit az ember magához vesz, mint holt állatot s holt növényt főtt alakban. Minden mi sül s fő, meghal, elpusztul, megsemmisül, megdöglik, s a szónok kezét felemelte az ég felé, mint mikor az átok lesújt az emberre s ő csak alávetni tudja magát. Kísérletek lettek felemlítve, melyek bizonyságul szolgáltak arra, hogy az életnek minden kézzel fogható nyoma s tudomány által szentesített irmagja eltűnik hővel való kezelés által, s az étel minden értéke elpusztul. Tehát csak a megtestesült halál találtatik az ily ételben, minek semmi egyéb feladata nincs, mint közelítni a halált magát az emberhez. A szónok oly hypnotikusan ismételte e mondatát, hogy az ember hővel való kezeléssel a halált veszi magához s eszi meg, hogy valósággal megdelejzte közönségét, mely rezzenéstelen őt hallgatta. Látszódott, volt ki ijedten gondolt hosszú életére, melyben ily halálnemeket vett magához apró csecsemő korától.

Az ember, ki megeszi a halált, úgy hiszi, győzedelmeskedett felette, s a hús erejével lép a halhatatlanság mezejére. Az ember megette élőlény társát, tehát legyőzte, s az ő erejét is magához vette s életének idejét – így hiszi a chaotikus ember, idézte a szónok a mester szavait. Az ember mindég le akarta győzni a halált, de mióta a paradicsomot szellemi romlása által elhagyta, tévelyeg a chaosban. Ezt követőn a szónok tanításának magvára, magára a híres neves macrobioticára nem sok szót pazarolt, megemlítvén, hogy „A halál legyőzetése” nevezetű könyvben részletesen szólott az egyes növényekről. Kisdég úgy tekintve, hogy ki e teremben ül, a nyerstáplálkozás törvényeit mind verbatim tudja, s megtéríteni e tanok felé nincsen kit. A rövid szünet előtt, melyet a negyedfeledik órában tartotta, bejelentette: demonstratiot fog rövidesen bemutatni.

„Minden földi létező az örök életet kutatja s várja” – emelte égnek mutató ujját a szónok vésztjósló hangon. Rövid szünetet tartott. A vénülés – s megint kis szünet – nem természetes folyamat, hanem csak a chaosz emberének természetes. Az ember a vénülést legyőzni s az öröklétet magának megszerezni csak a chaosz legyőzésével tudhatja. „De!” – s szünet. S aztán megint: de és de, mint aki most mássza meg mondandójának legfélelmetesebb bérczeit. A halál legyőzetése semmi mesterséges, orvosi, kés általi módozatokban sohasem lessz lehetséges, még ha az ember más élőlények szerveit is ültesse magába, avagy vénülő teste ráncait művi útakon elkendőzze, vagy külső módozatokban veszi fel a harcot az idővel.

„Az idő az emberen bellül van!” – csattant fel, s hirtelen reácsapott az asztalra, hogy a poharak összekocogtak. S még egyszer elmondja: Az idő múlása csakis az emberben magában rejlik. Oda kinn, az emberi testen kívül semmiféle idő nincsen. Mert minden, mi természet, örök, csak az ember vetette magát alá az idő hazugságának.

S akkor kezét lendítve szólott: „Mert mit művel az a zsidó Voronoff példának okáért.”

Na szépen vagyunk, gondoltam, most már ez a dúsgazdag orvos is ide be lessz hozva s csúfolva. Orosz, Sergius Voronoff Parisban működő orvos ki most igen jelentős novumot hoz a tudományba, mit sokan kétlenek azért. Mikor a Brassói Lapok is hírt ad róla mint senzatióról, az ember elméláz, vajon ténylegesen tudományos forradalom avagy fertelmes kuruzslás s szemfényvesztés mit művel. Egyszóval hogy egy kretén vagy egy genie a szerző.

Voronoff nevének hallatán egy-két fej heves bólogatásba fogott, mint ki már ismeri a példázatot.

„Voronoff, ki nevét is a szarkáról kapta, minthogy erről az állatról van elnevezve orosz nyelvben, őkegyelme tehát lop.” S a teremben a szónok kivárja a nevetést. „Tudva levőleg majom lényekből óperálja ki sebészetileg a pajzsmirigyét s azt emberbe ültetve s ojtva lenyűgöző megfiatalítást ígér a férfinak. Kinek férfi ivarmirigyét ki cseréli egy szinte gyermeki s kis kamaszi majom ivar mirigyre. Megindítja a belső secretiot s hormont termel, az az fiatal ivarmirigyet.” Való igaz, a Voronoff óperációtól hangos mostan minden újság, s mikor olvastam róla, egyáltalában nem tűnt énnekem oly butaságnak, mint itten a szónok a népeknek lefesti. Egy amerikai mágnás s egy másik szegényházi ember már végeztette is magán a műtétet, lehetett látni a fényképeket. Igen igen elgondolkodtató, legkevesebb 20 év fiatalodás. Lehet tudni, már Budapesten is végzik a Voronoff műtétet, magyar sebész.

„Négyes száz ezer lei-ért bárki elvégeztetheti magán a műtétet Svejcben” – zárta be a híres Voronoff-operáció tanúlságát az előadó. „S mostan már a haladás legfőbb városában, Budapesten is magán végeztetheti bármely férfi. Budapesten, mely soha semmi divatban lemaradni nem akar!”

Nagy hahóta támadott, s ki ki, úgy gondolom, számolni kezdette, neki menynyi jövedelem jut, s mikor feküdhetne a kés alá. Nekem épen ötven hó teljes fizetés. Meglepő azonban, hogy a szónok mily jártas az orvosi mesterszókban, s nem zagyvál. Pár szóban még Budapest ellen úszított, mi természetes dolog, az ember kezdi az ilyesmit szokni. Mert mi mostan jobban útáljuk itten a magyar fővárost, mint bármikor.

„Úgy mondják, nagy jövő előtt áll a xeno transplantatio, azaz idegen test részek s organumok bevitele az emberi testbe, melynek mind célja a vénülés leküzdése.” S akkor megint, hogy a vénülés nem természeti dolog, hangoztatja. S hogy „páviánok s majmok szerveit természetszerűleg csak dúsgazdag nagyiparosok s zsidó bankárok vásárolhatják, kik mindég örökké akarnak élni s gyarapodni. No meg a szegényháziak, kik maguk jelentkeznek az ingyeni óperációkra kísérleti jelleggel.” Ekkor kisdég kitérve mondandójából, a szegények pártfogójaként mindenkit arra intett, hogy magát semmi ingyen kísérletnek alá ne vesse.

„A medicina nevezetű tudománynak nevezett fertelem”, folytatta s a terem egyik s másik sarkában egyetértő kacarászást hallottunk, „tengeri malacok, rendes meglett disznók, kutyák, macskák, kecskék s lovak hadát pusztítja természetet lebírni vágyó gigászi uralkodhatnámságában. Ezen sorozatos gyilkossági mutatványt pedig nevezik kísérletes vizsgálatoknak, mikkel ők az emberiség javát mozdítják elé. Semmi se drága a medicína gyalázatának! Állat s ember élete is akár.

A megfiatalító kuruzslói műtétek között találjuk mai napság Steinach Eugén ivar mirigyek transzplantációját, mi a szervek egyik élőlényről a másikra való által vitelének processusát takarja. Elébb, mint minden gyilkos orvos, tengeri patkányon végezte Steinach is műtétjét, utóbb azonban, felbátorodva vélt s világgá hazudott sikerén, emberre is kést fog. S a férfi ivar mirigyeit, úgy értve magát a testiculumot, a herét távolítja, s helyébe fiatalt tesz. Ezt nevezik a Nagy Steinach Operációnak, megfiatalító műtétnek. A férfi új férfiasságot kap, mondhatnók.”

„Nos, uraim”, mondotta a szónok ekkor, „én biza tollat ragadtam, s levélben bíztattam a minden életek felett uralkodni képes Eugént: Ne álljon meg itt! El ne veszítse bátorságát, bármíly bírálat érné. Menjen végig azon az úton teljes isteni nagyságában, hisz nem kevesebb ő, mint maga a Teremtő, s teljesítse be az emberiség legmerészebb álmát. S mind ezt csak egy német Arztdoktor tudhatja megcselekedni. Weiter! Weiter!, írtam neki. Az emberiség nem várhat.”

A szónok itt kis szünetet tartott. A terem tanácstalan feszültségben tekintett rá, s nézett zavartan maga elé, mint ki nem tudja, mily komolyságú szavakat kell hallania. „Weiter, herr doktor Steinach!”, szólalt meg dübörgő hanggal a szónok. „Ne csak a testiculumot cserélje a férfin, hogy fiatalítsa, de vonjon ki csecsemőből friss vért, s adja az öregnek. S ha veséje romlik, vegye el másik ember veséjét, szegényét s betegét, vagy ki maga adja oda jó pénzért, vegye el máját, tüdejét. Agyát is, miért ne, ha már gyöngülne az emlékezési képessége, mi a vénüléssel elkerülhetetlen. Friss bőrt az arcra, herr Doktor Steinach, húzogassa a lebbenyeket a gyermeki arcokról az idősekre, hogy fiatalodjanak. Hölgyeknek másik lábat, ha a meglévő már túlontúl görbe s bogos s eres. S dolgozzék, dolgozzék keményen, mert mind ez nem várhat, az emberiség szalad az ön kése alá, hogy testét fiatalítsa, csak épen csettinteni kell. Verjüngung, nem igaz, kérdem! Mert van-e egyéb czélja az orvosi tudományoknak, kérdem. Dolgozzon, doktor úr, s már csak a gerinc s agyvelő áthelyezésének kérdését kutassa, minden egyéb a legjobb úton halad, s ez is csak épen karnyújtásnyira áll már Öntől. S akkor vajjon mi tudhat még öregedni testünkben, ha szerveink mind ki cserélgetjük, vérünket frissítjük, csontjainkat lecseréljük, s a cerebrum s cranium, úgy értve agy s koponya áthelyezésével belépünk a földi halhatatlanságba!” Ismét nagy hatású szónoki szünetet tart.

„Köszönjük, Herr Steinach”, mondja végezetül. „Minden férfi negyvenötödik életévét töltve kapjon új testiculumot, mitől húsz éves férfiereje lessz. Vége a vén férfiak korának, vége a csúf asszonyoknak. De megálljunk.

Nem szabad akármily egyéneket belekergetni az öröklétbe. Csakis azokat, kik ki lettek választva e célra. Csakis a legjobb s legnagyszerűbb embereket ajándékozza meg a halhatatlansággal, mialatt az asszonyok szüljék a membrumokat, a testrészeket s belső mirigyeket adó gyermekeket, melyeket csakis legjobbjaink kapják. S csak egy Goethe s egy Hebbel maradjon halhatatlan, őket, a kiválasztottakat szolgálja az egész emberiség. Mert a legnagyobbak mégiscsak a német Artzdoktorok az egész egyetemes tudományban. Mert nem csak a halált győzte le ön Isteni transplantumaival, Steinach Eugén doktor, de legyőzte a buta s korcs emberiséget, ki mostantól teljességgel ki fog halni. Ön megteremtette a tökéletesek és örök emberek világát sebész késével. Köszönjük önnek, s a hatalmas német elmének. A mely nem csak ily csodákat termett, de belekergetett minket a világháborúba s hazánkat elveszejtette általa.”

Oly elánnal mondotta végig e szónoklatot, hogy alig is tudtam magam megtartóztatni a hatása alól. Az ember teljesen összezavarodik az ilyesmitől. Mi várható lett volna, hogy a terem ismételten hangosan nevet s itt-ott tapsol is jókedvében s eggyetértőleg, ellenkező hatással bírt: elnémult, s megdermedt mindenki. Mintha ki ki valóságosan képzelegni kezdett volna e képtelenségekről s testrészek cserélgetéséről. Engem pedig nem csak a szónok nagy műveltsége s tájékozódottsága orvosi téren ejtett gondolkodóba, de beszédjének hatásos, delejes ereje. S ha én nem tudtam magamat ebből kivonni, mily effectussal lehetett a laikus népekre, gondolkozok.

E Steinach-féle műtétekről magam is olvastam minden critica nélkül. A vasa spermatica, az ondónak a vezetékét elkötvén a sebész megfiatalító műtéteket gyakorol. Ezzel ugyan örökre nemzőképtelenné válik a férfi, de csodásan fiatalodik. Nők esetében pedig sugarazza a petefészket s kiöli. Talán. Azonban annyi bizonyos, hogy nem német ő, de osztrák. Mindegy is.

Igen hosszú szünet következett, melyben ki ki magában fantáziált, úgy vélem. Ennek utána a szónok a kissé lanyhuló figyelmet felélesztendő, segédjét a teremben elindítva felszólította a híveket, hogy kérdéseiket leírt alakban egy papiroson dobják bele egy csinos dobozba. Míg az illető szigorú küllemű, csontsovány hölgy kőrbejárt, a hívek előre elkészített leveleit összegyűjtve, egy másik önkéntes segítő hasonló papundekli dobozt a magasba emelte s felszólította az egybegyűlteket a csendes adakozásra, mely nem zavarja a Mestert munkájában. Ekkor kezdettem összezavarodni, hiszen a szónok mindvégig a Mesterről beszélt, ki nem lévén jelen, küldötte által szólott előttünk, az ő eszméit propagálva. Gondoltam tehát, a mester itt ül a tömegben incognito és hallgatja a róla szóló előadást. Avagy egyáltalában távol van.

A csendes adakozás, ahogy kifigyeltem, azt jelentette, hogy papirospénzt kell a dobozba behelyezni, mert a fém aprópénz zavarja az előadót, a papiros zörgése viszont nem. Szépen teszegették be a kis négyrét hajtott zőld és barna pénzecskéket.

A szónok megivott a szünetben öt nagy pohár vizet egymás után. A kérdésekre személyes consultatio alakban fog válaszolni, melynek idejét az előadás végén fogják kihírdetni. Szünetben távozni a teremből sem illő, sem megengedett nem volt.

A pohár vízről is szólott néhány szót ekkor a mester. „Kútvíz, forrásvíz, patakvize” – csendült fel szava, „ez az embernek egyetlen itala. Minden, mi tiszta s hűvös. Azonban: palackba belészorított ásványi vízek bűnösek s kártékonyak, mint az állatok felfalása s a fehér halálok, liszt s cukor”, mondotta sztentori hangon.

Mert pénzt fizetni vízért nagyobb gazemberség, mint embert ölni. A víz mindenkinek ellemi emberi joga, mely benne foglaltatik minden szent könyvben, s a világ összes alkotmányába is belé kell írni, állította. Az minden koldus szegénynek is jusson, amennyi neki kell. Napi egy literrel, mert annyi elegendő minden egészséges szervezetnek. A víz a senkié, a víz a mindenkié, harsogta oly meggyőző erővel, hogy énnekem egész testem beléborzongott. A víz ingyen jár minden létező egyednek. Vizet pénzért árusítni közönséges bűncselekmény, még ha borvíz is, vagy valamely úgynevezett vegyi értékű, földből, barlangokból elétörő gyógy víz. S ki drága karlsbadi s parádi vizeket vásárol s issza, az nem más, mint a kapitalizmus cselédje, ki ásványvizes gyárosokat, úgynevezett orvosokat s vegyészeket, tudósokat, fuvarosakat, vasutasokat, palackozókat, üvegfúvókat, dugaszgyárosokat, gépsorgyártókat, villamos áram termelőket mind mind eltart. Mert mind mind ezen emberi erőfeszítések kellenek őneki, hogy egy palack karslbadi vizet igyék. S semmi jót önnönmagával és testével nem cselekszik. Egy vadalma vagy vadkörte, mit valamely útszéli fáról szakít, mind mind tartalmazza azon ásványokat, mit ő Karlsbadból hozat. Semmit sem tesz tehát, csupán csak igen drága vizeletet ürít ki porcellán csészébe. Gyermeki ártatlanságú kacagás csendült fel a teremben.

A szónok a mester fizikai és szellemi erejének demonstrátioját ígérte folytatásképpen. Szellemi mutatványa első gyümölcseit, mondotta, kézhez lehet venni, hiszen az 50 kötetben irandó „A halál legyőzetése” című munkájának első két kötete immár napvilágot látott. Ebben a félszáz kötetben a mester, az emberiség gyógyítója, minden hasznos emberi tudást és tapasztalást elő fog sorolni, mely a halál valódi legyőzetéséhez vezeti el az emberiséget. A szónok elmondotta, hogy a helyes éltű ősök, Mathusalem 969 évig élet a földön, Noé pedig 950-ig, s ez az életkor akkoriban átlagosnak volt nevezhető. Szellemi s testi hanyatlás ez után kezdődött. Leszögezte azonban, hogy ki a természetes életmódot s a mester útmutatásait követve éli életét, 450, illetőleg 500 éves élethosszra számíthat. A ma átlagos rövid életkor, mellyet kevesebb mint 50 évben tudhat magáénak az emberiség, csakis annak köszönhető, hogy a halált csecsemőkortól folyamatosan zabálja az emberiség. Fehér halálok alakjában.

Mikor pedig kimondotta az 500 évet, a teremben „hű!” meg „jaj!” és „istenem!” halk sóhajok hangzottak. Mintha minden egybegyűlt vágya az volna, hogy fél évezredet éljen. Mind ezen senki nem nevetett vagy csodálkozott. Mikor kezdek gondolkozni ezen a dolgon, rá kell jöjjek, hogy magam is komoly maradtam, orvos létemre, e képtelen csodáknak s nyilvánvaló hazugságok hallatán. Nem-e ily hatással van az emberre az öröklét. Még egy ateistára is, mint én vagyok. Akárha gyermekkoromban ülnék a templomban.

A természetes létmódhoz való visszatalálásban a szónok a példáit a kutyák életéből hozta. „A kutya élet viteléből vegyünk ideális mintát”, szólította fel szigorú hangon a hallgatóságot. A kutya önmegtartóztatása az ember számára útmutató kell legyen. A kutya ugyanis soha több táplálékot magához nem vesz, mint amennyire szüksége van szervezetének, s tekintsünk végig valamennyi falusi kutyán, kik mindig ideális testsúllyal bírnak. Ekkor sokan bólogatni kezdettek, s akadt kik csodálkozva össze néztek: mekkora s mily meglepő igazság hangzott el. A kutya ösztönös én-je azt üzeni ízlelő szerveinek, hogy a megtartóztatás a legfőbb parancs, mondotta. Továbbá: az a kutya, mely születésétől fogva tejen s kenyéren él, s mentes a hús mérgező hatásaitól, 40, sőt 50 évig is elélhet, akárcsak az ember manap.

A chaosból kiszabadult ember üdítő árnyékában nevelkedett kutya megszabadul az őt béklyózó alantas testi élet s az elsődleges vágy kielégítésének kötelmeitől, s szellemileg is haladottabb lény lessz. Indiában ismertek azok a kutyafajták, melyek gazdáik, a hosszúéltű fakírok vegetarizmusát eltanulván, tejen és növényi táplálékon, gabonapépeken élnek. S hasonlatosan gazdáikhoz, a húsevő kutyák életkorának három s négyszeresét tudják elérni, akárha a fakírok is carnivor embertársaikhoz képest.

A fakírok ismert növényi táplálkozása olyan élethosszat biztosít, melyet minden egyszerű ember elérhet. A fakír ember leszokott az étkezésről, mint felesleges és káros időtöltésről. Ismertek oly fakír szervezetek, melyek naponta 2 banánt és egy pohár tejet vesznek magukhoz évszázadokon át. Sem felesleges időt, sem pénzt nem pazarolnak az olyasmi tevékenységre, mint átlagos ember evésnek nevez.

Az evésről való végleges és tartós leszokás hozza meg az embernek a halál legyőzéséhez szükséges erőt. Az evés a chaos! – harsog a szónok. Az embert az evésre főleg a gazdasági érdek buzdítja, mely alól a chaotikus ember nem tudja ki vonni magát. A gazdasági érdek természetszerűleg a kapitalista termelés, mely arra kényszeríti az embert, hogy többet hozzon létre, mint a mennyire szüksége van s a többletet árúba bocsássa. S hogy még a paraszti ember életében is mily nagy szerepű a táplálkozás s többlet termelése.

Az egyszerű ember gazdasági érdeke viszont önmaga ellátására kell irányuljon.

Kutya-teóriáját folytatja. A kutya fejlettségi fokától, haladottságától is függ azon képessége, hogy az állati eredetű táplálékról képes lemondani. A kutya, mely az ember legősibb társa, kit maga nevelt, tudatos lénnyé változott mellette, ki evési ösztönein szellemének hatalmasabb voltával tud uralkodni. A tudatossá fejlett kutya a tányér tejbe áztatott pép és nyers hús közül előbbit fogja választani. A tudattalan azonban a nyers húst és a halált. Akár csak a tudatos és a chaotikus ember.

Ismeretes tény továbbá, hogy a nagy háborúban a japán haderő, mely nagyfokúan vegetárius, mily győzelmeket aratott a húsevő népek felett puszta fizikai erejével.

Ezt követően a szónok újabb demonstratiot igért. A mester, állítja a szónok, majd másfél évtizede folytatja makrobiotikus kísérleteit, nyerskoszttal s vízzel táplálkozva. Mindeközben athleticai versenyeken vesz részt és súlyemelőként gyakorolja magát. Ismeretes tény, hogy néhány éve súlylökésben világrekordot teljesített Kolozsvárt, mikor fekve 188 kilogramm súlyt nyomott ki. Mindezt most élőben is láthatja a közönség. Ekkor a szónok levette zakóját és gondosan vállfára akasztotta. Majd ingét is gombolni kezdette.

Az ötödik órában jártunk, figyelmem már igen hullámozott, de tompultságomat azonban hirtelen összezavarta a szónok s a mester személyének immáron nagyfokú keveredése. Hiszen a szónok ezek szerint nem más, mint maga a mester, ki most fizikai erejét lessz bemutatandó! S hogy ez a férfi mindvégig úgy beszélt maga magáról, mintha csak távollévő személy tanait ismertetné. Megdöbbentett, hogy mily soká tudta félre vezetni hallgatóságát s köztük engem.

Súlylökés következett tehát. A szónok felfeküdt az asztalra, s két segédje, mintha csak igazi verseny volna, fokozatosan helyezte rá a nehezékeket a rúdjára, melyet ő fekve nyomott ki. Vékony testalkatú, de izmos férfi volt. Valaki öszszesúgott megettem, hogy már az ötven ötödik évében jár. Mikor irtózatos erőfeszítéssel hirtelen kinyomta, majd visszaengedte a súlyt – segédei e közben a rúdat két oldalt követték, hogy magára ne ejtse s meg ne nyomorodjék –, látszódott arca kifejezésén, hogy nagy physikai fájdalomban volt része, bár ezen uralkodni próbált. Ezt követően nem sokkal a mester visszavonult, s pusztán segédei maradtak a teremben, kik adományokat gyűjtve, könyvet árúsítva, s a személyes consultatiok módozatait közölve dolgoztak. A tömeg csendben fel oszlott.

A szónok kutya-elméletét azonban minden kutya-tapasztalatom cáfolta.

Apám kutyái jutottak eszembe, kik addig habzsoltak, különösen egy apám féle szigorú pedellusi éhező napot követően, míg edényükben egyetlen falat is maradt. Apám szerette vadászebjeit csinosnak mondani, s kutya-tudományi könyveiben az állott, mutogatta rend szerint szakértelmével páváskodva, hogy a vadászebnek két alsó lengőbordájának látszania kell. „A jó kutya az éhes kutya”, tette hozzá tudálékkal. Ezért rövid pórázra fogta őket s éheztette, illetve a konyhai mérlegen méricskélte ételadagjaikat. Házunkban senki oly tudományosan és tisztán, svejci óra pontossággal este hét órakor, és mérlegen lemérve nem étkezett, mint apám karcsú agarai, spánielje, egerésző dakszlija. A cseléddel állandó veszekedések voltak a kutya étel készítése miatt.

„A kutya nem disznó”, kiáltotta apám rendszerint, hogy annak semmi állott, pessedt, pimpós, kiszáradt ételt vagy kövérséget, faggyút ne adjanak. Apám sokat volt hajlamos egyéb munkáját vagy társasági életét félbeszakítni, csak hogy kutyái táplálkozását maga felügyelje és ellenőrzés alatt tartsa. Kiöregedett, vadászni már rest s hasznavehetetlen állatait apám hálából oly kövérre hízlalta, hogy némelyiknek már az egyszerű mozgás is nehezére esett. Futásról, játékról, kotrásról, hajtásról ezek mind lassanként le is szoktak kövérségük okán. Azazhogy nem is hízlalta, hanem a tudományos táplálkozást követően, mikor főleg éhezés történt, önmaguktól minden mennyiséget képesek voltak felfalni, a száraz kenyeret is beleértve. Rendszerint ízületi panaszokba pusztultak bele, azaz pusztultak volna, mert apám szánalomból kivitte őket az erdő alá és szánt rájuk egy golyót, mikor már végképp mozgásképtelenekké váltak. Mondhatni épen nem az önmérséklet, hanem a végtelen falánkság és habzsolás vitte őket a pusztulásba. Egyedül tán az agarak nem tudtak oly betegre hízni, mint a többi fajok, alkati adottságuknál fogva. A vizsláknak azonban oly széles hátuk keletkezett, mint valamely szarvasnak, s lábuk meg rogyadozott a tetemes súly alatt. Elkerített udvarukon messzire ható bűz terjengett, mit a cselédnek kellett locsolni s tisztítni, fűrészporral vagy homokkal szórni, mert a habzsoló kutyák oly diareékat produkáltak. Anyám csak schweine hund-okat sziszegett mindég.

Kisgyermekkoromban apám legimádottabb drótos szőrű tacskója, Frédi, mely apám szerint a legcsodálatosabb rókakotró volt, kit valaha látott, magas kort élt meg: tizennyolcadik életévét is nálunk töltötte be. Ekkor bénult le két hátsó lába, s hasa már veszélyesen seperte a földet, olykor fel is sebezve magát. Apámat ekkor láttam életemben először sírni, mikor a kutya két hátsó lábát és kövér hurka testét maga után vonszolta az udvarban, s ő azt végig nézte. Rózsi csak „rőföskének” mondotta, mert mint a rőf, oly hosszú volt ez az eb. A borosnyói patikárius előbb valami rendkívül gyors mérget ajánlott, mit maga fecskenedezett volna belé, de apám nem hagyta. Aztán felajánlotta, hogy kicsi szekeret fabrikál neki, melyet a kutyára bőrhámmal erősítnek, s így hátsó lábait maga tudja vonni. Aféle tolókocsi volt ez, melyet aztán apám le is fényképeztetett és beküldött a „Vadászat és Halászat”-ba, azonban nem lett kinyomtatva a találmány, s választ sem kapott. A kutya még bő fél évet élt szekerében, melyhez gyorsan hozzászokott, s ügyesen járt benne.

Kutyai tapasztalatom tehát messzemenőkig cáfolta az önmegtartóztató s példamutató ebek eseteit. Abban a szónoknak azonban igaza lehetett, hogy falusi udvarban nem találhatni kövérre hízott kutyát. Ám én ennek okát másban látom. Minthogy ezeknek a kutyáknak alig vetnek oda maradék sovány falatot.

Kezdtem gondolkozni, hogy e beszéd hatásának titka mi volna az emberek felett, kik mind mégsem elmeháborodottak. Talán ha az öröklét.

Meg kell mondani, hogy minden halandó lény, ki csak tudatában van az élet múlásának, vágyik az örök életre. Aki nem vallja ezt magában, az főleg hazudik ilyen téren. Még egy orvos is, ki főleg a mezsgyén táncol minden nap, az élet s halál elválasztó vonalán, a végek közt, maga is vággya az örök életet. S ha nem is oly formán, hogy élete végtelenbe nyúljék, hanem hogy kisdég hosszabb legyen annál, mi ki van neki mérve. S mikor odaér, a kisdég meghosszabbított életének a végéhez, akkor még egy kicsit akar élni. S ez mindég így van.

Még ha nem is hisz. Az ilyesmihez egyáltalában nem kell semmi hit. Ki nem hisz semmit, az is remélhet. Mert példának okáért én már régen nem hiszek, s magamat ateistának vallom, ámbátor az örök életről való lemondás bennem sem sikeredett tökéletessen.

S istenemre, az ember úgy látja, mettől nagyobb a reménytelenség, annál jobban akarja az ember a képtelen s ész feletti dolgokat, mint az örök élet. Itten most nállunk még nagyobb szükség van az örök életre énszerintem, s ez a kuruzsló vagy miféle ember is épen ezt az eszmét propagálja. Akárcsak a kommunisták. Mint hogy azok nem azt mondják, hogy az élet a földön az ember számára örök lessz, hanem hogy végtelen tiszta s boldog. De az már mindjárt az örök élet is, nem igaz, kérdem. Lehet ez a Bicsérdy is egy kommunista, csak így kerülő útakon propagál. Elébb hogy az örök élet s makrobiotika, s aztán a kőr, mit maguk szerveznek, s ottan szépen jönnek az egyéb eszmék. Mostan a kommunistáktól is nagyon félnek, be is vannak tiltva mint párt nálunk. Pedig nem oly ártalmasok énszerintem.

Furcsa egyéb iránt, hogy budapesti születésű létére itt van megtelepedve a „fogarasi Messiás”, s nem ment vissza az után sem, mikor el lettünk csatolva, s nem optált. Lehet ottan ezek az eszmék nem fogannának úgy meg, mint itt. Mert itt nekünk az ilyesmi reményekre sokkalta nagyobb a szükség. Az öröklét itt mostan rettentő hiányzó árú. Mint háborúban a hús. Vajjon hogy propagált volna a szónok tíz évnek előtte, kérdem, mikor a ló mészárszékban is sorok álltak, s állítólagossan kutya lett mérve német városokban, s a doboz húsért a katonáink verekedtek.

De most itten az emberek jobban hajlamosak a szenvedést czélként tűzni maguk elé s fakírnak lenni, koplalni. Főleg most az új sors és martirium okán, gondolkozok. Mert nem egy martirium ez végső soron, kérdem. Gondolom sokan lerontják az ilyesmivel a testüket, s elgyengülésben halnak. Hallottam, hogy Budapestre is megy propagálni, ki tudja megmondani, mily eredményt s híveket gyümölcsözve. Példának mondotta a legnagyobb magyar költőt, hogy ő is „bicsérdista”. Ki most a legnagyobb, nem tudom. Mindég más a legnagyobb. Mellesleg elég ártalmatlan bolondok, kik hallgatják.

Deplorabilis reménykedők.