Olga gyerekkorától kezdve érezte az emberek megnyugtató kiszámíthatóságát. Már előre lehetett tudni, mit fog mondani a barátnője, a tanárnője, az anyja. Különösen az anyja. Antonyina Naumovna ritkaságszámba menő jóságot nevelt ki a lányában, azt, hogy a saját érdekeit alá tudja rendelni a közösségi érdekeknek. A társadalmi igazságosság érzése láthatólag születésétől fogva megvolt a kislányban. Ha a gyerekek közül valaki kihozott az udvarra egy szelet vajas kenyeret, porcukorral meghintve, akkor Olgára és csakis Olgára bízták, hogy azt az adott számú éhes szájra elossza, és ha a kenyérdarab túlságosan formátlan volt, ő volt az egyetlen az egész udvarban, aki képes volt rá, hogy kiegészítő darabkákkal megvalósítsa a végső egyenlőséget. Életkoránál fogva nem ismerhette a napi kenyérfejadag fogalmát – a háború végén született –, és a lágerek fejadagjáról sem tudott semmit. A gerincvelője viszont tudta.

Antonyina Naumovna gyönyörködött kései gyermekében – milyen jól sikerült kislány! Minden jót megörökölt a szüleitől: az anyjától az elvhűséget, a keménységet, az apjától pedig a nagylelkűséget és a kedves, szép szőkeséget. Az anyai ágon meglévő görög örökségből – fekete hajból, túlságosan nagy orrból – egy cseppnyi sem maradt benne. És nem volt meg benne az apja puhánysága sem, ami viszont Afanaszij Mihajlovicsban már fiatal korától érződött.

Olja gyermekéveiben Antonyina Naumovna egy ifjúsági folyóiratot szerkesztett, és neveléstudományi elméleteit kipróbálhatta a magánéletében, a lánya nevelésében, azt a tapasztalatot pedig, amelyet a lányával való kapcsolatából szerzett, alkalmazhatta a cikkeiben. Így például amint megfigyelte a gyermekek játszadozását a homokozóban – vizet locsoltak a homokra, és kérges-ragyás várat építettek belőle –, egész költői képet hozott létre ebből: a homokszemek nem mások, mint különálló egyéniségek, a víz pedig az ideológia, amelynek révén összeáll a massza, és éppen ebből az építőanyagból épül fel a hatalmas épület. Ezt a metaforát felhasználta egy vezércikkében is, néhány előadásában is. Előadásait mindig nagyfokú képiség jellemezte, különösen akkor, ha pártközegben kellett fellépnie. Az Irodalmi Főiskolán végzett, azokban a körökben igen ritka madárnak számított. Az írókat ilyesmivel nem kápráztatja el az ember, mindegyik jól értett a szavak csűréséhez-csavarásához, velük szemben azonban más adui voltak. Pártkörökben viszont úgy tisztelték, mint igazi szónokot.

Ugyanakkor Antonyina Naumovna sosem érezte magát olyan kellemesen közösségben, mint a lánya. Ha Antonyina Naumovna a szívére tette a kezét, be kellett ismernie: irigykednek rá! Akármilyen szomorú is volt beismernie: vannak olyan kisemberek, akik irigylik a helyzetét, a tekintélyét, a felsőbb vezetés részéről megnyilvánuló elismerést.

Olja, a kislánya viszont jól érezte magát a kollektívában. A gyerekkollektíva egészségesebb – jutott tévesen Antonyina Naumovna erre a megállapításra. Habár a helyzet egészen más volt: Olecska vezéregyéniségnek született, és használta is e képességét, úgy, hogy nem is gondolkodott róla. A többiek minden erőszak alkalmazása nélkül alárendelődtek, a lányok és a fiúk is akár a világ végére követték volna… Csinos volt, tele vidám energiával, jó szándékkal, mindig egy csomó barátnő kísérte. Szeretett belefolyni az általános áramlatba, igaz, annak mindig a vezetője lett, tetszett neki a közösségi érzés, az egységesség, amely a maga apoteózisát a dolgozók májusi felvonulásán érte el.

Az anyja egyszer felvitte magával a lányát a Mauzóleum vendégtribünjére, és Olga az első perctől az utolsóig magába szívta a látványt, később pedig azt mondta az anyjának:

– Igen, nagyszerű! De ha te magad is ott mégy a többiekkel, az még jobb!

Ó, közösség és egység édes érzése! Homokszemek egyenlősége és egymással helyettesíthetősége, a képességük arra, hogy egységes, erős folyamban egyesüljenek, amely magával ragad mindent az úton. És milyen boldogságot jelent egy aprócska részének lenni. Drága Majakovszkij! Drága Vlagyimir Vlagyimirovics!

De ekkor jött Ilja, és felnyitotta a szemét. Mindazt, amit Olja tudott, ő másképpen tudta. A korai Majakovszkij Ilja gyűjteményének legértékesebb részét képezte: sárga, zörgő, töredező újságpapíron a régi, tüzes Majakovszkij… Mennyi mindent mesélt róla Ilja, ami nem volt benne a tankönyvekben! A forradalom tribunja – a fertőzéstől való félelmével, gyerekes szájhősséggel, élete végéig tartó szerelmi érzéssel egy olyan nő iránt, aki a titkosrendőrségnek dolgozott – sokkal bonyolultabbnak és érdekesebbnek tetszett így, mint amilyennek Olja és néhány millió kortársa képzelte. A legfontosabb persze maga Ilja volt: mellette minden más lett, kibontotta új tulajdonságait, akár még az időjárás is. És hogy tudott fényképezni! Ott volt például az eső… az ablakon át a fák, amelyek eldeformálódtak az üvegen végigcsurgó esővíztől, vagy a prémgallér, amelybe gyöngyökként fúródnak bele a vízcseppek… vagy egy tócsa, amelynek közepén ott úszik egy újságlap, rajta az elmerülő szóval: „kommunista”.

Korábban Olgának eszébe sem jutott, milyen érdekes emberek élnek a világban, és mennyire különbözőek is a maguk filozófiájával és vallásával. Olja egész életében várt egy különleges, sőt talán zseniális embert – talán azt a bizonyos egyetemi tanárt, a témavezetőjét, az illegális írót, aki a könyveit külföldön publikálta, amiért ki is rúgták az egyetemről. Ilja körül pedig mindenki ilyen volt, ilyen különleges. Természetesen nem volt mindegyikük író. De mindegyikük kiemelkedő egyéniség, furcsa érdeklődéssel, ritka ismeretekkel, elképzelhetetlen, a normális életben teljesen fölösleges területeken: egy idős hölgy a kimberlit csövekkel foglalkozott, egy sánta férfi szakembere volt egy nemlétező színháznak, az egyik agglomerációból származó képzőművész szemétdombokat és kerítéseket rajzolt, de akadt köztük beazonosítatlan repülő tárgyak kutatója, horoszkópkészítő és tibeti nyelvből fordító műfordító is… És mindannyian, a gyémántos hölgyet leszámítva, éjjeliőrök, liftkezelők, rakodómunkások, fiktív irodalmi titkárok, a dolgozó feleségen vagy anyán élősködők, de mégiscsak alkotó, tevékeny semmittevők, munkakerülők, páriák, veszélyes és vonzó alakok voltak. Nem volt egészen érthető, hogy ők tagadják-e meg, hogy az államnak dolgozzanak, vagy inkább az állam nem kér őbelőlük…

Az első ilyen, akihez Ilja elcipelte Olgát, Artúr Koroljov volt, gúnynevén Artúr király, egy nyugalmazott tengerész. Taraszovkában lakott, egy hatalmas, düledező házban, amelyben volt kemence, a kertkapu mellett kút állt, a telek végében pedig egy deszkából tákolt budi. A kapu hatalmas, rozsdás lakatra volt zárva, úgyhogy Ilja meglehetősen sokáig ütögette a kapura belülről felerősített vaslemezt. Végre aztán a tornácon megjelent egy hatalmas termetű, kopasz férfi, fekete katonazubbonyban. Nem éppen sietősen, jellegzetes matrózjárással odaimbolygott a kapuhoz, ujjával meglökte, mire az könnyedén kinyílt. Odanyújtotta Iljának lapáttenyerét, minden ujja akkora volt, mint egy sárgarépa, és ugyanolyan sárgás-rózsaszínes is, mintha csak éppen most fejezte volna be a nagymosást. Olga ilyen különleges embert még életében nem látott. Jobban megnézte, és felfedezte az arcán lévő furcsaságot: nem volt szemöldöke. Az arca pirospozsgás, igazi parasztarc, még a kopasz feje is lesült. A hangja mély, harsogó, a nevetése viszont vékony, mintha egy másik torokból tört volna elő. Olgára alig pillantott, nem is figyelt rá. Még a nevét sem mondta meg neki. Olja zavarba jött: micsoda egy faragatlan tuskó! És még hogy ez tengerésztiszt lett volna!

Beléptek a házba – a házigazda ment elöl. Lábán strandpapucs, az olvadó hóban. Eredeti. A ház is olyan, amilyen: csupa por és szemét. Megálltak az ajtóban, és hallgatni kezdték a surrogást: a kemence tüzéét, az egerekét, a régi könyvekét, amelyek mindenfelé halmokban, bálákban, kötegekben hányódtak. Könyvek borították a padlót, az asztalt, a gyalupadot, amely szintén ott állt bent a szobában.

Ilja levette a hátáról a nagy turistahátizsákot, elővett belőle egy üveg vodkát. A házigazda leült egy karosszékbe, amelynek karfája egy rongydarabbal volt felkötve, és rosszalló érdeklődéssel kezdte szemlélni az üveget. Ilja elkapta a pillantását:

– Király, nem muszáj inni. Nem feltétlenül kell.

A Király csak hümmögött:

– És ha nem isszuk meg, mi lesz vele? Maga pedig, szépségem, terítse meg az asztalt, ott kint a pitvarban talál villát, tányért… mindent, ami kell. Megvallom, én nem szeretek a háztartással bajlódni.

Olgának egyszerűen torkán akadt a szó a felháborodástól: a szemtelen! Micsoda egy szemtelen alak! Még hogy szépségem! Még jó, hogy nem aranyoskámnak szólított!

Dühös pillantást vetett Iljára, aki pedig talán nevet, talán kacsint rá…

Olja, mivel nem kapott támogatást, csak elmosolyodott, és nevezetes gödröcskéit remegtetve, egyenesen a Király szemébe nézve egyszerűen és egyenesen azt mondta:

– Meg kell vallanom, én sem. Pláne egy idegen házban.

– Érthető – biccentett rá a házigazda, és kiment a pitvarba. Egészen természetesen.

– Ügyes vagy, Olga. Ügyes vagy! – suttogta neki Ilja, és Olja ettől az igazolástól mindjárt boldognak, büszkének és igaznak érezte magát.

Artúr király behozott egy fekete lábast, három mélytányért, fedő helyett is, és mintegy a piramis tetején egy hatalmas sós uborkát, vastag szeletekre vágott kenyeret meg három kupicát. A villák a zubbonya zsebéből kandikáltak elő. Egy sportoló, vagy talán egy táncművész pontosságával mozgott – az apróbb tárgyak úgy ragadtak a kezéhez, mint a mágneshez. Semmit sem ejtett el, minden egyenesen, pontosan a helyén maradt. Beletúrt a zsebébe, mélyéről előhalászott egy fej hagymát meg egy hatalmas bicskát. Levágta a hagyma végét, és anélkül, hogy a héját leszedte volna, négy darabra szelte, amelyek a vágódeszkán úgy nyíltak szét, mint a vízililiom szirmai. Mindenki elé letett egy tányért – a lábasban még meleg, héjában főtt krumpli gőzölgött. Hosszú karját, anélkül, hogy odanézett volna, hátranyújtotta, majd az asztalra tett egy kis, hattyú formájú ezüst sótartót. Mindent nagyon ügyesen, jól rendezett el. Olja lelkében a boldogság úgy dagadt, mintha élesztővel kelesztették volna, hólyagos tésztaként emelkedett egyre feljebb.

– Na, nyisd ki – szólt oda kedvesen a Király Iljának, aki azonnal le is tekerte a zöld üveg nyakáról a pléhkupakot.

„Aha, hát ettől volt zöld az ital – találta ki Olga. – Az üveg volt a zöld!”

Olga letakarta kezével a kupica száját:

– Nem, én nem kérek. Nem akarok vodkát inni.

– Konyakot? – kérdezte a házigazda.

– Köszönöm, nem. Fényes nappal nem akarok.

A házigazda bólintott. Vékony csíkokra vágta az uborkát, vett egy szem krumplit, megtisztította, bevágta. Ittak egyet Iljával. A Király kézzel-lábbal evett, csipettel sózott, de szépen, szinte arisztokratikus mozdulatokkal.

– Hogy van Lisza? – kérdezte Ilja. Olga már tudta, Ilja az úton mesélte el neki, hogy Artúrnak van egy szépséges felesége, aki nemrég hagyta ott.

– Mi lenne vele? A napokban itt járt.

– Vissza akarja könyörögni magát? – érdeklődött Ilja.

– Nem, Ilja, vissza már nem jön. De elmenni se tud. Elrendezte a válást, készül férjhez menni, de ahhoz gyenge, hogy elmenjen. Majd meglátjuk. Tizenöt évet éltünk le együtt. Külföldre szeretne menni. Azt mondja, talált magának egy finnt.

– Ugyan már! – csodálkozott el Ilja. – Mintha valami iraki pasasa lett volna, nem?

– De, az volt. Gazdag. Csak kiadta az útját. Azt mondja, egy európai nő nem tud keleten élni. A finn pedig lappföldi. Lisza hozzá van szokva a hideghez, Távol-Keletről származik. Tulajdonképpen Olaszországot célozta meg, de olasszal nem tudott összejönni.

Oljának e beszélgetéstől a homlokára csúszott a szeme. Miféle nőszemély ez? Külföldiek között válogat? Mint egy kurva? Majd megkérdezi Iljától.

Aztán teáztak, Artúr lassan főzte meg a teát, egész előadást produkált a teafőző körül. Meg kell adni, kitűnő teafőző volt, zománcos fém, és sárkányok meg kékes lángnyelvek díszítették.

– Kínai – simogatta meg gyengéden Artúr a gömbölyded oldalát. Gyengéden simogatta, és úgy nézett rá, mint férfi a nőre. – Szingapúrban vettem. Gyönyörű!

Na igen, hiszen Ilja mondta, hogy a kereskedelmi flottánál szolgált, körbehajózta az összes óceánt. Olga szeme már hozzászokott ehhez a nem mindennapi alakhoz, és egyre jobban tetszett neki. Bár ha közelebbről megnézte az ember, kiderült, hogy a kopaszsága elég furcsa: mintha sohasem nőtt volna haj a fején, sem borosta a sima képén. És még valami: a keze alig észrevehetően, finoman reszketett.

A Király aztán kivitte a tányérokat, ugyanúgy, ahogy behozta őket, a lábas tetejére téve, letörölte az asztalt, és Ilja csak ekkor rakott ki elé egy nagy halom vékony, telegépelt papírköteget. Meg néhány megtépázott régi könyvet. Csak úgy zizegett a sok papír.

– Nincs megfelelő anyagom, csak kartonba tudom – mondta Artúr.

– A lényeg az, hogy ne virágosba – kérte Ilja.

– Kékbe fogom kötni – bólintott rá a Király.

Aztán még fontoskodóbb arcot vágva, mint addig, behozott a másik szobából egy sötét bőrbe kötött régi könyvet, melyet úgy tartott a karján, mint egy csecsemőt, és bejelentette Iljának:

– Meg kell őrülni! Tizennyolcadik századi. Ezerhétszázkilencvenkilences kiadás! A lepárló és a desztillátor.

– Kolosszális! – sóhajtott fel Ilja, és örömtelin elmosolyodott. – Vagyis hogy hogyan kell kisüstit főzni?

– Nem ez az érdekes. Nézd meg a címlapot! Majd akkor sóhajtozz! – És a Király felnyitotta a könyv fedelét.

Ilja elfüttyentette magát:

– Nem semmi! A zúzdából?

– Aha. Az ex librisen pedig: Bergyajev. Igaz, még le kell ellenőrizni.

– Szakértő kell hozzá. Meg kellene mutatni Szaska Goreliknak – tanácsolta Ilja.

– Nem, nem engedem elvinni innen. Hozd ide Szaskát. Adok neki egy üveggel – javasolta Artúr.

– De hát ő maga fog hozni neked eggyel. Még az is lehet, hogy megveszi tőled a könyvet.

– Eszem ágában sincs eladni.

Olja a nyakát nyújtogatta, hogy átnézzen Ilja válla felett: lila tintával a könyvbe volt írva: „Nyikolaj Bergyajev”.

A név mintha ismerős lett volna, a társaságban szokták emlegetni, gondolta Olga. De nem kérdezte meg, hogy ne rontsa le a bejelentett felsőfokú végzettségét. Különben így is világos volt, hogy Ilja, habár formálisan nem rendelkezett semmiféle képesítéssel, sokkal jobban ismerte a történelmet meg az irodalmat, mint ő, aki majdnem elvégezte az egyetemet. De még ez a nyugalmazott tengerész is, azokból a könyvekből ítélve, amelyekkel tele van a háza, művelt ember lehet. Amit az azonnal meg is erősített, miután előhúzott a dívány alól egy kicsinyke, tenyérnyi nagyságú, angol nyelvű Dickens-kötetet:

– Ez aztán a csodálatos író, Ilja. Miféle badarságokat olvastunk mi gyerekkorunkban! – Legyintett, és elnevette magát. – Különben gyerekkoromban alig olvastam valamit, azt hiszem, egész Izjumban nem volt egyetlen egy angol nyelvű könyv sem. Kozák terület. Nálunk a gyerekeket hamarabb ültetik lóra, mint járni tudnának. Hadonásznak a kardjukkal, de írni-olvasni nem tudnak.

Olga, habár erősen megfogadta, hogy nem fog kérdezni semmit, most nem tudta megállni:

– Vagyis maga tud kardozni is?

– Nem, gyermekem, én ezt az egész kozák szabadságot gyerekkoromtól fogva megvetettem, tizenhárom éves koromban elszöktem otthonról, és beléptem a Nahimov-iskolába tanulni. Romantikus lélek voltam. Vagyis idióta. Hogy milyen a valódi hadsereg, arról fogalmam se volt.

A „gyermekem” természetesen vérig volt sértve, ugyanakkor Artúr hanglejtése teljesen barátságosnak hatott. És Olga szemébe nézett, nem el mellette.

Hamarosan szedelőzködni kezdtek: Ilja a kiürült hátizsákba pakolt egy újságpapírba csomagolt és gondosan átkötött könyvköteget, átadott Artúr Királynak egy kisebb köteg pénzt, és már igyekeztek is az állomás felé – az idő tíz felé járt, ilyen időszakban már ritkán járt a HÉV. Olja útközben kérdezgette Ilját, aki csak tőmondatokban válaszolt. Igen, tengerésztiszt volt, és túlélt valami robbanást. A diliházon keresztül leszerelték a flottától, most nyugdíjas, segédmunkásként dolgozik a könyvzúzdában.

Kezdetben keveset értett a könyvekhez, de az évek során belejött. Van érzéke hozzá. Különben nem is kell hozzá különösebb érzék, az emberek zsákszámra hozzák be a könyveket. A régi újságok meg összefirkált tankönyvek közül miket ki nem halászott! Hol egy Karamzin-kötetet, amely még a szerző életében jelent meg, hol egy Hlebnyikovot. Talált már Steinert is. Azt pedig még antikváriumban se kapsz, század eleji kiadás.

Nem tudod? Engem se érdekel, de tudni azért tudni kell. Az utóbbi időben Artúr nyakig belemerült a jógába. Talált egy Vivékánandát a makulatúrában. És jógázik is, meditál is.

– Én is szeretnék… egy Vivékánandát. – Olja szeretett volna mindent: szerette volna az összes könyvet, az összes beszélgetést, szeretett volna zenét, színházat, mozit, és szerette volna Bergyajevet és az indiai Vivékánandát, és szerette volna azonnal elolvasni Dickenst angolul, és mint gyerekkorában, amikor minél hamarabb úttörő meg komszomolista akart lenni, hogy benne lehessen az élcsapatban, most azt szerette volna, hogy befogadják Ilja és Artúr király meghatározhatatlan társaságába, azok közé, akiket talán még nem is ismert, de már hallomásból tudott róluk. Ők álltak ott a bíróság udvarán, amikor elítélték azt a docenst, és közöttük lenni sokkal érdekesebb volt, mint a bölcsészkari Komszomol bizottságában ülésezni.

Ilja hozott Olgának Vivékánandát is, Bergyajevet is meg Orwellt is, aki egészen lenyűgözte. Olgának most tengernyi szabadideje volt – az egyetemről kizárták. Naphosszat a szobájában heverészett, amíg Faina etette, sétáltatta, lefektette délutáni alváshoz Kosztyát, estefelé pedig, mire az anyja hazaért a munkából, Olja már el is ment randira. Volt néhány kedvelt találkahelyük: az első nyomdász, Ivan Fjodorovics szobránál, a Kitaj-gorod falánál, az egyik antikváriumban, a Puskin téren egy régi patikában. Ahogy közeledett a nyár, az Aptyekarszkij kertben, egy kis botanikus kertben kezdtek találkozni, amelyet még I. Péter alapított.

Eltelt egy újabb fél év, mire Ilja megint elhívta Olját Taraszovkába, ez alkalommal esküvőre. Olga elcsodálkozott: de hát ki megy hozzá egy ilyen fura alakhoz?

Ekkor eljött az ideje annak, hogy Ilja is elcsodálkozzon:

– Ugyan már, Olja! Amíg Liszát el nem vette, rengeteg nő állt nála sorban: arról álmodoztak, hogy moshassák a gatyáját. Egy ismert színésznő havonta kétszer elrepült hozzá Moszkvából Vlagyivosztokba, hogy kefélhessen vele egyet. Megérkezik, a Király meg azt mondja neki, bocsáss meg, de nem kaptam kimenőt. És ment a büfésnőhöz. Aztán amikor Lisza megjelent, mindennek vége lett. Hűséges férje lett. A nőkre rá se nézett. Lisza akkor kurvult el – nevette el magát Ilja.

Olját mindig elragadtatta, milyen szabadon és egyszerűen tudott Ilja olyan dolgokról beszélni, amelyeknek ő korábban még csak nevet sem tudott adni. Olja még a „szar” szót sem tudta hangosan kimondani, a torkán akadt a szó, Ilja szájából viszont még a kimondhatatlan káromkodások is természetesen, sőt kellemesen hangzottak…

– És most kit fog elvenni? – érdeklődött Olja.

– Érdekes história, gondolhatod. Lisza nővérét fogja elvenni. Ez Lisza intrikája. Majd meglátod.

A Király esküvője június közepére esett. Kora nyári idő volt, az első napsütéses nap a hónapos eső után. Előző nap Ilja anyja, Marija Fjodorovna elutazott a nővéréhez Kitzsacsba. Olga már este elment Iljához, úgyhogy először volt részük egy hosszú éjszakában, amely csakis az övék volt, minden sietség, akadály és kényelmetlenség nélkül, amit Olga állandóan átélt Iljával az idegen ágyakban, amelyekbe a fiú időnként magával rángatta. Reggel mindketten csöndesnek, kiüresedettnek érezték magukat, és ez az elragadó üresség testüknek-lelküknek olyan érzést sugallt, amely közel jár a súlytalansághoz. Mindketten átérezték a történtek különlegességét: ezen a végsőkig vitt, a lehetőségek határán álló testi önkifejezésen keresztül, ezen a szexuális hőstetten keresztül megvalósult a közösen meghúzott határon való átlépés – mintha ott valósult volna meg a kinyilatkoztatás, ahol az ember már nem is várta. A szex legnagyobb gyönyörein túl feltárult előttük valami más, a saját „én” szavakkal kifejezhetetlen feloldódásának boldogsága, és valami lebegésnek és repülésnek elképzelhetetlen, hihetetlen szabadsága.

– Annyira jó, hogy az már félelmetes – suttogta Olja, amikor már a HÉV-en ültek.

– Nem, nem félelmetes. Megláttuk a hetedik mennyországot. Olyan érzés, hogy muszáj csinálni valamit, amivel megköszönheti az ember.

– De hát mit? – csodálkozott Olga. – Mit tehet az ember?

– Nem tudom. Esetleg meg kell nősülnie? Akkor legalább tisztességesen foglak megdugni. – És úgy kezdett el nevetni, mintha isten tudja, milyen éles elméjű viccet mondott volna.

Olga érezte, hogy a nyomdafestéket nem tűrő szó szinte leforrázta, a teste azonban mégis egyetértőn reagált a szóra. Ettől egészen elvörösödött: „tisztára meghibbantam, hiszen ezt nem szabad” –, és ügyetlenül azt mondta:

– Nem. Én azt hiszem, ez után gyermeket kell nemzeni.

Ilja abbahagyta a nevetést. Szörnyű tapasztalata volt az apaságról, és megismételni nem akarta.

– Nem, ez azért már túlzás. Soha, semmiképpen sem. Ezt jegyezd meg.

Valami összedőlt, összeomlott. Mi ez? Kegyetlenség? Ostobaság? Hogy mondhatott ilyet? De Ilja nem volt sem kegyetlen, sem ostoba: azonnal felfogta, hogy megsértette Olját, úgyhogy a könyöke fölött megfogta a karját, és erősen megszorította:

– Te ezt nem érted. Tőlem szörnyek születnek. Én magam is egy szörny vagyok. Nem szabad tőlem gyermeket foganni.

Olga belekapaszkodott a karjába – a sérelem azonnal mély együttérzéssé változott, Ilja már korábban is utalt rá, hogy a gyermeke nem teljesen egészséges. Olja csak most értette meg, hogy nem valami múló gyermekbetegségről van szó, hanem jóvátehetetlen katasztrófáról. Elhallgattak, és kibámultak az ablakon. Az ablakon túl olyan friss és a hosszú esőzéstől tisztára mosott zöld lombozat látszott, hogy nem is volt szükség beszélni. E vallomást követően még közelebb kerültek egymáshoz, ha ez egyáltalán még lehetséges volt.

Az asztalokat a házhoz vezető kis úton terítették meg. A telket úgy benőtte a bojtorján, a málna és a csalán, hogy más alkalmas helyet nem találtak. Ott tolongott már vagy negyven vendég, de még nem érkezett meg mindenki. A telek hátsó részén éppen leégett a tűzifa a házilag összetákolt grillsütőben, minden füstbe borult, nedves fű és jázmin illata áradt. Két turista kinézetű srác tüsténkedett a grillsütő körül.

Asztalhoz még nem ültek, habár a salátás tálak és a tányérok már elfoglalták az asztalok közepét. A vendégek találtak rá alkalmas helyet, hogy valahol igyanak egyet: a filagóriában, amely már rég összedőlni készült, az esővizes hordó mellett, a budi mögött egy farönkön. A házból parancsolgató kiáltások hallatszottak ki – mindenkit Lisza irányított. És e pillanatban ki is lépett a verandára: igazi szépség, szexbomba, csillag volt – a magas, tűsarkú cipőben billegő vékony, görbe lábától kezdve a feje búbján szökőkútként áradó hajkölteményig, hatalmas, kissé sötétített üvegű szemüvegétől a hegyes szemfogait kivillantó mosolyáig. Vámpír? Boszorkány?

– Pannocska a Vijből! – súgta Olja Ilja fülébe. – Akár mindjárt vászonra is kerülhetne. Eljátszani Pannocskát.

– Lehet – értett egyet vele hanyagul Ilja.

És Olja ekkor meglátta a Királyt is. A sezlonon heverészett, talán szunyókált, talán meditált: a szeme csukva, hatalmas, sima álla az égnek mered.

– Király! Ideje asztalhoz ülni! – kiáltotta el magát Lisza, mire a Király kinyitotta az egyik szemét. – De elhevertél! Nélküled nem kezdjük el!

A bozótban mozgolódás támadt: a már kissé kapatos vendégek az asztalhoz ténferegtek, elhelyezkedtek a padokon. Ilja átvetette hosszú lábát az egyik padon, és majdnem elsőnek ült le. Olga mellette. Néhány embert ismert már, de nem mindegyiket.

De micsoda pofák voltak ezek! A legkülönbözőbb korúak – fiatalok és középkorúak, volt köztük két öreg is, meg egy egészen mulatságos idős hölgy is. Egyik se szovjetnek nézett ki. Sőt, sokkal inkább szovjetellenesnek! Elragadóan szovjetellenesnek! És természetesen a börtönbe ültetett docens is ehhez a kompániához tartozott.

– Mondd már el, who is who… – súgta oda Iljának Olja.

– Melyikük érdekel?

– Hát, mondjuk itt ez a vörös.

– Á, ez Vaszja Ruhin, ő filozófus és teológus. Enciklopédikus ismeretekkel rendelkezik. Nagyon érdekes beszélgetni vele. Igaz, gyorsan leissza magát, és ha már részeg, rögtön a zsidó-szabadkőműves összeesküvésről kezd hadoválni…

A teológus-filozófus teljesen józan volt még, és ez láthatóan zavarta is. Töltött valami meghatározhatatlan, alkoholtartalmú italt magának egy pohárba, a mellette ülő nő pedig, aki folyton a hurkaként nyakába tekeredő fonott varkocsát igazgatta, csendben ellenállt neki. Egy görnyedt, már-már púpos férfi, akinek éles kaukázusi arcvonása és dekoratív bajusza volt, a jobb karját felemelte, a balt oldalirányba lendítette, és lassan belekezdett valami versfélébe:

– Ó, a bánatnak mértéke van, a líra pedig kedveli a badarságokat…

– Á, ez Damiani. Egy zseni, olyasmi, mint Hlebnyikov. Palindrómák, akrosztichonok, mindenféle formai játékok. De vannak gyönyörű versei is. Tényleg igazi zseni. Ha a század elején élt volna, Hlebnyikovot zsebre vágta volna. De nem látom egyelőre Szasa Kumant, ő az elválaszthatatlan ellensége, mindig együtt vannak. Ő is költő, csak egészen másféle. Ha találkoznak, azonnal botrány tör ki közöttük, persze költészeti alapon.

Ilja már meg sem várta Olja kérdéseit, maga kezdett mesélni:

– Ezek ketten itt jogvédők: a kövér – matematikus, Aliknak hívják. Elméleti matematikával foglalkozik. Félelmetes logikája van. Szerintem ő az egyetlen, akivel a KGB fél összeakaszkodni. Lehetetlen vele beszélgetni: mindent bebizonyít, amit csak akar. Senki se tud vele lépést tartani, olyan a feje, mint egy gyorstüzelésű sorozatvető. Aki pedig mellette ül, az a kockás inges bipsi – Lázárnak hívják –, számítógépes fordítással foglalkozik. Nyelvész és kibernetikus. Mellette kék ruhában a felesége, Anna Repsz, ő költő. Szerintem semmi különös.

– Honnan vannak a Királynak ilyen ismerősei? – kérdezte Olga.

– Ez egy zárt kör. Mindenki a könyvüzletben érdekelt. A Király kiváló könyvkötő, mindenki ismeri, jó kapcsolatot tartanak fenn vele. A Királyon keresztül áll kapcsolatban néhány más kompánia is. Ez egy ilyen kör – ismételte meg Ilja nyomatékkal, mintha ez a szó mindent megmagyarázna.

És ekkor felharsant Lisza kiáltása: „Sura! Sura! Hol a pirog?”, amelyet a verandáig vitt a szél, mire kinyílt az ajtó, és az ajtónyílásban felbukkant egy testes, vörös képű nő, fehér ruhában, amely két számmal kisebb volt rá, és az a veszély állt fenn, hogy mindjárt szétreped rajta. Előrenyújtott kezében tepsit tartott, amelyről szinte lefolyt a hatalmas, falusias pirog. A nő rózsaszín felkarján friss égési seb éktelenkedett, a háta mögül előbukkant egy fiatal leányzó, ugyanolyan vörös képű, szintén fehér ruhában, két teli vödörrel a kezében. Olga nyújtogatni kezdte a nyakát – a vödrök feldarabolt hússal voltak teli. A grillező srácok odaugrottak hozzá, kikapták a kezéből a vödröket, és eltűntek.

– Olenyka, az a sovány, fekete szemű férfi pedig nem más, mint a híres Szinyko. Bozsenovnál hallgattuk a múltkor a dalait – emlékeztette Ilja.

– Hogyne, persze, emlékszem. Nagyszerű dalok voltak.

– Van nála gitár. Úgyhogy énekelni is fog.

– Sura, szolgáld fel a pirogot, aztán hozd a heringet is. Elfelejtetted, vagy mi? – förmedt rá a kövér nőre Lisza. Lisza hegyes orra úgy mozgott, mint egy kis állaté, és Olja ebből rájött, hogy a gúnyneve, a Lisza, vagyis a Róka nem a Jelizavetából származik, hanem erre a hegyes, mozgékony orra utal, amely mintha saját, külön életet élne. A kövér nő a fenekét riszálva visszaszaladt a házba. Lisza lekezelő mosollyal a fejét ingatta, mintha csak azt mondta volna, micsoda ügyetlen és értetlen segítséggel van ő megáldva. A fiatal lány odament Liszához, súgott neki valamit, amire Lisza csak legyintett:

– A te dolgod segíteni. Nem hoztad ki a kocsonyát!

És a fiatal lány szintén visszaügetett a házba.

Artúr Király végre lemászott a sezlonról, és áttelepedett az asztalfőre. Ott állt a felkötött karfájú karosszéke, meg egy tonettszék. Egy keleties arcú, nagy szemű, vastag ajkú, nagy orrú, rövidre vágott hajú, fehér farmernadrágos és fehér pólós fiatal lány leült Artúr mellé a tonettszékre. A férfi átkarolta a vállát.

– Milyen stílusos a menyasszony – súgta oda Olga Iljának.

– Nem, ez Lenka Vavilon, neki semmi köze Artúrhoz. Oszét származású, elvégezte az Idegen Nyelvek Főiskoláját, tudja a kaukázusi nyelveket. Meg a farszit. A Király menyasszonyát pedig még én sem láttam soha.

Ebben a pillanatban Lisza odalépett ehhez a stílusos nőhöz, és kirántotta alóla a széket:

– Lenka, tedd szabaddá ezt a helyet.

Léna egyáltalán nem háborodott fel:

– Lisza, te csak ne parancsolgass nekem.

– Te meg ne foglald el ezt a helyet, ez a menyasszonyé! – kiáltotta botrányt sejtető hangon Lisza, mire Léna a támlájával az asztal felé fordította a széket, ő maga pedig átült Artúr térdére.

Úgy látszott, a Királynak nincs ellenére.

– Sura, kezdjük! Gyere az asztalhoz! – rikoltotta Lisza, mire az ajtó kitárult, és megjelent Sura, törülközővel a kezében.

– Jövök már, jövök! – Menet közben megtörölte a kezét, aztán csapott egyet a törülközővel, és bár halkan mondta, Olja azért meghallotta:

– Lizocska, ültesd le Mását, tudod, ha nem mondod neki, nem fog ideülni.

Mása, szélesre tárva ujjait, mindkét kezében két-két heringes tálat cipelt.

Sura odalépett a tonettszékhez, visszafordította az asztalhoz, támlájára felakasztotta a törülközőt, és lerogyott. Ő volt a menyasszony. Lenka Vavilon időközben eltűnt Artúr öléből, mintha ott sem lett volna. Sura frizurája valahogy nem volt rendben: kora reggel elrohant a fodrászhoz, ahol olyan birka-göndörre dauerolták, hogy Lisza felháborodott, sokáig üvöltözött velük, és követelte, hogy azonnal mossák ki belőle a göndörséget is, a lakkot is. Sura elhasználta a húga egész flakon külföldi samponját, de a haja így legalább olyan tiszta lett, mint még soha életében, és úgy szanaszét lobogott, hogy semmiféle hajcsattal-hajtűvel sem lehetett feltűzni. Sura ezért most percenként igazgatta meg egyszerű, vörös haját, minden egyes alkalommal elővillantva fehér ruhájának sötét foltos hónalját. Sura arca úgy ki volt gőzölve, mintha most jött volna a gőzfürdőből. Világos, a tűzhely mellett állt.

És újra felhangzott Lisza átható, fémes csengésű hangja:

– Na, töltsetek már! Töltsetek! Artúr, de megültél! Állj már fel, te vőlegény! Ki mond tósztot? Szergej Boriszovics, maga itt nálunk a legfőbb ember!

Egy alacsony, vékonycsontú, kinézetre olyan ötvenes, szemüveges férfi elégedetlen és figyelmes arccal csak legyintett:

– Liza, ha már mindenkit belevontál ebbe a komédiába, most mássz ki belőle magad!

– Ez kicsoda? – rezzent fel Olja.

– Csernopjatov. Sok minden függ tőle. Lehúzott vagy tizennégy évet a lágerben, első ízben akkor tartóztatták le, amikor még diák volt. Majd mesélek még róla.

Lisza elégedetlenül legyintett:

– Jól van! Végül is az én esküvőm! A férjem elveszi a nővéremet.

Könnyed mozdulatot tett a nővére felé – hogy azt mondja, húzódj félre. Sura felállt, és Lisza felpattant a felszabaduló székre. Csak az isten tudja, miféle gönc volt rajta: fehér selyemblúz, amelynek tetejére fekete csipkemelltartót húzott, alul a blúza alól rövid sort kandikált elő. Ingatagon állt a széken, mert a szék lábai inogtak a puha és egyenetlen talajon, és inogott a magas sarkú cipő is. A könnyű szellő összevissza lobogtatta kócos hajfürtjeit. Artúr figyelmesen nézte, készen állt, hogy esetleg elkapja a szónokot. A másik oldalán, karját széttárva Sura toporgott, ő is a helyzet ingatagsága miatt aggódott. Pontosabban Sura nem is látta, mennyire ingatag ez a helyzet: hirtelen kiderült, hogy Lisza tökrészeg!

– Na, na hol van már?! Pezsgőt ide!

Liszának készségesen a kezébe nyomtak egy poharat, ő felemelte, és visítva elkiáltotta magát:

– Csó-ó-ókot!

Artúr elkapta, Lisza belekapaszkodott a nyakába, és csókolgatni kezdte: a kopasz fejét, az arcát, az orrát, míg le nem ért az ajkáig, és rá nem tapadt a szenvtelenül tűrő Királyra.

– Férjhez adom szeretett férjemet! Szeretett nővéremhez! Mása! Hol az unokahúgom? Gyere ide, Mása! Lerajzoltam neked apádat!

Mása már az anyja mellett állt, és arca nem éppen tréfálkozós kedvében mutatta.

Botrány készült-e, vagy sem, mindenesetre nyugtalanná vált a hangulat.

Olga a szemét meresztgetve csak bámult. Észre sem vette, hogy Ilja eltűnt mellőle. Három perc múlva, az egyik grillező srác kíséretében újra visszajött, a keze tele volt saslikpálcával.

Lisza kikapta a kezéből az egyiket, és odadugta a Királynak:

– Sura! Ide figyelj, te szajha! Az első darab mindig az övé! Máska! Te is figyelj ide! Ha valami nem úgy lesz, kikaparom a szemed!

De Surának már nem kellett kikaparni a szemét, anélkül is megtelt könnyekkel, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de teljes zavarodottságában úgy állt ott továbbra is, mint egy fatuskó. Ilja szétosztotta a pálcákat, úgyhogy a saslik elvonta a figyelmet a legfontosabb esküvői ceremóniáról, a nyilvános csókról.

– Ilja, de hisz ez a nő egyszerűen csak egy huligán! – háborodott fel Olja, amikor Ilja odalépett hozzá a saslikkal.

– Hát persze, hogy huligán. Méghozzá zseniális huligán! Hiszen a Királyt mégiscsak kihozta a börtönből, bedugta a diliházba, aztán leszereltette. Volt, akit lefizetett, volt, akivel lefeküdt. Közben igazi jogász lett belőle. Nem, nem, tényleg! Elvégezte esti tagozaton a jogot. Elképzelni se tudod, mire képes. Én előbb ismertem meg őt, csak utána a Királyt. A Távol-Keletről származik, az apja vadász. Lisza kisgyerek kora óta járta a tajgát vele. És úgy iszik, mint egy pasas. Kőkemény csaj, igaz, a gyengéje elöl van. A Király pedig impotens, de azt Lisza úgyis mindjárt kihirdeti.

És pontosan így is történt. Az a kis szünet, amikor a vendégek békésen majszolták a saslikot, a végéhez közeledett. Lisza, miután megette a saslikot, hadonászni kezdett a pálcával:

– Gyerekek, búcsúzom tőletek. Elmegyek a finnek hazájába! A fehér csöndbe. Mindnyájatokkal teli van a… – fintorította el az orrát, és felröhögött. – De én tisztellek benneteket. Gondoljatok rá, hogy visszajövök, és lenyomozlak benneteket! Előlem semmi se marad rejtve! Ez nem a KGB! Én a saját ügynököm vagyok! A Királyt pedig ne sértegessétek! Meg Surát se. Ő egy nagy tehén, de azért jó ember. Mindenkinek enni ad, mindenkit meggyógyít, mint a jóságos Ajbolit. Igazi nővérke. Ha oltás kell, beadja akár a seggetekbe, akár a vénátokba, de a lehető legjobban. De ne tapadjatok rá. Azt elviselni se bírja. Nulla hormonszint. Minden hormon nekem jutott! Ideális párocska ez: két impotens!

Belecsimpaszkodott a Király nyakába, úgy lógott rajta, aztán gyönyörűséges tájszólással felüvöltött:

– Ó, uracskám, te szegény! Te kis impotens! Na, mit vicsorogtok? Ő mindegyikőtöknél jobb ember! Ha föl tudna állni a farka, megfizethetetlen lenne!

A Király türelmesen és leereszkedően viselte volt felesége ordítozását. A legkevésbé sem reagált a minden más férfi számára halálosnak tetsző leleplezésre, és fölébe magasodott mindenkinek, a termetével is, a kiválóságával is, sőt még azzal a privilégiumával is, hogy impotens lehet egy szexuálisan érdekelt, attól szenvedő, szerelmes, szeretett és nem szeretett férfiakból és nőkből álló közegben.

„Tényleg igazi Király” – gondolta Olga.

Sura és Mása a szégyen elől elbújtak a házba, a konyhába. Sura bőgött, a lánya vigasztalta:

– Ugyan már, anya, hát nem ismered a nénikémet? De elmegy, és minden rendben lesz!

Mása tojt erre az egész fővárosi bagázsra, neki megvolt a maga életterve: berendezkedni Moszkvában, férjhez menni egy pasashoz, akinek lakása van, és befejezni a főiskolát. Ugyanolyan céltudatos volt, mint a nagynénje, csak éppen fejszével, nem pedig valami finom eszközzel volt faragva…

Az esküvő új fordulatot vett. A Berjozka valutaboltból szerzett Absolut vodkát néhány perc alatt benyakalták, a háromliteres befőttesüvegben álló kisüsti azonban, amelyet a szomszédasszonytól vettek, vég nélkül tartott. A savanyú, bolgár kadarka, a Gamza, amely gyönyörű, szalmával körbefont üvegekben sorakozott, nem örvendett különösebb sikernek, ellentétben a portweinnel, amelyből már egy egész kartonnal beszlopáltak. A nyitott ablakhoz tolt asztalon álló Ampex magnóból, a Király zsákmányából, amelyet utolsó külföldi útján szerzett, harsogott a gyönyörű bebop, és ez nem volt helyénvaló, sőt akár sértő is lehetett, mert nem illettek össze egymással: az amerikai magnó, ez az ócska szerkentyű, ez a kisgyerekeknek való játékszer, meg egy idegen kultúra kifinomult zenéje, aztán ez az ostoba, részegségbe forduló esküvő a kellemes, júniusi zöld környezetben, ahol megvolt minden, kivéve az esküvő legfontosabb összetevőjét, a férfi és a nő közötti kölcsönös szerelmet… A magnó hamarosan belefáradt a zenélésbe, sustorgott egy kicsit, majd elhallgatott.

Ekkor Szinyko kezébe vette a gitárját, mire mindenki közelebb húzódott a zenészhez. Végigfuttatta hosszú, töredezett körmű ujjait a húrokon, a gitár nőies turbékolást hallatott, aztán a zenész újra megérintette a húrokat, mire a hangszer újra válaszolt neki valamit.

– Mintha csak beszélgetnének egymással – lelkendezett Olga.

Ilja a vállára tette a kezét, aminek Olga megörült: ott ültek már néhány órája az asztalnál, és annyira szerette volna megérinteni Ilját, hogy megint átélje azt a testi érzést, amely mintha már kezdett volna elpárologni belőle… Csak éppen feszélyezte volna, hogy neki kelljen először a férfi kezéhez, vállához érnie. De a férfi megérintette őt, és ez annak a bizonyítéka volt, hogy semmi sem párolgott el.

– Nem hallottad még sosem élőben?

– Nem, csak felvételről.

– Hát, az egészen más dolog. Igazi művész. Galics dalait jobban énekli, mint maga Alekszandr Arkagyjevics.

 

Lisza ezen az estén utazott el Helsinkibe. Vonattal. Fél tízkor Szergej Boriszovics Csernopjatov, aki egész este csak a távolból figyelte Liszát, odament hozzá, kezét a vállára tette, és azt mondta neki:

– Lisza, ideje indulnunk.

Lisza kicsit összehúzta magát, elindult Csernopjatov után a házba, ahonnan hamarosan egy bőrönddel kerültek elő. Szergej Boriszovics vitte ki Liszát a leningrádi pályaudvarra, ebben már korábban megállapodtak. Mindenki kiszaladt az utcára, a kocsihoz. Szergej Boriszovics gyakorlatias volt, és bosszúsnak látszott. Kinyitotta a régi, kék Moszkvics csomagtartóját, ekkor azonban Lisza felbőgött, forgolódni kezdett, megint rajta lógott a Királyon, meglehetős összevisszasággal szemrehányásokat tett neki régi bűneiért, és megint felemlegette impotenciáját. Artúr szőrtelen kezével megsimogatta a fejét, és hirtelen megpróbálta rábeszélni, hogy maradjon:

– Hagyd a csudába ezt a finn pasast, Lisza, maradj velünk, senki nem kerget!

Lisza ekkor hirtelen felüvöltött, és nekiesett volt férjének:

– Még hogy nem kerget! Hát Sura? Ideköltöztettem hozzád! Akkor most hová tegyem? Még a házát is eladta! A lányát is magával cipelte! Nem, én már nem vagyok a feleséged! Elég volt! Sura a te feleséged!

Aztán rátámadt Surára is:

– Na, most meg mit bámulsz? Mit? Készülj, elkísérsz! Artúrnak meg majd megvakargatják a talpát nélküled is! Itt van mindjárt Lenka Vavilon! Hé, Lenka, megvakarod neki? Na, Sura, mit álldogálsz még? Indulás!

Csernopjatov azonban megállította Liszát:

– Idefigyelj, én ide vissza már nem jövök. Hogy fog aztán Sura az éjszaka kellős közepén visszajutni az állomásról Taraszovkába?

Lisza ekkor előrántott a retiküljéből egy meglehetősen vaskos pénzköteget, és meglobogtatta:

– Az én nővérkém Pityerig elkísér engem. Nem igaz, Surocska?

Sura végtelenül elcsigázottnak látszott, egész nap egy falatot sem evett, megivott egy pohárka pezsgőt, fájt a feje, és háborgott a hasa.

– Pillanat, csak hozom a kardigánomat! – és összegörnyedve visszasomfordált a házba.

Szergej Boriszovics arca elborult. Állt a kocsija mellett, melynek ajtói nyitva maradtak, aztán határozottan beült, becsapta a vezető oldali ajtót, és beindította a motort. Lisza kijózanodott, odaterelte Surát kardigánostul-mindenestül a kocsihoz, és Sura is beült. Aztán beszállt Lisza is. Lehúzta az ablakot, és kikiáltotta:

– Ti pedig mulassatok, csak mulassatok! Nálunk a faluban egy esküvőn legalább három napig mulattak!

A kocsi elindult, magával vitte a Király mindkét feleségét. A Király jóindulatúan integetett utánuk.

Olga megérintette Ilja vállát:

Menjünk haza. Valahogy elegem lett ebből a históriából.

Ilja nagy nehezen előkereste a házban a hátizsákját, és angolosan távoztak az ünnepi eseményről: senkitől sem köszöntek el. Éppen időben értek a HÉV-hez, nem is kellett várniuk rá. Felültek, összeölelkeztek, és azonnal el is aludtak. És egész Moszkváig fel se ébredtek.

Másnap kora reggel a Király a barlangjában babrált valamit a magnetofonon.

A lehető legváratlanabb helyeken botlott bele a vendégeibe, akiket ledöntött a lábukról az előző esti mulatság. Léna Vavilon felébredt, kiment az udvarra, és a budi mellett meglátott egy ismeretlen férfit, aki éppen vizelt. Ezen meglepődött, mert ha egyszer már a pasas eljutott a budiig, akár be is mehetett volna. Aztán amikor ő maga bement, rájött, miért hugyozott a pasas az udvaron. Keresett a málnásban egy alkalmas helyet, meggyőződött róla, hogy nem ő az első, aki átfésüli a terepet, hogy egy kis nyugalomra és intimitásra leljen.

Az asztalon egész csapat veréb dőzsölt, a nyárfa ágán pedig két cinege üldögélt, és azon gondolkodott, jut-e még nekik hely e vulgáris társaságban. Lena Vavilon összeszedte az asztalról a csetrest, a maradék vizet átöntötte a vödörből egy lábasba, meggyújtotta a gázpalackos tűzhelyet, és elkezdte belekapirgálni a szemetesvödörbe az ételmaradékot, miközben igyekezett kihalászni belőle a csikkeket – gondolt a szomszéd malacára is.

 

Sura elkísérte Liszát egészen Pityerig. Lisza megvette neki a vonatjegyet, igaz, nem hálókocsiba, hanem rendes vagonba. Sura megsértődött ugyan, de nem szólt semmit. Lefektette a húgát, és visszament a saját vagonjába.

„Egy jellemtelen hülye vagyok, egész életemben Liza parancsai szerint élek, pedig hat évvel idősebb vagyok” – átkozta magát Sura.

Sura úgy aludt, mint akit agyonütöttek, de reggel elsőként lépett ki a peronra. Lisza utolsónak szállt ki a vagonjából. Még nem volt egészen józan, egyre kérte Sura bocsánatát, csókolgatta érdes kezét, különösen a tegnapi égési sebre akart gyógypuszikat adni. Sura mindig kapkodott és ügyetlen volt. Mindig megégette ezen a helyen a karját, amikor a sütőből kivette a pirogot. Lisza, aki bár elnyűtt volt, tiszta blúzt vett fel – Sura nem felejtette el kivasalni neki. Melltartót ezúttal nem vett fel a tetejére, ugyanakkor egy halom, saját kezűleg gyártott papírnyakláncot aggatott a nyakába, amelyeket az Amerika című folyóirat apróra szabdalt foszlányaiból eszkábált össze. Letöredezett körmű ujjai majd leszakadtak az olcsó köves ezüstgyűrűktől, és mindehhez egy kék miniszoknya volt rajta. Új harisnyája, amelyet Vinar hozott neki az esküvőre – egy egész, tízpáras csomagot kapott tőle! –, felszaladt, és széles csíkban futott végig jól látható helyen, a lábikráján.

A két nővér még egyszer összecsókolózott, Lisza kiáltott még valamit Sura után, kiadta az utolsó instrukcióját.

Másfél óra múlva a szovjet-finn határon Lisza átesett a vámellenőrzésen. Előbb a szovjetek vizsgálták át, kirázták a bőröndjét, a retiküljét. Lisza, aki kissé mámoros volt még az előző napi ivászattól, előszedett egy köteg fényképet, megmutatta a vámosoknak, melyik rajtuk az apja, az anyja, a nővére, melyiken vannak a vadásztrófeák, melyiken a távol-keleti táj. Valuta nem volt nála, az orosz pénzt pedig – mindet! – odaadta a nővérének. Az iratai rendben voltak: új útlevél, vízum, házassági kivonat. A határőrök jóindulatúan nevettek rajta, mint valami pávatollas csodán. Egy kis prosti, aki megtalálta magának a finn boldogságot.

Az egyikük, egy morálisan kevéssé megingathatatlan fiatalember, még arra is vetemedett, hogy megtapogassa a nő sovány fenekét, amin az csak nevetett. A másikuk, az idősebbik atyai jó tanáccsal látta el:

– Kislány, aztán nehogy rákapj ám az alkoholra. A finnek mind megrögzött piások, habár száraztörvény van náluk.

A vonat átvergődött a határon – észre se lehetett venni, mikor, mert egyik oldalon is, másikon is ritkás, csenevész erdő terült el, aljnövényzet, görgelékkövek.

Aztán a vonat megállt. Jöttek a finn határőrök, vámosok, minden megismétlődött, csak éppen a bőrönd tartalmát nem szórták ki. És sokkal gyorsabban is zajlott. A finnek elmentek, a vonat elindult. Lisza tántorogva, vékony szíjon lógó táskáját himbálva bement a vécébe. A retiküljét felakasztotta a kampóra. Megnézte magát a tükörben, de nem tetszett magának, és magára öltötte a nyelvét. Aztán ráült a vécére, arról a bizonyos intim helyről kihúzott egy kis hengert, jóval kisebbet, mint amekkorát egyébként oda dugni szoktak neki, és lehúzta róla a kotont. A kotont beledobta a vécébe, a hengert pedig anélkül, hogy kigöngyölte volna, a retiküljébe rejtette. Aztán még egyszer kiöltötte a nyelvét. Három mikrofilm – egy lefotózott könyv – tette meg éppen vele ezt a bonyolult utat. De a legfőbb és legveszélyesebb ellenőrzési ponton már túl volt.

Vinar imádta az orosz feleségét. Kezdettől fogva azt mondta neki: „Tudom, hogy el fogsz hagyni. De én még senkit sem szerettem előtted, és utánad se fogok már megszeretni senkit”.

Egy időben újságíróként dolgozott Oroszországban, most viszont elvesztette az állását. De ennek nem volt jelentősége. Holnapután Stockholmba repülnek, onnan Párizsba, és a betiltott kézirat, amelynek szerzője valamelyik lágerben ült, ott fog heverni a kiadó asztalán, amely már régóta várta ezt a könyvet.

Vinar gyűlölte a kommunizmust, szerette Oroszországot, és imádta a feleségét, Jelizavetát. Ilja szerette a munkáját. A mikrofilm, amelyet a könyv szerzőjének felesége hozott ki a zónából bizonyos intim helyre rejtve, elsőrangúan volt kivitelezve. Szergej Boriszovics Csernopjatov, ennek a legalább háromlépcsős, anális-nőgyógyászati manipulációnak a vezetője tudta, hogy minden rendben lesz. Lisza soha senkit sem csapott még be.

 

GORETITY JÓZSEF fordítása