Meghalt Makay Ida. Életének hetvenkilencedik évében, ahogy ezt fogalmazni szokás, hosszú, súlyos betegség után ment el, néhány nagyon is irodalomtalan évet követően egy nagyon is irodalmi napon, június 16-án. Hogy türelemmel viselte-e az állapotát, nem tudom. Az elmúlt években visszavonultan élt. Versíró kedve, mely pályájának egyetlen szakaszában sem hozott létre hatalmas, extenzív költői formákat, és egyetlenegyszer sem vette rá őt arra, hogy legalább a kísérletezés erejéig átbillenjen a műnemi határokon, ám hosszú éveken át látszólag egyenletesen és kitartóan szolgálta őt, váratlanul teljesen elapadt. Nemcsak a nyilvánosságtól tartózkodott, irodalmi barátai, írótársai esetleges közeledését is határozottan, olykor élesen elhárította. Közvetlen családján kívül évek óta nem akart senkivel sem találkozni. Mintha valóra váltotta volna az utolsó, majdnem tíz éve, még hetvenedik születésnapjára megjelent kötetében szereplő vers részletét: „Ideje volna abbahagyni már. / Mit bámultok, hiszen semmi se kell. / Se könny, se szó, se öv, se szalmaszál. / Csak annyi még, hogy forduljatok el.“

Pedig nem mindig utasította el a bámulást, és nem mindig kívánta az elfordulást – életének abban a legtermékenyebb szakaszában, melyben jól ismertem, a nyolcvanas évek legvégétől, végig a kilencvenes években, rendre és szívesen vállalt szerepléseket. Nyilvános versmondásainak – hiszen nem csak saját verseit szavalta el bármikor fejből, korosztálya jó néhány tagjához hasonlóan zavarba ejtően rengeteg klasszikus és kortárs verset tudott kívülről –, akár könyvbemutatóról, akár Jelenkor-estről volt szó, összetéveszthetetlen szuggesztiója és atmoszférája volt, s ilyenkor valami olyasmit művelt, aminek mindenki a hatása alá került, aki meghallgatta.

1959-ben fiatal nőként, talán már elvált családanyaként, a pécsi tanárképző főiskolán diplomát szerezve és különféle baranyai iskolák után egy kis faluban elhelyezkedve publikált először verset, a Jelenkor lapjain. Első kötetbeli megjelenésére a nevezetes gyűjteményben, a Lengő fényhidakban került sor, 1964-ben, ahol harmadmagával osztozott a lehetőségen – a kiadói megfontolás három, az akkori felfogás szerint fiatalnak tekintett, a Jelenkor környékén feltűnő dél-dunántúli költőt, Bertók Lászlót, Galambosi Lászlót és őt terelte közös fedél alá. Első önálló kötete, a Mindörökké kilenc évvel később, 1973-ban látott napvilágot a Magvetőnél, s még többet kellett várnia a rákövetkezőre, A hetedik szobára, mely 1986-ban, a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. 1988-ban nyugdíjba vonult, abbahagyta a tanítóskodást Véménden, az ottani általános iskolában, de a harmincvalahány év alatt jócskán megszolgált szoba-konyhás-kertes tanítói lakásban még vagy másfél évtizedre ott maradt. A neki címzett borítékokra, küldeményekre elég volt a nevét ráírni, meg annyit, hogy Véménd. Ápolta nagybeteg édesanyját, bejárt Pécsre, fiához, menyéhez, unokáihoz, és bejött az ügyeit intézni, kicsit mindig elücsörögni a Jelenkor szerkesztőségében, és köteteket tervezni, összeállítani őket két pécsi kiadójánál, mert innentől sorban, rendszeresen jelentek meg a könyvei több mint tíz éven át. Először az Utolsó tárlat (1990, Pannónia Könyvek), aztán három Jelenkor Kiadónál közreadott gyűjtemény, a Hamu, márvány (1991), a Kövület (1994), a Homokóra (1997), majd megint egy a Pannónia Kiadótól, a Szigetlakó (1999). Az utolsó előtti ismét a Jelenkor Kiadónál (Se fény, se kegyelem, 2001), az utolsó, a visszatekintő nagy válogatás – kiegészítve új versekkel – pedig újra a Pannónia Kiadónál, a Sokasodó árnyak, 2003-ból. Ebből a hétből öt nem is könyv igazán, inkább puha fedelű versesfüzet, együtt az egész azonban mégiscsak foglalata, őrzője Makay Ida költészetének.

Merthogy nem verset írt, hanem egész életében a kezdeti egzisztenciális élményét, versformában meg-megfogalmazott élettapasztalatát bővítette-kerekítgette az időben előrehaladva egyre limitáltabb, sokszor a mondatszerkezetben, a formában, a terjedelemben is rendkívülien visszafogott, redukált és többnyire enigmatikusnak ható vers-textusokkal. Ez a kezdeti egzisztenciális élmény alighanem az egyedülmaradás lehetett, noha kevés embert ismertem, aki ennyire közvetlenül tudott kapcsolatot létesíteni bárkivel, és ami ennél is fontosabb, még kevesebb olyat, aki a kapcsolatait azután ennyire magától értetődően fenn is tudta tartani, mint ő. Nagy képessége volt ez, és mégsem váltotta semmilyen nagyvilági dologra, se hírnévre, se elismerésekre, se díjakra, se vagyonra. Önzetlen volt, közvetlen, természetes, kicsit mindig bolondos, viccelődő, aki máskor meg képes volt halálosan komolyan venni magát és a világot. Még a délszláv háború előtt egy ízben együtt jártam vele Eszéken, a két város könyvtárainak szervezésében. Érdeklődő volt, nyitott, kíváncsi, mindent szeretett volna megtudni a helyről, ahol jártunk. De ez a mindenen túl lévő komolyság volt benne a költői tevékenységében is – hatalmas munkával, iszonyatos belső meggyőződéssel, és úgy hiszem, hosszú ideig kitartó erővel alakítgatta azt a bizonyos „egyetlen” nagy versét.

„Jó macska vagy”, ezt még tördelőszerkesztő koromban mondta nekem – ez volt nála a legnagyobb dicséret, és ezt persze, főleg férfiak, sokan megkaptuk tőle. De igyekeztem is jó macska maradni, a jelenkoros éveim alatt a kéziratai számomra szinte szabályosan tagolták az időt. Amikor az Élet és Irodalom versrovatát kezdtem szerkeszteni, az elsők között kértem tőle verset. Ida elég ritkán publikált más lapban, jelenléte kizárólag a Jelenkorban volt rendszeresnek, folyamatosnak mondható. Az ÉS-ben egész életében megjelent talán hat verse. Az elsők között, szinte postafordultával küldött kéziratot (ezek mindenkor, mióta csak ismertem, könnyen sárguló papírra írt, golyóstollal néha kétszer is utánjavított gépiratok voltak, gyakran gyönyörű, éles gyöngyírásával), és az elsők között közöltem két rövid kis versét. A folytatás annál meglepőbb volt – merthogy nem volt folytatás. Amikor rákérdeztem, miért nincs, nagyon barátságosan megköszönte a lehetőséget, de elhárította valami olyasfélével, hogy „Nem vagyok én elég jó ahhoz. Csináld csak, menni fog az nélkülem is”.

Pedig nagyon is jó volt ő, és nagyon is másképp fog menni nélküle így, hogy már tudom, hogy eltávozott közülünk. Az elmúlt napokban nézegettem az internetet, beírtam a nevét a keresőbe, és meglepetésemre nagyon nagy számban találtam weboldalt, blogbe-jegyzést, miegymást a világháló ilyen és olyan szegleteiben, ahol a verseit gyakran, rendszeresen, természetesen idézik. Hat sorokat, kilenc sorokat másolnak tőle, változatosan, sok helyről, sokféleképpen. Kiszakítják őket Makay Idának abból a bizonyos „egyetlen” verséből, de szemmel láthatóan találnak nekik új helyet: érvet, igazolást, meggyőződést valamilyen hangulathoz, érzéshez, az élet egyik-másik furcsa fintorához vagy éppen ugyanennek az életnek az abszolút normális működéséhez. Ha láthatná ezt, ami a verseivel mostanság történik, hogy a versei vannak, és így ő is valamiképpen van, azt hiszem, elmosolyodna, és tökéletesen elégedett lenne.