Nem tudom, milyen messzire nyúlik vissza, de Pécsről (elsősorban a pécsi értelmiség körében) él egy mítosz, amelyet elsőként talán Tüskés Tibor fogalmazott meg a hetvenes évek közepe táján. „A városról kialakuló képet [...] a város értelmisége formálja. A város »jelentését« a város irodalma emeli az emberek tudatába. Azt, hogy az ország valamely más részén milyennek látják a várost, a pécsi színházról, a pécsi klinikákról, a pécsi festőkről terjedő hírek szabályozzák.”1 Vagyis a városban a legfontosabb (mindig) a tudósok és a művészek tevékenysége. Ám egyelőre nem egészen világos, hogy ez általános kijelentés, vagy csak Pécsre vonatkozik. Az idézet második része és az utána következő fejtegetések inkább azt sugallják, hogy ez Pécs kitüntető sajátossága. „Abban, hogy Pécset a városba érkező idegen és az itt élő egyaránt városiasabb városnak tapasztalja, mint Szegedet vagy Debrecent, nagy szerepet játszik az a körülmény, hogy Pécsett magas az értelmiség aránya.”2 Kétlem, hogy ez a megállapítás bármiféle statisztikával alátámasztható lenne. Ezt valószínűleg Tüskés is érezte, ezért a pécsi értelmiségi lét sajátosságairól kezd el beszélni. „Azáltal, hogy Pécsnek megvan a maga, tájba gyökerező, saját értelmisége, tud a város szellemi élete a nagyobb környezetre irányító, egy országrésznyi területre szervező, sőt az egész országra kisugárzó szerepet játszani.”3 Aligha hiszem, hogy a „tájba ágyazottságnak” bármiféle értelmet lehetne adni; ez talán csak egy misztikus szólam. Mindenesetre, amikor Tüskés ezeket a sorokat papírra vetette, Pécs még jelentős ipari város, virágzó bányászattal, egy minden szempontból élénk kereskedelmi központ. Pécs – gazdasági tekintetben – a Kádár-rendszer egyik preferált városa volt. A rendszerváltozás viszont átrendezte a város gazdasági arculatát és jelentőségét. 1990 után szinte azonnal bezártak a bányák, fokozatosan eltűnt az ipar, szétestek a kereskedelem szervezeti formái stb. Aztán jött a délszláv háború, amely Pécset geopolitikailag is perifériális helyzetbe sodorta. És talán mindezek ellenhatásaként az egyetem csak nőtt és nőtt, ami tovább erősítette a „kulturális város” mítoszát. De most már megjelent egy belső ellentmondás is ebben a mítoszban: az egyetem nem tudott beépülni szervesen a város kulturális vérkeringésébe. Ezt elsőként – bár kimondatlanul – Aknai Tamás 1997-ben megjelent könyvecskéje sejttette.4 Aknai szemében a város kulturális arculatát elsősorban a múzeumok határozzák meg; az egyetem bemutatása megáll a bölcsészkar 1942-es bezárásánál.5 Az ellentmondást a saját tapasztalataim is alátámasztják: becsléseim szerint a harmincezer főt számláló egyetemi hallgatók kb. nyolcvan százaléka a teljes tanulmányi idő alatt egyetlen színházi előadást sem lát, nem jut el könyvbemutatóra vagy hangversenyre. És az egyetemi oktatók kb. ugyanekkora hányadát az elmúlt húsz-huszonöt évben egyetlen kulturális rendezvényen sem láttam. Vagyis megjelent egy belső feszültség (amit Tüskés Tibor talán még elképzelni sem tudott volna): az egyetem növekedése nem vezetett a város kulturális életének (arányos) fölvirágzásához.

Ezen a ponton kezdődnek Somlyódy Nóra elemzései: a 2000 után megélénkülő öndefiníciós kísérletek a „kulturális város” mítoszának válságából nőttek ki. „A közkézen forgó városmodellek és szlogenek [egyre sokfélébbek lettek]: Pécset »kulturális városnak«, »egyetemvárosnak«, »fesztiválvárosnak«, sőt, egyidejűleg a »mediterrán hangulatok városának« is nevezték. Ha kulturális város, akkor a Zsolnayak, a múzeumok és a POSZT szerepeltek gyakori asszociációként. Ha fesztiválváros, persze akkor is a POSZT, és mellette tucatnyi szabadtéri szemle és mulatság került szóba. Ha egyetemváros, akkor Magyarország legrégibb egyeteme és harmincezer egyetemistája. Ha mediterrán hangulat, akkor az enyhe klíma és a fügefák.6 […] Hol a turizmusipar számításai, hol politikai szándék, hol régi közhelyek bújtak meg a szóvirágok mögött.” (25. o.) Ebből a sokféleségből, vagy pontosabban az ennek hátterében álló válságból nőtt ki az egész EKF-es projekt. A politikusok a 2002-es önkormányzati választások alkalmából kezdtek el először beszélni (ilyen vagy olyan értelemben) a „kulturális fővárosról”. „A 2003-ban soros Graz már javában készült az évre, az attrakciók képei bejárták a magyar médiát is.” (33. o.) De a politikusok a szokott módon „szét is beszélték” a fogalmat: „Toller László a lokálpatrióta öntudatra apellálva, hol azt emlegette, hogy Pécs »a vidék kulturális fővárosává«, hol azt, hogy »Európa kulturális fővárosává válhatna«.” (Uo.) Somlyódy Nóra szerint az egész történet kiindulópontja az volt, amikor a pécsi Echo című folyóirat elkezdte számon kérni az ígéreteket, és leleplezte a fecsegő nagyzolást. Patartics Zorán a következőket írta: „Aki mozog e város kulturális szférájában, s valamelyest is sejti, hogy e területen mi zajlik a világban, annak nem lehetnek illúziói: a város kulturális intézményi ellátottsága és annak minősége a jó magyar vidéki városok átlagát jelöli ki.”7 Ezután következett az Echo rendezvénye a pécsi Művészetek Házában; sor került egy nagy tömegeket vonzó vitára, amely a szokott módon parttalanná vált. „Az értelmiségi elit és a városvezetők valamenynyien a maguk külön Pécsének szellemi állapotáról diskuráltak. A kezdeményezők nem voltak a helyzet magaslatán […].” (34-35. o.) Vitathatatlan, hogy ebben a zavaros helyzetben meghatározó jelentősége volt Takáts József irodalomtörténész föllépésének. Ő lassan-lassan összeállított egy csapatot, amely a helyi politikával rivalizálva elkezdett dolgozni a „kulturális főváros” koncepcióján. Takáts rátalált Tarrósy Istvánra, az Európa Centrum Kht. ügyvezetőjére, aki a harmincas éveiben járó, rendkívül nyitott és mozgékony szervező alkat volt. (40. o.) Erről a találkozásról Somlyódy így ír: „két olyan ember találkozott össze, akik később képesek voltak összefogni a kulturális főváros pályázatát.” (Uo.) A lassan összeálló csapat 2004 októberében nagyszabású konferenciát rendezett. „A két nap mindenekelőtt elindította a gondolkodást arról, miként lehetne újrapozícionálni a várost úgy, hogy a kelet felé bővülő Európában észrevétesse magát. Az előadásokban felvázolt, lehetséges jövőbeni Pécs kulturálisan sokszínű és izgalmas hely volt, amely különféle népek, nyelvek, nemzeti és lokális kultúrák kereszteződésében helyezkedik el.” (41. o.) Ha valóban így lehet összegezni a konferencia alapvető hozadékát, akkor azt lehet mondani, hogy egy előrelátható történelmi folyamatot (az EU keleti bővítését) a kor egyik legfontosabb diskurzusával (a multikulturalizmussal) kombinálta. (Somlyódy Nóra arra is rámutat, hogy a pályázó német városok közül több is erre a diskurzusra támaszkodott.) Az előpályázat (amelyben Takáts József írta a koncepciót, Ágoston Zoltán a város intézményeit bemutató fejezetet) döntően ennek a konferenciának az eredményeit hasznosította. „A pályázat az októberi konferencia szellemében egy határokon átnyúló, multikulturális régió központjaként festette le Pécset. Pécs meglepetéseket tartogató városként született újjá ebben a szövegben, éppen azért, mert a periférián van, és a határvidékről a centrum is más fénytörésben jelenik meg.” (46. o.)

Somlyódy Nórát elsősorban a politikai összefüggések érdeklik, a rendszerváltozás utáni demokrácia működési mechanizmusait fürkészi egy vidéki „nagyváros” példáján. De az ő elemzései is azt sugallják, hogy Takáts József és teamjének legnagyobb érdeme az, hogy képes volt elméleti mélységeket adni a kulturális város (vagy főváros) eszméjének. Ez a koncepció két pillérre épült. (1) Takáts és teamje megpróbált válaszolni arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne a városban szunnyadó, kihasználatlan kulturális potenciált mobilizálni. A felvezető évek legfontosabb feladata lett volna, hogy átalakítsák a városban élő, dolgozó, tanuló polgárok kulturális szokásait. (Az egyetem kulturális izolációjának felszámolása így akár az egész projekt kiinduló ötletének is tekinthető.) Ennek azonban volt egy nagyon érdekes továbbmenő hatása: Jürgen Habermastól tudjuk, hogy a nyilvánosság először mindig kulturális nyilvánosságként jelenik meg, és ez a nyilvánosság „pillanatok alatt” politikai nyilvánossággá fejlődhet. „A polgári nyilvánosságot előzetesen a közönséggé összegyűlt magánszemélyek világaként foghatjuk fel, ezek csakhamar igényt formálnak magával a közhatalommal szemben a hatóságilag szabályozott nyilvánosságra, hogy a közhatalommal megvitassák az érintkezés általános szabályait […].”8 A rendszerváltozás utáni magyar nyilvánosság egyik legfontosabb vonása a fragmentáltság, így a gyors továbbmenő hatásokban nem lehetünk biztosak. De a nyilvánosság legitimációját szisztematikusan kikapcsoló politika számára a továbbmenő hatásoknak már a lehetősége is elementáris fenyegetést jelentett. Nem lehet meglepő, hogy a politika megijedt, amikor a projekt kicsúszott a kezei közül, és mindent megtett azért, hogy visszakaparintsa. (2) A fenti intuitív programra támaszkodva kellett kialakítani a projekt konkrét arculatát. Egy olyan eszmét kellett találni, amely már ma is jellemzi Pécset, de amelynek igazi kibontakozása a jövőben várható. „A másság, a sokrétűség és sokszínűség, a különbözőségek találkozása, a kultúrák együttélése [írják] körül a [város] identitását. A pályázat […] kulcsfogalmai voltak a »Balkán kapuja«, a »multikulturális város«, […] a »sajátos kelet-közép-európai kulturális tapasztalat«.” (46. o.) (A városnak ez a karaktere korábban sem Tüskés Tibor, sem Aknai Tamás könyvében nem kapott különösebb szerepet.) Ez a koncepció a lehető legszorosabban kapcsolódik Magyarország EU-csatlakozásához, majd az EU keleti bővítéséhez. Pécs így egy olyan multikulturális városként jelenik meg, amely magában hordja a Balkán felé való nyitást. Azt gondolom, hogy ez az ötlet nagyon sokat köszönhet Esterházy Péter Hahn-Hanh grófnő pillantása című regényének; némi nagyvonalúsággal azt mondhatnánk, hogy a pályázatírók azokkal a tulajdonságokkal ruházták fel Pécset, amelyeket Esterházy a Dunának tulajdonított.9 (Somlyódy Nóra az előpályázatot elemezve az egyik alfejezetnek ezt a címet adta: „két irodalmár”, Takáts Józsefre és Ágoston Zoltánra célozva. Ebben az értelemben a kortárs magyar irodalomnak kiemelkedő szerepe volt a projekt konkrét arculatának kialakításában.)10

A végleges pályázat beadási határideje 2005. augusztus 17-e volt, az eredményhirdetésre pedig október 19-én került sor.11 Ezúttal eltekintek a Budapest és Pécs közötti versenyfutástól, a háttérben zajló politikai alkufolyamatoktól és Budapest vereségétől.12 Már csak azért is, mert az erre vonatkozó anyagok nagyrészét 2015-ig zárolták. Egyelőre nem lehet teljes biztonsággal tudni, hogy miért állt rá a kormány arra, hogy elfogadja a nemzetközi zsűri rangsorát, amikor korábban többször is Budapestnek ígérte a címet. Vannak, akik ebben Toller Lászlónak tulajdonítanak döntő szerepet. Az biztos, hogy Toller mint pécsi polgármester és rendkívül befolyásos országgyűlési képviselő semmit sem törődött a pályázattal, nem is becsülte sokra, valószínűleg úgy gondolta, hogy minden lényeges kérdés amúgy is az uram-bátyám politikai érdekérvényesítésben fog eldőlni. Toller a legvalódibb kézi vezérlésű késő-szocialista politikai stílust képviselte, keverve némi arroganciával és önpusztító életformával. „Nemegyszer előfordult, hogy hazaugrott ebédelni, aztán ment vissza Pestre, időnként igénybe véve [egy képviselőtársa] helikopterét. A körülötte lévők gyakran figyelmeztették, hogy az életével játszik: ki baleset-, ki infarktusveszélyt emlegetett.” (81. o.) Mindenesetre a pécsi pályázatot Toller átadta Bozóky Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek. Takáts egy interjúban erről így mesélt: „Ez előtt megbeszélte velem, hogy hogyan szerepeljen, mihez tartsa magát, láthatóan nagyon izgult, de mindent betartott.” (63. o.) A nemzetközi zsűri pécsi látogatása alkalmából azonban már lebonyolított egy kínos magánakciót: „minden zsűritagnak egy-egy hatalmas Zsolnay-vázát küldött a szállodaszobájába. (Többen azonnal visszaküldték, de nem mindenki.)” (Uo.) Ha nem Magyarországon lennénk, azt gondolnánk, hogy ez elegendő ahhoz, hogy egy város diszkvalifikálja magát. De Somlyódy beszámol arról is, hogy más városokban is hasonló esetek történtek: Egerben eljátszották nekik az Egri csillagokat, Győrben Audikkal furikázták őket, Budapesten hajóval vitték őket az óbudai gázgyárba stb. Lehet mérlegelni, hogy melyik akció akarta drasztikusabban befolyásolni a döntést. Mindenesetre „néhány perccel a miniszteri bejelentést követően [Toller] Pécsett ismerteti a kormány döntését, majd interjút ad a Pécs TV-nek, és részletesen beszél a város előtt álló feladatokról.”13 Az egész EKF történetében ez végzetes pont: a győzelem pillanata egyúttal a vereség pillanata is. Toller egy pillanat alatt „államosította” azt a civil kezdeményezést és szellemi erőbedobást, amely a pályázat elkészítéséhez és elnyeréséhez vezetett. Már ebben a beszédben Tarrósyt elfejtette megemlíteni, Takáts még kapott egy-két odavetett szót, ennél tényleg nem többet. (79. o.) Toller a maga furcsa stílusa miatt vagy ellenére népszerű volt az ország vezető MSZP-s politikusai körében. Suchmann Tamás például így nyilatkozott róla: „Egyszer csak azt láttam, hogy a gondjaira bízott város gazdára talált, hogy abban a városban nem csak a gazdasági élettel meg a költségvetéssel foglalkozik a polgármester, hanem minden tekintetben rendben mennek a dolgok, és Pécsnek arca van.”14 Sajnos mindennek az ellenkezője igaz: semmi sem ment rendben, a városháza kasszája üres volt, ha Pécsnek volt arculata, az inkább Toller ellenében alakult ki. A „vidéki kiskirály” – ahogy Somlyódy nevezi – valóban stílust teremtett. Sokakat megszédített a maga beruházási mámorával: „Toller ambíciói alighanem felülmúlták minden Pécs-léptékű város legszebb ábrándjait is. Az EKF ugyanis csak egy volt a nagyszabású beruházási tételek között, amelyek lehetősége beköszöntött Gyurcsány megválasztásával és az uniós csatlakozással. A miniszterelnök rendszeresen vendégeskedett a városban, ilyenkor imponáló ígéretek hangzottak el.” (81. o.) Az EKF projekt igazi válsága akkor kezdődött, amikor 2006. június 6-án lemondott Takáts József, június 19-én pedig Toller súlyos autóbalesetet szenvedett. Ebben a két hétben következett be az a bukás, amelyet már a pécsi bejelentés örömpillanata előre vetített. „Toller László felmérhetetlen űrt hagyott maga után. Helyettesei bábok voltak, döntései hátterét senki sem ismerte, tárgyalásai után nem maradtak dokumentumok. A baleset után szárnyra kapó pletykák milliárdos, állítólag Németországba kihelyezett városi vagyonról szóltak. Az biztos, hogy a városi kassza üres volt.” (92. o.) Az a kb. háromnegyed év, amely a pályázat elnyerése és Toller balesete között eltelt, totálisan szétzilálta a pályázat mögött álló civil kezdeményezést, innen nem volt többé visszaút. Az EKF előkészítése vesszőfutássá alakult át, amely ráadásul rengeteg pénzt emésztett fel.

Toller balesete és a pályázat készítőinek lemondása után az EKF a (helyi) politika ügyévé vált. Innen kezdve a történet két síkon fut, a felső politika szintjén két polgármester követte egymást: 2006 őszén Tasnádi Péter, majd az ő halála után, 2009 tavaszán Páva Zsolt. A másik síkon az EKF szervezeti kereteinek kialakításáról van szó (én most csak az utóbbival szeretnék foglalkozni). „Miközben távoztak a pályázat utolsó mohikánjai, három új vezető került a projekt élére. Méhes Mártonon kívül ekkor érkezett az építészeti igazgató, a pécsi építészcsaládból származó Freivogel Gábor, aki már több mint húsz éve élt Németországban. […] A harmadik újonc a Biokom-vezérként megismert Kiss Tibor általános igazgató volt.” (108. o.) Aztán néhány sorral később Somlyódy egy teljesen jogos kérdést tesz fel: „De mit keres egyáltalán a Biokom Pécsi Környezetgazdálkodás Kft, közkeletű nevén a pécsi szemétszállító cég vezetője, Magyarország legnagyobb kulturális projektje élén? Kissnek korábban semmilyen kontaktusa nem volt a kultúrával, idegen nyelveket nem beszélt, és feszélyezte a nyilvánosság.” (108-109. o.) 2007 elején még senki sem sejtette, hogy a helyzet még rosszabbra fordulhat: ez 2007. június 7-én be is következett, amikor Mészáros András lett az EKF új főigazgatója. „Az új fővezér a British American Tobacco kormányzati lobbistájaként érdemelte ki a koalíció, mi több, az ellenzék bizalmát is.” (120. o.)15 Mészáros nagyon drága vezető volt. „Hatalma nagyobb lett, hatásköre bővebb, mint az elődjének, hiszen Kiss Tibor még nem merítette ki az új cégstruktúrában rejlő lehetőségeket. Mészáros havi másfél millió forintot kért, amit Tasnádi titokban még megfejelt egy felügyelő-bizottsági poszt apanázsával is a Mecseki Erdészeti Rt-nél.” (122. o.) Később egy lábjegyzetben még egyszer visszatérünk Mészáros fizetésére: „Mészáros mérlege: havi fizetése és fb-jutattásai mellett 2008 júliusában 1,2 milliós sikerdíjat is átvett. A cég havi átlagban százhatvanezer forintot fizetett ki a mobiltelefon- és internet számlájára.” (147. o.) Mészáros munkájának középpontjában a kommunikációs stratégia javítása állt: annak sulykolása, hogy minden-minden a lehető legnagyobb rendben van. Holott mindenki látta, hogy óriási a lemaradás, a beruházások el sem kezdődtek, a kulturális főváros évadját a teljes kudarc fenyegeti. Erről a szakaszról Somlyódy ezt írja: „Ami az EKF városházi kommunikációját illeti, ekkor kezdődött a minden korábbinál meddőbb védekezés a nyilvánossággal szemben.” (134. o.) De talán nem is a nyilvánosságról, hanem inkább közvéleményről kellene beszélni; elkezdődött egy olyan kampány, amely azt próbálta bizonygatni, hogy a beruházásoknak nem is az évadra kell elkészülniük stb. 2008 tavaszán kezdődtek azok az erőfeszítések, amelyek Mészáros elmozdítására irányultak, de számos puccskísérletet átvészelt, és csak októberben sikerült elmozdítani. Mészáros munkáját a legjobban talán az a kép jellemzi, amelyen a Dóm tér lépcsőjén ül egy futóverseny után, lomhán elterülve, a mellén az egyes rajtszám, drága jogging-ruhában és a néző szemébe tolt kiváló sportcipőjével.16 Mi lett volna az EKF-ből, ha végig hivatalban marad? Nem tudom, de szerencsére ezt nem kellett megélnie a város lakosságának.

Somlyódy Nóra könyve végső soron a 21. század első évtizedének magyar politikai közéletéről szól, a pécsi állapotok bemutatásán keresztül. Ez a diagnózis azt sugallja, hogy a pécsi politika Toller halála után a legalapvetőbb strukturális vonásait tekintve nem változott. Ez a politika kisajátította magának az EKF-et, aminek következményeként fennmaradt a város alapvető kulturális ellentmondása. Sőt, mintha a politika ilyen kibontakozása még rosszabb helyzetbe taszította volna a várost. A könyv címe a pályázat egyik szlogenjét formálja kérdéssé: lehet, hogy Pécs számára az EKF volt a Balkán kapuja?17 És mire vége lett, eljutottunk a Balkánra? Megérkeztünk?

--------

1 Tüskés Tibor: Nagyváros születik, Szépirodalmi Könyvkiadó 1975. 140-141. o.

2 I. m. 141. o.

3 Uo. Kiemelés tőlem: W. J.

4 Alapjaiban véve Aknai Tamás is osztja a „kulturális város” mítoszát: „Az 1910-es népszámlálás alkalmával 816, 1920-ban már 1462 személy rendelkezett felsőfokú oklevéllel. Később, 1923-tól, az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülésével ez a folyamat valamelyest fokozódott és ez az az alapozó időszak, amelyben megformálódik a mindmáig érvényes városkarakter. Eszerint Pécs kevésbé ipari-gazdasági, mint inkább kulturális centrum.“ Lásd Aknai Tamás: Pécs, ÚTMUTATÓ Kiadó 1997. 26. o. Kiemelés tőlem: W. J.

5 I. m. 83. és 100-102. o.

6 „A mediterrán arculatformálást a város átalakításának újkeletű trendje is támogatta, amikor 2001-ben a Jókai tér aszfaltját egy isztriai városéhoz hasonlító vakító mészkőszőnyegre cserélték.” (25. o.)

7 Lásd Patartics Zorán: Egy reménybeli kulturális központ intézményi jelene, in: Echo 2002. december.

8 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Századvég/Gondolat Kiadó 1993. 81.o.

9 A könyv irodalomtörténeti helyéről és jelentőségéről lásd Kulcsár-Szabó Ernő: Régió és kulturális intertextus, in: Palkó Gábor – Péczely Dóra (szerk.): Találunk szavakat. Válogatott írások
Esterházy Péter műveiről (1974-2008), 2010. 138-147. o.

10 Magyarországon nem bontakozott ki jelentős (vagy akár csak figyelemre méltó) elméleti multikulturalizmus diszkusszió. Ennek az okait is érdemes lenne egyszer feltárni.

11 A könyvben szerepel egy fénykép, amely a budapesti Ráday Galéria bejáratánál készült, és amelyen a pályázatíró csapat látható: Somody Péter, Tarrósy István, Szabó Lea, Szalay Tamás és Takáts József. Az arcok büszkeséget és önbizalmat sugároznak.

12 És eltekintek Takáts Józsefnek az Élet és irodalomban (2005. szeptember 24-én) megjelent cikkétől is, amely komoly hatást gyakorolt a végső döntésre. Nem sokkal a cikket megelőzően Demszky Gábor azt ígérte néhány vidéki városnak, hogy ha Budapest nyeri a kulturális főváros címet, akkor egy-egy hónapot ők is kapnak a bemutatkozásra. Somlyódy Nóra a következőket írja erről a cikkről: „Ez az írás először is elverte a port Demszky Gáboron a vidéki városok felé tett kicsinyes gesztusáért, másfelől szembesítette a kormányt valamennyi addigi önellentmondásával.” (64. o.)

13 Füzes János: A Toller-jelenség, Alexandra Kiadó 2005. 168. o. (Somlyódy Nóra teljes joggal nevezi ezt a könyvet propaganda-műnek.)

14 I. m. 177. o.

15 „Mészáros tőkéje a KISZ-es kapcsolatrendszere és úttörővezető múltja volt. A nyolcvanas években végigjárta az állampárt ifjúsági szervezeteit. A nemzetközi mozgalmár-pályakép ismeretében Pécsett tartotta magát a meggyőződés, hogy Mészáros a kémelhárításnak dolgozott.” (121. o.) Erre Somlyódy Nóra rá is kérdezett a Magyar Narancsban 2008. május 15-én megjelent interjúban.

16 Regnálása alatt egyetlen kulturális rendezvényen nem láttam, annál többet szerepelt a médiában, és annál többet lehetett látni a Király utcai Trendo étteremben.

17 Ezúttal a „Balkánt” a köznyelvi pejoratív értelemben használva.