A XVI. század Franciaország számára az igazi modern kor kezdete. Az ország kezdi kiheverni, sőt elfelejteni a Százéves háború pusztítását. Az itáliai hadjáratok hozadékaként beköszönt Párizsba az olasz reneszánsz, egyre-másra nyílnak a nyomdák, a könyvkereskedések, felgyorsul a polgári fejlődés. A Valois dinasztiában XII. Lajos halála után új ág, az Angoulême-i kerül a trónra, a fiatal Első Ferenc által. Első Ferenc (uralkodott 1515-1547) nagy király volt. Nagy volt, mert terjeszkedő, agresszív politikát folytatott (ezt szokták az uralkodás fokmérőjeként pozitívan értékelni). Nagy volt, mert erős kézzel tartotta kordában a folyton lázadozni vágyó udvart, s tőle származik az abszolutisztikus uralkodók kedvenc fordulata: „Mert úgy tartja kedvünk!”. Nagy volt, mert a mi Mátyásunkhoz hasonlóan feltétlen híve volt a humanista kultúra elterjesztésének, nagy barátja az irodalomnak, és ő alapította az első világi iskolát Franciaországban, a máig működő Collège de France-t. Végül pedig nagy volt, mert ha a régész antropológusok jól mérték, 192 cm magas termetével mintegy harminc centivel emelkedett átlagos kortársai feje fölé. S ez akkor is tekintélyt parancsoló, ha egyéb kvalitásai nincsenek az embernek. Alapvetésnek elmondhatjuk tehát, hogy Franciaországot ez idő tájt valóban egy óriás irányította. Pantagruel figuráját a könyvben (szellenthet bár, vizelhet, s bűzölöghetnek odvas zápfogai) Ferenc királyhoz hasonlóan tisztelet övezi. Bölcs, erős, igazságos: az eszményi uralkodó megtestesülése. A semmit és senkit nem tisztelő Rabelais ebben a szereplőben kivételesen pozitív személyt mutat be. De rajta kívül nem kegyelmez senkinek. Vásári tréfa-e, farsangi mulatság-e hát, ha az uralkodó megússza ép bőrrel a tréfát? Az igazi karneváli bolondozás fordított világot mutat: a paraszt, a koldus, a bolond válik királlyá, extrém esetben akár egy ló is koronát kaphat, szegényebb vidékeken egy szamár. Rabelais-nál a világrend nem áll a feje tetejére, hanem éppenséggel a fejénél indul javulásnak. Nincs farsangi forradalom, csupán lehull a lepel mindazokról, akik érdemtelenül jutottak oda, ahol éppen állnak. S mindez a bölcs uralkodónak köszönhető. Pantagruel története tehát egyszerre szatíra és bizonyos szempontból a humanista értelmiség elvárásainak összefoglalása a jó uralkodóval szemben, egyfajta fejedelmi tükör (miroir du prince).

Rabelais azon értelmiségiek közé tartozik, akik ugyan nem szégyellik tudásukat (a műben láthatjuk, hogy ő igenis büszke rá), de semmi esetre sem süllyednek el önimádatuk és tudósi gőgjük mocsarában. Nem kíván szentélyt emelni a tudás isteneinek, nem szól magas katedráról, és ami különösen fontos, nem tekinti olvasóját tanítványnak. Szórakoztatni akar csupán, s ha nem érti a finom utalásokat a kedves olvasó, akkor sincs baj, jót röhögni mindig lehet. Viszont ha a kedves olvasó történetesen pallérozott elméjű, kifinomult műveltségű, igazi reneszánsz polihisztor, csak jobban fog röhögni az egészen. Láthatjuk Pantagruel apja, Gargantua történetének elején, hogy szerzőnk művét a nagyivóknak s a bujakórosoknak ajánlja, hedonistáknak és nem platonistáknak.

Gondba kerülünk ugyanakkor, ha megpróbáljuk elmesélni, miről szól ez a könyv. Szól elsősorban egy király születéséről és neveltetéséről. Azután szól egy király és egy közember barátságáról. Végül pedig szól egy háborúról, amelyben a király győz, és királyságot szerez magának. De ne tévesszen meg senkit ez a három szakaszból álló szerkezet. Nem fejlődésregényről, se nem kalandregényről van szó: a keret csupán álca. Egymáshoz lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódó epizódok sorozatán keresztül a szerzőnek egyetlen szándéka van: különböző témákban az alpári humor mázával leöntve kifejteni lesújtó véleményét a kor visszásságairól. A történet nem lineáris, a szereplők nem alkalmasak mélylélektani elemzésekre, vagyis nem összetett leképezései az embernek. Nincs eleve kitűzött cél, nincs sorsszerű mozgatórugója az eseményeknek. Kis tanmesék sorozata e regény, melyeken keresztül mindig csak egy résztanulság szűrhető le. Ne várjon tehát senki könnyen csusszanó, zsírozott olvasmányt, még akkor se, ha a műfaj és a hangnem ezzel kecsegtet. Elég, ha csak a lap aljára téved a tekintetünk, s meglátjuk a bőven sorjázó lábjegyzeteket, azonnal észbe kapunk, hogy itt nem Fülig Jimmy és Senki Alfonz fog pofozkodni. Ráadásul a kötetben nem is jutunk a történet végére. A Pantagruel egy ötkötetes regényfolyam második könyve. Megelőzi az apa története (a Gargantua), és követi egy nagy utazás három könyve (a Harmadik, Negyedik és Ötödik könyv), melyben az ősi alapkérdés, a nő és a férfi viszonya kerül középpontba. Hogy miért ez a kötet lett az első az Osiris könyvtárában? Rabelais maga is ezt adta ki először. Afféle pilot (ejtsd pájlot) volt ez, mint az amerikai tévésorozatok esetében. Megnézték, sikeres-e, és mivel az lett, jöhetett a folytatás. A magyar kiadó is feltételezhetően hasonlóan jár el, bár nála már szinte kötelező kihozni az újabb köteteket. Csak győzze a fordító!

És ha már a fordítóról beszélünk, essen néhány szó a fordításról. A fordítás jó. Ezt így tömören leszögezhetjük. Bizonyos pontokon nagyon jó, sőt remek. (A prózai részekre gondolok, a versbetétek már nem annyira sikerültek. Formailag slendriának: a versformák és a sortípusok hibásak, döcögősek. Sok tartalmi és ritmikai részt áldoz fel a versfordító a rímek oltárán. De ne rágódjunk ezen hosszan, térjünk vissza a törzsszöveg fordításához.) Nem túlzottan régieskedő, de nem is modernkedik nyeglén. Vagyis irigylésre méltó józansággal tartja az arany középutat, a jó humanisták ajánlása szerint. Persze lehet kritizálni itt-ott, hogy mit keres egy huszonegyedik századi szövegben a sudribunkó szó, nem beszélve a bumbukupakufircolásról (bármit jelentsen is ez utóbbi), de hasonló szőrszálhasogatásra nem vetemednék szívesen. Szeretnék azonban elmerengni a fordítás szó definícióján, ha már maga a fordító megteszi ezt utószavában. Gulyás Adrienn alaposan leírja a mű magyar fordítástörténetét, pontosan megadva a különböző magyarítások gyengéit illetve azon tulajdonságait, amelyek indokolhatóvá teszik az újrafordítást. A két véglet, amin javítani kellett: a szórakoztatás érdekében elkövetett hűtlenség, illetve a hűség és tudományosság érdekében elfelejtett szórakoztatás. A legtöbb fordítás, amit az utószó felsorol, már töredékessége miatt is kiesik a megmérettetésből. Talán a legjobban még a Faludy-féle Pantagruel az, aminél fennállhat a kérdés, hogy ha csak akkor érdemes valamit újrafordítani, ha jobbat és/vagy többet tudunk mutatni, akkor van-e eme újnak létjogosultsága. Vagyis, ha sportnyelvre akarnánk lefordítani a dolgot, felülmúlható-e Faludy, s ha igen, felülmúlja-e Gulyás Adrienn?

Megvallom, én előbb olvastam el az utószót, mint magát a művet, mert már eleve kíváncsi voltam, mivel indokolja az újrafordítást. Nagy örömömre, pontosan azokat az érveket találtam ott, amelyekre magam is számítottam, és amelyekkel egyet is értek. Tény, hogy bizonyos szempontból szükség van egy filológiai pontosságú kiadásra, hogy a Rabelais-féle közép-franciát nem, vagy nehezen értő olvasó (diák, ha már diákkönyvtárnál tartunk) rendelkezzen tudományosan is értelmezhető kiindulóponttal, szakmai kutakodásait elősegítendő. Ebben a Pantagruelben a jegyzetek valóban számosabbak, mint a Faludy-fordítás 1989-es kiadásában (jegyezzük meg zárójelben: itt egy egyetemi kiadó, a JATE kiadásáról beszélünk), de vajon ezek a jegyzetek tényleg jobban „segítenek eligazodni az olvasónak az ókori, középkori és reneszánsz kori utalások kavalkádjában”? Nos, a jegyzetek nagy része tényleg sokat segít a megértésben. Egy másik részük viszont amolyan szövegen belüli hivatkozásként utal olyan fejezetekre, amelyek a magyarul (vagy legalábbis Gulyás Adrienn fordításában) még nem létező kötetekben találhatók. Ez előrevetíti persze a folytatást, de a dolgok jelen állása szerint kissé zavaró. Egy harmadik jegyzetcsoport sajátos módon magát a fordítást magyarázza. Miért ír a fordító vadpókát, ha azon nyomban jegyzetelnie kell, hogy igazából egy túzokról van szó, illetve ugyanezen a logikán csodálkozom, amikor a piros papmonyáról kiderül számomra, hogy az nem más, mint a „lampionvirág, Halicacabon, zsidócseresznye”. Persze egyikről sem tudom, hogy micsoda (fene az aszfaltbölcsész fejemet), de nem is érzem feltétlenül szükségét a magyarázatnak egyik esetben sem. Egy negyedik jegyzetcsoport a nem a fordítás alapjául szolgáló korabeli kiadások adalékait vagy változatait közli. Felmerül a kérdés, akkor miért nem azt fordította a fordító, valamint motoszkál az emberben a gyanú, hogy itt a francia kritikai kiadás jegyzetei is lefordíttattak (ezt Gulyás Adrienn egyébként jelzi is becsülettel), de nem mindig jó válogatásban. Szóval a jegyzetek általában igen hasznosak, de néhol kissé öncélúnak tűnnek. A kiadás (szerencsére) nem agyonjegyzetelt, tudományos igényű könyv, éppen ezért lehet, hogy a kevesebb több lett volna.

A magyarázatok tehát jól kiegészítik a művet, de érdemes magáról a magyarított szövegről is beszélni. Nos, a fordítás jó, de el kell ismerni, hogy Faludy fordítása is jó. Hogy melyik a jobb, igazán gusztus dolga, felesleges is az ilyen méricskélés. Gulyás Adrienn viszont azzal intézi el a Faludy-változatot (ahogy ő fogalmaz: „kissé urbanizált átköltést”), hogy az még alkotója szándéka szerint sem fordítás. Ezzel vitatkoznék. Faludy, az 1989-es kiadás utószavában (Jegyzet a fordításhoz), egy szóval sem említi, hogy át akarta volna költeni az eredetit, sőt hosszú oldalakon magyarázza, hogy mit miért nem tartott meg híven és pontosan a francia szövegből, vagyis azt bizonygatja, hogy az ő szövege fordítás bizony a javából, csak hát egyfelől nem lehet mindent, másfelől nem kell mindent. Olyan alaposan számba veszi az eltéréseket, és olyan bűntudattal indokolja a változtatásokat, hogy igazán nem állíthatjuk róla, hogy ne lett volna szándékában fordítani. Sőt azt kell hinnünk, hogy míg Villon-átköltései hamisítatlan átköltések, ahol Villonból csak a hangulat és a miliő marad, Rabelais fordításán keresztül tényleg Rabelais-t olvashatjuk. De tegyük fel, Gulyás Adriennek igaza van, és az ő fordítása fordításabb fordítás. Az egyszer igaz, hogy nem hagy el egy részt sem az eredetiből. De lehet-e vajon pontosan fordítani egy ötszáz évvel ezelőtti szöveget? A válasz a fordítás szó definíciójától függ. Míg Faludy hét oldalon keresztül boncolgatja saját változatát, s számol be minden egyes módosításról, addig Gulyás Adrienn egyetlen bekezdésben tesz hitvallást a hűségről („igyekeztem megőrizni a Pantagruel »erejét, formáját, durva kérgét«”). Elhihetjük, hogy hívebben akart fordítani Faludynál, de hál’istennek nem tette. Hanem fordított szépen, ahogy kell: hűtlenül. Hol több, hol kevesebb szabadsággal, de mindig jó időzítéssel elszakadva az eredeti szövegtől. Ahogy Faludy is. Akkor lenne rossz a fordítás, ha tényleg filológiai pontossággal adna vissza minden részletet. Példának ott van az a fejezet, amikor Pantagruel egy párizsi diákkal próbál meg szóba elegyedni, akinek annyira fejébe szállt a tudomány, hogy már beszélni is csak latinosan tud. Ez a nyelvi játék nyilván lefordíthatatlan, hiszen a magyar nyelv viszonya a latinhoz össze sem hasonlítható a franciáéval. Marad hát az adaptáció, vagyis a hűségtől való elrugaszkodás. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az üzenet szempontjából nézve az átültetés által közelebb kerülünk az eredetihez, mintha szóról szóra végigfordítgattuk volna a szöveget. Ezért, ha visszatérünk a korábban feltett kérdéshez, hogy igazibb-e Gulyás Adrienn fordítása, mint Faludyé, a válasz az, hogy nem. Mégis az összhatást tekintve van az embernek egy olyan érzése, hogy érdemes volt, hogy van az újnak létjogosultsága. A fordítás definíciójában pedig engedjünk a hűség kérdésének némileg nagyobb mozgásteret. Hagyjuk az összehasonlítósdit, és örüljünk annak, amit ez a friss változat nyújt nekünk.

Az Osiris-féle Pantagruelről tehát elmondható, hogy nagyon jó könyv, úgy a külcsín, mint a belbecs tekintetében. Ott a helye minden irodalombarát könyvtárában. Szerény megjelenése ellenére is sejteni engedi, hogy a remélhető folytatással együtt olyan magyar Rabelais-nk kerekedik majd, amit nehéz lesz felülmúlni.