Ha a fájdalom őszinte, akár még tévedésből is eredhet. Egy belső monológnak szétszórt hangjait hallhatjuk ki a goethei koron is túljutott, idén nyolcvanötödik születésnapját betöltő Mesternek: „Hetek óta magamba’ beszélek, / nem dugdosok semmit a / szellemi spájzban, kíméletből / rámolta ki a részegség, / hadd kikiáltsam föllelt / töredékeit annak, ami már / megvan valahol egészben.” (Kilángol) Csöppet sem gondolhatjuk azt, hogy az életből lassan búcsúra készülő ember merengése, zárósorai, perlekedése lenne ez a kötet. Talán sosem mutatkozott ennyire harciasnak, gondolatilag eltökéltnek Vasadi Péter, mint most, amikor valami elsumákolt, számára fontos értékeket kér számon a jelenen a lassan elmerülő múlt század legnemesebb hagyományait megteremtő költészet hangján. Ott van persze nagyon sok versében a leltározás, az összegezés szándéka is, valószínűleg mérföldkőnek érzi megélt életéveit tekintve az itt megfogalmazott gondolatokat, de semmiképpen nem búcsú ez még, hanem a vélt igazának sohasem volt erővel történő megfogalmazása. „Latra teszem minden (jaj) / szavamat... jönnek / mindenfelől, tenyerükben / hozzák veszteségeidet.” (Mérleg); „látni / fogom s egészen mindenemet. / Önnön kényszerítésemre / fölmérem. S megítélem.” (Szemle)

Kérdés persze, milyen szellemi fedezetei vannak az efféle számvetésnek, amikor, sokszor úgy érezhetjük, nem sértetten, de jelenünk szellemiségével perel, és ha hangja nem is mutál olyan megjátszott-érett bibliai bölcsességgel, mint amit Füst Milán Az öregség című versében évezredek fájdalmát csokorba gyűjtve megrezegtet, egészében mégis ezzel rokon, persze sokkal racionálisabb, puritánabb költői nyelvet használva. Szép példája az efféle gondolatiság megfogalmazásának a Valaha című verse. Az elioti, poundi „világköltészet” hangja ez: „A mesterek a szellemből / lassan eltünedeztek.” – kezdődik a vers, amely Lao Cét szólítja meg. „A mesterek tengerben úsztak. / Sziget sehol, szájukig ért / a víz, mégse fuldokoltak.” A legfontosabb problémáit érinti ennek a kihalóban lévő, a több ezer éves emberi kultúrát ebéd utáni sétaként bejáró költői látásmódnak. Már a kötete mottójaként idézi Eliot híres sorait: „A költő nem ’érdekes’ vagy ’egyéni’, hanem elszemélytelenedve, passzívan várja a benne létrejövő egyesülés pillanatát.” Hozzátehetjük, legalábbis mindig valamiféle szerepet játszik, s az már az egyéni hajlam kérdése, hogy a lírikus hisz-e magának, vagy tudatában van, hogy amit megszemélyesít, az csak álca. „Jót nevettek e szóra: én. / Nem tudták, mit jelent. / Mi Út vagyunk, mondták...S meg- / telve színig üresek.” Itt Lao Cén kívül nyilvánvalóan sokkal fontosabb kérdés, hogy ha a költő nem azonos a költőileg jelzett önmagával, ha állandóan szerepeket játszik, akkor a jelölt énje vagy üres, vagy mindig más tartalommal töltekezve ez az „én” valójában nem is létezik. Ha az elioti választ fogadjuk el, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy el kell távolodnunk az eddig gondolt költői személyesség fogalmától, és súlyosabban esik latba eredendő ürességünk, amelyet mindig alkalomszerűen kell feltöltenünk, hogy valamilyen érték kifejezésére alkalmassá váljunk a világ számára. Ugyanez még élesebben fogalmazódik meg a már idézett, Eliotnak (is) ajánlott versében: „Minden egyes éjben azóta. / Nézed az élő semmit. Ég a / szemed. Mintha tengelye volna / szobádnak a puszta megértés. / Állhatatosság van. Nem rezdül. / Nincs ’én’. Nincs magyarázat.” (Kilángol) Ahogy Roland Barthes érzékeli ezt a problémát: „nyelvészeti szempontból a szerző pusztán az, aki ír, ahogy az én is pusztán az, aki kimondja, hogy én: a nyelvnek ’alanya’, nem ’személye’ van, s ez az alany, melyben semmi sincs, pusztán az őt meghatározó nyelvi megnyilatkozás.” (A szerző halála 52. In: A szöveg öröme. Osiris, Bp. 1998. Ford. Babarczy Eszter) A kötetegész kissé paradox rendszere e körül fordul, valóban ez a „tengely”, ha elvétjük szemünkkel a mozgását, akkor úgy tűnik, nem a Föld fordul, hanem a csillagok mozognak.

Milyen reáliái vannak egy én-nélküli költészetnek? – kérdezhetnénk. Pound erre már részletes választ adott egykor, de Vasadi másik, egész költészetén végigvonuló nagy „motívuma”, Pilinszkyhez fűződő mély kapcsolata, az a hatás, amely kezdetektől hangsúlyozottan, sőt túlhangsúlyozottan fellelhető, hiszen volt, hogy egész ciklust szentelt neki a kötetében (Fényromok, 1987), itt is megmutatkozik. Pilinszky nem tagadja a személyiséget, csak eltünteti, fokozatosan ritkává, átlátszóvá teszi, a számára fontos teológiai, emberi problémákra fókuszálás közben teljességgel háttérbe állítja, színpadon kívül helyezi. Az üresség helyett vagy mellett a csönd megtörése, az emberi megszólalás gyötrelmes felelőssége súlyosodik rá. Akkora teher ez már, hogy néha úgy érezheti, ilyen áron, akár nem is érdemes megszólalnia. A kötet két versében foglalkozik kimondottan a költőtárs által megteremtett poétikai témával, az Ilsa Lehner Pilinszky filmforgatókönyvének (Rekviem, 1961) német KZ parancsnokát állítja versének középpontjába, az Éji enteriőr pedig roppant különös költői azonosulással „újra írja” a Halak a hálóban című Pilinszky-verset. „Kéken, súlyosan, hasasodva / lóg le az ég, tele / csillag-hallal szakadásig.” Érdemes talán Pilinszkyt megidézve befejezni a verset: „Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.” Vasadi versében is megjelenik a Halász, akár Eliot versének (Átokföldje) kölcsönfigurája is lehetne, s így körbe-körbe minden mindennel összefügg ebben a költészetben.

A másik roppant fontos motívum az egész köteten átvonul, minden második versében megjelenik: a csönd. Sokféle jelentéssel ruházza fel, a legkülönbözőbb helyzetekbe hozza, a cage-i csönd fogalmától egészen addig, amikor is a költészet szubsztanciális része lesz, akár Pilinszkynél. A csönd helyén mindig lehet valami más, a csönd mindig behelyettesíthető, de nem mindig beazonosítható fogalom. A beszéd, a zörej hiánya még nem csönd. De ezt a csöndet bármikor megzavarhatja, felsértheti egy belső hang. A csönd ekként a hang hiányától heges, a hiány jelzése is, akár még a kiáltás pótléka is lehet, mint Pilinszky KZ-verseinél. Ez a csönd szerkesztett, struktúrával bíró, aki képes hallani, az tudja, hogy mi minden pusztult el benne. Ez a csönd védekezés is, a kül- és belvilág hamis hangjaival szemben, olyan emberi tartás, amely a maga fölöslegével vagy éppen hiányával birtokolja az emberi teljességet. „A csönd, mintha második / énje volna; mi az, hogy / második?” – kezdi a Nem lángol ki nagy, programadó versét, ahol pontosan kijelöli e rendkívül fontos, a saját világlátásának egyik sarkköveként megjelölt fogalmat. A Lao Cei elem máshol is felmerül, itt már nem etikai (Pilinszky-, Celan-szerű) megalapozottsággal, hanem az ürességgel karöltve: „Ez most válasz / a csöndre. Ami ön- / maga titka, noha / mindig újra üres.” (Opál beszéd) Itt megint ismeretelméleti fogalommá lesz, a megismerés lehetőségeinek egyik lehetséges útja, amely magunkon keresztül vezet a világ helyes értelmezéséig. A vers azonban folytatásában egyszerre teszi meg e fogalmat a modern (huszadik század közepi) költészet kulcsfogalmává, ugyanakkor a kötet utolsó verse lévén össze is kapcsolja a kötet más világteremtő elemeivel, a csönddel és az emberi lét alapvetően morális, gyökerében keresztény szemléletével: „Kivetettség, végre meg- / értettem: ez az / egyetlen otthonom.” Legszemélyesebben, vallomásszerűen azonban az Illés Árpádnak ajánlott (az ő festménye illusztrálja a kötet fedőlapját) Csönd-zóna című versben szól erről, ahol túl is megy bizonyos szempontból Pilinszkyn, és inkább a cage-i, zenei, strukturalista művészeti felfogáshoz közelít: „igaz / történetünk elsötétítő / haragban a csönd föl- / építése volt.”

Alapvetően vallásos költészet ez, mégha itt ritkább is a tematikus megjelenése, nem olyan koncentráltan képi fókuszálással, mint Pilinszkynél, ahol sokszor a misztikus dolgokat akár egzisztencialista pillanatfelvételként is értelmezhetjük. A Kint, bent című versében megszólal a Bárány is, a kinti „kalapács-nehéz kulcsra zárt kapuban” való ácsorgásra felel: „Miért csuktátok rám, / fiúk, ezt a karantént?, / kiáltja bentről a Bárány.” Jóval profánabb a ...de mindörökké hangja, amely korunk emberét szólítja meg, aki csak a luxusnak él, és emígyen mintha valamiféle átok-féle is elhagyná a költő száját. Sokkal mélyebb és megengedőbb szemléletet tükröz a kötet egyik legszebb verse, a már idézett Opál beszéd, amelyben a költő be- és felismeri, hogy „kontrában él” korával, s eredendően nincs más teendője: „Elviseli az éj sűrű / húsát, s csontvázként / beleáll. Hordja.” Az az érzésünk, hogy Vasadi Péter mélyen hisz abban, amit kötete elején Oskar de L. Milosz-tól idéz: „Az új költészet formáját – nagyon úgy néz ki – a Bibliától kölcsönzi: versekre tagolt, áradó próza (lesz).”

Nincs helye itt ellenvetésnek, hiszen a költészet koronként változik, megújítja és elunja nyelvét, saját maga démonainak ellentmond, és vezérlő csillagait sem kíméli. Úgy tűnik, a nyugati költészet hosszú időre elhagyni készül (vagy újra visszaveszi?) verses ruháját, az emelkedettebb témák helyett a tárgyias hang a divatosabb, a nagy ívű gondolati-filozófiai vers ma már feszélyezi az olvasót, és a szubjektum nyelvi feltörése után a szöveg szövegekkel felesel, de jól kitapintható, s ebben igaza van Vasadi Péternek, hogy mindezek a látványos elemek és formációk önmagukban kétes értékeket képviselnek. Mert ahol éppen már megsemmisülni látszik a teremtő „én”, ott gerjed új-létre valami megfoghatatlan helyette, amit talán csak a lejáratott szóhasználat miatt nem mondunk „én”-nek. Ha nem is köthető egy lelkileg körülhatárolható személyiséghez, a nyelvi logikája nagyon is szuggesztív, a tekintete átható és romboló, csöppet sem tiszteli azt, amit mi nyájasan „kultúránknak” becézünk.

Mi marad a régiből? Remélhetőleg sok minden. Ebben a kötetben az fájhat a kritikusnak, hogy Tandori után már nem beszélhet olyan ezüstfüsttel befuttatott tirádákban a költő, ahogy tették ezelőtt (Tandori) kedvencei: Jékely, Szép Ernő, hogy az olyanféle áriáknak, mint, amivel a Firenze című Vasadi-vers kezdődik, a továbbiakban már nincs létjogosultságuk. Ezért ezzel a verssel nemcsak a kritikus búcsúzik, hanem talán egy egész költői korszak int búcsút a mának.

„Most mást csinálok; talán / csak néznem kellene a fák / fölötti fényhomályt, amarra / sejtek égi áramlásokat, mik / zajtalan széttartanak s felhősen / púposodva mindig visszatérnek / az elsikló középbe, mintha egy / gigantikus szív dobogna létező / nem-létezésben, így látom azt, / aminek hangja sincs, formája / se, holott a lét maga, akár a / nemtelen lényt, mint anatómiai / rajzon ereket, ínt, izmot kékben- / -vörösben, és ízületeket, csontig / élesen az angyalt, ki mégis test- / telen és szárnytalan...”