Grecsó Krisztián új könyvének borítóján, mely Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával készült, magas házfalakkal körbevéve egy árnyékszerű alak egyensúlyozik valahol mélység és magasság között. Mintha ez az elszántan lefelé tekintő férfitest éppen a semmibe készülne vetni magát: felette az utca macskaköves mintázatát visszaverő ég, amelyet kettészel a házak között kifeszített utcai lámpa drótzsinórja, alatta a beláthatatlan mélység, ahonnan feltehetőleg a képet exponálták. A látvány ugyanakkor mintha lent, egy pocsolyából tükröződne vissza, legalábbis ezt a benyomást keltik a remegő házfalak, a vízcseppektől elmozdult részletek és tükröződések, amelyek bizonytalanná teszik a kontúrokat. A kép központi alakjának pozíciója kívülről eldönthetetlen: egyszerre lehet fönt és lent a sötétszürke és kék árnyalataiban gomolygó térben. Bárhogy is van, az inkább rezignált könyvkülső nehezen fér össze a meglehetősen negédes Mellettem elférsz címmel. A kép elvont tere és az egzisztenciális félelem, amely a felvételből árad, korántsem olyan, hogy a kép szereplője mellé kívánkoznánk. Nem is beszélve arról, hogy ennek a mélységet kémlelő, arctalan figurának aligha kavaroghatnak ilyen slágerszerű szavak a fejében (lásd a nyolcvanas évekből a Bikini népszerű Adj helyet című számát). A könyvnek tehát már a vizuális megkomponálásában is aránytalanságok mutatkoznak, és ez a benyomás csak erősödik az olvasás során.

A stiláris és dramaturgiai aránytalanságok, amelyek Grecsó új regényében megfigyelhetők, már a három évvel ezelőtti Tánciskolában (2008) is jelen voltak. Ez a 2008-as regény volt az első, amelyben a szerző elrugaszkodott az általa jól ismert, bravúros írói invencióval és humorral megjelenített falusi tematikától, amely tíz évvel ezelőtt ismertséget hozott számára. A Pletykaanyu (2001) és az Isten hozott (2005) történeteiben olyan plasztikus és máig felejthetetlen figurák keltek életre, mint Csók Feri, a szippantós, akinek a vérében van a szar, a heréit combjaiban hordó Töre tata, Kleinék vagy a poharakkal erotikus játékokat űző Ráchel Irén és lánycsapata. Ezek a regényalakok a szövegvilágon belül megteremtették a maguk sajátos mitikus keretét anélkül, hogy minden áron túl akartak volna mutatni önmagukon, vagy valamilyen külső, tőlük idegen szerepsémát kellett volna rájuk erőltetni. A Tánciskolában a kisvárosi miliő és az antik-mitikus utalások egymásra vetítésének kísérlete, amellyel Grecsó a kisszerű környezetet próbálta megemelni, idegenül hatott, és a szerző koncepciójának sem az egyik, sem a másik pontját nem uralta igazán: mítosz és regényfikció síkjai sehogy sem tudtak harmonikusan illeszkedni egymáshoz. Így leginkább az a benyomás erősödhetett fel az olvasóban, hogy a könyv lényegesen többet akar teljesíteni, mint amennyit elbír.

Ha nem is minden ponton, de alapvetően hasonló megállapításokat lehet tenni a Mellettem elférsz esetében is. Grecsó ebben a regényében tulajdonképpen eddig említett műveinek mindegyikéből átvesz valamit: „mítoszokat” igyekszik újramondani – noha más jellegűeket, mint a Tánciskolában –, és részben visszafordul korábbi epikus műveinek
falu-tematikájához is, bár az új regénynek ebben a rétegében már érezhetően kevesebb a lendület és a szín. A régi díszletekhez viszont sikerült Grecsónak egy olyan műfajt találni, amelynek figyelemre méltó hagyományába érdemesnek látszott valamilyen formában bekapcsolódnia. A Mellettem elférsz olyan családregény, melynek vidékről (Grecsó szülőhelyéről, Szegvárról [188.]) származó főhőse a modern nagyvárosi forgatagban, Pesten, próbálja megtalálni a helyét. Ennek a névtelen főhősnek, aki a könyv előzéklapjain szereplő családfán csak énként van megnevezve, kellene összekapcsolnia két gyökeresen eltérő világot (falut és fővárost). A történet térbeli, horizontális tagolása egyébként dramaturgiailag is nyomon követhető a szövegben: kisebb átfedésekkel ugyanis nagyjából a könyv középpontjában helyezkedik el a cezúra, ahonnan – a családtörténet apai és anyai ágának váltása révén – Budapest lesz a központi helyszín. Bár ebben a második részben több az ügyesen megírt jelenet, alapvetően a regény mindkét terében (a városban és vidéken egyaránt) valahogy idegen és otthontalan az elbeszélő (és az olvasó is); gyakran sematikus fordulatokkal, forgatókönyvbe illő, lapos dialógusokkal és esetlen helyzetekkel, karakterekkel kell szembesülnünk az olvasás során. De nemcsak két ellentétes térbeli közegben – az elszakadásra ösztönző és az elszakadni vágyót újból és újból magába szívó vidéken és a fővárosban –, hanem különböző idősíkokban, múltban és a jelenben kellene valahogy magára találnia a jelentéktelen, ide-oda sodródó én-elbeszélőnek.

A regény vertikális, vagy időbeli tagolása talán még térbeli kettéosztottságánál is fontosabb szerepet játszik. Grecsó ugyanis az epikus művek egyik legalapvetőbb aspektusát igyekszik megragadni új regényében: az időt. Ez nemcsak a választott Kassák-mottókból vagy a családregény nyilvánvaló műfaji vonásaiból válik egyértelművé, hanem abból is, ahogy a regényfikción belül a történelemmel bánik, vagy ahogy az intertextuális utalásokat saját történeteihez válogatja. Az olvasó szemét jóformán kiszúrják a prousti regényfolyamra történő direkt utalások: például abban a jelenetben, amikor az én-elbeszélő a különböző ízek (sárgadinnye kenyérrel) hatására beinduló emlékezési folyamatokról beszél (18.), ami a Proust-regény madeleine-süteményeinek szegvári megfelelője volna; sőt, a regény végére még az időt is sikerül az elbeszélőnek helyrebillentenie, amikor nagyapja régi szeretőjében saját nagyanyjára ismer rá. (263.) A regény időkoncepciója szerint ugyanis a jelen, vagyis az én-elbeszélő pillanata volna az a pont, amelyben minden múltbeli történés összesűrűsödik és ezért többszörösen is jelentéstelivé válik. A múltra való emlékezés és az eltorzított vagy szándékosan elfeledett történetek után való nyomozás azért volna olyan fontos, mert az én-elbeszélő jelenét mindezek valamiként meghatározzák: a múlt felől értelmezve kellene a jelen történéseinek súlyt kapniuk. De hiába: túl azon, hogy ez a szerzői intenció aligha képes megvalósulni (a jelen minden történelmi és múltbeli nehezék ellenére elviselhetetlenül könnyű marad), több dramaturgiai hiba is csúszik az elbeszélésbe.

Nem tudjuk például, mikor is van pontosan az elbeszélés jelene, amelyben a múlt minden mozzanatának értelmet kellene nyernie. Az elbeszélő egy helyen harminchárom évesnek mondja magát. Ebből az előzéklapon látható családfa alapján, amely szerint az én-elbeszélő 1976-ban született, arra következtethetünk, hogy a regény jelen ideje 2009. A könyv végén (241.) viszont ugyanez az idősík úgy van körülírva, hogy az elbeszélő anyai nagyapja ekkor volna nyolcvankét éves, ha még élne. A könyv második felében fontos szerepet játszó Domos tata viszont a családfa szerint 1925-ben született, vagyis eszerint 2007-ben kellene a regényzáró jeleneteknek játszódniuk. Ez az inkongruencia persze lehet elírás eredménye is, hiszen a ma már kevés eredetiséget és poétikai hatást hordozó családfa-illusztráció a könyv elején és végén más ponton sem tükrözi hibátlanul a regénybeli történéseket. A szövegben például jelentős szerepe van annak, hogy az elbeszélő apai nagyanyja, Juszti mama, aki a család élő emlékezeteként minden titkok tudója, sőt, emlékiratíró is, hat évesen, 1925-ben árván marad és nevelőszülőkhöz kerül. Az illusztráció szerint viszont Juszti mama édesanyja 1937-ig élt, vagyis a lánya esküvőjét is megérhette. Nehezen érthető az is, hogy a családfára miért nem kerülnek fel olyan szereplők, akiknek a regényben funkciójuk van, ha számtalan olyan családtag szerepel rajta, akiről a könyvben szó sem esik. Az én-elbeszélő nagynénje, Böbe például a rajzon megszakadó ágnak tűnik, noha tudjuk, fia, Endre lesz az, aki majd a fontos hírt Juszti mama haláláról közli az én-elbeszélővel. Ha már a szerző úgy döntött, él az ilyenfajta illusztráció eszközével, lehetett volna precízebb az adatok megadásában, mert így nem sok hasznát látja az olvasó azon kívül, hogy mint kép, valóban mutatós.

De térjünk vissza még egy pillanatra a történet jelen idejéhez. Azért volna fontos tisztán látni az időbeli viszonyokat, mert a 2007 és 2009 közötti időbeli csúsztatás felborítja a dramaturgiát: ha a regény nyitó és záró képsorai között két év telne el, akkor is 2005 és 2007 között kellene járnunk. Mert az persze elképzelhetetlen, hogy valamilyen retrospektív nézőpontból indulna el a történet. A zárójelenet ugyanis egy retorikailag túlfeszített pillanatban a várakozás képsoraival fejeződik be, amely úgy van felépítve, hogy minden korábbi történésnek ebbe az utolsó pillanatba kellene összefutnia. A történet elején tehát az elbeszélő nem tudhatja, hogy a lány, akit a regény végén várni fog, megérkezik-e, mert akkor nem volna értelme a feszültségkeltésnek. Feltehetően arról van szó, hogy az elbeszélő a különböző idősíkokban való ide-oda ugrálásban maga is elszédül, és a múlt plasztikus megjelenítésén fáradozva nem veszi észre, hogy a jelenbeli történésekkel hanyagul bánik. A könyv például hatásos mondattal nyit: „Én a testemmel szerződést kötöttem.” Akár egy izgalmas Faust-parafrázis is kezdődhetne így, de mint kiderül, a regénynek nincsenek ilyenfajta vonatkozásai; csupán arról van szó, hogy az én-elbeszélő a Budapesten töltött évek alatt lefogyott (akárcsak Voith Jocó a Tánciskolában). A főhős fogyását implikáló mondattal nemcsak az a baj, hogy érdektelen és funkciótlan részletkérdés, hanem főleg az, hogy a kijelentésnek egyszerűen nincs akkora súlya, mint amilyet a karakter sugall. Ez a felütés azonban tipikus vonása Grecsó stílusának: hatásos, elejtett megjegyzésekkel feszültséget teremt, megelőlegez valami nagyszabásút, amire aztán hiába vár az olvasó.

De tekintsük csak át röviden, miről is szól a Mellettem elférsz. A szerzőhöz hasonló életrajzi vonásokkal felruházott főhős története egy szakítással indul, ami olyannyira megviseli őt, hogy kénytelen pszichológushoz fordulni. A melankóliába eső én-elbeszélő többnyire ponyvaregényekbe illő retorikával írja le érzéseit: „Helgára gondoltam, nem értettem, miért nem fáj jobban. Azt hittem, szerelmes vagyok belé. Bántott, de ennél sokkal jobban illett volna fájnia.” (13.) A pszichológusnál tett látogatása során viszont rádöbben arra, hogy családja múltja valamiképpen befolyásolja azt, ami vele nap mint nap történik. Egy kocsmai látogatása alkalmával az önkormányzatnál dolgozó elbeszélő összeismerkedik a kerületi lap szerkesztőjével, aki cikket kér tőle: egy fényképről és a hozzá kapcsolódó történetről kellene cikket írnia. Hősünknek se egyik, se másik nem áll rendelkezésére, de végül mégis sikerül ráakadnia nagymamája, a Parkinson-kórban szenvedő Juszti mama önéletírására és a papírok között nagyapja testvérének, Benedeknek a fényképére, akiről a családi legenda azt tartja, Pannonhalmán volt bencés szerzetes. Az erről írt cikkre érkező reakciókból világossá válik az elbeszélő számára, hogy a családi mítosz hazugság, és elkezd kutatni a múlt után. Elsődleges forrása Juszti mama önéletírása, majd később a vele való beszélgetések, amelyekből kiderül, az állítólagos szerzetes, Benedek, valójában cseléd volt Pesten a ferenceseknél, és bár tizenöt évig is távol élt a falutól, és próbált gyökeret ereszteni a fővárosban, végül mégis gyerekkori barátjával, Sadival talált rá a boldogságra Szegváron. A két férfi kapcsolata fölött mind a vallási jámborságáról híres család, mind pedig a falu lakosai szemet hunynak, ami annál is érthetetlenebb, mivel Szegvár, amelyről többek között a Klein-történetre való utalások révén nyilvánvaló, hogy az Isten hozott helyszínével (Sárasággal) azonos, nem lehetett éppen a tolerancia és a liberális életfelfogás fellegvára. A Mellettem elférsz faluképe azért sem lett igazán meggyőző, mert eltűnt mögüle a merész, kritikus-ironikus reflexió, amely Grecsó elbeszéléseinek egyedi ízt adott, helyette előtérbe került a jellegtelenebb, megértően elfogadó hangnem, amellyel az olvasó sem együtt nevetni, sem együtt sírni nem képes.

Az apai ág második generációjának, vagyis az elbeszélő apjának és testvéreinek történetét szintén a kisiklások és a csalódások jellemzik. Mindkét fiúra, Ignácra (az elbeszélő apjára) és Mártonra is családi boldogtalanság, alkoholizmus és az elmegyógyintézet zárt osztálya vár. Ignácról, aki a regényben szinte teljesen arctalan marad, kevés történetet ismerünk meg. Annyit tudunk csak meg róla, hogy gyerekként jól szavalt, és hogy amikor egy keletnémet cirkusz érkezett a faluba, beleszeretett az egyik zsonglőr kislányba, Barbarába. Olyan szerelmes lesz, hogy eldönti, nem áll papnak. Hogy ki kérte volna számon egy tíz éves gyereken, hogy pap legyen (a családtörténetben ilyesmiről szó sem volt korábban), homályban marad; mindenesetre a szülők ezt a váratlanul fellobbanó szerelemet (akár csak egy Gabriel García Márquez-regényben) mint a családi történet nagy mítoszi fordulatát élik meg, ami annál is különösebb, mivel a cirkuszi kalandnak nincs folytatása, sem következménye, egyszerűen nyomtalanul továbbsiklik felette a narrátor. Az idősebb testvér, Márton szerelmi élete szintén lehangolónak mondható, noha nagyobb teret kap az elbeszélésben: először a házassági hirdetésekre jelentkező, orosz származású nimfomán Irina karjaiban keresi a szerelmet, majd a hasonló karakterű Rózánál. Mindkét nőhöz való viszonyát látszólag a régi barát, Imre zavarja meg.

A regény családtörténeti vonulatának második fele Budapesten játszódik és az anyaági nagyapa, Domos történetét meséli el, aki a fővárosban építőmunkásként dolgozott. Miközben Domost otthon feleség és gyerek várta, ő a fővárosban beleszeretett a csinos Zách Évába, aki végül jobb híján viszonyt is kezd a sánta építőmunkással. Kapcsolatuk a nő részéről nem mondható éppen hevesnek, hiszen Éva szerelmét, a Leningrádban ösztöndíjas orvost várja haza. Az elbeszélő a budapesti történetről a nagyapa egyik régi ismerősétől, Andortól értesül, majd az idős Zách Évát is felkeresi, hogy Domos tatáról többet megtudhasson. Ez a szál időben nagyjából a második világháború végétől a hatvanas évekig terjed, közben persze sebtében elmesélődik az ’56-os forradalom is, meglehetősen naiv retorikával. Olyan mondatokat, mint az „Utána meg, amennyire én tudom, és ezt a félmondatot erősen megnyomtam, nem volt érdemes a forradalomról beszélni.” (225. kiemelés az eredetiben), még a kurzivált félmondat sem tudja megmenteni. Ahogy azt a történelemszemléletet sem, amely a múltat saját tulajdonnak tekinti, ami Domos tatán kívül (226.) magának az elbeszélőnek is furcsa tévképzete. Ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy Andorral állandóan azon verseng, ki is ura annak a múltnak, amelyet közösen próbálnak felidézni. (208.) De különösen naivan hatnak az olyan jelenetek is Domos történetében, mint amikor a búcsúzkodó szerelmesek mellett megálló fekete autóból Aczél elvtárs száll ki. (258.) Hogy ilyen felesleges vadhajtásoknak miért kellett a szövegben maradniuk, rejtély.

Ahogy az is, hogy a múltbeli történeteket hogyan képes az elbeszélő kapcsolatba hozni saját jelenbeli sorsával, amely a budapesti családtörténeti szállal párhuzamosan fut. A Helgával való szakítás után ugyanis az elbeszélő utcalányokhoz kezd járni, míg egy nap rá nem ébred arra, hogy egyikükkel, aki időközben átnyergelt a vendéglátóiparba, járni szeretne. Motiválatlan és giccses, amikor a kulcsmondat is elhangzik egy hevenyészett gondolatmenetben: mellettem elfér. (277.) Egy jellegtelen önkormányzati hivatalnok felajánlja egy volt utcalánynak, hogy vállalná őt a múltjával együtt: arról, hogy a lánynak erről mi a véleménye, hogy szüksége van-e ilyen nagylelkű gesztusokra, arról alig esik szó. De még ha sikerült is volna Grecsónak a megelőző kétszázhetven oldalon megteremtenie egy ilyen fordulathoz a stiláris és dramaturgiai kereteket, akkor is sikamlós terepen járna. Nem beszélve arról, hogy az én-elbeszélővel történteknek nincs túl sok köze a kinyomozott múlthoz (se Éva és Juli, se Domos és az én-elbeszélő sorsa nem feleltethető meg egymásnak), az sem egyértelmű, hogy mi mozgatja a volt utcalányt randira hívó én-
elbeszélő cselekedeteit: valódi érzelmek nem fedezhetők fel benne a lány iránt, csak hangzatos kijelentések, amelyek súlytalanok maradnak. Vagy lehetne valamit kezdeni egy ilyen vallomással: „Meg kell értenie, bennem nincsenek előítéletek, lenyűgözött az a menet, még ha azt remélem is, mással nem így csinálta”? (277.) A női magazinok stílusában írt ilyen és hasonló mondatokat aligha lehetne naivan romantikusnak nevezni, hiszen igencsak torz test- és nőkép húzódik meg a szavak mögött.

Ez a probléma ugyanakkor nem csak abból ered, hogy a szöveg bulvárszerű rétege és egyszerű bölcsességei miatt sokszor esetlen, hanem mintha a szerző nem ismerné igazán azt a világot, amelyről ír (a zárt osztály alkoholistáit, építőmunkásokat, a hatvanas évek értelmiségét, az utcalányok lelkivilágát), és ezért kényszerülne többnyire a felszínen maradni. Akár a Mellettem elférszről is szólhatna az a mondat, amelyet az én-elbeszélő Andorról mond: „Mintha soha egyetlen mondata sem lett volna a sajátja. Olvasta volna őket, vagy hallotta volna valakitől. Többnek akart látszani, mint amennyi volt…” (218.). Az viszont tagadhatatlan, hogy Grecsó kiválóan ismeri a drámai feszültségteremtés eszközeit. A rövid, pergős tagmondatok úgy olvastatják magukat, mintha egy lebilincselő krimiből kerülnének ide, csak az a kár, hogy nincs az izgalomhoz méltó tárgya ezeknek a lendületes részeknek. Gyakran süti el például a szerző azt a feszültségteremtő poént, hogy a bekezdést az „ekkor láttam meg” tagmondattal (vagy ennek változatával) zárja le, nagy várakozást keltve ezzel az olvasóban. (14., 85., 178.) A következő bekezdésben viszont kiderül, hogy például a vak nő, akire ilyen hatásosan ráterelte a figyelmet, két sornál több szerepet nem kap a regényben. Vagy a Parkinson-kóros Juszti mama füzetét szent szövegnek titulálja (17.), ami ugyancsak túlzás, hiszen azon kívül, hogy kurziválja a benne olvasható részleteket, egyszerűen nem teremt olyan környezetet neki, amely elhitetné, a füzetke valóban szent szöveg volna. A legfeltűnőbben a regény végén törekszik arra, hogy végletekig feszítse a jelenetet. A múlt és jelen párhuzamos képsorai montázsszerű váltásokkal fókuszálnak egyszer Éva és Domos, máskor az én-elbeszélő és Juli történetére. Mindkét férfi – nagyapa és unoka – egyazon helyen várakozik a választott nőre, de míg Domos esetében tudjuk, hogy Éva nem megy el a találkozóra, az én-elbeszélőt a várakozás pillanatában hagyja magára a szöveg. Az olvasó, ha úgy tetszik, drukkolhat, hogy a lány megérkezzék. Ekkorra azonban már világossá kellett válnia annak, hogy nincs szó jelentős tétekről, ahogy igazi párhuzamok sincsenek.

Annak ellenére, hogy a regény egészében talán kevésbé sikerültnek tűnik, nyilvánvalóan vannak erényei is. A műben helyet kapó apróbb történetek, epizódok sokszor ügyesen vannak megírva. Grecsó láthatóan még mindig inkább a kisformákban tud remekelni. Azok a jelenetek, amelyekben megtudjuk, milyen körülmények között kellett a fiatal építőmunkásnak negyedóra alatt megtanulni a panelelemeket mozgató daru irányítását, vagy hogyan állványozta föl és le egy éjszaka alatt a jugoszláv követség épületét, figyelemre méltóak. A kis ötletekre épülő rövid jelenetekben, ahol a feszültség és annak feloldása egy rövid eseménysorba tömörül, Grecsó írói teljesítménye elismerést érdemel. Ez a karakteres hang a regény hosszabb szövetében viszont egyszerűen szétfolyik és banálisan hat, mert nem tud megfelelően artikulálódni, és nincs meg az eszköztár, amivel ezt az erőt egyforma színvonalon hosszan ki tudná tartani. Az a törekvés pedig, hogy valamiképpen mély és súlyos értelmet lehessen tulajdonítani a regénybeli történeteknek, kudarcba fullad. Látjuk tehát, Grecsó nagylelkűen fölajánlotta, hogy elférünk mellette; a döntés az olvasón múlik. Mindent összevetve szerintem még tétovázni fog, hogy elfogadja-e az ajánlatot.