„Tehát írom. Szerb Antal mondaná: a saját fazonom szerint.” De hát milyen is a Poszler György „fazonja”? Továbbra is a Kolozsvárt, a Korunk Baráti Társaság kiadásában 2005-ben megjelent, A „másik” város című kötetéből idézem, a Ferenc József Tudományegyetem 1919-es felszámolását, majd a Bolyai 1959-es beolvasztását körüljáró esszéből a szerzőre oly jellemző indítást: „A vállra tett kéz – sohasem tudtam! – az erőszak, a hatalom jelképe. A kézbe tett kéz – mindig tudtam! – a szeretet, a megértés jelképe. Az elsőt a történelem hirtelen változásai teremtették, a másodikat a történelem lassú folyamatai teremthetik. Az egyikben feltörő indulat, a másikban győztes értelem.”

Poszler György irodalomtörténészi, esztéta pályáját kétségtelenül az utóbbi: a szeretet, a megértés szándéka, a győztes értelem jellemzi. A győztes értelmet pedig nyilvánvalóan az is mutatja, hogy a sokszínű világból – és a sokszínű irodalomból, művészetből – minél többet akar megismerni, megmagyarázni. Legalábbis semmitől nem zárkózik el, ami emberi. Ha csak két utóbbi, gyűjteményes könyvét, a Magvető kiadta Ars poetica – ars teoretica (2006) címűt, vagy a Balassi vállalta tekintélyes válogatás, Az eltévedt lovas nyomában (2008) témáit, tárgyalt személyeit nézzük, a névsorban olyanokkal találkozunk, mint Szerb Antal, Lukács György, Babits Mihály, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, illetve Kemény Zsigmond, Goethe és Thomas Mann, Zola, Berzsenyi, Madách, Mikszáth, Kosztolányi, Márai, Tamási Áron, Balassa Péter – nem szólva a teoretikus közelítésekről, az ottani hivatkozásokról. Minderre reflektálni egy Erdélyből induló köszöntőben merészség volna; maradjunk hát az Ariadné-könyv, A „másik” város történelmi, már-már geopolitikainak mondható és esztétikai irányultságú múltidézésénél – ez is éppen elég gondolatot indít el. Abban különösen, aki a Poszler György által kényszerűen (mert gyermekként, 14 évesen, a családjával együtt) elhagyott városban él, ugyancsak a harmincas évektől számítható kezdetektől, mindmáig. Poszler Korunk-könyvével földrajzi nevek (emlékek) kötnek össze, mindenekelőtt a Farkas utca, a Petőfi utca, a Kis-Szamos, a Gyalui havasok, a Fellegvár, a Házsongárd, távolabbról Gyergyó, a Nagy-Hagymás, Székelyudvarhely, Szilágyság. És persze Budapest. Meg Trianon, Párizs. Erdély külön-históriáját nem mondom fel. Az írók, tudósok, publicisták, szerkesztők, színházi emberek nevét viszont nem kerülhetem meg. Azokét, akikkel Poszler Györgynek igencsak volt, van találkozása, és akikkel engem is összehozott az élet, a kutatás, s akik közül egyesek történetét, utóéletét továbbírhatom, akár 2011-ig, a sors valamelyes adományaként. Kós Károly, Cs. Szabó László, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Bartalis János, Krenner Miklós (Spectator), Szabédi László, Gáll Ernő, Székely János, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Szőcs Géza, Orbán János Dénes. Természetesen intézményekhez kapcsolódnak ezek a nevek, így teljesedik az erdélyi (magyar) múlt: az egyetem, a színház, a kollégiumok, a könyvkiadók, a szerkesztőségek – köztük a Korunk.

Poszler György – 66 évvel Kolozsvárról történt eltávozása után –, miközben egyetemi munkája, kutatása már Budapesthez kötötte, hihetetlenül jól tájékozódik a gyermekkorából, első iskolás éveiből magával hozott, illetve az arra épülő erdélyi világban. Nem csupán Kemény Zsigmond vagy a püspök Márton Áron, a komparatista Meltzl Hugó, a színházigazgató Janovics Jenő foglalkoztatja, meg a Házsongárd sok-sok parcellája, hanem a ma élők munkája is. A „mi volt?” mellett a „mi van”. Mi sem tűnt természetesebbnek, hogy amikor az ezredfordulóra a Kulcsok Kolozsvárhoz (A föl nem adható város) anyagát gyűjtöttük, ő is ott legyen fontos szerzőink között, Kós Károly és a történész Jakó Zsigmond, Fejtő Ferenc és Lászlóffy Aladár mellett. Két évvel később pedig egy újabb kolozsvári könyv, A teremtmények arca dicsekedhetett Poszler-szöveggel, nem akármilyennel. Elhatároztuk ugyanis, hogy költőket, írókat, irodalomtörténészeket, kritikusokat megszólítva – országhatárokat átlépő ankét keretében – a 20. század legszebb magyar verseire kérdezzünk rá. Tízes listákat kértünk, a választáshoz fűzött magyarázattal. Minthogy a válaszokat közlő Korunk-számok és az eredményeket összesítő kötet viszonylag szűk közönséghez jutott el, azt gondolom, érdemes bővebben kitérni Poszler tanár úr „Nevelődési regény” – „dalban elbeszélve” címet kapott preferenciájára, úgy is, mint a jelentős pályát befutott irodalomtudós önjellemzésére. Poszler György bevezetőül elmondja, hogy szeret párbeszédet folytatni a művel, megszólítani és kérdezni őt – de a saját élete gondjaira vonatkoztatva. „Nem általában a létről van szó – az évszázadban. Történetemről, nevelődésemről vagy visszanevelődésemről. Versek, nekem most éppen a legsokatmondóbbak. Ideírom őket. Nem a kronológia, hanem a logika, nem születésük, hanem a nevelődésem sorrendjében. Ahogy kérdezem életem gondjait, ahogy válaszolnak életem gondjaira.”

Nemes Nagy Ágnes: Ész

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Babits Mihály: Egy filozófus halálára

Ady Endre: Az eltévedt lovas

Illyés Gyula: Haza, a magasban

Füst Milán: Öregség

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Nemes Nagy Ágnes: Istenről

Babits Mihály: Mint különös hírmondó

Prológnak szánva a tíz kiválasztott vershez – mondhatnánk így is: saját pályája jellemzéseként –, idézi Nemes Nagy Ágnes négysorosát:

„Félszázada hordom emlékemben e vallomást – fűzi az idézethez Poszler György. – Szinte mormolom magamban régi és új, régi-új esztelenségek között.” A két első Babits-versben diákkora hiteit-reményeit, férfikora hitvesztéseit-bukásait éli újra. Aztán a kiválasztott, párba állított Ady- és Illyés Gyula-versről. Így magyarázza: „Nekem Az eltévedt lovas és a Haza, a magasban is párvers. Bennük érzelmi kötöttségeim bizonytalanságai-kételyei, biztonságai-meggyőződései. Bizonytalanságai-kételyei a földi haza megvalósulásaiban. Mert nem tagadom: szüntelen hallom »vak ügetését« az »eltévedt, hajdani lovasnak«. Az elmúlt század nagy magyar metaforája. Eltévedéseit sorolhatnám. Évszámaival együtt. Nem teszem. Mindenki tudja, aki nem követi »téli mesék« »rémeit«, »hajdani eszelősök« bűvigéit. Látható jelenkori gyakorlat, nem megtanulható régmúlt történet. Biztonságai-meggyőződései az égi haza lehetőségeiben. Nem tagadom, szüntelen érzem, »az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot«. Ez Petőfi varázsköre. Berzsenyi varázsinge. Szilárdan áll, nem téved el. Nem rendítheti meg senki. Se elmebeteg, mai, határon túli polgármester; se meghibbant, tegnapi, határon inneni vígjátékszerző.”

Így kapcsolódik össze tehát egy igazi – rövid mondatokból épített – Poszler-szövegben történelem és irodalom, múlt és jelen, a literatúra tudománya és az aktuálpolitikai utalás. Nem folytatom, noha a teljes „tízes” magyarázatot idézni kellene. Messzemenően megérné. Poszlert beszéltetni, magam helyett. Mégis, egy másik vers-párhoz, „párvershez” fűzött megjegyzéséből muszáj ide másolnom néhány mondatot. Ahogy Kosztolányi Hajnali részegségéhez (ankétunk abszolút nyerteséhez) társítja Dsida Jenőtől a Hálóing nélkült. „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” A Kolozsvárt született, Kolozsvárhoz ma is hű, a budai Kosztolányi Dezső téren egy ötödik emeleti lakásban élő Poszler György most már szétszakíthatatlan kötődései. Kötődése a magyar költészethez. A magyar prózához. A magyar irodalom oszthatatlan egészéhez.