Rogyion aranya

 

Pofaszőr takarékosan bánt a levegővel, hogy addig is kihúzza valahogy, amíg ebben az elkedvetlenítő sehollétben kénytelen tartózkodni.

Amikor kilépett a semmiből és kinyitotta a szemét, már lehajtott fejjel caplatott a Lánchídon az Alagút felé. A szürke, repedezett, naptól olvadozó útburkolaton cifra nyomokat hagyott maga mögött. Annyira nem olvadt meg az aszfalt, hogy csakugyan beleragadjon kínai teniszcipője, mégis egyre ragacsosabbnak érezte a talpát, egyre inkább nehezére esett a járás. A Dunából felszálló pára sem frissítette fel, inkább még fojtóbbá tette a kánikulában aláereszkedett poros, füstös levegőt. Megült, tömören, nehezen. Mozdíthatatlanul, tette hozzá magában. Aztán majdnem kiugrott a cipőjéből, amikor alvilági hangú gőzkürt bőgött fel a lába alatt. Fenséges lassúsággal úszott ki a híd alól egy gőzhajó, tölcséréből ömlött a vajfehér gőz, és vastagon terült a sűrű, fekete füst fölé; alig szivárgott át rajta valami. Ahogy a hajó kiért a híd alól, lassanként felemelkedett liftaknányi kéménye, és végre a kürt is elhallgatott. Pofaszőr feltette a lábát a korlátra. A hídlábakon éppen csak liftezett a víz, de a meredek, kövezett partfalba épített keskeny, lépcsős lejáróban gejzírként vágódott a magasba az első hullám. A hajó már a Margit híd alatt járt, amikor eszébe jutott, hogy nem nézte meg a nevét. Vagy Kossuth, vagy Petőfi. A Kossuthot eddig csak a vízről látta, kajakból vagy négypárevezősből, a Petőfit pedig fentről, a rakpartról. Így méretre, alakra nem tudta összehasonlítani a kettőt.

Rogyion már ott ült az Alagút presszó előtt, és békésen sörözött egy pirosra mázolt kerek bádogasztalnál, melynek közepén lyuk jelezte a napernyő helyét. A találkozót nők szervezték, tekintettel arra, hogy Rogyionnak már két verseskötete jelent meg (plusz egy antológia bőséges válogatása), Pofaszőrnek pedig egy sora sem. Pártfogóra lett volna szüksége.

Rogyion minden gesztusa és külső jegye meglepetést okozott. Ruháját frissen mosták és vasalták, szakállát és haját összeborzolta ugyan a szél, de látszott rajta, hogy gondosan vágja valaki, feltehetőleg egy nő; és a kezét, még a körmét is tisztán tartotta. Az egész alak mégis a gondozatlanság és mocskosság összbenyomását keltette az emberben. Ahogy megpillantotta Pofaszőrt, olyan hirtelen pattant fel, nyújtott kezet, és szinte a megalázkodásig menő udvariassággal mutatkozott be, mintha ő lenne az ismeretlen, aki segítségért folyamodik.

– Nem igazán tudom, hogy mit vársz tőlem – mondta, amikor a sörök megérkeztek, és mindketten kifogytak az itallal kapcsolatos előírásszerű észrevételekből. Pofaszőr elhúzta a száját.

– Azt a házi feladatot kaptam, hogy ezeket mutassam meg neked, mint híres költőnek – Rogyion csüggedten szemlélte a vaskos dossziét, és egyelőre igyekezett nem megérinteni.

– Én ezt most biztosan nem fogom elolvasni – mondta aztán mély meggyőződéssel.

– Persze, tudom – Pofaszőr együttérzően bólogatott. – Majd postán értesítesz. – Ezen végre röhögni lehetett. Rogyion hangja váratlanul elcsukló szopránba csapott. Pofaszőr aggódva pillantott rá, de nem volt semmi baj. Egyszerűen így nevetett. Aztán körülményes eszmefuttatásba kezdett a kéziratok sorsáról.

Nem volt valami gördülékeny társalgás. Rogyion valójában az egész napját rászánta erre az ügyre, mert tudta, hogy ha egyszer elkezd inni, bármilyen laza sörözésnek induljon is a dolog, aznap már nem fogja abbahagyni. Pofaszőrt pedig feszélyezte a tudat, hogy szívességet kér, ráadásul távoli ismerősök, női közbenjárók útján. Kisgyereknek érezte magát, akit anyukája a homokozóban alkalmas korú társa mellé terel.

– Hozhattunk volna lapátot és kisvödröt – csúszott ki a száján, elég kínos pillanatban, mert Rogyion éppen egy nagyobb ívű gondolat közepén tartott, az irodalmi közélet kérdéseiről. Igaz, maga is meglehetősen unta már.

– Kis vödröt? – Rogyion nem értette.

– És homokozóformákat – bólintott Pofaszőr. – Nekem még kis szitám is volt, hogy a kavicsokat kirostálhassam. Persze soha nem használtam. – Rogyion tétován körülnézett, aztán megállapodott valamin a szeme. Pofaszőr hátrafordult. A szemközti házban kőművesek dolgozhattak, nagy rakás homok állt a lejtő aljára borítva.

– Nekem ez az egész teljesen kimaradt – gondolkodott Rogyion. – Már magára a játszótérre sem emlékszem. Pedig biztosan vittek efféle helyekre. Ha visszagondolok, mégis csak benti játékok jutnak az eszembe. Ólomkatona. Villanyvasút.

– Vietnami gyártmány – bólintott Pofaszőr.

– Német. Még apámé volt. Attól kezdve, hogy az enyém lett, haláláig utált az öreg. Nem tudta megbocsátani, hogy kitúrtam a vagyonából. – Rogyion ezúttal szuszogva nevetett, és beleivott a sörébe. Pofaszőr alapjában véve nem szerette az erjesztett italokat, de azért igyekezett szorgosan kortyolni, ugyanakkor beosztással is, mert nem volt pénze még egyre, és nem akarta, hogy ez kiderüljön. Gyöngéd tekintettel követte Rogyion ujját, mely szórakozottan simogatta a verseket tartalmazó dosszié kibolyhosodott gerincét. Rogyion is az ujját nézte, bár nem figyelt rá, és a körmével a ragasztócsíkot kezdte felpiszkálni. Pofaszőr arra gondolt, hogy mégiscsak új dossziét kellett volna venni erre az alkalomra. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem lett volna miből. A sör miatt is át kellett szerveznie a heti étrendet.

Rogyion közben monoton orrhangon monologizált valamiről, amire nem lehetett odafigyelni, pedig később jól jöhetett volna.

Az ajtóban megjelent a felszolgálónő, egy tányér pogácsával a kezében. Pofaszőr ereiben megfagyott a vér. Szerencsére Rogyion éppen leejtette az öngyújtóját, és amíg a szék alatt kotorászott, Pofaszőr nagyon határozott gesztussal hárította el a rágnivalót. A nő habozott, majd vállat vont és visszafordult.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Rogyion, amikor előkerült az asztal alól. Az öngyújtóra barna rizsszemre emlékeztető piszok tapadt. Tanácstalanul nézett körül, de semmit sem látott, amivel lekaparhatta volna. Pofaszőr nem igazán tudta, hogy mit válaszoljon.

– Meghalt az apám – mondta végül. – Mostanában főleg azzal. – Időbe telt, amíg Rogyion megértette. Aztán bólintott.

– És egyébként?

– Egyébként kínai filozófusokat olvasok. Ókoriakat. Nagyjából Lao-cétől a legistákig.

– Az jó – bólintott Rogyion, de most már nem adta fel. – És miből élsz? – Pofaszőr bizonytalan mozdulatot tett.

– Lassan majd ki kell találni valamit. A nők azt hiszik, hogy a verseim majd hoznak valamennyit. Attól tartok, ezért kell elolvasnod őket. – Rogyion kuncogott. Aztán egy szélsebes mozdulattal a dosszié sarkába törölte az öngyújtót, majd onnan is lepöckölte. A barna valami a körmére ragadt.

– Egérszar? – érdeklődött együttérzően Pofaszőr.

– Lehet. De pont itt, ilyen nyílt részen?

– Talán hazafelé tartott, amikor rájött – találgatott Pofaszőr. Egy hangvillát emelt ki a dzsekije szivarzsebéből, lekaparta vele a piszkot Rogyion körméről, majd erőteljesen megpöckölte a villa másik szárát. Már el is tűnt róla. Széttárta a kezét, meghajolt, a hangvillát pedig visszasüllyesztette a zsebébe.

– Tavasszal volt egy kiállításom, és őszre is tervezek egyet – mondta aztán. – Ez az egérről jut eszembe. Olyan szobrokat akarok kiállítani, amelyek egyaránt állnak halott és élő anyagból. Bioplasztikáknak hívom őket. – Rogyion nem értette.

– Például kő és hús?

– Nem, dehogy. A hús már nem élő anyag. Eredeti, élő állatokat és növényeket dolgoznék bele a szoborba. Például csinálok egy fejet agyagból, amibe fűmagot keverek. Aztán jól meglocsolom, és a külsején kinőnek a fűszálak. Persze amikor a kiállítás zárva van, be kell csavarni nedves kender- vagy jutazsákba, hogy tovább nőjön és ne száradjon ki.

– Nagyon érdekes – unatkozott Rogyion.

– Ez azért jutott eszembe az egérszarról, mert lenne köztük egy mobilszobor is. Az a címe, hogy A diktátor vakációja. Lábakon álló, öntöttvas monstrum, az oldalán olyan hajtókarral, amilyen a darálókon van. Régi, festetlen öntvény, zománcozott, feliratos táblával az oldalán. Ilyen szövegekkel: Álljon pontosan a kijelölt helyre! Lenne a földre festve két lábnyom. Markolja meg a fogantyút, és tekerje az óramutató járásával megegyező irányba! Ahogy a néző tekerni kezdi a kart, az egy fogaskerék-fogasléc áttétellel lassan kezdi eltolni a szerkezet fedőlapját, szintén ormótlan, festetlen öntöttvas idomot. Amikor átjut a holtponton, a dögnehéz vaslap lebillen, és belezuhan egy horonyba. A néző előtt pedig feltárul a vasszekrény belseje. A hajtókar egy nagyobbfajta húsdarálóhoz csatlakozik, a tölcsérében egy egérrel, melyet a látogató maga darált meg, miközben az utasításokat végrehajtotta.

– És hogy marad az egér a tölcsérben?

– Egyszerű – magyarázta lelkesen Pofaszőr. – A daráló spiráljához kell rögzíteni egy acéldrótot, aminek a másik végén hurok van. Ezt át kell fűzni az egér gerincén vagy a medencecsontján. Zsákvarrótűvel biztos át lehet szúrni. A hosszúságát pedig úgy kell kimérni, hogy amikor lenyílik a tető, az egér feje még látszódjon a tölcsérben, de a farok felőli vége már meg legyen darálva. Mert a dologhoz hozzátartozik, hogy a készülék alja nyitott, és amikor a tető lezuhan, a darálóból a trutymó ráfröccsen a látogató nadrágjára és cipőjére, meg persze körülötte a földre. Az is lehet, hogy egy másik egér már benne lenne a darálóban. Hogy több legyen az anyag.

Rogyion teljesen lepiszkálta a dossziéról a ragasztócsíkot, és most azzal volt elfoglalva, hogy minél kisebb gömböcskét sodorgasson belőle. Gusztustalan kis gombóc formálódott az ujjai között.

– Azért a diktátor vakációja…

– Értem, hogy miért – vágott közbe Rogyion. Megint hallgattak egy darabig. Aztán a part felé fordulva hozzátette: – Majd ne hívj meg erre a kiállításra. – Pofaszőr elhúzta a száját.

– Úgysem tudnám megcsinálni. És ha mégis, akkor betiltanák. A közízlésre tekintettel.

– Egyébként – folytatta Rogyion vontatottan – azt a címet is adhatnád neki, hogy Isten vakációja. Ha jól értem a dolgot.

Lassanként szedelőzködtek. Rogyion elhárító mozdulattal fordult el Pofaszőrtől, és kifizette a söröket. Amikor leértek a sarokig, Rogyion hátrapillantott, és szuszogva nevetett.

– Úgy látszik, nagy ember lettem – Pofaszőr hátrafordult. Két szórakozottan nézelődő férfi követte őket, átmeneti kabátban, a hónuk alatt újsággal. – Mostanáig csak egy személyi követőm volt. Megkettőzték az őrséget. Közel a török. – Pofaszőr udvariasan mosolygott. Ráismert arra a férfira, aki az ablakával szemközti kapualjban szokott ácsorogni, amikor otthon töltötte a délelőttöt. De nem mondta.

– Hová megyünk? – kérdezte aztán, mert Rogyion nyílegyenesen a tér közepén álló virágágyás felé vette az irányt. Márpedig ott a növényeken kívül semmi sem volt.

– Már az asztaltól figyeltem, hogy valami csillog a fű között, ahogy rásüt a nap. Lehet, hogy aranyrög. – A két átmeneti kabátos tanácstalanul topogott a járda szélén. Pofaszőr biccentett.

– Meglehet.

– Sőt – tódított Rogyion –, az is lehet, hogy egy gazdag külföldi nő a körforgalomban olyan éles szögben kanyarodott a hídra, hogy a lendülettől lerepült a nyakláncáról a medál, például egy Lajos-arany, ő pedig észre sem vette. – Pofaszőr szorgalmasan bólogatott.

A fű között rozsdás söröskupakot találtak, hosszas keresgélés után.

– Ez lett volna? – morfondírozott Rogyion. – Ezen már alig maradt bevonat, tiszta rozsda az egész. A föld is majdnem teljesen eltakarja.

– A fényvisszaverés ereje nem azon múlik, hogy mennyire ép és fényes a tükröző tárgy felülete. A ragyogás ereje azon múlik, hogy mennyire intenzív és tiszta a forrás, amiből a fény származik. – Pofaszőr hátratett kézzel ácsorgott, bokáig a büdöskék közti komposztban. Rogyion elismerően pillantott rá.

– Egy filozófus veszett el benned.

– A te kezedből pedig egy dosszié – Rogyion ijedten nézett végig magán, valami okból a farzsebét is megütögette.

– A francba. Az asztalon hagytam.

– Nem érdekes – Pofaszőr savanyúan mosolygott.

– Dehogynem. Visszamegyek. Merre mégy?

– Át a hídon – Pofaszőr az állával intett a túlpart felé.

– Én végigsétálok az Alagúton. Megtüdőztetem a piócákat. De előbb bemegyek a dossziédért.

A búcsúzó kézfogásnál ugyanolyan alázatosan hajolt meg, mint amikor bemutatkozott.

– Keresni foglak.

Pofaszőr egyedül maradt a letaposott virágok között. Szétnézett, és olyan gyorsan kelt át az úttesten, hogy az már menekülésnek is beillett volna.

A híd közepén lassított le, és a korlátra könyökölt. A híd alól kormányos nyolcas bukkant elő. Felhallatszott a kormányos vezényszava: – Eeeegy-ketőőő! Eeeegy-ketőőő!

Pofaszőr elővette a hangvillát, és ütögetni kezdte. Legalább tízszer erősen a korláthoz ütötte, és mindannyiszor egy pillanatra a sodronyhoz szorította a nyél végén lévő gömböt. Végül ott is tartotta. A rezgés hallhatatlanul futott végig az acélkábelen. Odalent az egyik evezős forgatni kezdte a fejét. A tollak egy pillanat alatt egymásba verődtek. A kormányos ordítva igyekezett rendet teremteni, mert a hajótest vészesen billegett. Aztán összerendeződtek valahogy, és eveztek tovább.

Pofaszőr könnyűnek érezte magát. Eltette a hangvillát, és megtapintotta a pénzt a zsebében, amit végül nem kellett kiadnia a sörökért. Elővette, kisimította és áttette a levéltárcájába.

A nyolcas kiért a híd árnyékából. A fényesre szidolozott sárgaréz evezővillák felragyogtak a napfényben, mint egy ritka lánc aranyszemei.