Aszkézis-oltár

Az áldozat, olvastam

Canettinél, holtában saját

gyilkosává változik, és annak

hangján kiáltozik

segítségért – Indiából érkezik

a kép, ezt már én mondom, hogy ezért

a gyilkosért az áldozat képében jönne

ki tudja, ki, ki tudja, miért. Akihez

a legtöbb közöm van, mert

megöltem, az se szilárdabb, mint

a levegő. „Minden lélegzetem valaki

másnak az utolsó.” Eszembe ne jusson

többé még egy gondolat.

***

Ne volna körzátony minden

irányba, úsznék, ahogy halottért

úszik minden élő. Kimenteni,

befojtani, ahogy a napfény csillámlik

rajta, vízbordázatán a senkit

nem kímélő fény és árnyék, újra fény

és újra, ne volna körzátony, én

kitartanék. Ne volna víz, lélegeznék

helyette. Ne volna víz felettem és

alattam. Ne volna más, aki helyettem

lélegzik, és úgy ismerne rám.

***

„Ember, aki lassan átváltozik

rossz lelkiismeretté. Közben jól

érzi magát.” Láttam egy péket,

lisztes kézzel méhlepényt sütött,

hamisan énekelt benne a kenyérdagasztó

derű, fehér poros szemöldökét

kendőbe törölte. Nem szégyenkezett,

pedig enni adott. Az lenne jó világ,

ahol mindenki sírna evés

közben, a jók megrendülve, a rosszak

dühödten. Az önfenntartás gyászmunka

lenne – de csak addig, amíg

az aszkézis jóllakik.