És ott tényleg nincsenek csajok?, kérdezték a fiúk a Dugonics utcában, amikor már tudnivaló volt, hogy megyek majd a hegyi iskolába. Persze, hogy nincsenek, feleltem dacosan, mint akit sért a feltételezés, sőt, az értetlenkedő csodálkozás is, elvégre – egyebek mellett – ez az egyik ok, hogy oda jelentkezik az emberfia, hogy nincsenek csajok. Ez benne a jó, a csupa-fiú.

Ardó Jutka és Szabó Cili nyolcadik vége felé nem azt kérdezgette, hogy vannak-e csajok, hanem hogy milyenek a bencés fiúk? Ültünk valami farsangi vagy búcsúbálon, és hamiskás mosollyal, de roppant komoly hangon tudakozódtak, Mondd csak..., és milyenek a pannonhalmi srácok, hm? Helyesek?

És egymásra néztek jelentőségteljesen, az Ardó meg a Szabó Cili.

Mit mondhattam volna? Forintos Ferikét ismertem, azzal kész. Apámék, élen nagyanyámmal, évek óta fújták a magukét, hogy aki oda jár, abból mind milyen rendes, helyes fiatalember lesz idővel, de tudtam, Ardóék nem erre kíváncsiak. Igazából kíváncsiak sem voltak, mert már tudták, amit tudtak.

Két évvel később, a diákbálon mesélte el Ardó, milyen jól mulattak rajtam, a kisfiún. Ugyanis akkoriban ismerkedtek össze Monorival. Monori kettővel járt fölöttem, Móric atya osztályába, és már nagyon unta a csupa-fiút. A legfurfangosabb ötletekkel állt elő, amik miatt be kellett utazzon Győrbe. Fájt a hasa, hasogatott a háta, és rendre összetörött a szemüvege (hiszen kiejtette a harmadikról), mehetett újat csináltatni az Ofotértbe. Nem volt olcsó mulatság, de megérte. Valahol a vidéki buszpályaudvar környékén ismerkedett össze Ardó Jutkával és Szabó Cilivel, a két mohó nyolcadikossal, akik végre akartak valamit, hogyne, hiszen Szollár Lili és Rönk Andi már hetedikben kézen fogva sétáltak egy fiúval a Bem téren. Így aztán Monori, a vagány, bongyor hajú tizenhat éves sármőr az ég ajándéka lehetett a számukra. Hát még amikor kiderült, hogy Monori pannonhalmi bencés..., tyű, a mindenit. És Monori, vélhetőleg, élvezte a nyolcadikos lánykák rajongását; azok odavoltak már attól is, hogy a fiú hetente egyszer, alkalmasint kétszer is megjelent Győrött, ami előkelő cselekedetnek számított volna a lovagi tettek sorában is.

És... helyesek a bencés srácok?, kérdezte tőlem álnokul Ardó és Szabó Cili, én meg csak a vállamat vonogattam, mit lehet erre felelni. Majd, majd ha ott leszek, akkor tudni fogom, és legalább azt kijelenthetem, hogy egy helyes fiú biztos akad közöttük.

Az ötvenes évek elejei tablókon szerepel néhány lány is – más kérdés, hogy néniknek tűnnek, idősebbeknek, mint anyukáink. Az államosítás során iskoláztak be néhányat, főképp falubélit, akik azután is maradhattak, hogy visszakerült a gimnázium a rendhez. Furcsa volt, az biztos. Nehezen tudtuk volna elképzelni, hogy itt vagyunk mi, negyvenen, fiúk, és lenne néhány lány. Minek? Hol aludnának, hol fürödnének? Mit mondanánk nekik? Együtt vihognának a folyosó sarkában, pusmognának egész nap. Nem, jó ez így, ahogy van.

Egy időben az a pletyka terjedt, hogy Zoli bácsi, a tornatanár lányai ide fognak járni. Logikus, apjuk-anyjuk a suliban tanít, mért küldenék be őket Győrbe? Kajánul várjuk a három lányt, mikor jelenik meg valamelyikük az elsősök között. De nem jönnek. Így aztán maradunk, mi fiúk. Csupa fiú.

Zeneszó hallatszik ki a tornaterem előtti aulából, nem is lehet pingpongozni. Mi ez? Sötét, villódzó és tompa fények. Nézek be az ajtórésen át: a negyedikesek vannak ott, táncolnak. Lányokkal táncolnak, összebújva valami lassú táncra, ...olvaszd meg jééééég szííííívemet... Ott állok a folyosón, kezemben az élettelenül lógó pingpongütő. Az ajtóhoz legközelebb mozgó párból a lány kicsit felemeli a fejét a fiú válláról, rám néz. Sőt, jól megnéz magának, aztán halványan elmosolyodik, még egy kicsit a vállát is felhúzza. Mint aki elnézést kér, bocs, most ez van. Erre már a negyedikes is odafordul, mi történik; ő az a negyedikes, szőkés-bajszos, aki olyan ádázul tekert a szobabiciklimen, lihegve, kiizzadva, meg akart dönteni minden rekordot. Most csak odanéz, morcosan, és hosszú kezével az ajtóhoz nyúl és belöki.

A pesti lányiskolából jött a párhuzamos vagy tán egy harmadikos osztály, a patrónások, miattuk engedélyezték a zenés esti programot.

Nem baj, ballagok felfelé a sötét lépcsőházban, miközben egyre halkul a lentről érkező zene. Majd én is, majd nekem is, majd odahajtja a fejét egy lány. Nem is lesz patrónás. Csak teljen már kicsit gyorsabban az idő. Ez a vacak este, amikor még pingpongozni sem lehet.

Elsőben még nem fütyültünk az ablakból a lányoknak, csak azt néztük, hogyan fütyülnek a másodikosok, a harmadikosok és a negyedikesek. Készültünk, egy éven át tanulmányoztuk, miképp, mikor és honnan fütyül egy pannonhalmi fiútanuló a diákcsoportokbéli lányoknak.

Akik felnéztek és kacagtak, vagy felnéztek és nem kacagtak, akik felnéztek és a fejüket csóválták. És volt, aki fel sem nézett. De lehet, ő nem is lány volt.

Deziré atya osztotta ki a hatodik óra után a leveleket, mondta a nevet, az illető odaszaladt, átvette. Írtak otthonról. Honnan máshonnan is.

Egy idő után máshonnan is írtak, már akinek. Külön kasztot képeztek azok, akiknek kék, sárga vagy netán rózsaszín borítékban érkezett a levél. Lehetett tudni, hogy az nem otthonról jött. Még ha ugyanabból a faluból is, ahol lakik, de nem otthonról. Ezeken a borítékokon nem pusztán a név és a címzés szerepelt. Kis rajzok, virágok, indák díszítették a boríték hátoldalát. És a feladóhoz sokszor csak annyi írt egy messzi kéz, hogy Én, vagy azt, hogy Tudod, ki.

Szaporodtak az efféle levelek, és Deziré atya nem hagyta szó nélkül, pláne, ha olyasvalaki bonyolódott sűrű levelezésbe, aki – szerinte – jobban tette volna, ha a fizika-, vagy kémiakönyvet bújja. Deziré atya világában Bibircsókos Jancsikává léptek elő az efféle lovagok, akiken lehetett nyelvet köszörülni, pusztán azért, mert vágyaik tovább szálltak az itteni képzeletnél; nem felfelé, a Jóistenhez, hanem egy nagyon is földi világba: egy távoli helyre, ott is egy bizonyos utcába, amit a borítékra írt, abban az utcában egy bizonyos házba, aminek a számát a borítékra írta, és abban a házban is egy lány szobájába, meg az sem kizárt, hogy egyenesen a paplana alá.

Szünidők után, de főként a diákbálokat követően megszaporodtak a kék, sárga és rózsaszínű borítékok. Kaján üdvrivalgással fogadtuk, ha olyasvalakinek is írtak cirkalmas címzésű levelet, akinek addig soha, a boldog levelező vörös füllel vonult Deziré atya elé, mint aki egy különösen becses dicséretet vagy diplomát vesz át, számára is meglepő, de titkon nagyon is várt módon. És persze ott voltak a híres nőcsábászok, vagyis akikről úgy tudtuk, mert úgy mondták ők maguk, hogy nőcsábászok, Halász, Kopasz Vajda és még néhányan, akik egy-egy vakáció vagy bálozás után kettesével, hármasával kapták az illatos leveleket (Deziré atya néha meg is szaglászta őket), akik már úgy vették az egészet, mint egy csöppet terhessé váló kötelességet. Elvégre ezekért a koradélutáni sikerekért meg kellett dolgozni, csak az kapott levelet, aki írt is, mert a szünet és a bál lassan a múlt ködébe veszett. Csak a levél maradt, ez az üzenet erről a messzi hegyről, hogy igen, megvagyok, élek..., képzeld, ma Deziré atya azt mondta..., és sétán lementünk a faluba..., és ez a nyavalyás Bokorné, meg akar buktatni matekból..., de Téged, szerelmem..., tudod, hogy mennyire..., csak Te létezel a számomra.

Köpenyük zsebébe gyűrik a fiúk az illatos leveleket, vagy becsúsztatják őket a törikönyvbe, a német szótárba, eldugják az éjjeliszekrény fiókjába. Van egy kis túlélési muníció, ami abban a pillanatban, amikor újra és újra elolvassák a sorokat, fontosabb, mint az otthoni koszt, a gondosan csomagolt féldisznó, és fontosabb Deziré atya és az összes atya kimondott szavánál, legfeljebb a Jóisten vetekedhet vele, mivel aki azt a levelet írta – istennő.

Apám szokott kapni keresztapámtól Neue Revue-t, ami afféle pajkos német lap, minden számban levetkőzik benne egy csaj, Das Mädchen von nebenan, Heidi aus Saarbrücken, Mathilde aus Garmischpartenkirchen, Katrin aus Osnabrück, és így tovább. Ezekből csórok, amikor a lapok kiolvasva kikerülnek a kamrai újsághalomba (elrejtve a sok Magyar Nemzet és Új Tükör meg Lúdas Matyi közé), és viszek belőlük hencegni. Ezek a lányok az én barátnőim, levelet nem kapok, de van Neue Revue-m, és általa van Reginám Fürthből és Silkém Ettalból, akik iránt nagy az érdeklődés, hiszen a lányok kendőzetlen valójukban mutatkoznak, nem rejtegetnek semmit, odaadásuk nyilvánvaló és kívánatos. Körbejárnak a lapok egy bizonyos titkos társaságban, és meglehetősen viharvert állapotban kerülnek vissza hozzám. Ha ugyan visszakerülnek. Néhányat megvesznek ugyanis, minőségtől függően 20-50 forintért viszik, és aztán másnál, más fiókokban, más rejtekhelyen élik tovább ezek a nyugatnémet lapok különös, a vasfüggöny és a szent falak mögötti életüket.

Egy sem került Deziré atya kezei közé, és ez maga a földi csoda.

Ebes rohant felém a győri buszállomáson, Kétszer dugtam, kétszer!, rikoltotta messziről, és magasba tartotta jobb keze két ujját, a csonka mutatóujját is, úgyhogy – később röhögtünk rajta eleget – a kettő nem is tett ki teljesen kettőt. Mégsem volt egy fikarcnyi kétségem sem. Ebes nőügyei, erről már sokat hallottunk, miként is van a falujában, az ottani lányok mennyire odaadóak és lelkesek, lehet őket fogdosni és smárolni velük, a diszkóban, meg ha a faterjuk és a muterjuk nincs otthon, vagy kint a víztoronynál, jó időben. Mondjuk, efféléket meséltek mások is.

De ez most egy új dimenzió volt. Meghallgattam a részletes leírást. A tatai horgásztáborban történt. Egy Írisz nevű lánnyal. Szőke, ekkora mellű bombázó. Írisz aus Tata, hát persze. De mért füllentett volna Ebes? Előbb valami csőszkunyhóban, aztán másodjára már egyszerűen a tóparton. Bizonyos dolgokat Ebes el sem tudott mesélni, csak a szemét forgatta, és csókot lehelt összecsippentett három ujjára, mint a Vegeta-tasakon a szakács.

Jól ki van főzve az egész.

De legalább lehetett tudni, hogy így megy ez. Valaki az osztályból már túlesett rajta, tehát nem teljesen délibáb, nem legenda csupán, nem kizárólag a Neue Revue és egyéb kiadványok lapjain történik ilyesmi. Szeptember első napjaira tudta mindenki, mi a helyzet. Itt az új tanév, a harmadik osztály, a most bevezetett szisztéma szerint az év végi jegyek már beleszámítanak a felvételibe, igyekezni kell. És akkor még itt van a szüzesség kérdése is. Mondták, sokszor mondták a felnőttek, hogy az élet bonyolult dolog; lassan kiderül, hogy ebben az egyben még igazuk is van.

Szanticska romantikusan módon volt szerelmes. Verselt, de amikor kiderült költői mivoltam, úgy vélte, a középkori itáliai fejedelmekhez hasonlóan, hogy inkább szakemberre bízza érzelmei megéneklését. Egymás mellett ültünk a boxokká alakított hálóban a stúdiumon, így tanúja lehettem Szanticska szívbéli gyötrelmeinek. Szenvedős szerelmes volt, egyszerre mohó és kétkedő, féltékeny és semmivel sem törődő. Én Villeneuve, szívbéli autóversenyzőm halálán búsongtam, Szanticska otthoni Erikája miatt emésztette magát. Az ablak nyitva volt, az alattunk elterülő apátsági gyümölcsös csak úgy árasztotta a májusi illatokat, a Boldogasszony kápolna kis harangja litániára hívott. Már megírtam Villeneuve-öt sirató nagy művemet, belecsepegtetve minden bánatomat, szavakkal kísérve el a kis kanadait az égi versenypályákra. Ezekkel a sorokkal ért véget, Hol vagy most, Gilles? Hallasz?

Szanticska is jól ismerte a requiemet. Szerette volna ő is, ha Erika hallja, mit érez.

Kibökte, mit akar. Kéne egy vers, egy elégia, mit elégia: óda. Erikához, természetesen.

Hízelgett a feladat. Eltöprengtem, aztán beleegyeztem. Mért is ne? Halál és szerelem szinte egy húron játszanak. Csak a végkicsengés más egy picit. Szanticska fellelkesedett.

Tényleg megcsinálod?

Naná.

Megkaptam minden szükséges alapanyagot. Erikát fényképről jól ismertem már: barna hajú, matrózblúzos lány nézett valahová messze, balra el a fekete-fehér fotón. Szanticska leírta, mit is szeret benne, ezek lettek volna a mű vezérelvei. És a hűség; ami a számára mindennél fontosabb volt, hogy Erika várjon rá, elvégre akkor már nem volt olyan messze az év vége, előttünk állt az egész nyár, csak azt a három-négy hetet kellett még valahogy kiböjtölni.

Ihletett állapotba kerültem, és két stúdium alatt, alapos koncentrálással, majd finomítgatásokkal, a végsőkig csiszolva a mesterművet megírtam az Erika-
rajongó verset.

Szanticska roppant elégedett volt, hitetlenkedve vigyorgott egyfolytában, és a hátamat lapogatta. Aztán nekiült, és a lehető legszebb írásával letisztázta a szöveget. Másnap pedig feladta.

Nem árt, ha gyakorlom a szerelmesvers-írást, gondoltam, bármikor jól jöhet az ebben való jártasság. Több, mint egyszerű önkielégítés, hiszen marad belőle valami bennem is, nemesít, és ráadásul örömet okoz. Szanticskának mindenképp, és egy ideig Erikának is.

De aztán Szanticska megmondta neki, ki írta a verset.

A mindennapi lányügyek két eseményben csúcsosodtak ki: a késő ősszel és a farsang idején tartott diákbálban. A két III. osztály volt a rendező, előbb az A., aztán a B.

Jönnek a lányok! Nem turisták, nem valamiféle kóbor lelkek, hanem hozzánk jönnek. A Knézich utcai Patronából mindig a párhuzamos osztály érkezett, amúgy meg bárki, aki meghívót kapott. Az egész országban elindult a kepesztés a pannonhalmi báli meghívókért. Csoda-e, hogy cikornyás lányírással címzett levelet kaptam én is: Ardó Jutka és Szabó Cili jelentkezett, hogy hallják, bál lesz fent a hegyen, eljöhetnének-e? Dagadt a kebel: már levelet kapni is különös pozíciót jelentett, hát még meghívóért folyamodni. Akinek van kit meghívnia, az nem lehet vacak ember.

A diákbál teljes átváltozást jelentett: minden más volt, mint rendesen. Különös, még a szünetek előtti napon sem tapasztalható vibrálás töltötte be a teret. Akinek nem jött lány ismerőse, de még húga vagy nővére sem, az is tudta, hogy valami egyszeri és tán visszahozhatatlan fog történni este. Ennyi lány egészen egyszerűen más minőséget adott a mi jelenlétünknek is, és biztos, hogy az a néhány ember, aki aztán elbújt a hálóban vagy az osztályteremben, szintén nem tudott mással foglalkozni, mint hogy diákbál van, nekik azt a gondolatot kellett erőnek erejével elhessegetni maguktól, hogy nélkülük van diákbál.

Ardó és Szabó Cili levelei megszaporodtak a bálok közeledtével, én pedig hű lovagként tudósítottam őket az előkészületekről.

Aznap délután zakót húztunk és lazán megkötött nyakkendőt. Mint misére menet. Vagyis majdnem. Melyik is volt nagyobb szentség, a láthatatlan Jóisten vagy a sohánál is ritkábbnak tűnő lányok?

Lassan benépesedett a máskor szombat délutáni mélaságba süllyedő, csendesóra felé araszolgató diákotthon. Terjedt a viháncolós hangulat, mindenki rohant valahová, és bárhová néztünk, lányok jöttek szembe. Lányok kászálódtak ki az őket idefuvarozó kocsikból, felfogott szoknyában, vagy még kézben tartva a nagyestélyit. Több osztálytermet lányöltözővé neveztek ki, a termek ajtaja egyfolytában nyílt-csukódott; elég volt csak elképzelni, hogy ugyanott, ahol máskor az órákon, délután a stúdiumon kotlunk, most félig nekivetkezett lányok cibálják magukra izgatottan a ruhájukat... A furcsán orrba kúszó, izzadsággal vegyes parfümillat néhány napig még ott lebegett körülöttünk, a katedra feletti feszülettől a leghátsó elemózsiás szekrényig járva be a termet, emlékeztetve egy különös estére, ami, bár ezek között a falak között történt, csak álmodni lehet róla. Az éjszakára is itt maradó vendégek a nagyobbik betegszobát foglalhatták el az alagsorban. Itt fülelte le a vasfogú Bódog atya a negyedikes Gedeont egy lánnyal, amiből nagy patália lett. Bódog atya feljelentette a fiút, aki védekezett, mondván, nem történt semmi, csak valamilyen ruhadarabért kísérte le a lányt a kórterem-hálóba a zegzugos épületben. De Bódog atya kötötte az ebet a karóhoz, ő látta, amit látott, micsoda skandalum, így az igazgató úrnak nem volt más választása, mint elküldeni Gedeont, három hónappal az érettségi előtt. A kicsapás után forrott a népharag, összegyűltek a negyedikesek az alsó összekötő folyosón, és megvárták a kolostor felől érkező Bódog atyát, ezt az apró növésű, mindenkit Kistestvéremnek szólító szürke köpenyes emberkét. Körbefogták és szinte szó nélkül, fenyegetően nézték, a szájukat mozgatták némán, így kísérték egy darabon, miközben Bódog atya rémülten pislogott, aztán a gimnáziumépületbe érve szétnyílt a felbőszült negyedikesek alkotta gyűrű, hagyták, hadd menjen ez az atya, aki oly pontosan tudta, mi a jó és mi a rossz.

Legalábbis így mesélték később. De ez mindenhez képest később volt, tényleg.

Mert még csak most kezdődött a bál.

A felfokozott várakozás ellenére kissé bátortalanul, a későbbiekhez képest csöndesen, bejáratósan. A nagyobb nyüzsgés egyelőre az előtérben és a Jeges-teremben volt, ahol a büfé üzemelt. Az asztalokkal, székekkel berendezett helyiségekben a lányok és a vendéglátó fiúk is a szülők, ismerősök társaságában ültek, szürcsölték a kólát vagy a Traubit, rágcsálták a papírszalvétán egyensúlyozott, potyogós, reszelt sajttal megpakolt parizeres kenyereket; vettek az asztal közepére kirakott, otthonról hozott linzerből, zserbóból. Az atyák közül is megjelentek páran, széles jókedv kerekedett. Csodálkozva láttuk, hogy Rémusz atya, Deziré atya, Hilár atya és a többiek miképp is nevetnek, amikor nem velünk vagy éppen rajtunk nevetnek; hogy vannak mozdulataik, gesztusaik és bizonyára szavaik, amiket mi sosem ismerhetünk meg, hacsak nem figyelünk árgus szemmel a diákbálok estéjén.

Ám ennek ellenére sem az atyák voltak a legfontosabbak, ezekben az órákban bizonyosan nem. A lányokat néztük, mint valami földöntúli jelenségeket, tudván, hogy raktározni kell, mert minden kép, minden villanás (érintésről egyelőre szó sem volt) a továbbiakhoz kell, a túlélőkészlet feltöltésének elmulasztása akár végzetes is lehet. Néztük a többieket, elsősorban az osztálytársakat, kihez miféle lány jött. Húgok, nővérek nem igazán számítottak, őket már ismertük a szülői látogatásokról, nem nagy kunszt egy testvér, még ha jól is néz ki.

Lassacskán megtelt a diszkóvá átalakult tornaterem, érdemes volt oda is beóvatoskodni, a villódzó sötétben lesni a táncolókat, meggusztálni a fal melletti széksoron ücsörgőket. Molterrel vihorásztunk, rikoltottunk egymás fülébe a vágyat elfojtó vicces megjegyzéseket a harsányan zengő Moonlight shadow vagy az egymásra borulást szorgalmazó Gyöngyhajú lány dallamaira. Vagy Ebessel, Dezsővel, netán a nagy cinikussal, Csúzyval tettünk megfellebbezhetetlen megjegyzéseket, mint akik rég tudják, mitől döglik a légy.

Ardót és Szabó Cilit, ha jöttek, megtáncoltattam, ezt el is várták, hozzátartozott a vendéglátói státuszomhoz, a szolgáltatás része volt. Az asztalnál és főként tánc közben izgatott kérdezősködés zajlott, melyik fiú kicsoda, hányadikos, kinek az osztályába jár (e téren egész szépen kiművelték magukat a lányok, úgy fújták egy idő után az atyák nevét, akár egy focicsapatét). Mint egy udvari belső kamarás, mindenkiről tudtam valami apróságot, ha a nevét nem is, de azt, hogy kosarazik vagy szorgos idegenvezető, vagy a múlt vasárnap ő olvasta a szentleckét a misén, esetleg tegnap volt étszolga az ebédlőben. Ezeknek a részinformációknak is fontos helyi értékük lehetett. És Ardó és Szabó Cili hálásak voltak érte.

Harmadikban kérdezte Ardó az őszi bál előtt írt levelében, hogy hozhatnak-e magukkal még valakit, akinek hihetetlenül fúrja az oldalát, milyen is egy pannonhalmi bál, a Pénzes Ágotát. Tehát három meghívó kellene. Tehát hármat igényeltem.

A nagy napon kicsit több reménnyel vártam a vendégeimet. Elvégre Ardó és Szabó Cili továbbra is osztálytárs volt, még ha volt osztálytárs is, ami lány mivoltukat ha nem is tette semmissé, de valamiképp elhomályosította. De itt volt ez a Pénzes Ágota, egy ismeretlen csaj, aki kifejezetten vágyakozott idejönni – ugyan mért lenne lehetetlen, hogy egyenesen hozzám? Illetve, persze, hogy hozzám, elvégre nélkülem esélyese sem lett volna betenni ide a lábát. Nem vártam ezért hálát, bármi „szolgálatot”, ám úgy éreztem, hogy mindezek alapján már létezik köztünk egy kapocs, vagyis Pénzes Ágotára nem csaphat le bárki csak úgy, voltaképp az engedélyem nélkül (meg sem fordult a fejemben, hogy valamiért ne tetszene, mert tetszett a neve is).

Aztán betoppantak. Ardó és Szabó Cili úgy, mint bármikor, legfeljebb a frizurájukat bodorították máshogy, több sminket raktak fel, de akkor is, ők voltak Ardó és Szabó Cili. Pénzes Ágota szép volt. Vagyis tetszett, mert akartam is, hogy tetsszen, ha egyszer terveim voltak vele. Hosszú, barna, természetes göndör haja volt, sudár teste, világító kék szeme és széles mosolya. Örült és köszönte szépen, hogy küldtem meghívót, és most itt lehet, mert már nagyon, de nagyon izgatta, milyen is egy itteni diákbál.

Aztán a folytatás olyan lett, amilyen. Szórakoztattam a lányokat, ahogy dukál, megtáncoltattam Ardó Jutkát, Szabó Cilit, és persze lelkesen kértem fel többször is Pénzes Ágotát, ám a vele való tánc igazából semmiben sem különbözött attól, ami a két másik lánnyal történt. Ő is kérdezgetett, tán kicsit burkoltabban; két, valamelyik negyedikesről szóló érdeklődés közé beágyazott egy kérdést arról, hogy milyen fakultációra járok. Folyamatosan pásztázta a terepet, és bizony nem is maradt észrevétlen, mert egy idő után, amikor már hevült a hangulat, egyre-másra jöttek érte a lovagok, és ha én is akartam egy-egy újabb táncot, a kipirult Pénzes Ágotának bocsánatkérőleg kellett elmagyaráznia az adott táncpartnerének, hogy bizonyos kötelességei vannak irányomban, majd utána...

De akkor is jó volt.

Aztán véget ért a bál, mindenki hazament. El lehetett kezdeni az emlékezést.

És néhány nap múlva levelet írtam Ardónak, hogy meg tudná-e adni Pénzes Ágota címét, vagy adja meg neki az enyémet, mert ha nincs ellenére, levelezhetnénk. Ardó rögvest válaszolt is, kiéreztem a soraiból némi kajánságot, amikor azt írta, hogy Ágota nagyon örült az ötletemnek, és szívesen ír nekem, hamarosan. Ardó így kerítőnői minőségében is örvendhetett, működni látszott a pannonhalmi vonal.

Pénzes Ágota első levele tökéletesen megfelelt vágyképemnek: szép, rózsaszín borítékban érkezett, tisztes, összetéveszthetetlen lányírással, azaz a napnál világosabb lehetett mindenki számára, hogy diákbáli trófeáról van szó; új lány levele érkezett a szent falak közé, semmi kétség, itt történt, vagyis történik valami.

A történet maga ez a kissé önelégült érzés volt. És hogy Pénzes Ágota azt írta a sűrűn telerótt, virágmintás papír aljára, hogy „Szeretettel...”.

A levelek jöttek-mentek, elbeszéltük csöndesen csordogáló életünk apró mozzanatait. Ami egy idő után veszített izgalmából, hiszen Pénzes Ágotával sem történtek egetverő dolgok, Ardón kívül nem voltak közös ismerőseink, de egy valami mégis tartotta bennünk a lelket: a következő diákbál, a farsangi.

Ami már-már a szokásos koreográfia szerint zajlott, a három lány érkezésével, átöltözésével, bevonulásával. Puszizkodtunk, nevetgéltünk, de éreztem, Pénzes Ágota különösmód feszült, nevetése kissé túlzó, harsány, és mintha nem találná a helyét itt, ahová olyannyira vágyott, és ahol – általam – otthon volt. Ettünk, ittunk, táncoltunk, az egyre erősödő zsivajban egymás füléhez hajolva, szinte rikoltva közöltünk néhány észrevételt; mondtam jó vicceseket, Pénzes Ágota nevetett, de nem egészen úgy, ahogy szerettem volna nevetni látni.

Aztán Ardó nem bírta tovább, és felvilágosított. Tudniillik, Ágota halálosan szerelmes egy Pierre nevű srácba; ez a Pierre volt a suli rossza, ki is vágták félévkor, de Ágotával valahol összejöttek, és most dúl a döglesztő szerelem. Pierre is el akart jönni a bálba, mire mondták neki, hogy nem lehet, Pierre meg őrjöngött, és szegény Ágota most nem tudja, mi lesz, ezért nem találja a helyét.

Ühüm, aha, mondogattam Ardó Jutka pontos és száraz precízségében is huncut hangú beszámolójára. Hát így állnak a dolgok, mondta Ardó, és ekkor már tudtam, hogy a dolgok, a dolgaim, sőt Pénzes Ágotával való dolgaink nem állnak sehogy.

Tizenegy után mintha megbolydult volna a terem, legalábbis a környezetemben. Minden sűrűvé, még titokzatosabbá vált. Hamar kiderült, hogy megérkezett Pierre. Taxival jött Győrből, mert nem bírta tovább a kínt, hogy míg szerelme itt bálozik, ő szenvedjen, mint egy kutya. A sok győri vendég összesúgott, Pierre-t – úgymond – mindenki ismerte, és nyilván tudták azt is, mi, vagyis inkább ki miatt toppant be hívatlanul, bár nyilván nem váratlanul.

Pénzes Ágotát mintha kicserélték volna. Virult, röpdösött, futólag bemutatott engem is Pierre-nek, aki egy borostás, kócos hajú, markáns képű srác volt, sárga-fekete kockás zakót viselt, és attól fogva csak egymás karjaiban lehetett őket látni. Az én bálom itt véget is ért, ugyanúgy csellengtem csak, mint régen; és még ez sem igaz, mivel inkább azon voltam, hogy távol tartsam magam a történések sűrűjétől, ahol olyasmi zajlik, amihez úgysem értek, egy tizenhét éves lány behálózása, alélásig való táncoltatása, és ki tudja, mi még. Nem is vártam végig a tobzódást, és mint egy csatában megfáradt, a zászlót immár fél térdre ereszkedve tartó, öreg harcos, visszavonulót fújtam. Csak Ardó Jutkától búcsúztam el, elvégre „szívbéli” ügyeimet nem csak ismerte, hanem tevőlegesen is intézte, ő tette életem részévé Pénzes Ágotát. Aznap este megtudtam, milyen az, amikor valaki fent fekszik a hálóban, az ágyában, és közben szinte minden sejtjén keresztül érzékeli, hogy odalent bál van, csak ma éjjel bál van, és ha a szemét behunyja, ágyastul együtt indul el valahová, kerengőin a végtelennek.

Másnap jött a legrémesebb. Ebes vágtatott el mellettem klaffogó Alföldi-papucsban, és közben megjegyezte, Hallom, hogy az Ágotád nagyon összebújva táncolta végig az estét valakivel...!

Nem volt ebben a mondatban semmi gúny, inkább a száraz kijelentés, mint ami így is van rendjén, és épp ezért érdemes a ténymegállapításra.

Mégis találva éreztem magam, mert felkaptam a fejemet a szekrényben kotorászásból, és majdnem hogy ellenséges, mindenesetre ellentmondást nem tűrő hangon vágtam vissza, Naná, hát velem...!

Ebes uborkás üveget szedett elő a fakkjából, szinte mellékesen, egy vállvonással kísérve zárta le a témát, Akkor jól van.

Semmi sem volt jól pedig.

Pénzes Ágota még küldött néhány levelet, amikben arról tudósított, hogy miféle viharok dúlnak a lelkében Pierre miatt – Tudod, az a srác, aki ott volt a bálban is –, épp csak azt nem kérte, hogy adjak tanácsot, mitévő legyen.

A tavaszi szünet előtt írtam meg neki, hogy hagyjuk a fenébe az egészet; legfeljebb nem kapok több rózsaszín levelet, gondoltam magamban. A végtelen hosszú stúdiumi délutánban irreálissá nőtt Ágota és Pierre engem egyáltalán nem érdeklő szerelmi nyűglődése, így aztán tollamat egy addig nem ismert vak düh vezette, cirkalmazva némi sértettséggel és elhagy(at)ottság érzéssel.

Még a hazamenetel előtt megérkezett Pénzes Ágota utolsó levele, egyszerű, fehér borítékban. Egy győri képeslap bújt meg benne, amin bocsánatot kér a tapintatlanságáért, és mindent köszön.

Otthon egy lábosba raktam Pénzes Ágota összes levelét, és meggyújtottam. Erős, sűrű lánggal égtek, a fazék teljesen kormossá vált tőle. A hamut a mosogatóba eresztettem le, fekete lett minden. Anyám rögtön megérezte a füstszagot, amint belépett a lakásba. Magyarázatképp azt közöltem vele, hogy a kémia-könyveket égettem el, nemes bosszút állva az előző két év szenvedéseiért. Anyám rám nézett, gyanakodva fürkészett barna szemével. Nem vagy te egy kicsit bolond, édes gyermekem?, kérdezte, amire némiképp felszabadulva, megengedően felelhettem, Dehogynem!