Ma eszembe jutott a dédapám.

Egész estéken át tudott mesélni a családnak a caporettói csodáról, amelyre oly büszke volt, mintha legalábbis Őfelsége táborszernagya lett volna a csatában. A magyar meg osztrák bakák utolsó sikerélményét jelentette ez az ütközet, amikor egyetlen rohammal kiözönlöttek a Piave völgyébe. A menekülő taljánok még a tábori mozgókonyhát is otthagyták martalékul a mieinknek, a honvédek két pofára tömték a még gőzölgő spagettit. Láttak végsőkig lesoványodott tyúkokat, amelyek olyan könnyűek voltak, hogy rajokban repültek a magasban, akár a költöző madarak. A katonák Mannlicherrel vadászták őket. A gazdátlanná vált házakban, ahová bekvártélyozták magukat, éjszakánként külön kis háborúkat vívtak a pihenő bakák a mindenünnen előmerészkedő skorpiókkal; reggelente úgy sorakoztak a bajonettek és tollaskések hegyére tűzve az undorító férgek, mint a rablóhús, miután nyársra húzták.

Magam előtt látom dédapámat, amint magyaráz. Lovaglóülésben ül a széken és ökölbe szorítja kezeit, úgy teszi őket csípőre. Felkarja, alkarja és a törzse szabályos háromszöget zárnak be. Autokratikus hajlamokkal megáldott emberek testtartása ez. Vele szemben ül apám, felvillanyozva hallgatja, pedig már sokadszor hallja a történetet. Anyám pofákat vág, hogy ne látsszon, ásítás kerülgeti. Dédapám mégis észreveszi, sértődötten elhallgat. Apám kínosan feszeng, anyám mossa kezeit. Raccsolva ejti Caporettót, hogy jobban sértsen. Félórás engesztelés után dédapám folytatja a mesét, mintha megszűnt volna a haragja. De a figyelmes szemlélő észreveszi, hogy beszéd közben rázza az indulat. Az utolsó szavakat szinte kiáltva mondja, aztán öles léptekkel a pitvarba megy, pipázni. A tisztaszobában apám sokáig piszmog az ágyneművel. Amikor anyám is belép, látszólag nem zavartatja magát. De csapkodja a dunyhát, mintha engedetlen gyermeket fenekelne. Várom, hogy szó szót kövessen, hogy egymásnak essenek. De anyám se lát, se hall, az ágyához csoszog, akár egy holdkóros. Lerúgja papucsát, lefekszik, betakarózik. Nem törődik vele, hogy apám még nem feküdt le, lekapcsolja a kislámpát. Apám toporog az ágy mellett egy darabig, mintha mindenáron mondani akarna valamit. A sötétben vibrál a feszültség. Iszonyatos érzés, hogy nem tudom, mi lesz a vége a dolognak. Csak ebéd közben ilyen nyomasztó a csend, miután elhangzott, hogy „magyar ember evés közben nem beszél”. A függönytelen ablakon át a szemközti építkezésen ácsorgó daru sziluettjét bámulom, hogy eltereljem a figyelmemet. Észre sem veszem, apám mikor heveredik le kényszeredetten anyám mellé.

Vagy húsz évet kellett várnom arra, hogy egyszer csak ugyanaz a sötétség vegyen körül, amelyben a képzelet könnyedén bemetszést hajt végre a valóság szövetén. Beutaltak egy mágneses rezonancia-vizsgálatra. Nem voltak rossz előérzeteim még akkor sem, amikor megpillantottam a kapszulaszerű készüléket. Aztán betoltak a fémkoporsó belsejébe. Pár másodpercnyi csönd után kibírhatatlan berregés következett, melyet mozdulatlan testtel kellett elviselnem. A gondolataim bezzeg elszabadultak. A félhomályos, zárt térben szorongva eszembe jutott Edgar Allen Poe egyik hőse, aki mániákusan félt attól, hogy véletlenségből élve temetik majd el. A modern diagnosztikai eszközök korában ez már nemigen fordulhat elő, de érdekes módon a milliomodnyi esély is zavarni kezdett. Legszívesebben izegtem-mozogtam volna, jobb híján lehunytam a szemem. De a félelem makacsul tárgyat keresett magának. A fülsiketítő zajban és vakon az az érzésem támadt, mintha megfosztottak volna valamennyi érzékemtől. Akár azokat a régi királyokat, akiknek forró ólmot öntöttek a fülébe, miután megvakították őket, hogy alkalmatlanok legyenek az uralkodásra. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, a szerencsétlenek vajon hogyan élték le hátralévő életüket. Egyáltalán: marad-e bármi értelme annak az emberi életnek, amely mélytengeri sötétbe és csöndbe van kényszerítve? Milyen garanciákra bukkanhat az empirikus megismeréstől elzárt gondolkodás, melyek biztosítanák számára az életben maradást?

Nem így történt.

Fáradtan nézett rám a pszichiáternő, amikor elhallgattam, táskás szemekkel. A hangja is színtelen volt, amikor végre megszólalt, felírok magának valamit! Ennyi, kérdeztem értetlenül, mert már a recepttel babrált. Összehúzta a szemöldökét. Kis szívem, fortyant fel bosszúsan, ez állami rendelés, nem érünk rá a hegyi beszédre!

Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Fekszem a heverőmön, mert nyomja az agyamat a Leponex. Nemrégiben még kitűnő sakkozó voltam, de ma fél perc alatt susztermattot adna nekem bárki, holott az arra irányuló szándékot a világ legkönnyebb dolga észrevenni. Hullámzik a mellkasom, miközben lélegzem, de a jobbik eszemmel tudom, hogy millió és millió sejt munkája rejlik ebben az egyszerű műveletben. Azt is tudom, ha két emelettel lejjebb, a cigány családban hirtelen ordítozni kezd valaki, Takácséknál felsír a pár hónapos csecsemő, mire a Takácsék szomszédjában lakó nyugdíjas házaspár felerősíti a tévét, és nem tudok nyugodtan gondolkodni. Magától működik ez, mint a perpetuum mobile. Aztán a festményre pillantok, és játszani kezd velem a képzeletem; mintha minden lélegzetvételnél megcsörrennének csuklómon a láncok. A láncok, amelyeket azóta felváltott a Leponex. Lényegében tétlenségre kárhoztat mind a kettő. Hölgyeim és uraim, ez állami rendelés, szíveskedjenek önmaguktól megóvni a társadalmat és szobájukban leheveredni! Mintha Pinel meg se született volna.

Ha valaki egyszer majd leoldja kezemről a láthatatlan láncokat is, az lesz az igazi csoda; nagyobb, mint ami Caporettónál történt.