A felszín

 

 Valami kell, de hogy mi, nem tudom.  

Valami nincs, és kínoz a hiánya.

                           Elindulok, megállok félúton,

alászállok, s látom: meddő a bánya.

 

Vagy nem is meddő? Én vagyok hibás?

(Mert a hibás, az mindig én vagyok.)

Hogy ostoba, aki túl mélyre ás?

Hogy ami kincs, a felszínen ragyog?

 

Ó, felszín! Téged megsimítani!

Ó, bőr, ó, pelyhek, ó, kétféle hő

között a számtan! Él olyan, aki

meg nem borzong, ha hozzáér: ez ő?

 

Nem baj, ha nem vagy mély: elég közel

jönnöd. Hol tartottam? Valami kell…

 

 

 

Üres és átlátszó

 

 

Van, aki hisz, van, aki nem hisz. Én

hiszek is, meg nem is. Ma széna, holnap

szalma. Lehet, hogy már az elején

döntöttek rólam: szél dobálta csónak,

 

hányódjam a kételkedés vizén,

s kettős arcom legyen, akár a holdnak.

Apad és árad bennem a remény,

fogy s nő a bizalom. Néha a rossz csak

 

vékonyka árnyéksáv, mindent a fény

ural, máskor szorosan körbefognak

az ártó démonok. Lelkem edény,

üres és átlátszó tömlője voltnak

 

és várhatónak: nincs tartalma más,

csak amit beletölt a változás.

 

 

 

Harc a napokkal

 

 

Rám vicsorog a naptár: hét fogát

mutatja. Aztán meg hét másikat

egy újabb, vicsorítós héten át.

Előttem jár vagy nyomomban halad,

 

üldöz vadul, lépéselőnyt nem ad,

végül beér, csápjaival fog át,

mint a polip. Ha rám néz, nem szabad

rá visszanéznem, pedig éjszakát

 

s nappalt vele töltök. Mint aki fát

lát csak, erdőt nem, én a napokat

látom – sok árva, torz majompofát –,

s fáradtan kérdem: közben hol marad

 

az élet? Meddig tart a harc? Amíg

el nem fogyunk? Az utolsó napig?