szerkesztő: Négy évig dolgoztál a Joyce-on, Miklós. Egy évig dolgoztam rajtad. Időről-időre ideültünk boncolóasztal méretű íróasztalodhoz és magunk közé fektettük kéziratod ezerháromszáz oldalát.

fordító: Miért rezegteted a hangod? Boncolni fájdalom nélkül boncoltál.

szerkesztő: Valami hiány maradt… mondatról mondatra töprengtünk mindig, nyelvészeti részleteken… A műről is, ahogy majd az olvasó fog vélekedni róla, csak félszavakat váltottunk.

fordító: Is? A boncolóasztal fölött sem lehet elvárni, hogy az ember természetéről vélekedjenek. Azt a könyvtárat negyven év alatt sem tudtuk volna megbeszélni, amit csak én végigolvastam a könyvről és a szerzőjéről. Te meg egy másik könyvtár kelengyéjét hoztad ebbe a viszonyba. Milyen hiány van még? Elhagytál egy lapot a kéziratból?

szerkesztő: Dehogy, leadtam, éppen ez az. A mű lefordult. A személyességét, hogy lefordították, nem is minden olvasó veszi észre. De ki tudja meg, milyen szép team voltunk! Különösen…

fordító: Csináltassunk csoportképet? Ha ez hiányzik.

szerkesztő: Inkább pillanatfelvételt készítenék a magyar Ulysses megjelenése előtt a „magyar Joyce”-ról, aki negyven éve irodalmi legendánk: Szentkuthy Miklósról. Húsz éve akarnám látni ezt a képedet.

fordító: Ilyen marhasággal jössz te is?

szerkesztő: Nézd, engem nem az eszemért fizetnek, hanem a tájékozottságomért. Annyit tudok, hogy Babits írta vagy negyven éve, hogy Joyce néked rokonod…

fordító: Rokona a kaszás halálnak.

szerkesztő: A kiadó pedig milyen boldog volt, amikor a megbízást elfogadtad! Mert van mégis valami költői igazságszolgáltatás abban, hogy a rokon nyakába varrják a nagy művet, hadd mutassa meg…. „ha Isten fia vagy…”

fordító: A farizeusok is biztos boldogan röhögtek.

szerkesztő: Most szólsz, mikor a munkát befejezted, és a keresztről elegánsan leszálltál, hogy Joyce nem atyád?

fordító: Egy polgári szóra. Amikor az Ulysses megjelent, Magyarországon nem olvasta senki. Babits se. Európára szóló erkölcsbotránya miatt csengett Joyce neve ismerősen minálunk. Amikor az Ulysses és az én Praem megjelent, senki nem olvasta el, Babits se. De mivel a Prae olyan nagyformájú és sűrű szedésű könyv volt, mint Joyce-é, rásütötték, hogy az övéről néztem le, ahogy az iskolában. Így lettem botrányhős is. Nézd meg Babits cikkét jobban, itt van valahol, mindjárt előveszik. A Nyugat 1934-es évfolyama, 16. szám. A Könyvről könyvre rovatban.

szerkesztő: Igen-igen. Úgy ismerteti, hogy bevallja becsületesen: a könyvedet le sem vette a polcáról. Azaz, igazít, levette, de egy mondat nem tetszett benne, visszatette. Joyce-ról meg, igen, látom, azt írja, hogy máig nem sikerült végigolvasnia. Felteszem, hogy nem az utolsó tíz lapnál akadt el. Barátom! Én is mindig gondoltam, hogy azok a könyvek hasonlítanak egymásra a legkísértetiesebben, amelyeket nem olvastam.

fordító: Meg azok a szerzők. Hogy az egyik ilyen, a másik olyan, abban is van valami nagy hasonlóság.

szerkesztő: Oda egy legenda megint! Miről fog írni az irodalomtörténet? És főként beszélgetni miről fogunk most? Nézd, én már itt összeállítottam a kérdéseket, mi és hogyan, miért közös bennetek, és a válaszaid is itt vannak, látod…

fordító: Aha. Tudatfolyam. Belső monológ. Csak ezeket Joyce előtt feltalálták már régen. Mondjuk, egy pici szót a szabad asszociációról nem kérdeznél? Akkor kibomlanék trágár mivoltomban, mint ez a kelvirág, nézd, mi történt vele, este vízbe tették, olyan volt, mint egy fallikus jelkép, sima, síkos és reggelre azt veszem észre, hogy száz lepedékes nyelvet öltött rám, a gégekanalat várva, vagy a nyelvest, mint egy Centrum Áruház, mindent egy helyen…

szerkesztő: Hm. Én nem akarok nagy köveket megforgatni, de…

fordító: Ha a lélekalkat hasonlóságát kérdeznéd, a kamaszos telhetetlenséget, kamaszos rajongásunkat a moralitásért, vonzalmunkat a Valpurgis-éjhez, amely meghibban és egyszerre bohózat…

szerkesztő: Ha Babits el is olvasott volna benneteket…

fordító: A lélekalkatról van ám szó! Hogy neveltetésünkben lehetett valami közös,
attól még a munkánk merőben különbözhet. De a gyakran fölemlegetett külsőségekről is… vagy a „szabad asszociációtól”, amelyet úgy az orrunkra húztak mind a kettőnknek, mint a mesebeli legénynek a kolbászt, hogy mi egymásba fűzzük két gondolatunkat… vagy attól, hogy naplószerűen dolgozunk? Ahogy itten Joyce-életrajzokat olvasok egymás után, mert minden életrajzíró tud valami újat, azt látom, hogy Joyce életének minden részlete megvan az Ulyssesben: közös akkor mind a kettőnkben, hogy élményanyag és mű közel esik, és hogy szürreális álommá válik időnként… ezek lélekalkatbeli dolgok.

szerkesztő: Jó. Összefutottatok: két nagy olvasatlan, két nagy botrányos, két nagy aszszociatív, két nagy naplószerű. De emlékszel-e mennyit nevettünk, hogy a színek is mennyire összetalálkoznak?

fordító: Miféle színek?

szerkesztő: A színek: a két játszótér, a dublini és a pesti. A magyar meg az ír. A szabadság mint ír hanta és magyar sóder: a polgártársak szájtépése a kocsmákban itt és ott. És a hasonlóságot hajmeresztővé teszi, hogy Bloomot, a kimaradásra ítélt zsidót, aki anynyira szeretne és nem szeretne a szín része lenni, az ír polgártárs magyar nyelven küldi el a negyvenezer borjúgulyásdugulás hazájába,1 ahonnét még apja, Szombathelyről indulva, Írországba érkezett. Az ember magányossága, amelyet itt is, ott is, mint száradó medret öntött el a tudatfolyam.

fordító: Nem értem. Mi lesz ebből?

szerkesztő: Egy emberre emlékszem, fekete felleghajtóban látom, iszonyú magas, kamaszos, pattanásos, holott már az első kamaszkorán túl volt akkor… Húsz évvel ezelőtt holmi művészi és női okokból elkísértem egypár éjszakai őrjáratára az akkoriban még működő csapszékeken át a New York palotától a Szilágyi Erzsébet fasorig. Ez az ember… a neve Sz-szel és M-mel kezdődik…, igaz akkor még nem volt zsebbe való magnetofon… szabadabban asszociált. De látok egy magas fiatalembert is felleghajtóban, bottal, Dublinban, háromszáz oldalas éjszakai csavargásán, hatszáz oldalas nap után… tudatfolyamán vitorlázik fennkölten és társtalanul, amikor egy másik tudatfolyam, aljas és társtalan, melléje szegődik, művészi és női okoknál fogva összefolynak… Egy Stephen és egy Bloom. Víz-víz?

fordító: Mit akarsz ebből kihámozni? Hogy két biológiai véletlen két véletlenül hasonló összetételű táptalajból támadt?

szerkesztő: Igen.

fordító: Hogyhogy igen?

szerkesztő: Várj. Ellenkezz még egy kicsit. Eddig kötelet húztam veled, egyszerre elereszted a kötelet, én ülök a földön és azt mondom: igen. Ha most még egy kicsit nem értesz egyet, elmondom, hogy Írország kormánya 1945. május 8-án nemzeti gyászt rendelt el a Vezér és a Kancellár halála alkalmából, és táviratban nyilvánított részvétet a Reichstagnak a diplomáciai illem értelmében. Alighanem az egyetlen távirat volt, melyet aznap a Reichstag kapott.2 Mondjuk, hogy minden más semleges állam elfelejtkezett az illemről. Továbbá Írország az egyetlen nyugat-európai állam, amelynek népessége nem nő, még tized-százaléknyit sem, hanem fogy. Nem elég közös táptalaj ez neked?

fordító: Legföljebb a katolicizmussal nem voltunk annyira meglőve.

szerkesztő: Nem ám. Hoztunk helyette Genfből egy kedélyes, türelmes vallást. Egy-két évet tévedhetek csak, ha azt mondom, hogy az Ulysses megjelenésével egyidőben egy kisregényéért Tersánszky Józsi Jenőt a bíróság szentségtörésben mondta ki bűnösnek.3 Nem voltál te is véletlen Entarteter Künstler?

fordító: Voltam én már minden, csak még nagyságos asszony nem.

szerkesztő: Vagy nézd a művész-tojás művi úton fenntartott fenségét a dublini utcán báb módjára járó tömegben… „ti félbabák” – fordítja bele Babits a Viharba, inkább jellemzően, mint pontosan… mégis, ehhez a bús dublini néphez ezeregy szál fűzi… vagy tudatfolyamának számtalan kereszteződését a közösségből kimaradt Bloommal… a kettőjük találkozása tetőzi be a regényt, meg Dublint is, egy csírázó irodalom üvegházát…

fordító: Ha jól értem, a Nyugatról beszélsz.

szerkesztő: És a nap végén ugyanúgy hazaírhatná szüleinek, ha levelezési viszonyban volnának, mint Esti Kornél: „Dolgoztam.” Ahogy én is dolgoztam éjszakai körútjaimon veled.

fordító: Már kapiskálom. Te akarod újrafordítani Joyce-ot.

szerkesztő: Isten ments. Én már az ujjamat szopni ilyen önfeledten úgysem tudnám, ha az irodalomtörténet elé állítanának. Ha ilyen különös véletlennel szembesítenének.

fordító: Különös véletlen… Ennyit bevallok.

--------

* A gépirat tetején kézzel: „Elfogadható? Mindenesetre ne haragudj csavargó barátodra, BT-re. 1973. november 5.”

1 Lásd a Szentkuthy-előadás (Program egy elképzelt Joyce-szemináriumhoz) 23. lábjegyzetét.

2 Eamon De Valera ír kormányfő (Taoiseach) és külügyminiszter 1945. május 3-án részvétet nyilvánított a dublini német nagykövetnek Hitler halála miatt és ezzel hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki. (Nemrég tárták fel történészek, hogy ugyanezt Douglas Hyde ír államfő is megtette, csak ezt nem írták meg annak idején a lapok.) Reichstag-táviratról és nemzeti gyász elrendeléséről azonban természetesen szó sem volt. Írország semleges állam volt a Második Világháborúban, noha a korabeli ír politikát többször érte (a brit-ellenességből következő) német-szimpátia vádja.

3 Tersánszky Józsi Jenőt A céda és a szűz című művéért szemérem elleni vétség miatt ítélték két hónapi börtönre 1927-ben.