Zsótér Sándor

Ruszt Józseftől sokat tanultam, huszonkét éves koromban ő adott állást, senki más. Amikor kudarcosan nem kaptam diplomát 1983-ban, akkor befogadott a zalaegerszegi dramaturgiára, elfértem ott. Legalább egy fél évig a teljes kábultságban néztem Rusztot. Rám, és ezt nem fogom soha eltagadni vagy megtagadni, így hatott. Most, 2011-ben, a kiadott kötetek olvasása közben azon gondolkodtam, hogyan hozható össze az, amit tapasztaltam és az, amit most olvasok. Mert a kettő értelmezhetetlen távolságban áll egymástól.

Meglepődtem, mennyire szellemtelen, mennyire száraz, mennyire sivár nyelven, mennyire humortalanul és tulajdonképpen némileg életidegenül írt szöveg a Színészdramaturgia. Nagyon nehéz mindezt Ruszt Józseffel összekapcsolni, akit végtelenül maliciózus és ironikus, cinikus és mulatságos embernek ismertem meg. A könyv szárazsága furcsa, a humortalansága megdöbbentő. Nincs benne felszabadult téboly, nincs benne az az akarat, hogy addig formálja a nyelvet, amíg hozzátöri azt a saját elképzeléseihez. Amit olvasok, az egy borzasztóan kiszámítható szekvenciákkal, viszonylag szárazan írott szöveg, ami pedig mégiscsak az egyik legspeciálisabb, és általa igen jól ismert szakmáról szólna. Untatja magát a szöveg, és nem szökteti, ez nekem egész egyszerűen felfoghatatlan.

Nehéz kitalálni, mit is érthet Ruszt színészdramaturgia alatt, mert ebben az útmutató írásában kizárólag szövegmondással, pszichológiával, fizikummal, hanggal, ritmikával kapcsolatos dolgokat elemez. Két sorban leírja, hogy Sztanyiszlavszkij óta senki semmiféle átfogó rendszert nem hozott létre. Ez egy világos motiváció, miért is próbálja meg. De több száz oldalon át, rettenetesen bő lére eresztve, olyan fejezeteket olvasok, amelyekben én, Sztanyiszlavszkijhoz képest, semmi újat nem találtam.

Pedig ez egy kultgyanús könyv, legfőképp a Napló kiadása után, ezért kell beszélnünk róla. Ez a könyv valami guruszerű lényé, s éppen ezért senki semmilyen értelemben nem tud hozzászólni. Látjuk, hogy a kiadás nagyon meg akar erősíteni valamit, feltehetően Ruszt nagy színészpedagógusi legendáját. Rusztot semmilyen értelemben nem gondoltam színésznevelő embernek, tehát ami az ő epitheton ornansa, azzal nem tudok semmit kezdeni, a kötet elolvasása után még kevésbé. Nem azért, mert nincs benne egy gyorstalpalón elsajátítható gyakorlatsorozat, hanem mert semmit sem ad hozzá Sztanyiszlavszkij rendszeréhez.

Pedig évtizedek óta színészanekdoták hagyományozzák az ő népnevelői, színésznevelői szerepét. Úgy emlékszem, hogy már 1974-től kialakult az a módszer, ahogy Ruszt dolgozott. Láttam, ahogy kialakított egy könnyen kanonizálódó módszert, mely magától is kánonszerű volt, hiszen a keresztény liturgiára, pontosabban a katolikus mise rituáléjára épült. Ruszt furcsa, fanyar, groteszk humora ellenpontozta a rituálé szakralitását, ez saját tapasztalatom, engem is rendezett. Olyan misét celebrált, amelyben ő a pap és ő az áldozat egyszerre, és ő ministrál hozzá. És ilyen ez a most megjelentetett szöveg is, ettől árad valami magasztosan unalmas nagyképűség belőle.

Rusztban egy sokkal zavarosabb, intrikus embert látok. Varázsos, lebilincselő valakit, egy Bíberachot, aki az írott szövegben Bánk bánnak maszkírozza magát, és így jelzi, hogy sokkal mélyebb a tudása az egészről. És ez elvezet az öncenzúra kérdéséhez, amit a Napló és a most kiadott Színészdramaturgia is dominánsan hordoz. Ez az egész könyv, ennek felvállalása és újraírása és megjelentetése egy olyan alkat terméke, aki nagyon tudatosan akart valami nyomot hagyni, írásbeli nyomot, hogy ne tűnjön el, mint ahogy egy színházi előadás eltűnik.

Ruszt a Színészdramaturgia megírásakor már szent volt. Olyan, aki ha megy, mennek a tanítványok utána. Mindig ilyen egyházi képekhez térek vissza, de Ruszt ilyen volt. Ahol ő volt, ott lett a templom. Az Universitasban, Kecskeméten, Zalaegerszegen, és ő mindenhol nyomot hagyott. Tudta, hogy semmi másra nem fogunk emlékezni, ezért egy kicsit szobrot akart magából csinálni. Ez a kötet is ebben segíti.

A színészei feltétlen hívei voltak, s a hívők általában csendben ültek és hallgatták, sosem volt aktív részvételük a játékfolyamatban. Hosszú évek alatt jöttem rá, hogy miért rosszak Ruszt színészei. Például azért, mert megpróbálták utánozni azt, ahogy ő játszott. Nála csodálatosabb Melindát vagy Évát a Tragédiából sosem láttam. Minden színész, aki áhítattal közeledett hozzá, a guruhoz, megpróbálta lemásolni őt, de az vacak és ócska lett. Tehát az alakításának a lényegét, vagyis hogy mit jelzett ott a jelenetben, hiszen az csak egy jelzés, egy előjátszás, egy illusztráció volt, nos, azt már nagyon kevesen tudták működtetni. Ruszt József előadását nézzük, de arra, hogy benne kik szerepeltek Gábor Miklóson kívül, már senki nem emlékszik. S ez a könyv ezért nem illeszkedik Ruszt József színházi gyakorlatához.

Biztos vagyok abban, a színészek mindig hihetetlenül gazdagnak érezték magukat a vele töltött próbaidőben, de semmilyen értelemben nem láttak rá az előadásra, amelyben dolgoztak. Általában olyan kevés érzéki élményt kap a színész a próbafolyamatok alatt, hogy, a rituális hasonlatnál maradva, Ruszt színháza a megváltás volt számukra. Az ő szellemessége, kultúrája vagy ellenkultúrája, modora, viselkedése, magatartása revelációnak tűnt. Ruszt maga volt érdekes, nem feltétlenül a mű vagy a szerep. Ez a legendárium alapja, s a kötetekben ebből semmi nem jelenik meg.

Emlékszem pontosan, amikor 1996-ban a Kamaraszínházban a Bánk bánt rendezte, beültem a próbájára, és nézve, ahogy bohóckodik, ahogy játszik, ugyanazt az izgalmat éreztem, mint huszonkét éves koromban. Idősen is Ruszt volt az érdekes. Akár egy vajákos manó, ironikus, gonosz, szellemes mondatokat dobott fel, amelyek később patetikus kifejezést nyertek az előadásban. Kívülről nézni marha élvezetes volt.

A Színészdramaturgiából nem derül ki, hogy Rusztot készsége, játékossága, pajkossága és leleményes szereplésvágya hajtotta a színpadra. Neki magának volt játékossága. Ruszt az a rendező volt, aki szeretett közönség előtt próbálni, kifejezetten felvillanyozta, ha mások előtt léphetett föl. Végül is kicsit unalmas, ha minden nap csak a ministráns gyerekekkel lehet találkozni. Nagyon kevés színészen láttam, hogy hasznosítani tudnának valamit abból, amit mondott. De az a kép vagy az a rendszer, amelyben felrakta az előadását, abban ez nem volt baj. Hihetetlenül elfogódott voltam és csodáltam. Semmilyen értelemben nem tudtam rálátni Az ember tragédiájára, őrületesen okos és bravúros koncepciónak láttam, hogy több Ádámot szerepeltet. Képes voltam életre-halálra összeveszni valakivel, aki azt mondta, hogy ez hülyeség. Ennyire lebilincselt a személyisége, ennyire nem voltam reflexív viszonyban azzal, amit mondott vagy amit csinált. És ez a lebilincselő személyiség, furcsa módon, ebben a könyvben nincs jelen.

Ruszt sosem szembesült azzal a problémával, amit leírt. Nem tanított színésznövendékeket, mindig előadást csinált. És egy előadásban teljesen másképp formálódik egy színész, mint amikor öt évig jár az egyetemre. Az előadás konkrét feladat. Ruszt persze tanított a Független Színpad stúdiójában, de az is produkcióorientált volt. Élvezte a tanító munkát, de nem ilyen szervezetten, mert nem taníthatott soha a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ez az ő színészparadoxona. Ruszt az egyedüli, aki megírja a színésznevelés magyar kézikönyvét, s ő az, aki nem tanít az akkor egyetlen felsőoktatási képzésben.

Miután én magam most tanítok, színészeket nevelek, rávetettem magam a könyvre, és elfogott valami csendes szomorúság az olvasásakor. Mert nyilván nekem is számtalan kérdésem van ezzel kapcsolatban saját magam felé, s éppen azt fogalmaztam meg olvasás közben, hogy miért nem tudom rávenni magam arra, hogy végiggondoljak valamit. Mi az én felelősségem abban, hogy eljuttassam a gyerekekhez azt, amit szerintem csinálni kellene? Ezt a belső aktivitást, ezt a kérdező magatartást nem találom a szövegben. Borzalmasan nagy vágy volt bennem végig, hogy megtaláljam, ahol Ruszt megírja, ő mit rontott el, ő mit nem látott jól, vagy mi az, amit tíz évig helyesnek gondolt, de az élet semmilyen értelemben nem igazolta vissza elképzeléseit.

A Rusztról szóló reflexiók azért idegesítenek, mert felemásan, szertartásvezető papként kanonizálják, s ettől elvész az ő önmagával szemben, a világgal szemben, a színházzal szemben érzett és mutatott izgatottsága, nyugtalansága. Pedig mindenki, aki ismerte, személyes varázsának hatása alá került. A könyvekben ebből semmi sem látszik. A személyes elbűvölés mindig gondoskodott arról, hogy soha senki ne kérdezzen rá Ruszt József énjére, akár színésznevelői elgondolásaira. Arra, hogy ki ő akkor, amikor az egész személyiség a csábításra koncentrál, és mindenki, aki ír vagy kötetet szerkeszt majd róla, az ennek a csábításnak a hatása alatt áll. Körülötte sok-sok Donna Anna meg Donna Elvira áll. A csábítás művészete volt az övé. Én így érzem.

Jákfalvi Magdolna

Ruszt életműve talán ezért kettős. A legendákban élő guru óriási hatását mindenki, aki kapcsolatban állt vele, dolgozott vele, feltétlen hittel adja tovább. A Zalaegerszegi Színház életmű-sorozata egy másik Rusztot léptet be a kánonba, helyesebben akar kanonizálni, ezért a beszélgetésünk címéül Ruszt saját, a Naplóban olvasható mondatát választottuk 1963-ból. A tudós, az alapos pedagógus, az egyetlen írástudó rendező képét szándékozik mutatni, azét az alkotóét, aki éppen azért lett jogosan a Kádár-korszak egyik színházi mítosza, mert rögzítette gondolatait.

Ezek a színházi nevelésről, a színészdramaturgiáról szóló szövegek 2011-ben csak színháztörténészi alázattal és felvértezettséggel olvashatók, egyszerűbben megint: elviselhetetlenül unalmasak. Nánay István alapos, emlékező előszavából egyértelmű az hommage, a tisztelet, s ezt nem mellőzzük, amikor erről a kettősségről mint kortünetről beszélgetünk.

Ruszt egyszerre volt amatőrszínházi és kőszínházi rendező. A kultúrpolitikailag támogatott debreceni és a tűrt második nyilvánosságban működő Universitasos években írta Színészdramaturgiáját. Egyszerre két formanyelvet és működési rendet használó, nagyon fiatal művészként a hatvanas évek Magyarországán kivonatolja Sztanyiszlavszkijt. Kötelességként, szenvtelenül, mégis, a Népművelődési Propaganda Iroda kiadásában 1969-ben ötszáz példányban megjelent kötet szamizdat-életet kezd élni. Pontosan úgy, és ezt ne felejtsük, mint Grotowski írásainak stencilezve terjesztett kalózfordításai.

Érthetetlen a távolság az intenzív érzelmi emlékeket hagyó Ruszt és a szövegeiben unalmas, szenvtelen Ruszt között. S a kötet megjelenéséig, talán mostanáig kell várni, hogy arról lehessen beszélni, milyen kettős életet, kettős személyiséget cipelt a Kádár-korszak etikai rendjében az, aki a kulturális nyilvánosságban akart dolgozni meleg művészként. Ma talán könnyű ezt a pályaívet a rejtőzés kényszere felől olvasni. Persze, talán félre is visz. Rusztnak a legnagyobb rendezővé, mesterré kellett volna válnia, hogy senki se firtassa magánéletét, s a firtatásnál pontosabb, ha kutakodást mondunk. Az emlékezéspolitika, ha a most kiadott két könyvet nézzük, akkor ezt elhallgatja, de a kiadások intenzitása, a kettősség erős paradigmája ugyanakkor el is indítja a beszélgetést.

Boronkay Soma

Ez a könyv azt bizonyítja, hogy nem tudott azzá, a legnagyobb rendezővé válni. Talán érzi, hogy a Színészdramaturgia megírásához ilyen fiatalon még kevés a tudása, ezért rejtőzik Sztanyiszlavszkij, illetve az addigi magyar színházi szakszövegírók, Egressy és Hevesi mögé. Megtámogatja tudását velük, illetve sokszor hivatkozik Nádasdy Kálmánra, idézi egykori osztályfőnöke szavait. Ruszt a saját színésznevelésével párhuzamosan írja meg a megkerülhetetlen és megtagadhatatlan példakép, a rá akarata ellenére is hatással levő Nádasdy színésznevelését. Tehát képtelen létrehozni teljesen önálló struktúrát.

Én már egy erős Ruszt-kánonba születtem bele, ráadásul zalaegerszegi vagyok, ahol Ruszt a kultúra isteneként él. Láttam egy előadását élőben, egyet felvételről, olvastam az interjúkötetét, a kánon egyre jobban erősödött bennem, talán érezni véltem abból a lebilincselő hatásból valamit, amiről Zsótér beszélt. Ehhez képest a Színészdramaturgia csalódás, nagyon vártam valamit, de nem kaptam semmit. Olyan távolságtartóan semleges a szöveg, hogy semmilyen szinten nem tudok kapcsolódni hozzá. Végtelenül untat pár oldal után. Ráadásul a gondolkodása és esztétikája teljesen elavult, abban a színházi légkörben, amiben jelenleg élünk, hasznosíthatatlan ez a mű.

A Ruszt-könyvek a legenda légkörét tartják fenn elsősorban azoknak, akik megélték azokat az időket. Valószínűleg egy Ruszt-monográfia mindent helyre tenne, furcsa módon ennek megírására képtelenek mindazok, akik olyan közel voltak hozzá, és akiknek ezt meg kellett volna írniuk. Akkor értelmeződne a Ruszt-kánonban ez a most kiadott szövegegyüttes is, és Ruszt alaposan megszerkesztve kiadott naplója is. Ezt a munkát addig lehet elvégezni, amíg élnek azok a tanítványai, akik közvetlen viszonyban voltak vele aktív színházrendezői korszakában. És abban a pillanatban, amikor a tanítványok is meghalnak, ez az egész remittendává válik.