A rendszerváltást követő demokratikus Magyarországgal egyidősen bizonyos jelenségeket nehéz megérteni. Az időről időre kirobbanó ügynök-botrányok például ilyenek: vajon miért nem tárták föl, hozták nyilvánosságra és zárták le ezeket az aktákat még valamikor a kilencvenes évek elején? Miért marad el hazánk múltfeldolgozásában rendre a szembenézés? A baj ott kezdődik, amikor a feldolgozás közérdeke helyett a hallgatás közös érdeke érvényesül. Mintha a 20. század viharai közepette csak újabb és újabb kollektív némasági fogadalmakkal lehetett volna tiszta lapot hazudni. Márpedig ismerjük a mondást: amelyik nép elfelejti történelmét, arra ítéltetik, hogy újraélje azt.

Van mit felejteni, lenne mit feldolgozni. A Mohácsi-testvérek egy falu színjátszóinak 1946-ban szinte hétköznapi, hajszál híján feledésbe merült tragédiája ürügyén bontják ki Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című pesszimista látomásukat egy egész nemzet tragédiájáról. Volt mit ünnepelni Lovasberénynek a negyvenhatos búcsú ominózus napján: megint túléltek egy világégést, megint kaptak egy esélyt az újrakezdésre, bűneiknek, ha nem is bocsánatára, de együttes feledésére. Csakhogy a felszabadító szovjet hadsereg hősei nemzeti szimbólum helyett kívánatos menyecskéket láttak a János vitéz felpántlikázott honleányaiban, akiket annak rendje és módja szerint sorra erőszakoltak volna, ha rohamuk ironikus módon meg nem törik a huszárruhás-fakardos legények derekas ellenállásán. Idáig a történet népmesei bája: egy balladai fordulattal másnap öt falubelit felraktak a szibériai transzportra, hogy az otthon maradottaknak megint legyen mit feledni.

Az Egyszer élünk... első felvonása a Mong Attila oknyomozó riportja által néhány éve feltárt történetet egy többszörösen megalázott, kompromittálódott, tabukkal terhelt nép második világháború utáni mitologikus látleletévé sűríti, miközben a zsúfolt színen minden személyes, életszerű, intim marad. A második felvonás általánosabb, időtlenségbe merevített, abszurd síkon mozog. Mesei fordulatokból szőtt nyelvezete és minimalista díszlete eltávolít a tűpontos korrajz személyes sorsokon keresztül felmutatott, sokszálas sűrítettségétől, miközben hol az első felvonásban megrajzolt történelmi tablóra, hol a mai magyar közéletre játszik rá utalásokkal, párhuzamokkal. Az utolsó szín a rendszerváltás előtti közelmúlt langyos-poros állóvize, mely a maga életszerűségében is abszurd miliőjével fogja össze és kerekíti egésszé az előző két felvonást.

Az első szín az auschwitzi “végső megoldást” követően funkcióját vesztett zsinagóga, mint kocsma és kultúrház, ahol elfojtásokkal teli, zaklatott református tiszteletes atyáskodik lelkileg súlyosan sérült nyája felett. A falunapra János vitéz-előadással készülő közösség tagjai jellegzetes korabeli típusok-sorsok felmutatói. Jóska, a falu rendőre meg-nem-győződéséhez hű, hajlékony gerincű örök verőlegény, aki minden kínos emléket szellemtelen frázisokkal üt el. Ilyen kínos esemény élő mementójaként kísért Jolán, a neurotikus, sokkos, egyszem-hazatért zsidó lány, egy “akit úgy utáltam” eposzi jelzővel emlegetett, haláltáborban elpusztult kisöcs nyomasztó emlékével terhesen. Imre a Don-kanyarban maradt barátjának helyét közösségben-színdarabban-ágyban betöltő, Bagóból János vitézzé előlépett szájhős, oldalán faluszépe-Iluskával. A villanyszerelő Bacskády hithű-ateista kommunista, aki pálinkával Isten-Istent koccint, mielőtt megpatkolná a zsinagóga vezetékét, mondván: “és lőn világosság, és látá Bacskády, hogy a világosság jó.” Milyen kár, hogy csak itt méltóztatik egy darabbéli Isten leereszkedni az eseményekhez: alig villan föl a fényár, máris lecsapja a megpatkolt biztosítékot, ráadásul az elfújt, de csodálatos módon öngyulladó gyertyák Jolán nagy örömére újból meghitté szelídítik a templomi félhomályt. Kinek-kinek megvan a maga fájdalma, lelkiismeretének titkos terhe, a kis közösség mégis, vagy éppen ezért, gyerekes örömmel készül a közelgő bemutatóra. Talán frissen megélt összetartozásukat, civódásuk mögött is tapintható családiasságukat irigylik a sarokban iszogató, idegenbe szakadt orosz katonák, akiknek minden szava kötekedés, provokáció. A vibráló feszültséget, az egyre-másra kialakuló konfliktusokat a tiszteletes igyekszik oldani, olyan ember hátborzongató türelmével hozva a diplomatát, akinek volt alkalma megtanulni mindent lenyelni. Nem hiába, a tűréshez itt jó iskola kell: minden fizikai erőszaknál érzékletesebben regél a szadizmusról, ahogy a három szovjet széttáncolja a “mosolygós” hidegtálat, amit áldozatosan gazdálkodott össze a faluközösség, kis társulatának. És mert nem lehet örökké nyelni, időnként sírni is kell, hát szaporodnak a mesei fordulatok és a jótékony balladai homály a tiszteletes katonák elől menekülő, náddá változott leánya, a fülek levágására specializálódott orosz kéjenc (“Van Gogh”) és a sátáni Lenin mózeskosárban vagy arany-ezüst-bronz hármas koporsóban exportált ikerfiai körül. Egy olyan világban, ahol éppen a mesék segítenek túlélni a valóság minden rémtörténetnél lidércnyomásosabb irracionalitását. “Meghalni könnyű, élni nehéz!” – vetik keserűen ironikus mentségként a váratlanul hazatérő, helyét rég betöltve találó, értetlen Horváth János szemére, aki nem átallott szép emlékből vak-nyomorult túlélővé sűrűsödni. Elmenni, elhurcoltatni, meghalni könnyű, itthon maradni és túlélni nehéz, hazatérni és beilleszkedni meg borzasztóan nehéz. Így lesz a néhai János vitézből az új szereposztásban vak strázsamester, “a hazatérés allegóriája”, hogy a kitörő botrányt követően postafordultával induljon vissza Szibériába: az első felvonás konkrét időhöz-helyhez kötött múltjából a második felvonás stilizált időtlenségébe.

Az új színen a legények vöröslő lakkal bevont, a színpad mélysége felé perspektivikusan szűkülő kulisszák között nyögik egy brutális Holle anyó diktatúráját, mint könnyeikkel esőt csinálók, százkilós tollpárnákkal havat rázogatók, míg a leányok valahol az Üveghegyen táncolják szét Hamupipőke üvegcipőit, fájó kishableány-lábaikkal törve szilánkokra mindazt, ami a párt átható tekintete előtt üveggé változott. Aki meghal, sem hal meg: égig érő paszulyon dönthet, engedelmeskedik-e az élők hívásának, és visszatér-e oda, ahol már nincs helye. Ki mókázni-cigarettázni marad, mint Karcsi bácsi, ki azért, mint Jolán, mert szégyellne találkozni apjával, aki meztelenül látta őt a gázkamrában. A maga hétköznapiságában leginkább szívszorító érve mégiscsak Zolikának van: az is fájó, ha életedben jelentéktelen vagy, de ha halálod nem tűnik fel senkinek, az egyenesen őrjítő.

A “bajszos-tejbegrúz” Sztálin halála után egyszeriben más világ lesz itt, ezen a Seholország-Másvilágon: egy semmiből előtermő újabb Lenin-ikerfi bratyizik negédesen az élő és holt magyar kényszermunkásokkal, akiknek ízes nyelvét magától Petőfi Sándortól tanulta – hol máshol, mint a legendás Barguzinban. Bizalomkeltő gesztusként azzal kezdi az új éra megalapozását, hogy gondolatával előteremti a leányokat, illetve kimenekíti Horváth Jánost a fából vasbolsevik büntetőalkalmatosságból, helyére vezényelve a teljes előző kurzust.

Szegény Jancsi hiába kérte a Don-kanyar borzalmai közepette a Jóistent, vegye el látását, most mégiscsak visszakapja; az is a többiek öröme, hogy a mennybéli kártalanítás túlbuzgása révén kiolvasható belőle az angolok elleni 6:3. Pedig a bajoknak koránt sincs vége. A magyarimádó orosz tisztek sajnos kénytelenek ráébredni, hogy ezek a magyarok nem eléggé magyarok: nem tudják kívülről a Petőfi-féle igazi János vitézt, csak az annak alapján írt Kacsóh-féle daljátékot (nyilvánvaló áthallással a Nemzeti Színház műsoráról azóta levett darab körül kialakult vitára). Indulhatnak neki a nagyvilágnak, botladozzanak csak haza, ha ott kellenek még az ilyen nemigazmagyarok.

A harmadik felvonás nélkül elvarratlanok lennének a szálak, hiányos maradna a nagyszabású vízió. Ám a végére mintha elfáradna a darab: kevesebb a nyelvi humor és a helyzetkomikum, kiszámíthatóbbak a fordulatok. Még akkor is, ha a lendületvesztés kifejező, és a szaporodó kínos csöndektől vontatott párbeszédek és ténfergés egy kilátástalan szocialista kisváros reménytelen várakozását jelenítik meg, a nyelvi közhelyek pedig a gulyáskommunizmus cinikus formalizmusát illusztrálják. Ismét a faluban járunk, aminek időközben átalakult kulisszái mindkét előző szín hangulatából őriznek valamit: az egyikből porosságát, a másikból kietlenségét. Ezúttal is ünnepségre készülnek a megmaradt falubeliek, csakhogy most örömtelen szorongással. Az “egyszemélyes klerikális reakcióvá” és besúgóvá vedlett tiszteletes például nem tud elég anyagot összehordani jelentéseiben (“református lelkész nem gyóntat”), a piti pártfunkcionáriusként megrekedt Bacskády pedig karót nyelt, karrierista nejének szemrehányásait tűri, miközben előző feleségét, a főkádernévá és nagyvilági színésznővé avanzsált Iluskát várják november 7-ét ünnepelni. A rendszer kiforrta magát, az öncenzúra működik, a kétes elemek eltávolítva, így Lenin harmadik ikerfia már konszolidált műmosolyával terrorizál – még az sem zökkenti ki politikus-nyugalmából, hogy megérkezik a valaha transzportáltak egész díszes kompániája, halottastul. A férjeit váltogatva mindent túlélő Ilonka elrejtőzhet ugyan azok elől, akiken túllépve hol életéért, hol puszta pozícióért prostituálta magát, de sorsa elől nem menekülhet – feltűnő férjeken-korszakokon átívelő terméketlensége: gyermektelensége. A hazatértek integrációjának feltétele természetesen szigorú szilencium, míg a sokasodó tabukra egyre nehezebben találnak feloldást mesebeli fordulatokban: helyettük erre a felvonásra már csak cinikus-demagóg közhelyek és semmitmondó, bármit alátámasztó bibliai citátumok maradnak.

“Aki meghal, az halott!” – kiáltja őrjöngve Horváth János a minden felvonásban viszszatérő baljós mondatot, ezúttal tudatosan beteljesítve az átkot: a munkatáborban viselt ruhájukban rekedt halottak csendes szomorúsággal, fejcsóválva, komótosan sétálnak ki a színről, hét nemzedéken át tartó éjfekete magányban hátrahagyva az élőket.

A Mohácsi-testvérek sokszereplős, szimultán cselekvésekkel zsúfolt színpada nagyszerű terep a társulati létezés felmutatására, amit a Nemzeti Színház színészei tökéletesen ki is használnak. Összjátékuk révén létrejön az a sokdimenziós egység, amelyben bármely szereplő követésén keresztül kibomlik a történet a maga teljességében, míg minden személyes sors felmutatása kizárólag ennek az egésznek a szolgálatában történik. Kulka János megformálásában Lenin mindhárom ikerfia a hatalom szimbóluma, más és más aspektusból megragadva: hol exhibicionista-kreatív szadista, hol korlátolt-kemény tanárfigura, hol a megszálló hatalom rendíthetetlen kedélyű, cinikus bábkádere. Stohl András megfeszített nyaka, szálegyenes tartása ellenére lesütött szeme, meg-megránduló arcizmai beszélnek a hallgatásra-tűrésre kárhoztatott tiszteletes elfojtott fájdalmáról, tompított indulatairól és a közösségért személyes megalkuvás árán vállalt felelősségről. A kis falu lelki és szellemi vezetőjének áldozatosságából a harmadik felvonásra semmi sem marad: a nyájat nem sikerült megvédenie, a nemesebb cél elvesztésével pedig a hit próbáján is elbukott, szemhunyása-megalkuvása egyszerű magánalkuvá degradálódott. Stohl rajzolatában ennek a felvonásnak a tiszteletese megtört és kiüresedett: szorongása már nem a másokért felelő atyáé, hanem a magáért izguló konformistáé. Kis szerepében Fehér Tibor mélységében mutatja fel a mellőzött, kinevetett Zolika szürke kis tragédiáját a világégésben: hiábavaló igyekezete, csendes fájdalma szavak nélkül is megszólal. Makranczi Zalán becsületes, szikár, komoly Horváth Jánosa mesebeli ellentétpárja Hevér Gábor bővérű, ripacs, vásári komédiás Imréjének. Tompos Kátya Gittája szépreményű csitriből serdül koravénné, Bánfalvi Eszter csalódott, örökmásodik Katija pedig akkor keseredik meg végképp, amikor a személyes sorsküzdelmek értelmüket vesztik a közös sorstalanságban. Az árnyalt színészi játékon keresztül sűrűsödhet intenzívvé az egyes felvonások sajátos atmoszférája, elválaszthatatlanul a mitologikus, népmesei, bibliai és politikai fordulatokból gyúrt szöveg költőiségétől és Kovács Márton mindvégig kísérteties alaphangulatot teremtő zenéjétől, amit a színpad integráns részeként megjelenített zenekar tolmácsol. Khell Zsolt díszlete mindhárom színpadképbe muzeális jelleget csempész, ironikus utalásként a folyton elfeledni-megtagadni próbált múltra: szétszórt posztamenseinek vitrinjében hol a zsinagóga néhai tórája, hol “Van Gogh” pánsípja, hol az első ízben hazatérő Horváth Jánostól elszedett zsebóra tűnik fel, melyen megállt az idő. A zene a második felvonástól kezdve lassanként átveszi a mesebeli fordulatok szerepét, hogy a szaporodó tabuk közepette egyre csendesebb nép fájdalmáról sírjon. Jelentőségére először a Gulág-parancsnok haragja világít rá: “ez a muzsika zeneszerű... Önmaguk sírásójává akarnak válni? Csúnyán zenéljenek, legjobb tudásuk szerint!”, hogy az előadás végére a hangszerek maradjanak utolsó eszközként a végtelen magány és kétségbeesés kataklizmájának kifejezésére.

Az átkot harmadszorra beteljesítő ominózus mondat Jézus szavainak parafrázisa: “kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat”. Ilyen radikális, ősök-gyökerek-emlékek hátrahagyásával, ószövetség felbontásával-megújításával járó új szövetséget csak isteni megváltó kínálhat – egyszer. Ehelyett hányszor kellett azóta újabb és újabb önjelölt megváltók kezéből elfogadni a tabuk és felejtés árán kínált Tündérország álomképét a túlélésért? Márpedig az ígért Egy Megváltó után a forgatókönyv szerint már csak az Apokalipszis várat magára. De a legfélelmetesebb mégis az a lehetőség, hogy a földi helytartóknak nincsen égi ura, idelent pedig a végítélet érdeklődés hiányában továbbra is rendre elmarad. Mert akkor egyszer éltünk, és a tenger azontúl tűnik semmiségbe.Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Játsszák: Bánfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya, zenekar: Kovács Márton, Rozs Tamás, Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tamás, zeneszerző: Kovács Márton, zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa, díszlettervező: Khell Zsolt, jelmeztervező: Remete Krisztina, dramaturg: Mohácsi István, Perczel Enikő, koreográfus: Bodor Johanna, világítás: Bányai Tamás, rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia, rendező: Mohácsi János.

---