Camus és a színház

Nem sokkal azután, hogy Albert Camus 1957-ben, 44 évesen megkapja az irodalmi Nobel-díjat (s ezzel a díj történetében a 42 évesen kitüntetett Kipling után a második legfiatalabb író), arra készül, hogy saját színtársulatot szervezzen, és a színháznak szentelje további éveit. André Malraux akkori kulturális miniszterrel 1959 őszén megállapodik, hogy átveszi a párizsi Récamier Színházat, ám a terv Camus 1960. január 4-i halálos autóbalesete következtében meghiúsul.

A színházi munka nem hirtelen ötlet, hanem Camus egész életét végigkísérő tevékenység, érdeklődés és elkötelezettség. Ebbe a munkába a színészet, a rendezés, a dramaturgia, az adaptálás, a drámaírás és a fordítás egyaránt beletartozik.

Életútja színházi vonatkozásainak itteni előtérbe helyezése nem kisebbíti írói nagyságát, hanem rávilágít alkotói sokoldalúságára, amelybe a filozófiai esszétől a színészetig számos kifejezési forma beletartozik. Drámáinak, színpadi világának megértéséhez súlyos hiba volna elhallgatni-elfojtani azt a tényt, hogy gyakorló színházi ember is volt, melynek tapasztalata nyilvánvaló nyomot hagyott drámai szövegein. Miként – más Nobel-díjas írókat említve – Harold Pinter kapcsán sem mellékes az a tény, hogy Pinter legalább annyira volt színész, mint amennyire író. Samuel Beckettről sem árt tudni, hogy a dublini Trinity College francia-olasz szakán alapos ismereteket szerzett a francia drámáról, és több darabban színpadra is lépett, az 1960-as évektől pedig rendezőként jelentős előadásokat hozott létre saját színdarabjaiból. És – a Nobel-díjas drámaírók körén kívüli – Brecht kapcsán is érdemes tekintetbe venni, hogy pályája utolsó éveiben befejezett irodalmi műve nem volt, csak rendezése, és a Berliner Ensemble próbáin gyakran hangsúlyozta, hogy önmagát – az egyetlen Charlie Chaplint leszámítva – a világ legnagyobb rendezőjének tartja.

Camus-nek élete során a színház volt az állandó, mindig megújuló szenvedélye. Mint élete utolsó évében egy tv-interjúban mondta, “a színpad az az egyik hely a világon, ahol boldognak érzem magam”. A 22 éves Camus 1935-ben, Algírban egy vándortársulathoz szerződik, amelyben hősszerelmes szerepeket játszik. A rákövetkező év elején részt vesz a politikailag elkötelezett, a Munka Színháza nevű csoport megalakításában, amelynek első premierje (a fent már említett) André Malraux-nak A megvetés kora című műve, amelyet Camus adaptál színpadra. A Munka Színháza keretében a következő évben megrendezi Puskin A kővendég című darabját (benne Don Juan szerepét játssza), és Synge-től A nyugati világ bajnokát (amelyben ugyancsak a főszerepet, Christy Mahont alakítja).

1937 őszére a korábbi csoport feloszlik, de Camus új társulatot szervez, a Csapatszínházat, amely – programadó nyilatkozata szerint – “igazságot és egyszerűséget, érzelmi feszültséget és kegyetlen drámai cselekményt vár el a bemutatandó daraboktól”. ’38-ban bemutatják Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket, Copeau átiratában, Camus-vel Ivan Karamazov szerepében. Lefordítja az Othellót, de a próbafolyamat a háború kitörése miatt félbeszakad, és a társulat feloszlik. A fordítás kapcsán Camus a következőket jegyzi fel: “Shakespeare fordítói soha nem törődtek azzal, hogy a színészre, a dikcióra, a cselekményre, annak sodrására helyezzék a hangsúlyt”. Egy olyan író szavai ezek, aki tisztában van a színházi gyakorlattal, aki nem csupán irodalmat lát Shakespeare-ben, hanem azt, ami az eredetileg is volt: színházat.

Ebben az időszakban Camus már hozzáfog a Caligula megírásához, és azt tervezi, hogy majd ő játssza a címszerepet. A témát Suetoniustól veszi, és a darabban több történeti tényt is felhasznál, mint például a költői versenyt vagy a császár színészként való szereplését. Jellemző módon olyanokat, amelyekben a teatralitás meghatározó mozzanatként van jelen. A darab első változatával elégedetlen, többször átdolgozza. 1944-ben jelenik meg az első kiadás, de később is javít a szövegen, még 1957-ben is változtat rajta. (A darab első megjelenését követően a Combat című újságban, melynek ekkor munkatársa, Suetonius néven írja alá a cikkeit.) Az ősbemutatóra 1945 szeptemberében kerül sor, a címszerepet Gérard Philipe játssza (aki ezzel párhuzamosan A félkegyelmű filmfőszerepét forgatja). 1955-ben Camus maga olvassa fel drámáját a Théâtre des Noctambules-ben, ahol nem is annyira olvassa, mint inkább eljátssza az egész darabot. (Ugyanitt volt öt évvel korábban Ionesco A kopasz énekesnőjének az ősbemutatója.) Aztán 1957-ben az Angers-i Fesztiválon, majd pedig 1958-ban (már Nobel-díjas íróként) Párizsban, a Nouveau Théâtre is megrendezi a művet. A Caliguláról egyébként a Nobel-díj beszédében is említést tesz, mint mondja: “Amikor műveim megírásába kezdtem, már pontos tervem volt: először is a tagadást akartam kifejezni, azt is három formában. Regényben: ez volt a Közöny. Drámában: Caligula, Félreértés. Ideológiában: Sziszüphosz mítosza”.

1941–43 között megírja a Félreértés című drámáját. ’43 nyarán A legyek főpróbáján megismerkedik a szerzővel, Sartre-ral, aki az év vége felé megkéri Camus-t, hogy rendezze meg a Zárt tárgyalást és játssza el benne Garcin szerepét. A párizsi bemutatót betiltják, de később a produkció Dél-Franciaországban turnézik. 1944 tavaszán “lakásszínházi”, műkedvelő keretek között megrendezi Picasso A telibe viszonzott vágyakozás című darabját, a szereplők között: Sartre, Beauvoir, Queneau, a nézők soraiban: Barrault, Braque, Lacan; az eseményt Brassaï fotózza. Ugyanebben az évben kijön és színre kerül a Félreértés.

Amikor 1947-ben megjelenik Camus korszakos regénye, A pestis, Jean-Louis Barrault arra kéri, írjon a pestis témájából darabot (mindkettejüket komolyan inspirálja Artaud Színház és pestis című előadása/esszéje, amelyet Camus 1934-ben a Nouvelle Revue française-ben olvas). 1948-ban e témából Camus megírja az Ostromállapot című drámát, amelyet azon az őszön mutat be Barrault társulata (akinek a darabot ajánlja). 1949-ben elkészül Az igazak című negyedik – s egyben utolsó – drámája, mely decemberben az Hèbertot Színházban kerül közönség elé.

Pályája későbbi részében – mint annak kezdetén is – saját darabok helyett adaptációkat, dramatizálásokat készít. Az e munka iránti motivációját és érdeklődését a következőkkel indokolja: “Amikor darabot írok, akkor az író dolgozik a művön egy nagyobb és átgondolt terve alapján. Amikor színpadra alkalmazok egy szöveget, akkor már a rendező dolgozik a színházról alkotott saját véleménye szerint. (…) Mivel én szerencsére nem csak író, de színész és rendező is vagyok, lehetőségem nyílik rá, hogy kipróbáljam e tézis alkalmazását. Szövegeket, fordításokat vagy színpadi átültetéseket rendelek magamtól, melyeket aztán úgy alakíthatok a próbákon, ahogy azt a rendezés megkívánja”.

Az 1950-es években Pedro de Lariba középkori misztériumából megírja A szellemek című darabot, átdolgozza Calderon Szent áhítat a Megfeszített iránt című drámáját, Faulkner művéből megírja a Rekviem egy apácáért című színdarabot, amelyet maga rendez. A Mathurins Színház két évig telt házzal játssza, s néha Camus – ha a helyzet úgy hozza – színészként beugrik a kormányzó szerepébe.

Az 1957-es Angers-i Fesztiválra átdolgozza és megrendezi Lope de Vega Olmedo lovagja című drámáját, s ugyanott a Caligulát is színpadra állítja. 1958 során készül el Dosztojevszkij Ördögök című regényének adaptációjával, amelyet 1959 januárjában mutatnak be, és öt hónapon át játszanak. Az év nyarán Velencében Camus rendezi meg a Dosztojevszkij-regényből írott darabot.

1958-ban színházi szemléletéről ezt mondja: “A tragédia híve vagyok és nem a melo-drámáé, a teljes részt vállalásé és nem a kritikus magatartásé. Shakespeare-t és a spanyol színházat szeretem. És nem Brechtet”. 1957-ben, Az igazak című drámája amerikai kiadásának előszavában pedig ezt írja: “Egy meglehetősen hosszú rendezői, színészi és drámaszerzői tapasztalat után azt tartom, hogy nincs színház az odakívánkozó nyelv és stílus nélkül, és nem tudok elképzelni olyan drámai művet, amely klasszikus drámáink és a görög tragédiák példájára ne az emberi sorsot állítaná középpontjába, a maga egyszerűségében és nagyságában”. Mint e minták is mutatják, Camus a helyzetek drámáját tartotta lényegesnek, és nem a lélektani drámát, a létbe vetett ember szituációját, s nem annak lelki komplexusait. Caligulája is erre példa. (Camus szavait a fentiekben Roger Grenier Albert Camus: Tűző nap és árnyék. Intellektuális életrajz című művéből – Örvös Lajos fordításában – idéztem.)

A Caligula magyar színpadon

A Caligula magyarországi bemutatója 1976. január 9-én volt Pécsett, a Kamaraszínházban. (Előtte magyarul 1969. május 31-én Erdélyben, Nagybányán az Északi Színház már színre vitte a darabot, Kovács Ferenc rendezésében, Csíky Andrással a címszerepben.) A pécsi előadást Paál István rendezte, akit 1974-ben távolítottak el a Szegedi Egyetemi Színpadról, s aki egy rövid, az Universitas Együttesnél tett kitérőt követően a Pécsi Nemzeti Színháztól kapott szerződést. Az itt töltött két évad során öt előadást rendezett, amelyek közül a Caligula és az Übü király voltak a legjelentősebbek. Camus darabjának címszere-pét Holl István játszotta.

1986 novemberében a Madách Kamarában Lengyel György rendezte meg Camus darabját, Cseke Péterrel a címszerepben. 2002 januárjában a Kassai Thália Színház Csiszár Imre színpadra állítását mutatta be. 2006 májusában a Radnóti Színház társulatával a Ruttkai Éva Színházban Mundruczó Kornél vitte színre a tragédiát, Caligulát Rába Roland játszotta. 2010 novemberében pedig a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában Csiszár Imre ismét megrendezte a színdarabot, Karalyos Gáborral a címszerepben.

E hat bemutató közül kétségtelenül a 35 évvel ezelőtti pécsi produkció a legjelentősebb. Az előadásról a Színház 1976. áprilisi számában Nánay István hosszú beszámolót közölt (27-31. old.). Ebben írja: “A pécsi előadás az évad kiemelkedő eseménye, mert mai olvasatú, árnyalt mondandójú, a dráma lényegét hűen leképező és ugyanakkor szokatlanul szuggesztív. Az előadás kérdéseket tesz föl. Anélkül, hogy alapjaiban eltérne a camus-i mű lényegétől, a hangsúlyok áthelyezésével, a darab születésétől eltelt ’majd negyven év történelmi tapasztalatait beépítve arra keresi a választ: lehet-e hatalommal “felülről” boldogítani? (…) Elvezetheti-e a terror a lázadáshoz, ha úgy tetszik: a forradalomhoz az elnyomottakat, vagy csak anarchista tetteket eredményezhet?” A Caligulát megformáló főszereplő kapcsán pedig a szerep és a színész életkorának jelentésadó vonatkozásáról beszél: “Caligula: Holl István. Elnézem a még szinte gyerekarcú Gérard Philipe fotóját: Caligula szerepében huszonhárom éves. Caligula Camus szerint huszonkilenc éves. Holl majd’ tízzel több. Sok minden adódik ebből az életkorból. Mindenekelőtt az, hogy ez a darab nem lehet az ifjúság vad ábrándjaival való leszámolás drámája”.

Holl István a bemutató idején 37 éves, Paál István 33. Camus 25 évesen fog bele a darab megírásába, 31 éves, amikor a dráma először megjelenik, s a következő évben mutatják be (45, amikor átdolgozza). A mintául szolgáló történelmi alak i. sz. 37-től 41-ig uralkodott, közel négy éven át, és 29 éves volt, amikor megölték. Valódi neve egyébként Caius (Camus felválta használja a drámában a két nevet), apja Germanicus, népszerű tábornok volt, akinek fiát még kiskorában a légionáriusok nevezték el Caligulának (ami kis sarut jelent), mert gyakran szaladgált katonának öltözve a katonai táborok sátrai között. (Amikor Camus 1937 táján elkezd foglalkozni a témával, a lakásában tartott két macskája közül az egyiket úgy hívja: Cali, a másikat pedig így: Gula.)

Szőcs Artur Caligula-rendezése

A Caligula egy színész és rendező színdarabja, nem csupán egy íróé. A mű tekinthető filozófiai tételek illusztrációjának vagy parabolának, szemlélhető pusztán irodalmi alkotásként – miként általában értelmezik. Ám Camus színdarabja, miként Szőcs Artur Caligulája is, mindenekelőtt színház. A pécsi bemutató felhasználja Camus szövegét, de rendezői szabadsággal bánik vele. Szőcs, aki az előadás dramaturgja is, a négy felvonásos (a magyar kiadásban kb. 70 oldalas) darabot egyben, szünet nélkül játszatja, a játékidő egy és háromnegyed óra.

A 2005-ben színészként végzett Szőcs Arturnak ez a vizsgarendezése. Ha már a 35 évvel ezelőtti pécsi bemutató kapcsán szóba kerültek az életkorok, akkor megemlíthető, hogy Szőcs, miként a címszerepet játszó Zayzon Zsolt is, 31 éves.

A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházába lépve a nézőket a játéktérben jelenlévő szereplők fogadják (Caligula kivételével, aki a darab kezdetén napok óta eltűnt, s nem találják). A nézők helye a terem két bejárata között kialakított mintegy 8-10 soros tribün, mely előtt az egész terem a maga teljes mélységében és szélességében játéktérként szerepel. A terem falai mellett körbefutó járások között a közel egy méter mélyre süllyesztett “színpadot” egy élénk zöld (mű) fűvel fedett “focipálya” tölti ki, s hogy biztosan ennek lássuk, egy fehér labda is ott van a térben (a kezdésig Széll Horváth Lajos dekázgat is vele), majd a játék során – az előadás második felében – az ügyelő egy kisebb műanyagzsákból kiszórt porral a kezdőkört is megrajzolja. (Camus – tüdőbetegsége ellenére – szenvedélyes híve volt a sportnak, kapusa volt Algír egyik klubcsapatának. Emellett – Brechthez hasonlóan, akinek a boksz volt a kedvence – szoros kapcsolatot látott a sport és a színház között. Míg Brecht a sportesemények izgalmát várta a színházi előadástól, Camus úgy tekintett a focipályára, mint színpadra, s a kapuban álló játékosra – így önmagára is –, mint színjátékosra.) A Lisztopád Krisztina tervező és a rendező által megteremtett játéktér-nézőtér kialakítással a nézők egyszerre ülnek lelátón és nézőtéren, s az általuk megfigyelt terület egyszerre színtér és játéktér: színház és sportpálya.

A színtér közepén egy keresztbe futó pást hol a fal mellett futó járások szintjéig emelkedik, hol a focipályával egy szintben van, hol annak szintje alá süllyed. Innen bukkan elő (a mélyből) a hosszan keresett, várt Caligula. Az előadás végén pedig e pást takarásából kapaszkodik fel, haldokolva, miközben a többiek a pálya füvében virító apró virágokból tépnek ki párat s hajítják a császár után a gödörbe.

A játéktérnek a nézőkhöz közelebbi része fölött két nagyméretű monitor lóg, amelyeken – az előadás során, időről-időre, de nem folyamatosan – vagy korábban rögzített felvételek futnak, vagy a játéktérben elhelyezett videókamerák élő képét láthatjuk az előadás éppen futó kiemelt mozzanatairól. A képi és mediális megkettőződés mellett az ügyelői pult mikrofonja is rendszeresen játékba lép. A baloldali járás mélyén áll az ügyelőpult, mindvégig láthatóan, s az ügyelő – ha nem is színészként, de közreműködőként – folyamatosan szerepet kap az előadásban. Néha a színészek kiszólnak neki, hogy a drámában épp elhangzott mondatokat ismételje meg. S mint egy margóra írott nota bene!-ben, az előadás aláhúz, megjelöl, kiemel bizonyos pontokat, pillanatokat. Mondjuk Caligulának ezeket a szavait, hogy: “Minden kormányzat lop, ezt mindenki tudja. De különböző módon lop. Én nyíltan fogok lopni”.

Az ügyelőn kívül a súgó is mindvégig láthatóan – de nem demonstratív módon, inkább semlegesen – jelen van a játékban (kezében a példánnyal), de ő benn, a “katlanban”, a színészek között, többnyire a Helicont játszó Pilinczes József társaságában, a füvön fekve. No, nem azért, mintha Pilinczesnek kellene súgnia, hanem azért, mert így kvázi szereplőként lehet jelen a szituációban. Hogy szükség is lehet rá, az a bemutatón be is bizonyosodott, amikor az egyik (eredetileg 3. felvonás végén szereplő) jelenetben a két széken egymással szemben – a nézőknek profilból – ülő (s a két monitoron premier plánban is látható) Caligula és Chaerea között, a nézőkkel szemben ülő súgóhoz Széll Horváth Lajos odaszólt, hogy segítsen folytatni a szöveget.

Az ügyelő és a súgó ilyen leplezetlen jelenléte mellett a színlapon külön szereplőnévvel nem jelölt (a drámában patríciusok, szolgák, költők néven megjelenő) mellékalakok között – akiket ebben az előadásban négy színész (Märcz Fruzsina, Györfi Anna, Bánky Gábor, Németh János) játszik – Bánky Gábor az, aki több ízben kiszól a nézőtérre. Többnyire olyasmiket mond, ami nem Camus drámájából való, hanem vagy az előadás létrehozásával kapcsolatos (pl. hogy nem a színészek akarták műsorra tűzni ezt a darabot, s eljátszani összesen hatszor/hétszer), vagy a nézői helyzetet, magatartást piszkálja. Állandó kelléke egy apró notesz, amelybe “felírja” a közönséggel kapcsolatos megfigyeléseit, és megjegyzéseket tesz a nézőkre vagy az előadásra.

A játéktér kialakításából, a nézőkhöz való viszonyból, az előadás működtetéséhez nélkülözhetetlen tényezők leplezetlen bemutatásából nyilvánvaló, hogy Szőcs Artur rendezése olyan előadás, amely vállalja és hangsúlyozza saját színházias/teátrális jellegét, amely nem illúziót kíván kelteni, hanem amely úgy mutat be bizonyos színházi helyzeteket, hogy egyben kísérletet is folytat velük (és általuk).

Camus drámája azt a helyzetet mutatja be és vizsgálja, amelyben valaki – hatalma birtokában – bármit megtehet. A hatalomnak azonban az a természete, hogy akinek ez az aspirációja, célja, vágya, annak a meglévő hatalma sohasem elég, mindig többet akar. Caligula teljhatalma birtokában a lehetetlent akarja elérni-megszerezni: a holdat. A monitoron megjelenő hold-képek mellett a kellékként szereplő hófehér labda is a holdra utal. Ha van halál, de nincs túlvilág, ha van teljhatalom, de nincs mindenhatóság, akkor mit tesz/tehet ebben a helyzetben egy/az ember – ezt a helyzetet vizsgálja Camus, és ezt a szituációt feszegeti és hozza közel az előadás.

Amikor a nővére s egyben szeretője, Drusilla halála miatti bujdokoló gyász után soknapnyi távollétet követően a Caligulát játszó Zayzon Zsolt megjelenik, tébolyultnak látszik. Caligulája zilált, zavarodott. Mondataiban – a dráma szövegétől eltérően – össze-
vissza vannak cserélve a szavak, az értelmetlenség határáig kusza az, amit mond, és arckifejezése is groteszk, a mondatok végén vigyorba torzul. A szeme is egy másik világból tekint ide. Mindez a játék első félórájában (a Camus-dráma első felvonásában) van így. Aztán – a dráma szerint – eltelik három év (amit az ilyen egyben játszott, összevont előadások nehezen tudnak érzékeltetni), és már egy másik Caligula áll előttünk. Már nem abban látszik az őrültség, ahogyan beszél és kinéz, hanem a döntéseiben, a megteremtett helyzetekben, abban, ahogyan az emberekkel (az alattvalóival s egyben polgártársaival) bánik.

Zayzon barna, hosszú ujjú trikóban és barna nadrágban, mezítláb van az első rész alatt és az előadás végén. Aztán amikor a drámában (a harmadik felvonás elején) “vásári népünnepélyre emlékeztető” stílusú betétjáték kezdődik, Zayzon pomponlánynak öltözve jelenik meg, sárga színű sportszárban, kék szoknyában és trikóban, a széleken sárga díszítéssel (mellén a “csapat” jele: C), és a kezében sárga pomponnal. A játéktér mélyén (a pályán túl) öltöznek át a többiek is, és a jelenet során – dübörgő zenére – előadnak egy pompon számot, mintha egy focimeccs szünetében volnánk.

Az előadásban egyébként minden közreműködő mindvégig a színházteremben van, még ha nincs is mindig a színen. A szerepbelépés, az átöltözés, az eszközök előkészítése, a kamerák beállítása mind-mind a közönség szeme láttára történik. A rendezés, a megteremtett színházi helyzetek azonban nem ezeket a technikai mozzanatokat állítják előtérbe, s nem is kezelik őket egyenrangúként a drámai stációkkal. Csupán nem tesznek úgy, mintha nem lennének (s mondjuk, a sötétség leple alatt lopakodnának be technikusok és színészek, hogy titokban hajtsák végre egy-egy jelenetnek az előkészületeit).

Zayzon Zsolt a címszerepben vibrálóan sokszínű figurát teremt, tipizálhatatlan és beskatulyázhatatlan, alakításában a kiszámíthatatlanság az egyik meghatározó tényező. Nem teszi egzaltálttá vagy szélsőségessé Caligula alakját, nem növeszti fel, nem távolítja el, s ezáltal azt is érzékelteti, hogy nem annyira az alak a rendkívüli, mint annak a helyzete. Ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy bárkiből lehet Caligula, aki korlátlan hatalom birtokába jut, s hogy elhibázott az a társadalmi berendezkedés, amelyik ezt lehetővé teszi. Caligula/Zayzon eszközei, a mimikri, a színlelés, a manipuláció, a kiszámíthatatlanság, a “ha megtehetem, meg is teszem” elve és gyakorlata nemcsak színészi fortélyok: az előadás aláhúzza, hogy vannak politika erők, amelyek ugyanezekkel az eszközökkel élnek (vissza).

Az előadás színészei között a rendező két vendéget is szerepeltet, mindkettejükkel már többször együtt dolgozott korábban. Caesonia szerepében Cseh Judit, Scipio szerepében Rusznák András visz üdítő komplementer színeket az előadásba. Különösen a Caligulához való viszony bensőségességének, közvetlenségének bemutatásában, az állandó életveszélyben (és életszeszélyben) való lét higgadt tudomásulvételének bemutatásában eredetiek. Scipio apját a császár megölette, de ő mégsem gyűlöli, inkább megérti Caligulát. A császár elleni merénylet előtt így búcsúzik tőle: “Ha az út végére értél, ne felejtsd el, hogy szerettelek”. Éppígy megértő-elfogadó Caesonia is, Caligula szeretője, akit a dráma végén – saját halála előtt – a császár megfojt. Cseh és Rusznák alakításában egyaránt jelen van a megértés, az empátia Caligula iránt, ami izgalmassá és összetetté teszi helyzetüket és figuráikat.

Széll Horváth Lajos Chaerea-ként az az intellektuális összeesküvő, aki Caligula ellen annak világképe/filozófiája (és gyakorlata) miatt lép fel. Nyíltan konfrontálódik a császárral, vitázik, érvel, indulatba jön. Tulajdonképpen néhol éppoly szélsőségesnek, elvakultnak látszik, mint a nyitójelenet tébolyult Caligulája. Pilinczes József Heliconként a kedélynek és élvezetnek, a bölcsesség higgadt tapasztalatának a képviselője. Legtöbbször a füvön heverészik, barna, elöl nyitott köntösben, csupasz hassal, homlokán szemüveggel, s csak figyeli és kommentálja a történéseket.

A patríciusok, szolgák, költők összevont szerepeiben Märcz Fruzsina, Györfi Anna, Bánky Gábor és Németh János működik közre. Bánky gunyoros-ironikus tónust visz a játékba, s a nézőkkel való direkt kapcsolatteremtés révén időről-időre a kinn-benn határán egyensúlyoz. Németh János rezignált, beolvadó és megtört patríciust (szolgát stb.) hoz, Märcz Fruzsina fekete ruhában, szemüvegben, a játék alatt felöltött göndör szőke parókában, tanító nénis külsővel a komikus regisztert is megszólaltató, mozgékony figurát játszik. Míg Györfi Anna ujjatlan fekete ruhában, hátul összefogott és feltűzött hajjal a kétség, szorongás, tétovaság tónusait hozza.

Az előadásban fontos szerepet betöltő filmbejátszásokban, amelyeket Cserhalmi Sára készített (s amelyekben az előadás színészei láthatók), szerepelnek mezőgazdasági helyszínek; mező, amelyen Caligula traktort vezet, amit futva követnek a többiek. Megjelennek elhagyott épületek; a misinai tv-torony kilátóján kerengő szereplő; a pécsi belváros
ismert helyszínei: a Barbakán, a Sétatér, ahol a szereplők vagy csak mozgóképként mutatkoznak, vagy ahol a dráma kisebb részleteit felidézik. Többször visszatér egy régi temető képe, ahol az öreg sírkövek tövében heverészik Caligula, aki körül egy macska sündörög, amit időnként megsimogat. A gyilkolás, a vér, a megsebzett testek nem a játéktéren, hanem a monitorokon jelennek meg. Nem kell festékpatronokkal és kellékfegyverekkel ügyeskedni, a halál képe a képernyő segítségével is felidézhető.

Az előadás fináléjában a címszereplőt – aki az ellene szőtt összeesküvést saját döntésévé fordítja – a patríciusok megölik. A drámában csak egyszer előforduló zárómondatot (“Még élek!”) Zayzon Zsolt a haldoklás során többször elmondja. A zárójelenetben felhangzik Lionel Ritchie Easy (Like Sunday Morning) című száma. A dal egyszerre szól a szabadságvágyról (“I wanna be free to know the things I do are right”) és a szakításról/elválásról (“Girl I’m leaving you tomorrow”; “I wanna be free just me, babe!”). Ami egyszerre utal a darab kezdeti helyzetére (a társ elvesztésére) és a Caligulát mindvégig foglalkoztató, bármi áron elérni vágyott, korlátok és kompromisszumok nélküli szabadság eszméjére. A zene mindaddig szól, amíg a színészek a tapsrendre ki nem jönnek meghajolni.

Szőcs Artúr Caligula-rendezése nem hibátlan alkotás, de törekvéseiben és szemléletében méltó Camus világához, a darab hazai hagyományához és a kortárs színház minőségi törekvéseihez.

Albert Camus: Caligula

Fordította: Illés Endre

Szereplők: Zayzon Zsolt, Cseh Judit, Rusznák András, Pilinczes József, Széll Horváth Lajos, Märcz Fruzsina, Györfi Anna, Bánky Gábor, Németh János.

Díszlet – jelmez: Lisztopád Krisztina. Dramaturg: Szőcs Artur. Súgó: Kiss Hédi. Ügyelő: Háber László. Asszisztens: Markó Rita. A rendező munkatársa, filmek: Cserhalmi Sára. Rendező: Szőcs Artur.