Szakmai pályafutását 1985-ben, a Nemzeti Színház Stúdiójában kezdte, Bodnár Sándor kezei alatt. 1986-ban vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész tanszakára, s tanulmányait egy év katonaság után, 1987-ben kezdte meg. Osztályvezető tanára Marton László, a Vígszínház igazgatója volt. Tanárai voltak többek között: Iglódi István, Eszterházy Károly és Babarczy László.

1991-ben végezte el a Főiskolát, ahonnan a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. Két évet töltött ott, eljátszotta például a Yerma Viktorját, a Paraszt Hamlet Simurináját, a Rómeó és Júlia Tybaltját.

1993-ban szerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz, ahol megtalálták a főszerepek. Ezek közül a jelentősebbek: Komédiások – Price; Három testőr – D’Artagnan; Közjáték Vichyben – Festő; Chioggiai csetepaté – Titta Nane; A néma levente – Agárdi Péter; Kabaré – Cliff; Az ügynök halála – Biff; Amphytrion – Amphytrion; VI. Henrik – Gloster; Imposztor – Kazynski, a direktor; Veszedelmes viszonyok – Valmont vikomt; Dühöngő ifjúság – Cliff; IV. Henrik – IV. Henrik.

Rendezései: Christopher Hampton: Emberbarát; Csehov: Ványa bácsi; Pirandello: Nem tudni hogyan. (Ártatlan bűnök címmel játszották.) 2001-ben megkapta Pécs Város Nívódíját.

 

 

Solténszky Tibor: Nem vagy tüke, nem vagy tősgyökeres pécsi, de majd’ húsz éve itt élsz, itt dolgozol... Milyen város Pécs?

Rázga Miklós: Pécs fantasztikus atmoszférájú hely. Tizennyolc évvel ezelőtt szerződtem ide, már akkor úgy éreztem, hogy azonosulni tudok a várossal. Aztán különböző hullámvölgyeken keresztül, de itt maradtam. Jó itt lenni.

Gondolom, annál a döntésnél, hogy itt maradtál, sokat nyomott a latban a sok jó szerep, amivel megkínált a színház…

Igen, de én nagyon szeretem a lokálpatriotizmust magát. Ha valahova elmegyek, szeretem fölvenni az ottani szokásokat. Ha elmegyek külföldre, szívesen eszem az ottani ételeket, fölveszem a helyi sajátosságokat.

Bonyolult dolog ez, hogy az ember mit szerethet egy városban. Te szeretheted például a színházat...

De fontosnak tartom, hogy ne egy idegen honból odaereszkedett ember mondja meg, hogy mi az okos, mert az úgysem tudja. Tizennyolc év tapasztalata alapján, bár nem vagyok tüke, elmondhatom és a cselekedeteimmel is igazolhatom, hogy én Pécs város érdekeit tudom képviselni a színházban.

Pécs elég nagy város, sokféle érdeklődésű, sokfelé húzó, eltérő élményeket, másfajta szórakozást, művészetet kedvelő és kereső ember él a városban. Neked melyik a kedvenc pécsi közönséged?

Én nem szeretnék ilyen kategóriákat felállítani. Egy színházvezető nem mondhatja meg, hogy számára ki és mi a kedves. Lehet, hogy ha pár évvel ezelőtt színészként beszélgettem volna veled, elmondhattam volna, hogy én mit tartok ideálisnak, de mivel ez a város színháza, adózó állampolgárok tartják el, én nem jelölhetem ki az én ízlésemnek megfelelő utat. Természetesen, azért vannak irányvonalak, és a kérdésed valószínűleg erre vonatkozott. Ez egy népszínház, ha tetszik, ha nem. Budapesten a különböző intézmények összessége adja a népszínházat, itt Pécsett egy van, a Pécsi Nemzeti Színház. Ebben kell, ugye, operettet, musicalt, drámát, vígjátékot játszani. Én nem akarok itt most olyat mondani, hogy mi a szívem csücske és mi nem, mert nekünk azt is játszani kell.

Az a legfontosabb, hogy a színház “nézve legyen”. A kérdés, persze, hogy ezt a nézettséget hogyan produkáljuk. Hogy kifejezetten zenés irányultságú műsortervvel a szappanoperák közönségét akarjuk-e magunkhoz vonzani? Vagy az irodalmi alapértékeket szem előtt tartva, azt szórakoztató formában valósítjuk meg… Szerintem Shakespeare a maga idejében nem “magas művészetet” akart csinálni, hanem szórakoztatni akart. Olyan vívójeleneteket tett az előadásaiba, vértömlővel a színész inge alatt, hogy az látványos legyen. Nekünk ezt kéne nagyon tudni... Ez vonatkozik Csehovra is, akit szerintem félreértelmeztek sok éven keresztül, hiszen a legtöbb darabja a szerző szándéka szerint komédia.

Több olyan témát érintettél, amiről külön is komolyabb beszélgetésbe lehetne bonyolódni. De visszakanyarodnék a közönséghez. Könnyít-e a Pécsi Nemzeti Színház helyzetén és a műsorpolitika kialakításán az, hogy a város színházi értelemben nagyhatalom? Más ekkora városban nincs ilyen sok színház. Nemzeti Színház, Harmadik Színház, Horvát Színház, Janus Egyetemi Színház, Bóbita Színház, a nyári színház… Ezek levesznek bizonyos terheket a Nemzeti Színházról, ahogy én gondolom.

Ezek nem terheket vesznek le a vállamról, hanem nézőt visznek el. Sajnos, statisztikákat kell böngésznem… Nekünk nézettséget kell javítani, mert az katasztrofális a jelen pillanatban. De az Egyetemi Színház, ami nagyon jó légkörű alkotóműhely, nekünk nem lehet ellenfél, hiszen nekik nem a nézőszám növelése a fő törekvésük. A Horvát Színház mint kisebbségi színház, szintén nem ellenfél… Nekünk egymást segítve kell dolgoznunk. Például a Bóbita Bábszínház a kisgyerekeké, a tíz éves korosztályé. Az a célunk, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki velük, hogy a gyerekek, ahogy növekednek, a bábszínházból fokozatosan átszokjanak a Pécsi Nemzeti Színházba.

Tizennyolc év tapasztalata alapján a pécsi polgár mire megy be a színházba?

A pécsi polgárság már demográfiailag is elég széles spektrumú. Van egy kertvárosi lakóövezet, mintegy 60 ezer emberrel, van egy belvárosi népesség… Azt sem lehet sommásan kijelenteni, hogy “az egyetemisták”, mert vannak bölcsészhallgatók, vannak orvostanhallgatók, vannak műszakiak – itt is nagyon széles a skála. Nekünk olyan műsortervet kell kialakítanunk, amiben mindenki megtalálja a magának megfelelő előadásokat.

Milyen dialógust folytat a színház Pécs szellemi műhelyeivel? Mert valószínűleg ebben van a dolog kulcsa, hogy tudni kell, mi érdekli, mi vonzza a színházba egyébként szívesen járó embereket…

Fontosnak tartom, hogy a színház körül kialakuljon egy igényes réteg. Hogy a város életében egy premier esemény legyen. A premier bérlet birtokosának lenni rang legyen, egy életforma része. Sajnos, ez nincsen így. Szerintem a színháznak nagyon fontos, hogy kialakuljon körülötte egy szellemi holdudvar. Ebbe az irányba próbálok lépéseket tenni; például, a Jelenkor folyóirattal irodalmi esteket tervezünk, közös drámaíró pályázatot írunk ki. A város művészeti életével is szeretnénk szorosabb kapcsolatban állni, kiállításokat rendezünk, egy-egy bemutató előtt lehetne a kiállítás-megnyitó. Szeretnénk magunkhoz kapcsolni a város némiképp passzivitásba húzódó szellemi erőit. A színházat alapvetően agórának tartom, ahol természetesen nagyon jó, ha magas színvonalú előadások jönnek létre, de szinte ennél is fontosabb, hogy közösséget teremt. Ebben szeretnék eredményeket elérni. Elképzeléseim szerint ez majd felpörgeti az egész város színházba járási aktivitását.

Az agóra jó hasonlat. Én olyan színházban szocializálódtam, amely úgy gondolta, hogy hozzá tud szólni az adott korszak szellemi dialógusához, a közbeszédhez; arról szólt, amiről az emberek gondolkodtak, vagy esetleg gondolni sem mertek rá... Ezen a szellemi piactéren annak kell megjelennie, ami izgatja az embereket, amiről gondolkodnak, beszélnek, írnak. Milyen szerepet szánsz a kortárs drámának, egyáltalán, a kortárs irodalomnak a színház életében?

Erre nem tudok most válaszolni, ha majd kialakítunk egy agórát, ahonnan bizonyos jelzéseket kapunk, könnyebb lesz ilyen kérdésre válaszolni. Mi most első körben egy
gyermekszíndarab-pályázatban gondolkodunk. És nem szeretnénk, hogy a pályaművek beessenek hozzánk, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy nem. A pályázatra beérkező legjobb darabokat tovább zsűrizzük, s a legjobbakból egy felolvasó-sorozatot csinálunk. A felolvasásokon pedig a közönség is jelezni tudja, szavazhat arra, hogy melyik darabot szeretné látni a Pécsi Nemzeti Színházban. És a legjobbat igenis be fogjuk mutatni.

A színházvezetői pályázatodban két szerzőt is említesz, akire számítasz, két olyan színházi embert, aki színdarabokat ír és rendez is: Németh Ákost és Kiss Csabát. Konkrét tárgyalásokat is folytatsz már arról, hogy kortársaid, generációs társaid közül kik azok, akik esetleg megérdemlik, hogy a pécsi közönség találkozzon velük?

Azért azt szeretném leszögezni, hogy egy öt évre szóló pályázatról van szó… Az első évben a már említett drámaíró pályázat a fontos. Kiss Csabát lehetséges rendezőként jelöltem meg, ami természetesen nem zárja ki, hogy akár saját adaptációt vigyen színre. Ugyanez vonatkozik Németh Ákosra is. Öt év alatt szeretnénk majd látni őket is. De ezt egy kicsit odébb helyezném, majd amikor itt kialakul egy társulat… Most nemigen beszélhetünk társulatról, nagyon szűkös a csapatunk.

Hányan vagytok? Huszonketten, vagy annyian se…

Tizenöt színészünk van és hat nyugdíjasunk, ők is társulati tagnak számítanak, tehát összesen huszonegyen vagyunk.

Lehet-e társulatot építeni manapság? Mennyire kedvez a világ ennek?

Erről nagyon szívesen beszélek. Azt vettem észre, hogy a színházat csinálók és a színházat dotálók másként gondolkodnak erről. A társulati rendszerre mi, színházi szakemberek azt mondjuk, hogy ez azért kell, mert így teljesedik ki a műhelymunka stb. A pénzt adók, hivatalnokok vagy politikusok ezt nem értik, nem is érthetik, mert nincsenek benne a helyzetben. A mi feladatunk, hogy számukra érthetően elmagyarázzuk, mi értelme van a társulati létnek. Meg kell magyaráznunk, hogy egy megfelelő méretű, feladatokkal arányosan ellátható társulat gazdaságosabb, olcsóbb és működőképesebb. A “vendégművészekre” alapozott repertoár egyeztethetetlen, nem lehet a bérleteket kijátszani, tervezhetetlenné válik a műszak beosztása. Az más kérdés, hogy mi azt is tudjuk, ennek megvan az a hozadéka, hogy komoly műhelymunka alakulhat ki.

Ha a jobbszélső és a középcsatár nem edzenek együtt, nem fognak eredményesen összejátszani a meccseken, amikor tétre megy a dolog…

Látjuk, hogy összerántanak ugyan egy világválogatottat, amit aztán egy mezei, másodosztályú angol csapat lemos a pályáról.

Igen, a színház csapatmunka, ismerni kell egymás rezdüléseit, és azt a sok közös, hosszú próbán és a többi közös térben érjük el. Ezzel kapcsolatban megint a pályázatod egyik állítása jut eszembe. Azt írod, hogy “igényes darabokkal” szeretnéd a nézőket bombázni. Én azt tapasztalom, a színházban nem mindig a darab hat, hanem az, ahogyan csinálják. És ha nagyon jól csinálják, ha valódi csapat játszik, akkor az előadás terében olyan energiák jönnek létre, hogy majdnem mindegy, mi is az irodalmi anyag, a néző el lesz varázsolva. Tehát, erős társulat, elmélyült műhelymunka…

Én ezzel vitatkoznék, mert az együttgondolkodás alapját mégiscsak egy irodalmi mű határozza meg.

Színész-igazgatóként nyilván te nem a rendezői színházat képviseled. Mit gondolsz erről a XX. század végi trendről, amely alanyi művésszé emelte a színházrendezőt – az “alanyi költő” szófordulatot transzponálom, ha érthető…

Nem szeretem ezeket a kategóriákat, hogy rendezői színház, ilyen színház, olyan színház. Van a színház, amiben a rendezőnek nagyon fontos szerepe van. Szerintem akkor jó a rendező, ha a színészt jól tudja vezetni, van megfelelő koncepciója.

Tíz éve annak, hogy színi igazgatót játszottál Spiró György Imposztorokjában, Kazynskit, aki fogadja a híres fővárosi vendégművészt, s tűri annak minden rigolyáját a “művészet” (a pénz, a politikum) érdekében… Kísért-e annak a szerepnek az emléke, amikor beülsz az igazgatói székbe?

Egyáltalán nem. De azt hiszem, hogy azt a szerepet most már teljesen másképpen csinálnám.

És mi az, amiben már másnak látod egy vidéki nemzeti színház igazgatói feladatát, mint láttad tíz évvel ezelőtt?

Tíz évvel ezelőtt nekem még nem fordult meg a fejemben, hogy színházat kéne vezetnem. Nyilván, akkor ifjabb hévvel az ember állapotokat keresett, megpróbált jól játszani, jól alakítani, de visszaemlékezve azt hiszem, sok tévedésem volt.

Számítasz-e vendégművészekre, mert azért a társulatnak jót tesz, ha kap olykor szakmai, emberi ösztönzést néhány nagy formátumú művésztől, akár a szomszéd várból, akár a fővárosból vagy valamelyik határon túli színházból.

Lesznek vendégek. És akkor most ellentmondásba is keveredek magammal, hiszen azt mondom, hogy a társulati létben hiszek és nem a számlatömbbel hónuk alatt mászkáló társaságban. Egyszerűen nincs olyan méretű társulatunk, amivel két játszó helyet, a kamaraszínházat és a nagyszínházat párhuzamosan lehet működtetni. Jó lenne, ha lenne anyagi fedezet a társulat bővítésére. Ez két okból nem történhet meg most. Egyrészt, már későn kaptam meg a kinevezésemet, és felelőtlenség és kapkodás lett volna embereket leszerződtetni. A másik oka effektíve az a kötött rendszer, amiben a közintézmények működnek, ahol keretek vannak, bérkeret, dologi keret stb. Az előző vezetés nem használta föl a bérkeretet, a mintegy tíz elvándorolt színész státuszát nem töltötték be, és ezt a fel nem használt bérkeretet a fenntartó elvette. Azt szeretném, ha egy év múlva beszélgetünk, akkor már arról tudjak beszámolni, hogy sikerült növelni a bérkeretet, és nem a vendégművészekre kell fordítani a pénzt.

De ha ügyesen hívod a vendégeket, az segít a társulatot építeni... Nagyon egyértelműen állt melletted a város a pályáztatásnál. Ígért-e anyagi támogatást is a terveidhez? Lehet, hogy ezt illetlenség megkérdezni.

Nem illetlenség, a világ legtermészetesebb kérdése. Az egyértelmű mellém állás a
város részéről azt jelentette, hogy a pályázatomat egyhangúlag, ellenszavazat nélkül fogadták el. Viszont én egy már előkészített és az előző vezetés által aláírt költségvetést örököltem, úgyhogy a következő évadban – gazdasági évben – dől el, sikerül-e az elképzelésekhez pénzt szerezni. Bár megjegyzem, országosan elképesztő megszorítások vannak a színházak tájékán. Mi az előre egyeztetett, a költségvetési zárszavazáson átment költségvetéshez mérten egy picivel jobb pozíciót tudtunk kiharcolni, amiért köszönet a városvezetésnek. Így talán meg tudjuk őrizni a működőképességünket.

Ennyit a pénzről, mondanám én, de a másik két téma még inkább pénzkérdés: az opera meg a Pécsi Balett. Ha valami, akkor az opera igazán költséges dolog.

Én azt nem is vállaltam, hogy itt valami hihetetlen fejlesztés következik be. Azt leírtam, hogy nagyon drága műfajról van szó. Egyetlen kitörési pontot látok, hogy mondjuk, egy vonzó személyiség, Gulyás Dénes a személyes varázsával valamelyest elmozdítja a holtpontról magát az opera-játszást. Eddig is volt évi egy operabemutató, ezt mi megőrizzük. Emellett most az első évben úgynevezett “kakaó”-koncerteket szervezünk. Bemutatjuk az operairodalmat Monteverditől Bartókig. Mácsai János zenetörténész szerkesztené a sorozatot, és minden hónapban jelentkeznénk egy összeállítással, ami rendezett, fogyasztható és élvezhető…

A színházban? Oda hívjátok a gyerek közönséget vagy ti mentek az iskolákba?

A kamaraszínházban szeretnénk csinálni, az más kérdés, hogy mekkora lesz az érdeklődés, népszerű lesz-e…

Hívtok operát vendégségbe? Lehetne akár Debrecenből, Miskolcról, Szegedről…

Az a baj az utaztatással, hogy többe van a leves, mint a hús. Kitörési pont lehet, hogy a szomszéd várral, Kaposvárral valami kooperációt alakítunk ki.

És mi is lesz az idén már övenegy esztendős Pécsi Balettel? Mennyire lesznek ők önállóak? Mert a pályázatban az önállósulási törekvésüket tervezed támogatni.

Igen. Megjegyzem, hogy a Pécsi Balett jogilag nem létezik. Teljesen furcsa, paradox helyzetben működik, ami csak konfliktushelyzeteket generál. A szervezeti-működési szabályzat szerint a balett egy tagozat, aminek ki kell szolgálnia a zenés darabokat. Az én tervem az, hogy – természetesen a Pécsi Balett vezetőjével, illetve a várossal egyeztetve – új szervezeti-működési szabályzatot alkotunk, amiben a Pécsi Balett is hangsúlyos szerepet kap, mert bizony kellene nekik egy önálló, saját működési keret.

Ha ők önálló entitást képeznek, önálló előadóművészeti szervezetet, maguk is pályázhatnak működésre, produkcióra…

Pontosan erről van szó. Tisztázni kell a játékszabályokat. A társasjátéknál is, ha nincsenek tisztázva a szabályok, abból játék közben veszekedés van. Ha ezek tisztázva vannak, utána nincs vita.

Társasjátékot emlegetsz, erről felötlik a kérdés: sportolsz? Tenisz, kézilabda, kosárlabda, foci?

Nekem a vízilabda a sportom. Amikor ide szerződtem Pécsre a színházhoz, akkor még vízilabdáztam, és leigazoltam az OB II-es csapatba. Be is jutottunk az OB I. b-be, azóta persze már OB I-es profi csapat… Az az igazság, tervezgetem, hogy lejárjak az uszodába, de eddig nem nagyon volt rá időm.

Kívánom, hogy sok időd legyen erre, azaz, a csapatod úgy tudja működtetni a céget, hogy az kibírja, ha te egy-két órát az uszodában vagy… A pályázatodban külön kitérsz arra, hogy te nem csapattal pályázol. Miért tartod ezt fontosnak?

Én abban hiszek, hogy egy személynek kell vállalnia a felelősséget. Itt pénzelosztásról van szó, például felújításról, olyan dolgokról, amiknél nem lehet, hogy majd menet közben meglátjuk, ki miért felel.

Miután a Pécsi Országos Színházi Találkozó idején jelenik meg ez a beszélgetésünk a Jelenkorban, meg kell kérdeznem, hogy mit gondolsz a POSZT-ról? Éppen egy interregnum állt be, Jordán Tamás és Simon István 2010. december 31-én visszavonult, az új művészeti vezető, Márta István csak a következő fesztivált fogja levezényelni, tehát most talán egy kicsit több a felelősség rajtatok.

Az jó, hogy a POSZT itt van, itt is kell maradnia. Szerintem jó, hogy immáron tíz éve házigazdák lehetünk. De az a személyes véleményem, hogy ennek a fesztiválnak valahogy sokkal jobban körülhatároltnak kellene lennie. Jelesül azt gondolom, hogy ennek az első kategóriás színházak fesztiváljának kellene lennie. Talán tisztázatlanok a válogatás szempontjai. Ezek aztán anyagi és szervezési nehézséget is okoznak, például ha valamelyik előadás nem fér be a Pécsi Nemzeti Színházba, akkor bérelni kell helyeket, ami viszi a pénzt. Tisztázatlan, hogy tulajdonképpen a versenynek a Pécsi Nemzeti Színházban kell-e zajlania, vagy lakásszínházakban, ilyen-olyan helyeken. Mi van, ha oda nem jut be Pécs város nézőközönsége, aki végül is erősen szponzorálja, illetve dotálja a rendezvényt? Tíz év tapasztalatai után nekem az a véleményem, hogy ezeket érdemes lenne tisztázni.

Nézel előadásokat a fesztiválon?

Természetesen, kutya kötelességem, végig ott leszek.