Kémia-fizika szakos tanárként kezdtél az ELTÉ-n, majd a Gondolat Kiadónál dolgoztál mint kémia-fizika szakos lektor. Hogyan lett belőled mégis színésznő?

Úgy, hogy amikor elkezdtem a tanulmányaimat, az egyetemen működött versmondó és színjátszó kör, ahová rendszeresen jártam, később, másodéves koromban frissen alakult az Universitas Együttes, amelynek alapító tagja lettem, és ott játszottam mint amatőr egyetemi színjátszó.

Szabó István filmrendező az egyetemi színpadon látott téged, és szerepet ajánlott neked az Álmodozások kora című filmjében. Mennyire határozta meg ez a lehetőség a további színészi pályádat?

Azt hiszem, hogy nagyon. Az Álmodozások kora című film után jött az Apa, Szabó István második filmje, amelyben szintén szerepet kaptam, és ez a két szerep lelkileg sokat segített abban, hogy elhiggyem magamról, hogy én akár színésznő is lehetek, mert lám-lám amatőr vagyok, mégis igazi filmben szerepelek. A filmes szerepek lehetővé tették azt is, hogy filmfesztiválokra is elmehessek, így jutottam ki a moszkvai filmfesztiválra, ahol az Apa nagydíjat nyert. Ugyanakkor, ha nincs ez a két film, lehet, hogy megmaradok a Gondolat Kiadónál, hiszen ahhoz, hogy Dobai Vilmos, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője engem Pécsre hívott, nyilván hozzájárult az is, hogy mögöttem volt már két filmes szerep.

Fogalmam se volt róla, milyen egy vidéki színtársulat, igazság szerint beleugrottam a mély vízbe, de legelőször csak próbaidőre jöttem.

Először egy év. A Gondolat Kiadó főszerkesztője elengedett egy évre, azt gondolta, hogy majd meglátom, milyen a “vidéki csepűrágók” élete, és úgyis visszamegyek a kiadóhoz. Egy év múlva valóban visszamentem, és mondtam, hogy szeretnék még Pécsen maradni, ekkor kaptam még egy évet. Aztán két év múlva már úgy jöttem vissza, hogy én most már döntöttem, Pécsen maradok, és folytatom a “vidéki csepűrágók” életét.

Akkor nem azért maradtam, mert annyira jó volt a helyzetem, hanem azért, mert nem tudtam elszabadulni. Azt hittem, hogy most már biztosan színésznő leszek. Kezdetben gyerekdarabokban szerepeltem. Vékony alkattal, rekedtes, fátyolos hanggal fiúszerepeket játszottam. Így osztották ki rám a Nyilas Misit, a Twist Olivért. A gyerekdarabok miatt aztán a gyerekek nagyon megszerettek, és úgy éreztem, hogy mindez nagyon jó dolog, és biztos ezután jönnek majd az igazi nagy színházi szerepek. Aztán ez nem teljesen így történt, de azért mindig ott volt a remény.

Az első időszak, az első öt év a gyerekdarabok korszaka volt. Ennek hatására kezdtem el csinálni a gyerekműsorokat is, mint például a Mesebál és a Csipkefa című műsort, a Csipkefa egyébként a mai napig él, és ugyanúgy hat, mint negyven évvel ezelőtt. Később a Szélkiáltó együttessel is készítettem műsort gyerekek számára. Ezek beindultak, és nekem hosszú évtizedeken keresztül voltak gyerekműsoraim, amelyekkel mentem mindenfelé. A gyerekdarabok korszaka után sok darabban szerepeltem, de nem voltak különleges korszakaim. Inkább az az érdekes, hogy nagyon fiatalon kezdtem el öregeket játszani. Harmincöt éves voltam, itt voltak az idős kolléganőim, és mégis én kaptam az olyan öregasszonyszerepeket, mint például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabban Mina nénit.

Nem tudom. Egyrészt talán a hangom, másrészt az alkati adottságom ezeknek a szerepeknek is megfelelt.

Ha már az öregasszonyszerepeknél tartunk, Füsti Molnár Évával együtt játszotok a Grace és Glória című darabban, amelyben te Grace-t alakítod. Ez a szerep is megelőzte a korodat, hiszen legelőször hatvanévesen bújtál egy kilencvenéves öregasszony bőrébe. Az előadásnak nagy sikere volt. Számoltad, hányszor adtátok elő összesen?

Nem tudom megmondani pontosan. A színházban 106-szor ment. A századik előadást akartuk megérni, de ezt követően is akkora volt az érdeklődés, hogy még további előadások következtek.

Abban, hogy nagyon-nagyon jó darab, és sikerült megtalálnunk a hozzá illő hangvételt is. Máshol is bemutatták már, de nem volt ekkora sikere, mert ha elmozdul egy könynyedebb felfogás irányába, és ha a humora elmegy a viccelődés felé, akkor elvész az igazi drámai ereje, és akkor nem hat olyan mélyen. Éppen ezért a színésznek nagyon oda kell figyelnie az előadás során, akkor is, amikor tudja, hogy itt nevetni kell, hiszen a darabban rengeteg lehetőség van arra, hogy a néző nevessen, ugyanakkor meg is kell fogni a közönséget, hogy aztán sírni is tudjon.

A Szobaszínházban most megy a Gyanús mozgások című előadás, amelyben Zayzon Zsolttal együtt szerepeltek, és amely egy félresiklott anya-fiú kapcsolatról szól. Hogyan talált rád ez a darab?

Úgy, hogy nekem írták. Maros András megnézte a Grace és Glóriát, amikor Pesten játszottuk a Radnóti Színházban, és utána a POSZT-on találkoztunk. Ő tudta, hogy én keresek mai magyar írót, és ekkor ajánlotta fel, hogy ír nekem egy darabot. Nagyon örültem a lehetőségnek, pontosan azért, mert a Grace és Glória amerikai darab, igaz, hogy próbáltuk kissé magyarosabbá tenni, de ettől még amerikai maradt, és én szerettem volna egy igazi magyar darabot, amely testre szabott, amely rólunk szól. Először úgy volt, hogy monodráma lesz, de végül Maros András kérte, hogy hadd legyen inkább kétszemélyes darab, és én boldogan beleegyeztem, mert igazából az a dráma, ha ketten vannak a színpadon, ha ketten beszélgetnek, így aztán ő átírta a darabot.

A kétszemélyes előadásokról térjünk át az egyszemélyes darabokra. Az élet titka című előadásod két éve megy a PNSZ-ban, és nemrég Budapesten is volt egy bemutatód. Lázár Ervin azonos című novelláját Szabó Attila dolgozta át a számodra. Többször említetted, hogy ez egy nagyon nehéz darab. Mi okozza a nehézségét?

Szerintem ez életem legnehezebb előadása, nem könnyű a szövege, elmondani és befogadni is nehéz. A Grace és Glória és a Gyanús mozgások néző és színész szempontjából sem nehéz darabok, könnyen játszhatók, mert igazi hús-vér emberek a szereplői. Az élet titka szereplője viszont egy elemelt figura, egy mesebeli öregasszony, aki kétmillió éves, de az időket átívelő, létező mesebeli lény, aki a síró-nevető ország határán él. Ebben a darabban a színész valami isteni messzeségben van, és így kell megteremteni a kapcsolatot a nézővel, és ezt már rögtön a darab elején meg kell tenni. Közben érzem annak a felelősségét, hogy muszáj velük megértetnem a darab lényegét, fontos, hogy eljusson hozzájuk, hogy megértsék, ki az a nagyszakállú öregember, akit ez az öregasszony vár, és ki az a másik viaszarcú csuklyás, akiről úgy gondolja, hogy kint őt várja. Nehéz a várakozás, hogy igazából a végén derül ki, hogy én azt a nagyszakállú öregembert akartam világéletemben, és csak azt vártam, hogy egyszer jöjjön el. A legfantasztikusabb, hogy akit várok, az kétmillió éve ott van kint, ott van az ajtó mögött, csak nem vettem észre.

A színház igazgatójához, Jordán Tamáshoz régesrégi barátság fűz, ugyanis a hatvanas években együtt játszottunk az egyetemi színpadon. Ő hívott fel telefonon, és felajánlotta a Pygmalion című darabban Higginsné szerepét. Sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e, hiszen Szombathely elég messze van, de aztán a végén igent mondtam a felkérésre, és nem bántam meg, egyrészt jól érzem magam a darabban, másrészt nagyon vendégszeretők az ottani kollégák, mindig nagy szeretettel fogadnak és vesznek körül.

Én annak a híve vagyok, hogy szabad. A színház olyan hely, ahol bármit meg lehet tenni, a lényeg az, hogy jó legyen, és ami nagyon fontos, hogy ne legyen unalmas. Mert az a színház, amin el lehet aludni, biztos, hogy rossz színház. Azon a véleményen vagyok, hogy teljes őrültségekből is lehet nagyon jó színházat csinálni, a színház ugyanis arról szól, hogy én tátom a számat és nem is jut eszembe, hogy színházban vagyok. Ez a jó színház. Utána aztán elgondolkodhatok rajta és lehet negatív véleményem is a darabról, de attól még biztos, hogy színház volt, mert ott ültem, és nem tudtam másra figyelni, csak a darabra. A klasszikus pedig attól klasszikus, hogy minden körülmények között és minden korban nézhető. Szerintem minden a rendezésen múlik, és ha egy klasszikus darabot jól rendeznek meg, jó akkor is, ha kifordítják. Attól még nem fordul fel a világ, ha a felnőttek megnéznek egy olyan darabot, amely tele van modern dolgokkal és trágár szöveggel, csak a gyerekekkel kell nagyon vigyázni. A gyerek ízlését ugyanis könnyen el lehet rontani, a felnőtteknek azonban bármi izgalmas lehet.

Nagyon sok drámaíró van, sok dráma születik, csak nem mutatnak be olyan sokat. A drámaírók körében most az a divat, hogy a mai magyar élet problémáit akarják bemutatni, legfőképpen a társadalom mélyrétegeinek életét tükrözik. Így születnek az ún. szociodrámák, és a néző nagyon élvezi ezeket a darabokat, mert jót lehet nevetni rajtuk, és a trágár módon beszélő szereplőktől is jól el tudja határolni magát, amikor “felülről nézi” őket, és magában megállapítja, hogy ő nem ilyen. Nagyon sok van ezekből a darabokból, országszerte játsszák őket, de én bízom benne, hogy a jövőben más jellegű darabok is lesznek majd. A magyar drámaírás talán felfutóban van.

Nekem a mai napig, nemcsak azért, mert élmény a saját életemből, a legnagyobb mai magyar dráma a Spiró György által írt Csirkefej. Ez is egy mélyréteget mutat be, de olyan darab, amely az egész szocialista társadalmat feltérképezi. Itt minden réteg jelen van, a fiatal fiú, a barátja és annak a családja képviseli a legmélyebb réteget, de megjelenik a felsőbb réteg is, amit a tanár képvisel és így tovább… Ugyanakkor olyan fantasztikus lélektani helyzetek és mélységek törnek elő, amiktől tizedrangúvá válik, hogy csúnyán beszélnek benne. Nagyon átfogóan és nagyon hatásosan megírt dráma, szerintem száz év múlva ott lesz, ahol most a Bánk bán vagy a Csongor és Tünde. Játszottam a Vénasszonyt benne, aztán csináltam belőle monodrámát is. A mai magyar drámairodalomnak számomra még ma is ez a csúcsa.

Nagyon jó, hogy Pécs ezt meg tudta szerezni magának, mert így minden évben megvan a lehetősége a közönségnek és a színészeknek is arra, hogy megnézzenek olyan előadásokat, amelyeket egyébként nem láthatnának. Itt kap az ember egy jó merítést, és kap egyfajta garanciát is arra nézve, hogy itt valóban színvonalas előadások vannak. És mindezt a POSZT tálcán kínálja. De nemcsak a POSZT nagy lehetőség, hanem a POSZT OFF is, mert itt is vannak olyan előadások, amelyeket az ember másképp nem nézhetne meg. Nekem személy szerint is nagy öröm, és amióta POSZT van, csaknem minden előadást megnézek.

Már a középiskolában nagyon szerettem verset mondani, aztán később az egyetemi színpadon az Universitas Együttesnek volt egy versmondó köre, amelyet Surányi Ibolya vezetett, és oda is jártam. Az egyetemi színpadon olyan nagy színészekkel szerepeltünk együtt, mint Latinovits Zoltán, Major Tamás, Mensáros László… A műsorok között költői életmű-sorozatok is megjelentek, így tartottunk Radnóti Miklós-estet, József Attila-estet is.

Amikor Pécsre kerültél, pécsi költők verseiből gyerekeknek szóló verseskötetet állítottál össze, Sötétben nem látok aludni címmel. Hogyan kerültél kapcsolatba a pécsi költőkkel?

Amikor idekerültem, akkor rögtön mindenkinek nyilatkoztam arról, hogy szeretek verset mondani, ekkor ismerkedtem meg Makay Idával, Bertók Lászlóval és Galambosi Lászlóval, akiknek éppen ebben az időben jelent meg egy közös kötetük, amelynek a bemutatóján én is szerepeltem. Ezután ismerkedtem meg személyesen a többi pécsi költővel is, így Csorba Győzővel, Pákolitz Istvánnal, Lovász Pállal, Bárdosi Németh Jánossal, Pál Józseffel. Nem sokkal később utánuk jött a következő költőgeneráció: Arató Károly, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Pálinkás György, Meliorisz Béla. Akkoriban itt nagy irodalmi élet folyt, ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy Pécs “lírai nagyhatalom“. Ebben az időben a Jelenkor folyóirat minden évben csinált egy Jelenkor-estet a pécsi színészek közreműködésével, amelyet a PNSZ kamaratermében tartottunk.

Amikor elkezdtem gyerekműsorokat csinálni, akkor gondoltam arra, hogy milyen jó lenne egy műsort összeállítani pécsi költők gyerekverseiből. Így megkértem a költőket, hogy adjanak nekem gyerekverseket, amelyekből aztán létrejött a kötet is, amely tizenegy szerző versét tartalmazza, az illusztrációkat pedig pécsi óvodások készítették.

Így van. Volt jó pár műsorom, így például egy Vörösmarty- és egy Csokonai-estem középiskolásoknak, de ezek már nem élnek. Ami él, az a József Attila-est, aztán amit két évvel ezelőtt csináltam, az a XX. századi irodalmi műsor, amely a Minden elmúlik egyszer címet kapta, és amely kifejezetten érettségi előtt álló középiskolások számára készült, ez volt a legutolsó.

1993-ban alakult meg a Pécs-Baranyai Hospice Alapítvány, amely egybeesett a Grace és Glória előadásával. Mivel a darab tartalmát tekintve kapcsolódott a hospice tevékenységeihez, meghívtak minket szerepelni, és alapító tagok is lettünk. Azóta a pécsi hospice által szervezett rendezvényeken Füsti Molnár Évával rendszeresen szerepelünk. Tagja vagyok az 1997-ben újjáalakult Pécsi Jótékony Nőegyletnek is, amely a szegényebb rétegekhez tartozó családok és kisgyermekek megsegítése érdekében jött létre.

Igen, tanítok Füsti Molnár Éva színistúdiójában, ahol kisebb és nagyobb gyerekekkel foglalkozom. A Művészeti Kar Zenetudományi Intézetében pedig ének szakosoknak tanítok színpadi beszédet. Ezenkívül művészeti vezetője vagyok a Vers- és Prózamondó Pedagógusok Műhelyének.

Úgy gondolom, hogy aki ezt a pályát elkezdte, annak nagyon nehéz abbahagynia, de ez még nem jelenti azt, hogy az illető biztos, hogy jó színész. Emlékszem, hogy amikor Szabó Istvánnal együtt dolgoztunk, beszélgettünk arról, hogy ki a jó színész, és akkor megállapodtunk abban, hogy van jó színész, van nagyon jó színész, van remek színész, van kitűnő színész, és van a SZÍNÉSZ, akire csak ennyit mondasz: ez színész, és ennyi pont elég, és nem kell hozzá semmiféle jelző, mert az már kicsinyíti. A színészet olyan szakma, amit meg lehet tanulni, de úgy gondolom, hogy adottság kérdése is, születni kell rá. A színészbe bele van építve egy születési adottság, és utána ettől már nem tud szabadulni, ez ott marad benne örökre. Aztán van, aki elfojtja ezt, de van olyan is, aki azért hagyja abba a pályát, mert tényleg nem is “hal bele” abba, amit ott csinál, de annak nem jelentett az egész semmit, csak kipróbálta magát, és ennyi.

Először is a Karnyóné az egyetemi színpadon, ez volt az első és nagyon meghatározó szerepem, amellyel díjat is nyertem, a zágrábi fesztivál legjobb női alakítása díját mint amatőr színész. A következő már a Pécsi Nemzeti Színházban a Nyilas Misi volt, aztán a Puck a Szentivánéji álomban, amit nagyon szerettem, és úgy éreztem, hogy nagyon nekem való szerep. Aztán, amire a Jászai-díjat kaptam, az a Gertrúd volt a Hamletben, ahol Kulka Jánossal játszottam, de még előtte volt a Macskajátékban az Egérke, és végül a Grace és Glóriát és Az élet titkát említeném a legmeghatározóbb szerepek között.

A jövő évadban játszani fogjuk Szombathelyen a Gyanús mozgásokat, hiszen Zayzon Zsolt a Weöres Sándor Színházhoz szerződött át. Ezenkívül nagy öröm számomra, hogy Szabó Attila elvállalta, hogy Az élet titka című előadást átdolgozza gyerekdarabbá. Így aztán megpróbálkozunk még egyszer a titokfejtéssel, hátha a gyerekekkel könnyebb lesz, és ha ez sikerül, megígérem, hogy mindenkinek elárulom a nagy titkot…