Szabad kezet kaptam: az ilyenkor, júniusban szokásos évadösszefoglaló-félében bármiről írhatok. Ennek a szabadságnak nem tudtam ellenállni. Amikor azonban a feladatot elvállaltam, nem gondoltam bele abba, hogy kizárólag értékekre koncentrálva ma nem lehet a színházról beszélni. Persze, másról sem. Az elmúlt évadban a színházcsinálást sokszor és brutálisan felülírta a politika. Természetesen ez sem csak a színházra vonatkozik, hanem az egész kulturális életre, hiszen hasonló jelenségekkel találkozunk a múzeumok háza táján, a zenei életben, a könyv- és folyóiratkiadásban, s másutt is.

A politika – semmilyen politika – nem érdekelt a hosszú távon hatást kifejtő kultúra támogatásában. A művészetpártolás nem hoz híveket és szavazókat, ellenkezőleg, a művészetek esélyt teremtenek arra, hogy egyre több legyen a másságot elfogadó, nyitott, gondolkodó és saját véleménnyel rendelkező állampolgár, aki adott esetben a politikai döntések jogosságára, hátterére és értelmére is rákérdez.

A politika – bármely politika – rövidtávon a társadalom megosztásában, az ellenfél-, sőt, az ellenségkép kreálásában érdekelt, s abban, hogy lejárassa, lehetetlenné tegye a vele szembenállónak vélt, tudott vagy beállított felet meg az annak igazságait képviselőket, tehát a valóságot kritikusan szemlélő és kényes kérdéseket is feltevő értelmiségieket, művészeket.

Jelenleg mindennek tanúi, részesei, elszenvedői vagyunk. Ezúttal a színházra koncentrálva: soha nem volt ennyire és tudatosan megosztott a szakma, mint most. A főváros–vidék szembeállításának évszázados hagyománya van, de az, hogy e két terület szervezetileg is elkülönüljön, az példátlan, s nemcsak magyar vonatkozásban. S emögött eredetileg nem elsősorban szakmai ellentétek húzódtak, hiszen a konfrontáció lehetőségét és szükségességét egy expanziós pártpolitika hozta létre, többek között azáltal is, hogy – kihasználva a fenntartó önkormányzatokban elért többségét – a vidéki színházak zömének élére saját embereit ültette.

Ezeket a direktorokat és intézményeket legfeljebb ideológiai, és semmiképpen nem művészi értékrokonság köti össze, ugyanis a színházi gondolkodás és teljesítmény szempontjából aligha lehet közös platformra hozni Vidnyánszky Attila európai mércével mérhető debreceni színházát meg a többit, amelyeket szintén nem lehet nivellálni, mert közülük, mondjuk, Cseke Péteré Kecskeméten vagy Rátóti Zoltáné Kaposváron igencsak kiemelkedik az átlagból. Tehát nem lehet egy kalap alá vonni a vidéki színházakat. Vannak, amelyek nem is tagjai a zömmel ezeket tömörítő Magyar Teátrumi Társaságnak – közülük például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház évek óta a legjobb társulatok között van, míg a pár éve alakult, s idén új épületbe költözött szombathelyi Weöres Sándor Színház a legjobb úton van ahhoz, hogy hasonló szerepet töltsön be az ország színházi életében. S természetesen a fővárosiakról sem lehet monolit egységként beszélni.

Mégis létrejött az az állapot, amelyben egy határ két oldalára rendeltetett az “ők” és a “mi”, s ezt csak bonyolítja, hogy az “ők”, a szakmát évtizedeken át képviselő Magyar Színházi Társaság tagjai között számos olyan egyént vagy színházat találunk, aki s amely a másik társasághoz is tartozik. Mondhatnánk, hogy hál’ Istennek, mert e kettős tagok segíthetnek az elválasztó falak lebontásában, mint ahogy részben erre is vállalkozott Cseke Péter, amikor a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagságát elvállalta.

A színházi szakmának ugyanis elemi érdeke, hogy minden résztvevője felismerje: jövőjéért csak egységben tehet valamit, s hogy energiáit nem az egymással folytatott csetepatékban kell felemésztenie, hanem közösen kell fellépni azzal a politikával szemben, amely a művészetet ideológiai szócsővé degradálná, amely a művészetekben is a középszert preferálja, amelynek vezérelve a leszámolás, és a rendcsinálás ürügyén a felszámolás.

Felfoghatatlan például: hogyan jutottunk oda, hogy “a ti rossz előadóművészeti törvényetekkel szemben mi megcsináljuk a magunkét, a jót”, s nem közösen dolgozott és dolgozik minden érdekelt egy valóban elfogadható, használható jogszabály megszületésért. Érthetetlen, hogy az elsőnél is, a most készülőnél is mindenekelőtt a pillanatnyi politikai érdekek szabják meg a törvény kereteit, s lobbyérdekek döntenek a törvény sarkalatos tételeinek megfogalmazásában és elfogadásánál.

Az már az első törvény életbeléptetésénél tudható volt – s be is igazolódott –, hogy a színházak dotálásának mértékét megszabó besorolási rendszer, finoman szólva, korrekcióra szorul, de most majd a diktatórikus időkből ismerős kézi vezérlés bevezetése jobb lesz? A kedvezményezetteknek persze, s a többieknek? A megméretés mennyiségi mutatói mellett a minőségiek érvényesítése nemes és bizonyos szempontból támogatható törekvés, de ki és mi alapján határozza meg: mi a jó, a tuti, s mi a szemét? Mert amit a törvény tartalmaz, az a számszaki adatok értékeléséhez hasonló mechanikus szemlélet érvényesülését vonja maga után.

E kérdések azonban eltörpülnek amellett, hogy egyrészt, mint minden törvény, ez az új is a meglévő állapotokat konzerválja, sőt, bebetonozza a kőszínházi struktúrát, és elveszi a fennmaradás és a működés feltételeit a művészi megújulás egyik legfontosabb szektorától, a függetlenektől, másrészt mindezek mögött – a politikai meggondolások mellett – a szűkülő dotációs összeg újrafelosztásának igénye húzódik meg. Az állam láthatóan ki szeretne vonulni a kultúra finanszírozásából, a színházakra is egyre kevesebbet akar költeni. E keveset a legerősebb, a hazai kőszínházi lobby igyekszik megkaparintani, hiszen az általános megszorítások hatásai őket is érzékenyen érintik, ugyanakkor a költségeik nem csökkennek, mert az évtizedek óta folyó pazarló működésükön nem akarnak változtatni. A függetlenek viszont – lényegükből adódóan – kevésbé szervezettek, viszonylag kevés közöttük a hosszú ideje működő állandó együttes, a formációk gyakran alakulnak át, s az érdekérvényesítő képességük is jóval kisebb, tehát az ő háttérbe szorításuk relatíve könnyen megoldható, így az előző törvény által számukra biztosított és pályázat útján elérhető milliárdos nagyságrendű pénz is felosztható lenne a kőszínházak között. De ennek az átalakulási folyamatnak a határon kívüli magyar színházak is vesztesei, mert míg a deklaráció szintjén az anyaország keblére öleli a más országbeli, kisebbségben élő magyarokat, visszaszorítja kulturális intézményeinek támogatását.

A színházak elsorvasztása ugyanis nem látványos megszüntetések, bezárások, társulatok szélnek eresztése során megy végbe, hanem a dotáció részleges elvonásával. Először az úgynevezett VI. kategóriások, a függetlenek nem jutottak hozzá a megítélt támogatásukhoz, aztán az önkormányzati és az állami fenntartásúak is szép lassan szembesülnek azzal, hogy járandóságaikat többhónapos késsel kapják meg, emiatt likviditási problémáik állandósulnak, majd fizetésképtelenné válnak, ezért az önkormányzatok előtt nincs más út, mint a működési kör szűkítése, végső esetben a felszámolás.

Mindehhez járul az az ideologikus igény, ami minden birodalmi politika sajátja: a művészet a jót, a követendőt, az eredményeket propagálja, s ne a problémákról beszéljen, illetve az alkotások mindenki számára érthetők legyenek, s ne csupán a beavatottaknak – értsd: értelmiségiek – szóljanak. Ez az igény rendre megfogalmazódik a színházvezetői pályázatoknál, ám amikor a nyerésre kijelölt pályázók a hit, remény szeretet hármas jelszó nevében szerethető, közérthető, családbarát színházról szónokolnak, kimondatlanul is közönségüket nézik le, mondván: a nem ilyen színház lehet jó a fővárosban, de vidéken ebből a nézők nem kérnek. Nem firtatom, hogy ilyenkor kiknek a nevében hivatkoznak a közönségre!

A tatabányai és az egri direktori pályázatokat elbíráló szakmai bizottság tagjaként közvetlen közelről figyelhettem meg, hogy a politika miként avatkozik be a színházi folyamatokba. Mindkétszer egy áldemokratikus abszurd komédia statisztája lettem, hiszen már előre eldöntetett, hogy a pályázók közül kire fognak voksolni az önkormányzatok, tehát a szakmai érvekre tulajdonképpen senki nem volt kíváncsi. Tatabányán az új igazgató, Crespo Rodrigo hivatalba lépése óta eltelt fél évben semmi érdemleges nem történt, a színház tetszhalál-állapotban van, de ez láthatóan senkit sem érdekel. Egerben viszont Blaskó Balázs csak pár hónapja vezető, de tőle hangos a média, az ő 180 fokos fordulatát s az annak következtében beállt változásokat – színészek távozása, a tánctagozat vezetőjének leminősítése, a táncosok emiatti felmondása, az elfogadott műsorterv megváltoztatása stb. – csócsálják jobbról és balról. Érthető a fogadtatásbeli különbség: a Jászai Mari Színház az éveken át tartó felújítása alatt s közvetlenül azután csupán félgőzzel működött, így az alibi színházasdi alig tűnik fel. A Csizmadia Tibor vezette Gárdonyi Géza Színházat viszont az ország egyik legerősebb színházi műhelyeként tartották-tartottuk számon, ahol nem a közönség kiszolgálása folyt, hanem a szolgálata, remek rendezőkkel, kiegyensúlyozott, tehetséges fiatal társulattal. Tehát a hátra arc ehhez képest értendő!

Az, amit az egri színházvezetőtől az országban uralkodó színházi állapotokról hetente olvashatunk-hallhatunk, nem egyéni vélemény, hanem egyeztetett állásfoglalás – ezt bizonyítják a Magyar Teátrum című havilapban megjelent megnyilatkozások is. Ezek szerint a magyar színházi életet egy elvetemült, a művészi munkára áhítozó, de ahhoz tehetségtelen, rosszindulatú, képzetlen kritikusi gárda által manipulált bal-liberális színházi alkotó kör uralja. Közülük is a legfőbb célpont – s nemcsak a szélsőjobb részéről – a Nemzeti Színház igazgatója, Alföldi Róbert.

Sokakból már a személye is zsigeri indulatokat vált ki, de leginkább azért támadják, mert egyrészt az előző kormány nevezte ki, tehát eleve ellenség, másrészt az ő Nemzeti Színház-képe gyökeresen más, mint a magukat igazi nemzetieknek kikiáltóké. Már a kétharmados választási eredmény megszületése előtt nyílt titok volt, hogy Alföldi nemkívánatos személy, csak az képezte a találgatások tárgyát, hogy az ön- és kijelöltek közül mikor és ki váltja a vezérigazgatói székben. Az őt ért támadásokhoz bármi ürügyül szolgálhat, de tulajdonképpen ürügy sem kell hozzá, lényeg, hogy kikezdhessék őt és a nemzetietlennek titulált programját. E program lényege – hasonlóan több más európai ország Nemzeti Színházáéhoz – nem a nosztalgikus és romantikus múltba nézés, hanem a múlt kritikus szemlélete, a jelen problémáinak feltárása és bemutatása, a jövőre orientálás, mindezt az európai művészi tendenciákkal szinkronban, kortárs hangvételben. Úgy, ahogy ezt az idei évad előadásai is tükrözték. (Az évad ez esetben a POSZT-válogatáséhoz igazodik.)

A Kolibri Színház folytatja azokat az ifjúsági korosztályt megcélzó darabjainak a bemutatását, illetve befogadását, amelyek képesek megszólítani a 14-20 éveseket is. Kettő különösen erős előadás lett: a szintén Háy János írta Völgyhíd, illetve A gyáva. Az első a fiatalkori öngyilkosságról, a második a drogfüggőségről szól. Az előbbit Bagossy László, az utóbbit Scherer Péter rendezte. A Völgyhíd bábos produkcióként is a legjobbak közé sorolható, s épp a báb lett az a kifejező eszköz, amellyel e kényes problémát közel lehet hozni a nagykamaszokhoz is. A gyáva viszont Kovács Krisztián döbbenetes erejű, interaktivitást is használó egyszemélyes prezentációja.

A gyáva nem a Kolibri saját bemutatója, hanem független produkció. A függetlenek – mesterséges ellehetetlenítésük ellenére – számos kiváló és aktuális előadással igazolták létjogosultságukat, művészi erejüket. A cigány-kérdést többen is feldolgozták. Pintér Béla és Társulata a Szutyokban arra keresett választ, hogy egy közösségben hogyan alakul ki a kisebbség gyűlölete, legyen az roma, zsidó vagy egyéb. A KoMa Társulat Az utolsó roma – egy utolsó cigány című keserű pamfletje viszont több találó epizódja ellenére, sikertelen kísérletet tett a téma megközelítésére. Ugyanakkor Jevgenyij Svarc felnőtt meséje, a Parti Nagy Lajos által magyarított A sárkány bárhol előadható, fergeteges bábelőadás a hatalom természetéről – kicsiknek és nagyoknak.

Ugyancsak a hatalmi mechanizmusok bemutatása áll a HoppArt Társulat Korijolánuszának középpontjában. Polgár Csabának nem ez az első sikeres rendezése (a Hermann csatájára szeretnék emlékeztetni!), de ezúttal is kitűnt remek szövegkezelése, szituációs készsége és színésztársaival végzett közös munkája. A társulat másik sikere a Chicago, amelyet Zsótér Sándor a volt Május 1. moziban mutatott be, de máshol is játszottak. Ebben a produkcióban ténylegesen a zenéé a főszerep, hiszen az együttes nagyszerűen muzsikál.

Szintén Zsótér rendezte a Maladype Színház Beaumarchais-előadását, a Figaro házasságát, az együttes Mikszáth téri bázisán, amely tulajdonképpen egy nagypolgári lakás. Ez a közeg, az egymásba nyíló három szoba szabta meg a csupa játékossággal teli előadást, amelynek igazi szenzációja az, hogy Marcellina szerepében Törőcsik Mari lép fel. A világhírt ostromolja Bodó Viktor, akinek a grazi színházzal közösen készített előadásai zajos fesztiválsikereket érnek el. A hazai együttese, a Szputnyik Hajózási Társaság és a graziak koprodukcióját, Az óra, amikor semmi sem történik című párbeszéd nélküli Peter Handke-darab feldolgozását nemcsak az itthoni vendégszereplésen fogadta hatalmas ováció, hanem például a moszkvai Arany Maszk Fesztiválon rangos díjat is kapott.

Ha az ember a Stúdió “K”-ba megy, tudja, hogy mire számíthat, a kellemes közeg, az összeszokott társulat, a biztos alkotói ízlés alapján általában nem éri csalódás. Idén két, Újvidékről áttelepült színész is lehetőséget kapott arra, hogy rendezhessen, s ők új színt és hangot hoztak a parányi színházba. Mezei Kinga folytatta az otthon elkezdett rendezői vízióinak sorát, s ezúttal Józanok csendje címmel Csáth Géza-írásokból szerkesztett varázslatos, zenei dramaturgiára épülő, az élet rémségeit is derűvel szemlélő mesét. Nagypál Gábor pedig egy vajdasági költő, Danyi Zoltán verseiből hozta létre a Párlat című groteszk hangulatú lírai előadását.

A táncszínházak közül most csak egyet emelek ki, a Horváth Csaba vezette Forte Együttest, amely idén igen sokféle produkcióban mutatta be a fizikai színház különböző lehetőségeit. A József Attila Színházban három előadásuk fut, Dürrenmatt Fizikusokja, valamint a színház társulatával közösen az Egy olasz szalmakalap című Labich-bohózat (Zsótér Sándor rendezése) és a Szálinger Balázs szövegére készült A tiszta méz. Gyulán mutatták be az Erkel Ferenc zenére készített Sakk-játékot, a rövid életű West-Balkánban az Így jár az, aki távoli ismeretlen hangtól megijed című keleti mese-etűdsort, a Trafóban két Beckettet (Óh, azok a csodálatos szép napok, Godot-ra várva), valamint e műfaj egyik megteremtőjével, Nigel Charnockkal a Revolutiont. Mindebből számomra a legeredetibb és legizgalmasabb Horváth Csaba Beckett-interpretációja.

Nem törekedtem, nem törekedhettem teljességre, még a fővárosra leszűkített körképemben sem. Azokra a produkciókra és jelenségekre igyekeztem koncentrálni, amelyek – felfogásom szerint – a színház hivatását leginkább betöltik. Így aztán kevés szó esett a nívós szórakoztatásról (legjobb példa rá a Radnóti Színház Naftalinja) vagy az olyan zseniális színészi alakításokról, mint amilyen Keresztes Tamás Konferansziéja a Centrál Színház Cabaret-jében, vagy Kulka János hármas szerepe az Egyszer élünkben, Alföldi és Udvaros Dorottya teljesítménye a Három nővérben meg Heiner Müller Kvartettjében és a sort folytathatnám. De ez külön cikk témája lehetne, s kellene, hogy legyen.

---