A Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatójára sokan hajlamosak úgy tekinteni, mint akinek olyan rálátása van a magyar színházi életre, hogy nemcsak azt tudja, látja, amit mások nem, hanem még azt is, amit talán nem is érdemes. Ez persze nem fedi a valóságot; bár az egy évad alatt tartott bemutatók számát megsaccolni sem merem, ahhoz, hogy majd’mindent láthassak, naponta minimum kétszer kellett volna színházba mennem. Igaz, a színházak műsorpolitikájáról, vezetőinek szemléletéről sokat elárulnak a színlapok (nemcsak magukra a műsorra tűzött darabokra gondolok, hanem a meghívott rendezőkre és a szereposztásokra is), de a munka minősége természetesen csak az előadást látván ítélhető meg. Így aztán válogatóként sem vállalkozhatom arra, hogy minden részletre kiterjedő, objektív képet fessek a vidéki és a határon túli színházak állapotáról – csupán annyit tehetek, hogy a látott előadások, valamint a készen kapott információk (színlapok, direktori, rendezői nyilatkozatok stb.) alapján kialakult benyomásaimat megosztom az olvasóval.

Mielőtt a közepébe vágnék, a tárgyilagosság kedvéért néhány objektív tényt közölnék. Válogató társaimmal, Szilágyi Lenkével és Vekerdy Tamással igyekeztünk lehetőség szerint mindenhova eljutni – még akkor is, ha a színházak nem mindig könnyítették meg munkánkat azzal, hogy hivatalosan jelölték, figyelmünkbe ajánlották volna előadásaikat. (Ez persze a budapesti színházak többségére sem volt jellemző, de mégis más öt, mint ötszáz kilométert utazni egy produkcióért.) Az élőben nem látott előadásokról igyekeztünk DVD-ket beszerezni. Olyan vidéki kőszínház nem volt, ahová egyikünk sem jutott volna el (magam csak Sopronban nem jártam). A határon túli kőszínházak közül azokban nem fordultunk meg, amelyeknek vezetői többszöri kérésünk ellenére sem ajánlottak figyelmünkbe előadást, vagy túl későn tették ezt (Kassa, Komárom, Marosvásárhely). Láttunk viszont nem kőszínházi produkciókat is: Marosvásárhelyen a Yorick Stúdió és az Akadémiai Műhely bemutatóit, a kolozsvári Ecsetgyári Stúdióban pedig csíkszeredai művészek független struktúrában létrehozott előadását. Mind a vidéki, mind a határon túli színházakra igaz, hogy nem egyforma arányban láttam tevékenységüket; volt, ahol csak egyszer jártam, volt, ahol négy-öt előadást is sikerült megnéznem.

A színházak munkájának, pontosabban a munka folyamatosságának megítélését nehezíti az is, hogy a változások idejét éljük. A vidéki színházak nem kis részében vezetőváltás történt az idén, vagy éppen váltás előtt állunk. A 2011/12-es pécsi, kaposvári, győri, székesfehérvári, tatabányai, egri évadot már biztosan nem az az igazgató tervezte/tervezi, aki az ideit, s ki tudja, mit hoznak az előttünk álló hónapok. Határon túl is voltak/lesznek vezetőváltozások, például Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kassán, de vélhetően másutt is (csak a hírek többnyire lassabban érkeznek, s a szerkezeti konstrukció miatt nem minden személyi változás befolyásolja úgy a művészeti munkát, mint határainkon belül).

Noha az egyes színházak munkája közötti minőségkülönbség nyilvánvaló, a két-három éve folyamatosan zajló vidéki vezetőváltozások iránya és koncepciója egyértelmű. És nem a politikai kontextus a leginkább bántó (a politika valamelyest mindenütt rátelepszik a kulturális életre, még ha nem is olyan abnormális módon, mint nálunk), hanem az az irány, melyet az újonnan kinevezett direktorok nyilatkozatai megfogalmaznak, s az egyes színházak műsorpolitikája megjelenít – tisztelet természetesen ama kivételeknek, amelyekről még lesz szó. A vidéki színháznak természetesen minden közönségréteget meg kell szólítania, repertoárjának minél szélesebbnek kell lennie – nyilvánvalóan nem működhet úgy, mint egy kis befogadóképességű budapesti művészszínház. Ám ez nem jelentheti azt, hogy műsorában ne jelenjenek meg a komoly, napjaink valóságát tükröző, cseppet sem kellemes előadások, vagy éppen a nézői fantáziát, asszociatív képességet is próbára tevő, gazdagon többértelmű produkciók. A színház akkor működik jól, ha ezek békésen megférnek a tradicionálisabb eszközökkel megvalósított bemutatók és az igényes eszközökkel létrehozott szórakoztató előadások mellett. A frissen kinevezett direktorok egy része a “népszínház” igéjét hangoztatva egyértelműen kommersz programot valósít meg. Kommerszen nem pusztán az operettek, musicalek, bohózatok nyomasztó túlsúlyát értem, hanem jobb sorsra érdemes szövegek színpadi megvalósítását. Azt, hogy Shakespeare komédiái több helyütt is kedves bohózatokká szelídülnek. Hogy Bródy Sándor alkotását, A Tanítónőt Szolnokon Kerényi Imrének sikerül úgy megrendeznie, hogy a közönség egy részének szimpátiáját nem a címszereplő, hanem a lokális korrupciós lánc csúcsán álló földbirtokos nyerje el. Vagy hogy Matei Viºnec remekműnek nem nevezhető, de azért értelmesen megszólaltatható drámáját (A kommunizmus története elmebetegeknek) a székesfehérvári előadás rendezője, Szűcs Gábor úgy viszi színre, hogy egyfelől didaktikusan túlhangsúlyozza a mű antikommunista üzenetét, másfelől viszont kalkulál a betétként megjelenített szovjet mozgalmi dalok, illetve népdalok operettsikerével.

Ebből a szempontból is hátborzongató az egri történet, ahol az ország egyik legjobb színházát sikerült néhány hét alatt megsemmisíteni, fájdalmasan üres szólamokat, talán már száz esztendővel ezelőtt is hiteltelennek tetsző mondatokat hangoztatva. S valami világtól elszakadt művészszínházi koncepciónak állítva be azt a műsorpolitikát, melynek folyományaként ebben az évadban többek közt Huszka Jenő Gül Babája, Szakcsi Lakatos Béla Cigánykerék című musicalje, Molnár Ferenc Olympiája és Presser Gábor hosszú évek óta elsöprő sikernek számító musicalje, A padlás is a repertoáron szerepelt. A legnagyobb bűnnek pedig Paul Claudel drámájának, A selyemcipőnek a bemutatása kiáltatott ki. Pedig Zsótér Sándor rendezése nem provokált, nem “hamisította meg” a szerzői szándékot, sőt, még a kortárs nézői elvárásokhoz is közelítette a katolikus költőóriás szövegét azzal, hogy csaknem harmadára húzta. Nem sikerült felfognom ugyan a “remény színházának” jelentését, miként a több direktor által hangoztatott “keresztény szellemiségű színház” kifejezéssel sem igen tudok mit kezdeni, de azt a színházat, melyben megkísérelni Claudelt játszani bűnnek minősül, a magam részéről a szellemi igénytelenség színházának nevezném.

Nem akarok persze igazságtalan lenni; a szellemi restség nem pusztán egyik-másik frissen kinevezett színházi vezető privilégiuma, sőt, többüket eleve olyan helyre nevezték ki, ahol évek óta amúgy sem történt semmi érdemleges (Győr, Székesfehérvár, Sopron). S az is tény, hogy egyik-másik direktor valóban ambíciózusan tevékenykedik: jó látni például azt a lendületet és professzionális szemléletet, mellyel Fekete Péter építi, csinosítja a békéscsabai színházat (ideértve a gondos PR-tevékenységet is) – ezért is érthetetlen, miért nem hív olyan rendezőket, akik valóban kihasználhatnák a mind izgalmasabb tereket és új impulzusokat adhatnának a társulatnak is.

Határon túl összetettebb a kép, hiszen a színházak helyzete is eltérő: van, amelyik alapvetően magyar környezetben és függetlenül, van, amelyik nyelvi szempontból is kisebbségiként, többtagozatos színház részeként működik. Így erősen különböző a fenntartóhoz való viszonyuk, s a körülöttük esetlegesen zajló politikai játszmákat is több tényező befolyásolja. Többségükre azonban így is igaz, hogy a jelenlegi hazai viszonyoknál nyugodtabb körülmények között, ám szerényebb anyagi lehetőségekkel bírva dolgozhatnak. Legtöbbjük természetesen népszínházi profillal működik, bár azokban a városokban, ahol több színház is létezik, a “kisebbek” többnyire markáns művészszínházi profilt vesznek fel (ennek legismertebb példája a Szabadkai Kosztolányi Színház, de említhetjük a sepsiszentgyörgyi “M” Stúdiót, a marosvásárhelyi Yorick Stúdiót és a helyi főiskola bázisára épülő Akadémiai Műhelyt is). Problémát természetesen nemcsak az anyagi nehézségek, illetve egyes esetekben a “társbérlet” szokványos problémái jelentenek. Egy sajátos romániai törvény miatt az erdélyi színházak például nem szerződtethetnek új tagokat, vagyis a főiskolán frissen végzett színészek kénytelenek vagy szerepszerződésben reménykedni, vagy másutt szerencsét próbálni. Ennek eredményeképpen a tavaly végzett ígéretes tehetségű marosvásárhelyi színészosztály majd’ minden tagja jelenleg Budapesten próbál munkalehetőséghez jutni. (A színészképzés anomáliái határon innen is egyre erősebben jelentkeznek, de ezt részint maguk a vidéki színházak is generálják; sok helyen egyetemet végzett fiatalok helyett ilyen-olyan tanodából kikerülteket szerződtetnek, akik közt kevés az átütő tehetség.) S mindennek ellenére a határon túli színházak túlnyomó többségében sokkal kevésbé érezhető az igénytelenség. Ez nem is akkor lesz igazán nyilvánvalóvá, ha a reprezentáns színházakat vizsgáljuk, hanem akkor, amikor a szakmai érdeklődéstől kevésbé övezettek műsorpolitikáját nézzük: Csíkszeredán vagy Székelyudvarhelyen a direktorok nem félnek saját színházi ars poeticájukkal nem feltétlenül egyező szemléletű, öntörvényű rendezőket meghívni s kifejezetten változatos repertoárt összeállítani; Gyergyószentmik-lóson a Figura Stúdió az ideálisnak nehezen mondható körülmények közt is őrzi profilját; Szatmárnémetiben szívós munkával épül új repertoár és társulat, Temesvárott mind markánsabban alakul ki sajátos profil, Szabadkán és Újvidéken pedig valódi népszínház működik, ahol minden műfaj megfér egymás mellett, s valamennyit képesek úgy művelni, hogy egy bizonyos színvonal alá biztosan ne kerüljenek. (Újvidéken ráadásul Kokan Mladenovićnak köszönhetően született egy némiképp egyenetlen színvonalú, de üdén eredeti, kifejezetten érdekes Tragédia-variáció is – inkább Madách apropóján, mint alapján.) Ez nem azt jelenti, hogy ezekben a teátrumokban kimagasló előadások sora jönne létre, de szinte mindenütt készülnek figyelemre méltó, vitára késztető produkciók, s érezhető, hogy a társulatok az esetleges kudarcokból is profitálni tudnak.

A gondok további ecsetelése helyett inkább az izgalmas műhelyként működő vidéki és határon túli színházak évadjáról (pontosabban a válogatási periódus idejére eső előadásairól) írok a továbbiakban. Az egri Gárdonyi Géza Színházról sajnos csak múlt időben lehet beszélni. Csizmadia Tibor vezetésével az elmúlt években a legerősebb honi társulatok egyike formálódott Egerben. Ráadásul a város több nemzetközi fesztiválnak is helyt adott, s Barta Dóra vezetésével a színháznak saját kortárs tánctársulata is alakult. Az előadások átlaga megbízhatóan jó volt: a szórakoztató szándékú produkciók sem olcsó gagyiként, hanem ízléssel, körültekintéssel készültek el. S minden évad hozott egy-két kimagasló produkciót is. Idén Csiky Gergely “Prolik” címen előadott komédiája bizonyította fényesen a társulat erejét, s azt, hogy jótékony rendezői beavatkozással érvényessé, sőt megrázóvá tehető Csiky kitűnő, de súlyosan elhibázott befejezésű darabja. A selyemcipő ugyan hagyott hiányérzetet bennem, de nemcsak a vállalkozás heroizmusa nyűgözött le, hanem a részletekben megnyilvánuló alkotói invenció, s néhány színészi alakítás is, főként Mészáros Sára magával ragadóan intenzív színpadi jelenléte. A frissen kinevezett igazgató száznyolcvan fokos fordulattal meghirdette a “remény színházát”, törekedve mindannak a kimagasló művészi eredménynek a megsemmisítésére, melyet az utóbbi években sikerült létrehozni. Ne legyenek illúzióink: sikerrel fog járni.

Debrecent szerencsére nem fenyegeti ilyen veszély: Vidnyánszky Attila többéves munkával épített markáns, összetéveszthetetlen stílusú színházat. Ennek megfelelően nagyjából hasonlóan gondolkodó alkotók hoznak létre előadásokat – a sajátos nyelvre mindinkább ráérző, mind egységesebbé kovácsolódó társulat részvételével. Születnek persze kevésbé sikerült bemutatók is (Szergej Maszlobojscsikov például már nem egy izgalmasabb, gazdagabb előadást készített A makrancos hölgynél), de több a kiemelkedő produkció. A revizor rendezője, Vlad Troickij eddigi legjobb magyarországi előadását hozta létre, sajátos, de érvényes formát találva Gogol darabjához, a Mesés férfiak szárnyakkal alkotója, Vidnyánszky Attila pedig lenyűgöző szépségű, igazi költői erejű előadást készített sokfajta (és igen eltérő minőségű) szöveganyagot felhasználva, de leginkább a képek és a hangok erejére támaszkodva. S akkor még nem beszéltünk az opera szerepéről a debreceni színházban: a Silviu Purcarete rendezte Tüzes angyal színházi szempontból is az évad legjavához tartozott.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak ugyan biztosan nem a mostani volt a legjobb szezonja, igazán kiemelkedő előadást nem is láttam, de továbbra is példamutatóan széles a Tasnádi Csaba vezette társulat repertoárja, valamennyi bemutatón érződik a szakmai ambíció, s még a legkevésbé sikerült is elér egy biztos szakmai színvonalat. Az újonnan vezetőváltozáson átesett teátrumok közül a Kecskeméti Katona József Színház látszik leginkább koncepciózusan építkezni, mind a társulat, mind a repertoár szempontjából. A repertoáron a bulvárdarabokkal jól megférnek Székely János, Ljudmila Ulickaja, Goldoni, Arthur Miller darabjai, s az általam látott előadások megbízható nívót képviseltek. Sőt, a Bagó Bertalan rendezte Caligula helytartója még új nézőpontot is tudott találni a kimagasló jelentőségű, de igen zárt szerkezetű (az eredetiségnek így elvben kevésbé kedvező) Székely-darabnak. Átgondoltnak érződik a vendégrendezők meghívása, s a korábbiaknál korban, nemben, alkatban szerencsésebb összetételű a társulat.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház bizonyosan napjaink egyik legjelentékenyebb magyar nyelven játszó színháza. A rendkívül erős társulat rendszeresen dolgozik együtt nemzetközi hírű rendezőkkel; visszatérő vendégnek számít Andrei ªerban és Mihai Manuþiu, a válogatási periódus alatt pedig többek közt Matthias Langhoff és Dominique Serrand rendezéseit is láthattam. S természetesen ide számít maga Tompa Gábor, a társulat igazgatója, aki rendkívül átgondolt, látványvilágát tekintve is alaposan kidolgozott, sajátos formából építkező rendezéseivel részben meghatározza a társulat profilját. Azért csak részben, mert a meghívott rendezők többsége teljesen más stílust képvisel. Az idei évad két kimagasló (s egyben vitára késztető, szakmát-közönséget láthatóan megosztó) produkciója is a két ellentétes pólust mutatta: a Tompa által rendezett Leonce és Léna az ontologikus érvényű mondandót a hallatlanul következetesen alkalmazott formán keresztül kibontó, poétikus ihletettségű színházat, míg a Langhoff által színre vitt Mértéket mértékkel a társadalmi mondanivalót erőteljesen megjelenítő, brechti alapokon építkező, erőteljes hatásokkal élő színházat. És sorjáztak a kimagasló alakítások: Hatházi András kettős főszerepe a Mértéket mértékkelben, Kézdi Imola egyszerre páratlan intenzitású és lenyűgöző virtuozitású alakítása Tompa másik rendezésében, az Alkoholistákban vagy Bodolai Balázs stílust és formát tökéletesen közvetítő szerepformálása a Leonce-ban. Kolozsvárt nincs “lazítás”: a szórakoztató színházat itt nagyjából Serrand Lüszisztraté-rendezése jelenti, egyébként kortársian hangszerelt klasszikusok és kortárs művek alkotják a repertoárt. S noha itt is vannak ellendrukkerek szép számban, a kimagasló hazai és nemzetközi sikerek fényében nehéz lenne a teátrum műsorpolitikáját megkérdőjelezni.

Hogy azért az élet a határon túl sem fenékig tejfel, arról a másik kiemelkedő erdélyi társulat vezetője, Bocsárdi László tudna hosszasabban mesélni. A finoman szólva sem optimális körülmények között dolgozó sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mégis teljes értékű évadot tudott maga mögött, s itt is született kiemelkedő előadás: Bocsárdi sajátosan rideg világú, a műhöz tapadó sablonokat hátrahagyó, a gyűlölet eszkalálódását dermesztő erővel mutató A velencei kalmárja. Az eleve sajátos profillal létrejött határon túli társulatok közül az Urbán András vezette szabadkai Kosztolányi Színház működik a legszélesebb repertoárral, s a leginkább összetéveszthetetlen, sajátos stílussal. Bár idei nagyszabású vállalkozásukat, a friss Tolnai Ottó-poémát színre alkalmazó, A kisinyovi rózsát túlontúl illusztratívnak és a korábbiaknál kevésbé izgalmasnak éreztem, ezen is megfigyelhető a munkamódszer sajátossága, az egyes képek kialakításának perfekcionizmusa, a színészi munka jelentősége.

Gondolkodtam kicsit azon, hogy jövőre egy hasonló tematikájú írás szerzője mennyi pozitív példát tud majd felsorolni, hány műhelyként működő vagy legalábbis ezt a fajta működést megcélzó teátrumról kell majd múlt időben beszélnie. De nem szeretném falra festett ördögökkel zárni soraimat, igyekszem inkább a kellemes meglepetésekben bízni. Így abban, hogy a színházi szakma és a kultúrpolitika a közeljövőben legalább a színházi élet mindennapjait alapjaiban érintő kérdésekben megpróbál értelmes konszenzusra jutni, ami a társulati munka és a létrejött előadások minőségében is manifesztálódik majd…