A publicitás és a művészi érték útjai vagy találkoznak, vagy nem, és inkább az a rendkívüli, amikor érintkezésük indokolt. Sorsszerűnek akkor sem mondható, amint erre a kis kultúrák sok némasággal körülvett nagy műve tanúskodik – a múltban vagy a menedzselésre és reklámra utalt jelenkorban egyaránt. Gyakran felismerem magamban az idejétmúlt reflexet, a tartózkodást a nagy beharangozással körülvett jelenségektől. Sofi Oksanen új regényéhez, a Tisztogatáshoz (Puhdistus, 2008) az északi kultúrák, különösen a finn művészet iránti régi és kellően ki nem elégített érdeklődésem vezetett. Arról a kivételesen nagy nemzetközi sikerről ugyanis, amely az elmúlt két esztendőben a regény útját kíséri, csak elolvasását követően értesültem, noha nevével Finnországban már korábban találkoztam. Hogy a városukból elszármazott írónő könyve igen gyorsan elindul még 30-40 nyelv olvasóközönsége felé, világsiker lesz és mára megközelíti a félmilliós példányszámot, azzal akkoriban még a tájékozottabb jyväskyläiek sem lehettek tisztában.

Mire Sofi Oksanen két hónappal ezelőtt, 2010 decemberében kiállt a brüsszeli Európa Parlamentben megköszönni az Európai Könyvdíjat, a hálózat határtalan lehetőségeire támaszkodó publicitással azonos módon vált nemzetközi tényezővé a Wikileaks botrány is. Mostani említése nem a működés és terjedés párhuzamaiban áll, hanem az írónő kiáltvány- és felhívásszerű kiállásában Assange oldalán – a transzparencia, a szabad világ, az igazságosság, az emberi jogok és az európai értékek mellett.

Oksanen szónoklata óta a francia sajtó punk etikáról beszél vele kapcsolatban. Az eddigi elismerések (Finlandia-díj, a francia Goncourt-díjjal egyenértékű Runeberg-díj, az 1962-ben létesített Nordic Council Irodalmi díj és a külföldi műnek járó francia Femina-, valamint Fnac-regénydíj 2010-ben) indoklásaiban kivétel nélkül felmerül a művészi magatartás bátorsága és a regény politikuma. Annyira határozottan azonban sem európai, sem amerikai kritikusai nem húzták ki a politikai szálat a 3-400 oldalas elbeszéléskötegéből, mint ő maga. Oksanennek ezzel a gesztusával nem indokolatlanul, ám mégis leegyszerűsítő módon kerekedett a fiktív univerzum és a jóval bonyolultabb szövegkomplexum fölé egy reduktív jelentésszál. Ha csupán a politikai elemmel operálna a mű, a történetet kivezetné a fikció terrénumáról, és beillesztené az ezredfordulós (kelet-) európai tényirodalom gazdag és kihívó, ugyancsak nagy publicitással övezett összefüggésébe. Vagy még jobban táplálná az érdeklődést, amelyet már most is így jellemez a sajtó: „Megrendítő hatás alatt a franciák.”

Az észtek hasonlóképpen, akik elismerés, tiltakozás és csalódás végletei között ingáznak. Az észt elnök Oksanent 2009-ben állami érdemrenddel tüntette ki, a Postimees lap az év alakjává választotta, míg az Eesti Päevaleht vezércikkének támadása szerint mélységesen káros és gyalázatos az a kép, melyet regénye az észtekről a világ elé állított. Minél Keletebbre megyünk, annál ismerősebbek a végletes reakciók.

A laudáció válaszaként elhangzó szónoklat mintha a megosztó, érzékenységet kiváltó, provokatív könyv határozott értékrendjéből egy pajzsszerű felületet állítana maga elé. Oksanen egyébként minden nyilatkozatában lényegében a regényszerű fikció elsődlegessége mellett érvel, és alkotói eljárásai is vitathatatlanul ezt igazolják. A történet szerkesztettségének benyomását az észt titkosszolgálat archívumából származó, kommentár nélküli dokumentumrészletek sem törik meg. Sőt, minthogy e szövegek közvetlenül a regény berekesztései, inkább tanúskodó, csatolt függeléknek hatnak. Nem rontanak, ám a történet viszonylatában nem is jelentenek újdonságot. A Tisztogatás nem szorul védelemre, magától a szerzői nyilatkozattól sem kell óvni, mégsem tudnám utólag elfogadni azt, hogy elsősorban politikai jelentéssíkjai miatt értékeljem, vagy egész nagy nemzetközi diadalútját ennek igazolásaként fogadjam.

Nincsenek kétségeim afelől, hogy a sikerhez néhány előre gyártott tárgy és témakör is elegendő Keleten és Nyugaton egyaránt, s afelől sem, hogy Oksanen tudatában van ennek: szexuális és politikai erőszak, női sorsok, veszélyeztetettség, 20. századi kelet-európai történelem és helyszínek. Itt mindez találkozik, s így vannak és lesznek olvasók, kritikusok, kiadók és reklámszakemberek, akiket ez az együttállás kielégít. Minthogy a külső körülmények feletti morfondírozásom utólagos, és a regény váratlan fogadtatása sem háborította olvasását, rekonstruálható a folyamat, melynek során figyelmemet a történet, az alakok mozgatása, a viszonyok kibomlása, a fikció felépülése, valamint mindennek narratív alapozása és megszerkesztése kötötte le.

Nem a megértés eleme, mégsem hagynám figyelmen kívül a műhöz közelítő első lépések egyikét: az Oksanen-regény magyar kiadását egy szokatlanul míves könyvtervezői koncepció, Máthé Hanga munkájaként vehetjük kézbe. Formátum, tördelés, külső-belső dizájn alapján mintha előre sejthető lenne valami abból, hogy amit e hajlékony, könnyű papírú, négyzetalakú puha kötésben lapozgatunk, nem fogja kielégítetlenül hagyni a kíváncsiságot.

Magának a szövegnek az első érdeklődést kiváltó vonása a külső tagolás, a viszonylag rövid fejezetekre osztás, melyek címe fölött kiemelt betűtípussal mindvégig évszám és helyszín olvasható. Rendeltetésüket első közelítésben a történet szituálásában látjuk. A felgyorsuló vágásokban és a kilencvenes évek eleje, a második világháborús, valamint a negyvenes/ötvenes évek fordulója közötti térbeli, időbeli ingázásokban helyenként erőltetett filmszerű hatást célzó megoldást feltételeztem. Minthogy a Tisztogatás első változata dráma volt (melyet 2007-ben a Helsinki Nemzeti Színház, e napokban pedig a New York-i La MaMa’s First Floor Theatre mutat be), a drámai jelenetezés átmentése is felmerülhet a regényolvasóban. Harmadikként a posztmodern elbeszélések kedvelt eljárását, a fércek, öltések, a „csinálás” láthatóvá tételét is felidézhetik.

A folyamat tagolása műfajtól függetlenül a ritmikusság, a szöveg- és szerkezetdinamika forrása, s ez a Tisztogatás beszédfolyamában is így hat. A csináltságot is észrevéteti, valódi rendeltetését mégis az értelemsugalmak fokozatosan kibomló összefüggéseiben nyeri el. A szcénikus tagoláson, dinamikán mint az elrendezés értékes hatástényezőin kívül a fokozatosság elve emelkedik még ki. Ez nem csupán szerkesztési megoldás, hanem a nagy összefüggések megteremtésének és narratív megértésének lehetősége. A legkülönfélébb történetsíkok, egyéni életek, az alakok három-négy nemzedéke úgy válnak egy nem explicit, hanem tulajdonított értelemegész tényezőivé, hogy azok között sem az időelv, sem az elbeszélői szólam nem teremt közvetlen összefüggést. A szálakat összekötő és a jelentésadó értéksíkokat hordozó párhuzamokat az olvasói érzékenységnek kell észlelnie, felismernie, a törések és szaggatottságok felett kapcsolatba hoznia egymással.

Ezekre a műveletekre bízza a Tisztogatás a nemzedékregény és/vagy a történelmi regényvonulat kirajzolódását és letisztulását. A korrajzmetszetekhez hasonló élettöredékek, sorsfragmentumok, összeálló, majd homályba vesző egyéni arcélek és emberi kapcsolatok tablószerű halmazához sem az elbeszélt történet(ek), sem a sok szerkezeti vágás nem szolgáltat semmiféle kulcsot, megoldást és feloldást. Ha a lüktetésből, jelenetezésből, ugrásokból mégis kezdenek kikristályosodni bizonyos megfelelések, akkor elsősorban a párhuzamok rendeltetésére és ismétlődésekre fogunk felfigyelni. Ezek által állhatnak öszsze azok a nagyobb tömbök, amelyek historikus méretűnek mutatják az egzisztenciális veszélyeztetettséget, a női kiszolgáltatottságot, a jogfosztottságot, a peremre szorított igazság- és szabadságvágyat. Minthogy mindez mélyen a regényanyagból következő és annak elrendezésével felerősített értelemvonatkozás, akár megismételhetem a fennebb mondottakat. Oksanennek nincs szüksége szózatba foglalni kiállását az alapvető emberi jogok védelmében, mert erre regényének tanúsága szerint a fikció is képes.

A család különféle nemzedékeivel és tagjaival más-más időszakokban játszódó események egyik közös vonása, hogy önmagukban is igen sok rejtélyességet hordoznak. A fel nem tárt titkok sorozata feszültségforrás, amely, mint a drámában a halogatott felismerés, erős koncentrációt eredményez. A regény első epizódjának alapvető titokzatossága más formában a további egységekben is felbukkan. A jelenetsorok és az egyéni sorsívek mint nagyobb egészek hasonlóképpen az elodázott megértésre alapoznak. Az 1992-es nyitójelenetben egy magányosan élő idős asszony, Aliide légyhessegetéssel van elfoglalva, amikor egy ismeretlen batyut észlel az udvarában. Hogy nem batyura, hanem egy rossz testi-lelki állapotban levő, összeroskadt fiatal lányra bukkant saját portáján, arra hamar rájön. Arról azonban, hogy Zara saját unokahúga, szinte csak a történet legvégén szerez tudomást. Az olvasók előtt hasonlóképpen sokáig rejtély marad az is, hogyan került Zara a nagynénje udvarába, ahogyan az is, miért akart a kalandok és megpróbáltatások elől éppen ide szökni. Nehéz és felesleges lenne az elodázó mechanizmus minden részletének felidézése. Úgy tűnik, tudatosság rejlik a stratégiában: az elbeszélő hol az egyes szereplők, hol az olvasó előtt nem fedi fel a valós tényállást. Néha az olvasóval, máskor a szereplővel létesít tehát bizalmasabb viszonyt.

A közelség-távolság váltogatása ritmikusságot eredményez, ahogyan az elidőzés-felgyorsulás cserélődése és a kihagyások is. Míg egy-egy esményszál helyenként megtorpan és a történet nem mozog, másutt a hosszabb tartamú retrospektív történésekről csupán kis összefoglalót olvasunk: „Gyerekként Zara nem értette, miért volt így, csak később jött rá, hogy otthonon nagymama Észtországot értette. Ott született, akárcsak az anya. Aztán jött a háború és az éhínség, és a háború elvitte a nagypapát, és nekik menekülniük kellett a németek elől. Vlagyivosztokba jöttek, és itt akadt munka és ennivaló is, így itt maradtak.” (52) Erről a fejleményről pedig Aliide, a nagynéni nem szerez évtizedekig tudomást. Mindvégig rejtve maradnak a negyvenes és a kilencvenes évek közötti évtizedek: a két észt nővér, Aliide és Ingel alakját csupán fiatalkoruk és öregkoruk egy-egy szegmense rendezi vázlatos képpé.

A kortárs finn próza nyelvét a köznyelv funkcionalitását idéző közvetlenség, egyszerűség jellemzi. Oksanen kihagyásos szerkesztése felerősíti ennek a reduktív nyelvhasználatnak a hatását. Feltételezhetően a drámaírói és dramaturgi tapasztalatok is befolyásolták e megszólalásmódot, melyről finn kritikusai mint tiszta stílusról beszélnek. A lecsupaszított és az elhallgatás határán folyó, kopár, visszafogott dialógusok jól ismertek Aki Kaurismäki filmjeiből is. A magyar fordítás feltételezhetően a Tisztogatás eredeti nyelvi modelljéhez alkalmazkodott, s ez azon részleteknél is így van, amelyek viszont már-már a sutaságig vázlatosnak tűnnek. Hasonlóan problematikusak a tudattörténés-elbeszélések is. Sem a regénynyelv, sem az elbeszélői intonáció és az uralkodó külső nézőpont nem alkalmas a szereplők belső beszédének kifejezésére. Az introspekció elemző, meditatív hangütést igényel, erre pedig az alakok személyisége éppúgy alkalmatlan, mint maga az elbeszélői magatartás. A cselekmény- és bonyodalomszövési, dramatizációra hajló fogékonyság mindezért értékes kárpótlást jelent.

Elgondolkodtató, hogy egy-egy jellemző epizódon kívül az általam ismert kritikák egyike sem kísérelte meg a Tisztogatás fabulájának kimerítő felidézését. Magam sem próbálkoznék ezzel, hisz valójában túl sokrétű a történet, és ezáltal nem csupán egyetlen vonulat mentén állhat össze. Zárásként csupán egy olyat szeretnék a szálak sokaságából kiemelni, amely a történet egyik ütőereként funkcionál. Az alaphelyzet a kis észtországi falu családi házához kötődik és a benne élő négy nemzedékhez. A két háború közötti független Észtországban született nővérek életideje a foglalata a sorjázó és a családi háztól térben messzire távolodó epizódsoroknak is. A 20. század egészén átívelő idősávban előbb szovjet, majd német, és egy újabb, majd’ fél évszázados szovjet megszállást kellett túlélni. Az 1920-ban elveszített függetlenséget csak 1991-ben sikerül az észteknek visszaszerezniük. A közbeeső hét évtizedet elnyomások, megtorlások váltakozása, kollaboránsokra és ellenállókra oszló családi ellentétek, a nemi erőszak vagy a prostitúció botrányának meg nem szűnő veszélye – hol a háborús, hol a gazdasági kényszer okán – és a megbélyegzettség feldolgozhatatlansága tölti ki. A fenyegetettség nem szűnő: az asszonyi kiszolgáltatottság és alávetettség állapotának elviselését csak a túlélési ösztön, némi életrevalóság vagy a megalkuvás és a kockázat segítheti. Aliide és Ingel az idők tanúi, alkati különbségeik alapján pedig két, egymással ellentétes erkölcsi modell képviselői.

A szerkezettel nyomatékosított rímszerű megfeleléseknek és ismétlődéseknek az alapja tehát az így interpretált emberi egzisztencia és történelem. A függetlenség igénye e két vonatkozásban, továbbá nemzeti és politikai összefüggésben is mozgatója az alakoknak és a cselekménynek. Oksanen alapvetően arisztotelészi és drámai bonyodalomfelfogása alapján mindezt a szereplők cselekedeteiben kell felmutatnia a regénynek: nem a psziché és nem az elbeszélői, analizáló meditáció elvontságaiban és közvetettségében. Ez magyarázza az eseménypergést, a fordulatosságot, a felismerések elodázását és a belső történések elbeszélésének kiiktatását.

A történelem botrányai azonban még egy síkra kivetülnek, ez pedig az identitás fogalmában, megtartásának, elveszítésének, átmentésének és visszaszerzésének módozataiban ragadható meg. Az egyik emlékezetes fejezetben (a később koszos batyuként megtalált fiatal lány) Zara felfigyel nagyanyja, Ingel érthetetlen beszédére. Kérdezősködésére, hogy milyen nyelven szólalt meg a lassan kataton némaságba merevedő, vlagyivosztoki idős asszony, anyjától azt a választ kapja: elméje lassan elborul, a dal pedig észt nyelvű volt. Az 50–51. oldalakon olvasható részlet megható foglalata Oksanen életrajzi indíttatású fogékonyságának. Ennek meghatározó szakaszai a származás és a kettős nyelvi, nemzeti hovatartozás felismerése, tudatossá tétele, majd az elszánássá váló személyes stratégia megalapozása.