Az alkaioszi strófákban írt, eredetijében jóval ékesebb, ezért is némi magyarázatra szoruló óda hálaadás. Egy (rövid címén) Poemata című füzetben jelent meg, amelyben a pécsi gimnázium hálát ad az egyházmegye püspökének, Klimo Györgynek azért, hogy saját költségén kinyomtatta a De ratione libros cum profectu legendi (A könyvek hasznos olvasásának elve) című libellust, könyvecskét, a XVII. századi jezsuita, Francesco Sacchini munkáját. Mindkét nyomtatvány Pécsett jelent meg, 1777 elején, Engel János József nyomdájában, s egy-egy példánya ma is megtalálható a régi püspöki könyvtárban.

Tekintsük a Poemata füzetét először. A jezsuita rend feloszlatása, 1773 után átalakított királyi főgimnázium három tanárának verseit foglalja magába: e gimnázium utóda a mai ciszterci gimnázium. Az igazgató, Faicser Ferenc hexameteres encomiumot, dicsőítő költeményt, az esztétika tanára, Tóth Farkas ódát, tanártársa, Schvarzl Zsigmond elégiát írt. Faicser verse főként a könyvről szól, a könyvből merít: a könyvek tanulmányozását segítő könyv mint útikalauz mellett a virágok sokaságából színmézet alkotó méh metaforája, az olvasás mint lelki táplálék és a test okos táplálása közötti párhuzam a Sacchini-könyv állandóan visszatérő toposza. Schvarczl elégiája inkább Klimo személyének dicsérete. Úgy tűnik, Tóth Farkas az, aki — a középső versben — egyensúlyt tart az adományozó és az adomány dicsérete közt.

A De ratione először 1614-ben jelent meg Ingolstadtban. Szerzője, Francesco Sacchini (mh. 1625) jézustársasági szerzetes, a katolikus megújulás fontos szereplője, négy évre rá az általános rendfőnök titkára. A De ratione egyike ama munkáinak, amelyek a jezsuita oktatást egységesítő Ratio studiorum (A tanulmányok elvei, Nápoly, 1598/9) programjának gyakorlatba ültetését szolgálták. Ama rend programjáról van szó, amelynek a versszerzők is tagjai voltak. Ketten közülük, Faicser és Tóth jezsuita volt, lélekben valószínűleg 1777-ben is, négy évvel azután, hogy a rendet a Szentszék feloszlatta, ők pedig az egyházmegye világi papjaiként folytatták szolgálatukat az immár királyi pécsi főgimnáziumban. Az a tény, hogy a rend megszűnte után éppen Sacchini munkája látott napvilágot a püspök költségén a gimnázium ifjúsága számára, világosan mutatja azt, hogy a jezsuita szellemiség változatlan maradt az intézményben, amint azt is, hogy a szellemiség megőrzését a püspök is pártfogolta.

A három vers közül retorikában, a szellemesen kamatoztatott műveltségben Tóth Farkas ódája tűnik a legkiválóbbnak. Nagy Imre tanulmányából tudjuk, hogy Tóth Farkas Pécsett született és a jezsuita gimnáziumot végezte el, hogy később a rend tagjaként tanára legyen alma materének, s azt is, hogy a latin mellett magyar versek írásában is jeleskedett.

Ódájának első fele a könyves püspök magasztalása. Az indító kérdés — quousque tandem, meddig még? — idézet a Szónok, Cicero ama beszédéből, a köztársaság ellen lázadó Catilina elleni szenátusi támadó beszédből, invektívából, amelyet azóta századunkig magol megannyi latinista. Felhasználásában azonban a parodia, az eredeti szöveg követése más, gyökeresen ellenkező értelemmel: a számonkérő kérdés nem mértéktelen gazságra, hanem rendkívüli jóságra utal: a püspök ama gesztusára, amellyel, az ország történetében először, 1774-ben ingyenes használatra megnyitott egy nagy, valamennyi tudományágat gazdagon tartalmazó püspöki könyvtárat: nemcsak papjai, hanem valamennyi műveltségre vágyó ember, ahogy a versben olvassuk, egens locuplesque iuxta, éppúgy a javakban bővelkedő, mint a szűkölködő, használhatták eztán. Ezt a nagy jótettet tetézi a fokozó szerkezetben a kicsiny könyv kibocsátása.

A második hat strófa a külvilágban kalandozó kalmár és az Odüsszeusz/Ulysses alakjában megjelenő, a tudományokat bejáró elme összevetése. Több forrásból táplálkozik ez a rész. Egyrészt, akárcsak Faicser Encomiuma, utal a De ratione soraira, a leginkább talán a könyv harmadik fejezetére. A szerző itt az olyan ifjúhoz szól, aki immár áthaladt a grammatika tengeri szirtjei között, s a szónokok bájos és boldog szigetei felé hajózik. A versbeli insularum templa beantium, a boldogító szigetek szentélyei ugyanakkor általánosabb értelmezést adnak a könyv sorainak: a térbeli aranykor, az Elízium világa jelenik meg itt. Azután Horatius szállóigévé váló verssora nyomán tűnik elő a gazdagság városa, Korinthosz. Non cuivis homini contingit adire Corinthum, nem minden ember éri meg, hogy eljusson Korinthoszba, olvassuk a római költőnél (Episztolák, 1, 17, 36). Ennek mintájára jelenik meg a versben a műveltség ritkán és nehezen elérhető tárháza, a copia, az a tárház, amelynek birtoklását éppen a vers bizonyíthatja: megint csak a tudomány adja a többletjelentést.

Mindezekkel összehangzó, ám jóval fontosabb az, ahogyan az Odüsszeia megjelenik: nem pusztán a történet, hanem annak filozófiai magyarázat-hagyománya, e hagyomány jezsuita szellemű átfogalmazása. A Homérosz, a hagyomány által mindentudással felruházott, „legrégibb és legjobb” költő nevén fennmaradt művek közül elsősorban az Odüsszeia kapott allegorikus értelmezést a hellénisztikus hagyományban. A rejtett értelem a platonikus filozófia iskolájában alakult ki, a hagyomány számára elsősorban Porphüriosz magyarázatában volt elérhető. A magyarázat a nimfák barlangjáról (Odüszszeia, 13, 102-112) szóló sorokból indul ki: ez a barlang áll az elbeszélés szerint a közelben ott, ahol Odüsszeusz/Ulysses annyi hányattatás után végre partot ér hazájában. A magyarázat abból indul ki, hogy Odüsszeusz kalandozásának rejtett értelme a lélek anyagi világba alászállása és onnan szabadulása: ennek a folyamatnak a térbeli megjelenítése a barlang: a versben a latebrae veri, az igazság barlangja. Az olvasó az Odüsszeusz-allegóriában megjelenő, a püspök által pártfogolt, a könyv segítségével munkáló értelem révén jut el céljához. A kalmár számára táruló vízi utakat a könyv és az annak segítségével feldolgozott tudományok tára — esetünkben alighanem a püspöki könyvtár — helyettesíti, amely változatos, akár a külvilág, ám változatossága nem foglalja magába a rosszra csábító lehetőségeket. A tengereken hajózó embert értelmes égi világból segíti a csillagzat, a hajósokat hagyományosan segítő tájékozódási pont, az Ikrek egyike, Castor — ezt a segítséget a tudomány világában a Püspök adja meg.

Láthatjuk, a platonikus értelmezés némileg átalakítva jelenik meg. Ott a rejtett értelem az anyagi világba szálló, az anyagi világ bizonytalanságainak kitett lélek sorslehetőségeit mutatja meg. Tóth Farkas ódájában a lélekre a könyvek anyagában megfogalmazódó tudományok sokasága kínálhat rendezett lehetőségeket. Egyrészt akkor, ha a Püspök oltalma alatt vág neki a tengernyi tudománynak Odüsszeusz sokféle tudást szerezni akaró utóda. Másrészt akkor, ha a De ratione folyócskáján áthajózva megszerzi a kellő tapasztalatot. A jezsuita oktatás jellegzetes érvelése ez: a világegyetem egészének írásos, irodalmi karaktere, amely az olyan barokk allegóriákban jelenik meg, mint a világkönyv, az élet könyve, a világszínház. Ebben a világban a De ratione típusú könyv vezetőül szolgál: hogy egy magyar példát idézzünk, jusson eszünkbe akár a jezsuita irodalom egyik legkiválóbb emléke, Pázmány Péter munkájának címe: Isteni igazságra vezérlő Kalauz.

A XVIII. századi magyarországi, különösen pécsi aranykor derűs könyvvilágának kiszámíthatósága akkor, amikor a vers napvilágot lát, már nem egészen a régi. A jezsuita rend feloszlatásáról szóló bullát 1773. október 1-jén olvasták fel Pécsett. Mária Terézia Ratio educationisa 1777. augusztus 22-én lépett életbe. Klimo György ezt nem érhette meg, ugyanezen év május 2-án halt meg. Nem érhette meg a gimnázium állami felügyelet alá vonását, oktatásának átszervezését, amely a jezsuita oktatás eredményeit, köztük e könyv tanításait is, történelemmé tette. Történelemmé halványította vagy magasztosította-e? Döntse el ki-ki utókori műveltségének fényében.

Válogatott irodalom

Tóth Farkas versének forrása: Poemata, quae … Georgio Klimo in grati animi significationem obtulit regium et capitale gymnasium Quinque Ecclesiense ob donatum ab eo studiosae iuventuti xenium litterarium ineunte anno MDCCLXXVII, voluntate eiusdem praesulis publici iuris facta, typis Ioannis Iosephi Engel, B/2/v[12]- B/3/v[14]. A jezsuita nevelésről általában: Fináczy Ernő, A renaissancekori nevelés története, Budapest, Hornyánszky, 1919. Sacchini munkájáról: Ann Blair, Student manuscripts and the textbook = Scholarly Knowledge: Textbooks in Early Modern Europe, ed. Emidio Campi, Genf, Droz, 2008, 63–64. Tóth Farkasról és a pécsi jezsuita műveltségről: Nagy Imre, A jezsuiták kora = Uő, A magyar Athén: Pécs irodalmi műveltsége 1009-től 1780-ig, Pécs, 2010. A parodiáról: Tarnai Andor, A parodia a XVI–XVIII. századi Magyarországon, Irodalomtörténeti Közlemények, 94(1990), 444–469. Az allegorikus magyarázatról Robert Lamberton, Homer the Theologian: Neoplatonist Allegorical Reading and the Growth of Epic Tradition, Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 1989. Porphüriosz szövege Lautner Péter fordításában: A nimfák barlangja az Odüsszeiában = Pogány teológia I.: Szövegértelmezés és rendszeralkotás a Plótinosz utáni újplatonistáknál, Bp., Kairosz, 2004, 7–33. A könyvvilág vezérkönyveiről: Adrian Marino, The Biography of „The idea of literature“ from Antiquity to the Baroque, Albany, State University of New York Press, 1996, 109. kk.