Mindenszentek

Tavaszodott, araszoltunk a parcellák közt,

egy őszes úr előreengedett a sorban.

A tömeg közelebb akart furakodni,

mintha várná az eredményhirdetést.

Számháború a dátumokkal: mindenki lefelé

tartotta homlokát. Megtudtuk, ki esett ki.

Az elhunyt lányának bemutatkoztam:

olyan a videón, mintha gratulálnék.

Nyár vége volt, hogy újra csak temettünk.

A gyászbeszéd alatt a galléromra

telepedett egy sáska, mint egy zöld színű bross.

Ahogy leszállt a koporsó a mélybe,

ment a nyakamon lassan fölfelé,

és mint egy hírnök, a fülemhez hajolt,

aztán felröppent. Némelyik platán

lombja fakult már, de tűzött a nap.

Pöndör levelek kéregető kezével

volt már tele az út, amikor harmadjára

mentünk búcsúzni. A kongó urnatemplom

egy pályaudvar alagsorát idézte, ahová

testvérünket megőrzendő csomagként, földre szegzett

szemmel betettük a Föltámadásig.

Forgolódtunk, hogy hol van a peron.

Kifelé mindenki bedobta a pénzt.

Ahogy suttogva haladtunk a lépcsőn,

megláttam Őt: egy másik, távoli

világ gyerekkorában egyszer egyidősek

voltunk. Emlékszem átizzadt hajára.

A szeme a régi, de a teste! A teste

idegen, formátlan és halandó.

Fölismert ő is. Lemaradtam, ne kelljen

fogadnom a nemköszönését.